A mágusok által létrehozott ispotály 1930-ban nyitotta meg kapuit a Budai vár alatt. Az ország legnagyobb hasonló létesítményeként kifejezetten a nem fertőző jellegű mágikus nyavalyák, balesetek és rontások kezelésére szakosodott.

Megnyitását követően alig egy évtizeddel azonban a Magyar Mágiaügyi Minisztérium a mugli kormánnyal való együttműködés jegyében, a háború idejére az intézmény kisebb, 2000 m2-es területét átengedte a varázstalan betegek és orvosaik számára. A két intézmény, a muglik által üzemeltetett Szükségkórház és a mágusok által látogatott Ispotály összesen két alkalommal, évekig működött békében egymás mellett, a rejtettséget bűbájokkal biztosítva.

A béke rég beköszöntött már, ám a mugliknak adományozott területet az Ispotály máig nem vette vissza. Az egykori szükségkórházban jelenleg Magyarország legnagyobb viaszfigura-kiállítása várja a varázstalan érdeklődőket, egyáltalán nem zavarva a mellette továbbra is működő Ispotályt.

A látogatók a Budai várban található Vörös Sün fogadó előterében álló kandallón keresztül juthatnak az intézménybe.

A hely jelentősége ma:
Magyarország legnagyobb Ispotálya, a súlyosabb betegek az ország minden pontáról idekerülnek. Leginkább ambuláns ellátásra szakosodott, a hosszasabb kezelést igénylő, elfekvő betegeket az Északi- Középhegységben található intézmények egyikébe küldik tovább.

Érdekességek:
Az aurorok, sárkánykutatók és egyéb veszélyes munkát végzők számára külön kórtermek állnak rendelkezésre, leginkább azért, mert az említett betegek a sebeikkel való hencegés miatt túlságosan zavarják más sérültek nyugalmát.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=562867#post562867][b]Michelle Angelique Saint-Venant - 2016.01.14. 12:03[/b][/url]

Igyekezett semmilyen jelét sem mutatni kétségbeesésének, hiszen milyen auror lesz belőle, ha ennyitől megtörik? De bizony megtörik. A gyógyítók azonnal elvitték Vasilt, hogy ki tudja, mit műveljenek vele, a szőke pedig leroskadt egy folyosói székre. Lehajtja fejét, mindkét kezével hajába túr és érzi, hogy szétrobban a mellkasa, a szíve pedig sajgón lüktet. Ha bármi baja történik ennek a baromnak, abba biztos, hogy belehal egy része. Különös, hogy pont most, de egyszerűen csak rájön, hogy amennyire Mihael szereti Roxyt, ő annyira szerelmes Vasilba. Legördül egy könnycsepp az arcán, neki, a megtörhetetlen Michelle-nek és nem tud másra gondolni, csak a földön heverő fiúra.
Nem tudja, mennyi idő telik el, míg valaki egy kis kávét nyújt felé. Megtörli szemeit és felegyenesedve elfogadja, halk köszönömöt mormolva. Csak nézi az italt, de képtelen leerőltetni akár egyetlen kortyot is a torkán. Feláll és járkálni kezd, a körútjáról visszatérve pedig gyógyítók jönnek ki Vasiltól. Hirtelen kezd el rohanni és alig pár centire fékez le az egyik férfi előtt, aki megnyugtatóan elmosolyodik.
- Ne aggódjon, a méreg nem volt halálos, bemehet hozzá, de nagyon gyenge, nincs még teljesen magánál - a prefekta nyel egyet és bólint, majd félve csúsztatja remegő ujjait a kilincsre, hogy lenyomja azt. Belépve halkan zárja az ajtót és megtörten sétál Vasil ágya mellé. Nem kertelek, kifejezetten sz*rul néz ki, ahogy ott fekszik, túlélve egy erős mérget és a gyógyítók tortúráját.
Szinte azonnal megfogja a fiú kezét, összekulcsolja ujjaikat és apró puszit lehel rájuk. Maga alá húz egy széket, hogy le tudjon ülni kényelmesen és csak a navinést figyeli.
- Annyira sajnálom... - mondhatná, hogy megmondta, hogy előre tudta, hogy a szülei megátalkodott rohadékok... Mondhatná, hogy sejtette, hogy ezért nem akarta, hogy igyon belőle, hiszen itt a bizonyíték, de mégsem teszi. Hálát ad Merlinnek, hogy nem vették el tőle a párját és mindeközben bosszút esküszik. Ahogy a bizonyosság erősödik benne, hogy Vasillal minden rendben lesz, úgy forr benne egyre inkább a bosszúvágy. Soha életében nem érzett még ilyet, de tudja, hogy kit fog először megkeresni és tudja, előre tudja, mit fog tenni. Carla és Antoine napjai innentől kezdve meg vannak számlálva.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=562871#post562871][b]Vasil Dimitrov - 2016.01.14. 12:47[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=562872#post562872][b]Michelle Angelique Saint-Venant - 2016.01.14. 13:17[/b][/url]

Szívesen mondaná, hogy minden rendben, de semmi sincs rendben. Megpillantva a fiút összeszorul a szíve. Egyedül talán Mihael ilyen fontos a számára, senki más, ez pedig hatalmas szó, bár talán fogalma sincs Vasilnak arról, mennyire. Leül a székra és úgy kapaszkodik a navinés kezébe, mintha az lenne az utolsó esélye arra, hogy ne boruljon el az agya. Pedig el akar. Zúzni akar, tombolni, gyilkolni, bármit, csak revansot vehessen azokon, akik ezt tették. Az ébren lévő bolgár szavaitól megint könnybe lábadnak a szemei, mert végül is nő.
- Nem hagyhattam volna, hogy megidd, hiszen tudtam a fenébe is - idegesen szűri a szavakat fogai között, de mindhiába, képtelen palástolni indulatait és az őt elfogó bűntudatot. Egyszerűen csak valamelyik éjszaka ki kellett volna öntse a bort és megszabadulni az üvegtől. De megígérte magának, hogy nem veri át a fiút. Nem, neki nem fog többé hazudni.
- Most hogy mondod, baromira unom. Úgyhogy vigyázz magadra jobban - újabb finom puszi a fiú kezére, de ahogy az beszélni kezd a bosszúról, Michelle világos tekintete hirtelen sötétebbre vált. Akár azt is mondhatnánk, hogy vérszomjas íriszei nem rejtik a valót, ami ő igazán. Mert próbáljuk meg csak tagadni, hogy ő tisztességtelen, vad és bosszúálló, hogy hideg számításokat végez és megszerzi amit akar, hogy átgázol másokon. Ó igen, sokat változott, de most ismét a régi tűz csillan szemében, az a tűz, amivel Noel kedvéért leszámolt. Most újra ott lobog.
- Ne aggódj. Végre valahára bemocskolhatom a kezem - elereszti a gyenge kezet és felkel, hogy az ablakhoz sétálva bámulja a tájat. - Nem fogják megúszni és nincs az az ember, aki meg tudna állítani. Azt sem szabadott volna lenyelnem, amit velem és Mihaellel művelt, de tudod, beletörődtem és elfogadtam. Lenyeltem, mert nem tehettem mást - ekkor fordul meg, ijesztően csillan meg szeme, ahogy rávetül a bolgárra. - Most viszont eljött az ideje, hogy ismét meglátogassam őket. Ők hátulról támadnak, én pedig szemből fogok. És ki fo-gom zsi-ge-rel-ni ő-ket - szótagolva mondja a szavakat, ahogy visszaér Vasil ágyához. Ugyan Vasil kedvéért igyekezett kerülni a kések társaságát, most ismét combjára erősítve ott a tartó. Villám sebességgel kap elő egyet és hirtelen fordulva vágja bele az ablakkeret kellős közepébe. Nem az üvegbe, nem másba. Oda, ahol a helye van.
- Szívesen nyugtatnálak meg, hogy nem lesz semmi baj, de megfogadtam, hogy nem hazudok neked. Többé nem fognak téged bántani - hangja vészesen nyugodt, ahogy kiveszi a kést a keretből és jól megszokott módon forgatni kezdi kezében. - Az aurorok eddig sem tudtak elbánni velük, sosem bizonyítom be, hogy ők voltak. Lemossák a vádakat, eltussolják, mindig is ezt tették. Ha azt akarod, hogy valami biztosan bekövetkezzen, magadnak kell elintézned - ez is olyasmi, amit még annak idején alaposan az eszébe vésett. Nem bízhatja mindig másra a piszkos munkát és ugyan nem kérhetne ehhez partnert, fog. Nem mer belegondolni abba, mi fog történni, ha megtudják, Mihael boldog házasságban él és gyermeke lesz. Mit tennének Roxyval? És mit Mihaellel? Tud magára vigyázni, de a támadás sosem onnan érkezik, ahonnan számítunk rá. Az öccse előre megmondta. Tudta. Ő pedig nem hallgatott rá. Itt az ideje, hogy végre megtegye.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=562885#post562885][b]Vasil Dimitrov - 2016.01.14. 15:16[/b][/url]

Tudja, hogy most ez nagyon rosszul sült el, és hallgatnia kellett volna a lányra. Ha egyszerűen kiborítják a bort, most nem lenne semmi gond, sőt otthon lennének, ennének és utána egy jót aludnának. De ezt már nem lehet visszatekerni, megtörtént, ami, neki pedig semmi baja igazából. Abban változott a véleménye mindössze, hogy ha családról van, hallgatni fog a lányra és nem lesz ennyire nyíltszívű a Saint-Venant-ok felé.
- Ez azért volt, mert szeretsz, nekem ennyi bőven elég. Egyébként is túléltem, és megtanultam a leckét – szomorkás mosoly Michellere, tudja, hogy marja a bűntudat a másikat. Ez ellen pedig nem nagyon fog tudni tenni, csak annyit, hogy érzékelteti vele, hogy szereti.
- Hát igen, nem gondoltam, hogy ennyire félelmetes vagyok, hogy megpróbáljanak megmérgezni – próbál vad ábrázatot vágni, és elviccelni az egészet, de ez persze lehetetlen. Ugyanúgy, ahogy Vasil felfogása az élettel. Úgy gondolja, hogy ez az élet egyik kihívása volt, és ő teljesítette. Attól, hogy nem önerőből, a végeredmény pozitív lett. honnan tudná, hogy él, ha meg sem kísérti a halál? De úgy érzi ennek ellenére, hogy most már tudja, milyen élni és köszöni szépen, ebből nem kér többet. A probléma a barátnőjénél kezdődik, aki viszont nagyon nem így fogja fel a dolgokat. Az ő módszerei hatékonyabbak, még ha nem is túl elegánsak, na és persze neki más élete volt, mint Vasilnak. Persze, ha Vasil kapna bort Bulgáriából, valószínűleg ő is kiöntötte volna, de az egy másik történet. Látja, hogy Michelle agya elborul az ő csitítgatására, de ha csak hallgatna, azzal csak arra ösztönözné a másikat, hogy megtegyen valamit, amit nem lenne ildomos. Egy kicsit meg is ijed a lány tekintetétől, még sohasem látta ennyire dühösnek és keserűnek.
- Kérlek, ne csinálj őrültséget. Mi van, ha bajod esik? Azt nem tudnám megbocsájtani magamnak – kérleli, de Michelle lecsillapíthatatlan jelenleg. Tudja jól, hogy most bármit mond, nem tud ezen változtatni. Olyan fegyver pedig nincs a kezében, ami hirtelen elgondolkodtatná a másikat, csak ilyen kisebb lélekre ható dolgok. A kés reppen és az ablakba áll, Vasil lehunyja a szemét egy pillanatra. Mérges, nem is kicsit. Megmondta már, hogy ne használja a közelében, de ha felhozza, csak olajat önt a máglyára.
- Nem fognak bántani, mert megszakítjuk a kapcsolatot. Amúgy pedig meg is ölhettek volna, mégsem tették valami miatt. Nem hiszem, hogy azért, hogy te ne legyél ideges. Szóval valamiért nem akarnak halottnak látni. Ez inkább csak amolyan figyelmeztetés lehetett… csak tudnám, hogy mire vonatkozik – nos, igen, nem túl értelmes megmérgezni valakit csak úgy. Oké, figyelmeztetésnek jó, de mi lett volna, ha lett volna mellé egy cetli, vagy egy levél. Semmi, így Vasilnak gőze nincs, hogy mire volt jó ez a színjáték. Ha meg akarták volna ölni, már a kúriába is megtehették volna. Össze van zavarodva, és nem szereti, ha az életét fenyegetik. Ki szeretné?
- Higgadj le, Mich! Ha bántasz valakit, annak következménye van. Talán olyan akarsz lenni, mint ők? Lesüllyedsz a szintjükre? Nem mondom, hogy nem érdemelnének büntetést, de térj észhez. Ha megteszed, meg fog változni az életed, talán az egész Michelle más lesz, akit én szeretek. Nekem pedig így vagy tökéletes. Tudom, hogy képes vagy bármire… értem, értünk. De nem kell még ha úgy is érzed. Én nem szeretnék menekülni a törvény elől azért, mert bemocskoltad a kezed. Mert azt tudnod kell, hogy tőlem nem szabadulsz meg, semmilyen körülmények között sem – sóhajt, majd visszahanyatlik a párnára. Az üres plafont bámulja, és magát okolja az egész miatt. nem akarja bevetni az adu ász beszólást, mert fél attól, hogy csalódna. Ő pedig már eleget csalódott és itt remek élete van. A mérgezést nem figyelmen kívül hagyva is, imádja az életet, amibe csöppent.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=563049#post563049][b]Michelle Angelique Saint-Venant - 2016.01.14. 22:39[/b][/url]

- Nem neked kellett volna leckéket venned - bosszúsan fújtat egyet, hiszen abszolút nem ért ezzel egyet. Vasil mindössze annyiban hibázott, hogy naivan hitt Carla és Antoine ártatlanságában, közben meg... És igen, hiába figyelmeztette őt Michelle, ki gondolná, hogy valaki képes ilyesmire? Még ha csak antipatikus is számomra a másik, ezért nem mérgezem meg! Merlin szakállára, ez abszolút nem vicces.
- Vasil, ez most komoly - a mosolynak még csak nyoma sincs az arcán. A szőke korántsem volt ilyen vidám, miközben vizsgálták és mindenféle beavatkozásokat végeztek a fiún, bár fogalma sincs, mi lehetett. Szóval ő nem röhögött valami jót. Most pedig érzi, ahogy a bosszú megmérgezi egész testét: bekerül a véráramba, minden egyes hajszálérbe beszivárog, most pedig csak ez hajtja. Olyan ez, mintha ő is mérget kapott volna, azonban sokkal fenyegetőbb és vészjóslóbb, mint amit ember elő tudna állítani. A félelem, a düh, a revans vágya keveredik most benne és képtelen uralni azt. Tudja, ha kilép ebből a szobából, valaminek a végére pontot fog tenni.
- Sose félts te engem, tudok magamra vigyázni - az ilyesmi nem hatja meg. Alapvetően nem a bolgár hibája az, ami most végbemegy a rellonos fejében, ahogyan az elhatározás másodpercről másodpercre szilárdabb lesz. - Mondd, te tényleg azt hiszed, hogy többet nem fordul majd elő? Úristen, annyira naiv vagy, nem hiszlek el! - idegesen túr bele a hajába. Mondja ki a valót? Hogy a szülei világ életükben mások meggyilkolásával és kínzásával foglalkoztak? Hogy tulajdonképpen azok az emberek, akik felnevelték, nem ismernek se istent, se embert? Belefáradt a győzködésbe.
Már épp szóra nyitná a száját, de az utolsó mondat egy apró mosolyt csal arára. Halvány, de mosoly. Mégsem az öröm, inkább a keserűség mosolya. Leül az ágy szélére, megfogja Vasil kezét és mélyen a szemébe néz.
- Lehet, hogy megint megteszik. Az is lehet, hogy a következő én, Mihael, vagy ne adja ég Roxanne lesz, aki az öcsém gyerekével várandós. Te bármikor felkelhetsz innen és kisétálhatsz az életemből, magad mögött hagyhatod azokat a mocsadékokat, de én soha. Nem tudok nyugodtan aludni, mert fogalmad sincs, mit éreztem akkor, mikor ott feküdtél a konyhapadlón és... - elfordítja tekintetét, arcát tenyereibe temeti. Képtelen a józan gondolkodásra, cselekednie kell. Nem teheti meg, hogy tétlenül várja, míg ez újra megtörténik, csak most nagyobb sikerrel. Nem. Ha élete végéig kísérteni is fogja, tudja, hogy csak akkor lesz vége, ha a szüleik a föld alatt vannak jó pár méterrel. Vagy még annyi se marad belőlük. Ezt viszont Vasil sohasem tudhatja meg. Felegyenesedik, megdörzsöli arcát és a navinés felé fordul.
- Megígérem, hogy nem lesz semmi baj. Vigyázok rád és magamra is. Ígérem. Viszont azt hiszem, ma éjjel szeretnék Mihaellel elutazni valahová. Emlékszel, hogy nem olyan rég, talán pár hónapja elutaztunk pár napra? Oda szeretnék menni. Békét akarok. Három nap múlva érted jövök és hazamegyünk, addigra rendbe fogok jönni - egy biztató mosolyt varázsol arcára, noha maga sem tudja, hogy csinálja. Íriszei fáradtan csillognak, semmi nyoma bennük annak, ami pár perccel korábban hajtotta. Egy csókot nyom a fiú homlokára és megszorítja a kezét, mielőtt felkelne, hogy kisétáljon a kórteremből.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=563884#post563884][b]Vasil Dimitrov - 2016.01.18. 12:03[/b][/url]

- Jól van, jól van, tudom – belefúrja sóhajtva a fejét a párnába. Azt hitte, hogy hatni fog egy kis humor a lányra, de annyira ellenséges a szüleivel szemben, hogy ez alapvetően elveszett próbálkozás volt. Tudta ő jól, majdnem biztos volt benne, hogy nem jó ezzel viccelődni, de egy próbát megért. Természetes, hogy a szőkének igaza van, és a másik megmérgezése nem éppen karitatív kedveskedés, de Vasil nem szereti, amikor Michelle bepipul. Azt pláne nem, ha őmiatta van az egész. talán meg kéne békélnie azzal, hogy a francia leányzó ilyen, és akkor még simább lenne az életük. Azonban ő is ilyen akar maradni, ezért folyamatosan faragják egymást, ami egyébként jót tesz nekik. Tudják, hogy mit várhatnak el a másiktól, és azt is, hogy mit nem. Pont ezért jó a kapcsolat, hogy néha egyikük máshogy lép, és az igazi meglepetés és jól esik a másiknak. De nem vágják egymás fejéhez, hogy „Persze, ha a múltkor ezt csináltad, most miért nem?”, egyszerűen elfogadták egymást.
- Ha küldenek másikat, majd nem iszom meg. Egyébként pedig, ha naiv is vagyok, ostoba nem – nyugtatatja meg a lányt saját magával kapcsolatban. Ő csak jóhiszemű, és ebben benne van, hogy pofáraesik néha. Igaz, most majdnem a sírba esett, de végül is nem akarták megölni, szóval talán még jobban is jártak. Így legalább nem kell majd meghívni az esküvőre őket – egyébként sem valószínű, hogy Michelle ebbe belement volna, még akkor sem, ha nem mérgezik meg a bolgárt -, meg családi piknikekre járni, ahol üres témákról lehetne hazudozni egymásnak.
- Bizonyára igazad van, én nem ismerem őket annyira, mint te, vagy Mihael – bólint egy aprót és megigazítja a takaróját, amibe kezd egy kicsit izzadni. Valószínűleg a téma miatt, meg, mert úgy érzi, hogy Michelle túlságosan is eltökélt. Vihara a szemeiben és az arca… halálos aggodalom és harag egyvelege.
- Én csak akkor sétálok ki az „egészből” ha találkozom a kaszással. Sajnos, nincs olyan lehetőség, hogy elhagyjalak, túlságosan is ragaszkodom hozzád – elfelejt mosolyogni, mert elege van az egészből. Lehet, hogy az lenne a legjobb, ha most kijjebb rudalná a lányt, aki bármit is mondjon, tudja jól: valamit lépni fog.
- Sajnálom, hogy nem hallgattam rád – mondja őszintén, és tényleg jobb lett volna, ha nem iszik belőle. Azóta már meghitten összebújva üldögélnének a tűz előtt, vagy egyéb testmozgásokat végeznének az egészségük megőrzése érdekében. Mihael említése nem segít Vasil aggodalmán, de beletörődően bólint egyet. Nem fog színlelni, ismeri már a szőke őt is, mindig elmondja a véleményét.
- Tényleg vigyázzatok magatokra, még ott is. Remélem Mihaelnek sikerül lenyugtatni. Sajnálom, hogy nem tarthatok veletek, de egyszer majd megmutathatnád ezt a titkos fészket. Persze, ha előttem nem lesz az… - sóhajtja, majd még hozzáteszi. – Menj csak, úgyis fáradt vagyok, és akkor három nap múlva várlak – dob egy csókot a kezével, majd befordul a fal felé. Idegesen nézi belülről a szemhéját, várja, hogy Michelle távozzon. Szomorúan alszik el, mert nem hiszi el, hogy 3 napig csak úgy elmegy a lány pihenni. Főleg azért, mert három napig meg lehetne őt látogatni, most pedig aggódni kezd. De megígéri magának, hogy ha tudja, nem fog kérdezgetni az egészről, mert félő, hogy szíven szúrnák a válaszok.
- Szeretlek - súgja még Michelle illata után, majd elnyomja az álom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=580314#post580314][b]Mihael Gérard Saint-Venant - 2016.03.29. 20:06[/b][/url]

Unott arccal húzogatja a nadrágja szárát az ispotályi ágyon ücsörögve, mintha ez a roppant kiváló elfoglaltság bármit is segítene jelenlegi kényelmetlen helyzetén. Amit tegyük hozzá, csakis saját magának köszönhet. Mi történt? Az kérem a tényállás, hogy Mihaelt beutalták, mert nem jelent meg a tíznapos quality check-en a főnöknél a.k.a Naizernél. Naizer pedig mit csinálhatott? Csak feltételezi, bár esélyesen így is történt, hogy az a görény leadta a forródrótot a feletteseinek, azok pedig kiküldték az ispotály fogdmegjeit, és behozták őt a jól megérdemelt helyére. Roppant hangulatemelő, ha őt kérdezzük.
Három napja sínylődik ebben a koszfészekben, de még nem talált menekülési útvonalat, pedig lelke rajta, kereste! Persze ezek a gorillák minden úton-módon akadályozzák, mert neki gyógyulnia kell, meg legyen jó, blablabla. Anyátok hátsóját nyalogatnátok ahelyett, hogy a tisztes, amnéziás polgárokba köttök bele! Vagy tudjátok mit? Kössetek a betonba!
Egy szó, mint száz, még a mugli Nők Lapja sem képes feldobni a pocsék hangulatát. Csak azt érte el, hogy ne akarjon nőgyógyász lenni soha a büdös életben. Michelle nagy vonalakban tájékoztatta már a szakirányairól, Beccától pedig agytágítást kapott a kviddicses részt illetően. Hát most azt is képes volt eldönteni, hogy hiába jó és szép a szexuális élet, nőket nem akar a kórteremben látni, ha egy mód van rá. Mindez köszönhetően a Nők Lapjának! Egyáltalán melyik elmebetegnek engedték meg, hogy behozza ezt az ócska szennylapot?
Szerencsére az anatómiakönyvei, és néhány regénye bejutott hozzá, illetőleg vele együtt, így van mit olvasson, mert másképp megdögölne az unalomtól. Ja és hát persze az emlékei sem jöttek vissza a szaglászástól meg a füleléstől, ahogy az a nagyokos javasolta. Az Exmemoriam beint újra és újra, hogy ebből bizony nem eszel, Mihael fiam. Ráadásul mára harangozták be Naizert látogatóba. Hozzá fogja vágni a gumipapucsát, az szent. Már készültségbe is helyezte maga mellé az ágyba, csak hogy ne kelljen majd nyújtózkodnia érte túl sokat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=580355#post580355][b]Naizer Ruben Barnabás - 2016.03.29. 20:55[/b][/url]

Némi köhögés közepette lép ki az ispotály hopp-hálózatra kötött kandallójából a világos, fertőtlenítőszagtól bűzlő helyiségbe, majd némi nézelődés után megtalálja a pult mögött üldögélő boszorkát, akivel jövetele okait kell megosztania.
- Mihael Gérard Saint-Venant-hoz jöttem a neurológiai részlegre, előre bejelentett látogatóként - közli, elé tolva az igazolványát, mire a nő néhány másodperces pergamenlapozgatás után megajándékozza egy speciális beléptetőkártyával, amivel beengedik a zártosztályra is.
Megköszöni, majd gyors léptekkel maga mögött hagyja az előteret, s nekiindul, hogy megkeresse Mihael szobáját. Ha már ide juttatta, a minimum, hogy kárörvend rajta egy kicsit.
Gyakorlottan fordul be a megfelelő kanyarokban, s pillanatok alatt megleli a megfelelő szobát, ismerősként üdvözölve az ápolókat. Hármat koppant az ajtón - mindenre felkészülve, Mihael tuti, hogy nem fogja üres kézzel fogadni -, széles mosollyal üdvözölve az ágyon döglő rellonost.
- Szép napot, Mihael. Hoztam egy kis szuvenírt - köszönti vidáman, mellkasára hajítva az összetűzött iratokat, ugyanazok másolatát, amelyeket az előző találkozás végén adott a fiúnak.
Széket tol a srác ágya mellé, majd leül rá, s kényelmesen hátradől. Tekintete végigfut a berendezésen, megvizsgálva az anatómiakönyveket és a regényeket, s végül megállapodik Mihael arcán.
- Szólhatok, hogy adjanak egyszínű hálóruhát. Úgy emlékszem, azokat preferálja - élcelődik gátlástalanul a fiú nyomorult helyzetén, visszaidézve az első beszélgetésük alkalmával elhangzottakat. Nem sajnálja, cseppet sem - annyi lett volna a fiú feladata, hogy az irodájába dugja a képét egy tizenöt perces beszélgetésre, s ha már ez derogált neki, ne várjon részvétet Rubentől.
Arról nem is beszélve, hogy a tanár szólt előre, milyen következményekkel fog járni a lógás.
- Nem szoktam üres fenyegetőzésekkel élni, mint azt maga is láthatja - jegyzi meg. - A nyomkövető bűbájt is megkapta, mivel nem tartotta be az egyezségünk feltételeit; nem tudom, említették-e, amikor elvégezték a varázslatot - teszi még hozzá, ugyanis ez is benne volt a pakliban, s ha Ruben jól értesült, egy auror már elvégezte a bűbájt a nap folyamán. A megbízója nem volt elragadtatva tőle, hogy Ruben ezt elmulasztotta az első beszélgetés alkalmával, de mikor szépen lassan - hogy, hogy nem - a feleségére terelődött a szó, és nagy egyetértésben megvitatták, hogy milyen vérlázító, hogy mennyit költ, és a gyereknevelés egy kész rémálom, és ez az egész aurori munka olyan sokat kivesz az emberből, ráadásul senkiben nem lehet megbízni, még a kollégákban sem, pedig ebben a szakmában ez elengedhetetlen volna, de milyen jó, hogy ők legalább így megértik egymást, és igazából Ruben talán nem is csinálta rosszul, hogy tett egy ilyen bizalmi lépést a fiú felé...szóval kedélyes vállveregetések és egy fiktív jövőbeni kávézás ígéretével váltak el.
Azt senki nem vetheti Ruben szemére, hogy ne tudna hatni a körülötte lévő emberekre - valamilyen módon legalábbis.
Mihael esetében ez a mód talán kicsit agresszívebb, mint az átlagnál, a férfi azonban tisztában van vele, hogy nála nem sokra menne jól megválogatott szavakkal és a beszélgetés ügyes csavargatásával; neki a póráz kell a vezetéshez, nem a mézesmadzag.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=580371#post580371][b]Mihael Gérard Saint-Venant - 2016.03.29. 21:25[/b][/url]

Bosszús, irritált és legszívesebben megölné Naizert. Nem érti az egész cécót, hisz tud magára vigyázni, akkor miért olyan fontos, hogy kövessék minden rohadt lépését? Az ő szempontjából ez abszurd, már-már beteges viselkedés. De persze ezt hiába próbálná elmagyarázni a fenti nagyokosoknak, azok csak ahhoz értenek, hogyan kell valakire ráuszítani egy veszett pszichopatát, pardon, pszichiátert, vagy viselkedéselemzőt, vagy mit, csak hogy megkeserítsék a mindennapjait.
Epekedve várja a pillanatot, amikor Naizert belép majd az ajtón, ujjai minden kis neszre reflexszerűen mozdulnak a papucsért. És végre, végre valahára felhangzik a három koppanás, zöld utat kap a papucs megragadására, és amikor Naizer kinyitja az ajtót, elhajítja felé a gumiból preparált lövedéket. Sajnos az idiótának vannak reflexei, mert úgy tűnik, sérülés nélkül eljut az ágyáig, és még vissza is dobja egy köteg papírral. A férfi reakcióideje jól szuperál, noha edzésen már hetek óta nem volt, a terelői reflexek nem évülnek el egyik napról a másikra. Mielőtt becsapódna a papírköteg, szépen felfogja a landolást kézzel, aztán levágja maga mellé az ágyra. Gyilkos tekintetét ezután a nem kívánt látogatóra függeszti.
- Ehhez viszont mély lelki kötődés fűz. Az állítólagos nővérem hozta be, ha már egy rohadt surmó bezáratott a dilisek közé. Azt mondta, legközelebb hoz kenyérbe sütött reszelőt. - Ismét a jó öreg szarkazmus, se eleje, se vége. Ha megnyitottuk a csapot, abból bizony ömleni fog a víz, amíg el nem zárja egy gondos kéz.
- Említették. - Szándékosan kurtítja le a választ egyetlen szóra; elhatározta, hogy ha nem muszáj, nem beszél a szükségesnél többet ezzel a görénnyel. Akárhogy nézi, a szavai eddig csak bajt hoztak rá. Nem akar még több fogási pontot adni Naizernek, ráadásul tisztában van vele, mennyire kiszolgáltatott helyzetben van vele szemben. Se emlékek, se semmi, bármibe próbál belekapaszkodni, az kifolyik az ujjai közül, mert nem ismeri fel. Sajnos a visszaemlékezés hosszú és rögös lesz.
- Van egy tolla? - A mozdulataiból ítélve ki akarja tölteni a szuvenír lapokat, de a zártosztályon érthető okokból nem kap tollat. A végén még belevágná a saját nyaki ütőerébe. Bolond kezébe semmi önkárosító holmi nem való, még ha elvesztette az emlékezetét, akkor sem. Amennyiben Naizer ad neki írószert, tényleg nekiáll kitölteni a papírokat.
- Mikor enged vissza az iskolába? Be kell állnom kviddicsezni. - Annyira belemerül a kitöltésbe, hogy fel sem néz az írásból - már persze csak abban az esetben, ha nem a körmeivel kell levésse a szavakat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=580429#post580429][b]Naizer Ruben Barnabás - 2016.03.29. 22:16[/b][/url]

Igaza volt, már ami a kedves fogadtatást illeti - ahogy kinyitja az ajtót, egy papucs orvtámadásától kell megvédenie magát, de szerencsére sikerül arrébb lépnie, mielőtt a lábbeli képen törölné, s az ártalmatlanul hullik így a padlóra. Mihael szúrós pillantásaitól kísérve kerül beljebb a helyiségbe, hallgatva az epés választ.
- Hogy milyen emberek nem léteznek...bezárni egy ilyen jóravaló, kedves, ártalmatlan fiút? Görbüljek meg, ha értem - csóválja a fejét nagy sóhajtások közepette. Nem csak Mihael ért a szarkazmushoz.
- Egyébként sem a "dilisek" között van, nem a pszichiátriára utaltam be, hanem a neurológiára, lévén az emlékezete a probléma, és oda került, ahol amúgy is töltené az idejét, ha nem tesznek magával kivételt. A pszichiátria a következő lépcsőfok lesz, de ott ne számítson rá, hogy ilyen kellemes egyágyas szobát kap. - Csak úgy mellékesen jegyzi meg mindezt, nem fenyegetőzik - nem szokása az ilyesmi, puszta tényeket közöl és előre vetíti, hogy Mihael mire számíthat viselkedése függvényében.
Nem sok jóra, ha tartja a tendenciát, amit elkezdett.
A fiú szűkszavú, sokkal kevesebbet beszél, mint előzőleg; Ruben feltételezi, hogy nem akar még többet elárulni magáról, épp csak azt felejti el, hogy a kommunikáció hiánya is egyfajta kommunikáció; mindenből lehet következtetéseket levonni. A tanár azonban nem erőlteti a csevegést, csak némán figyel, megadva a szükséges teret a rellonos számára; még tekintetét is elfordítja pár pillanat elteltével, s helyette inkább az ablakon keresztül látható parkot kémleli, hallgatva az ispotály haloványan beszűrődő zajait.
Úgy tűnik azonban, valamennyire Mihael is belátja, hogy ez a helyzet nem lesz túl kedvező számára hosszútávon, úgyhogy a pergamenlapokért nyúl végre, s Ruben ismét felé fordul, majd átnyújtja a kért íróeszközt. Legnagyobb megelégedésére a srác nem fallikus szimbólumokat rajzol a hivatali papírokra - Ruben nem lepődne meg ezen sem -, hanem tényleg nekiáll kitölteni. Talán nem is lesz olyan nehéz dolguk, mint amire számított?
- Mikor áll készen arra, hogy kooperáljon a feltételekkel? - teszi fel a kérdést, pillantását Mihael arcán nyugtatva annak ellenére is, hogy a rellonos nem nézett rá. Nem készül egyébként feleslegesen sokáig az ispotályban tartani a fiút - az ápolóknak nem kellenek a plusz problémák, amiket okoz, és egyébként is biztos lenne pályázó a helyére.
- Biztos benne, hogy vissza akar állni kviddicsezni? Nem hiányzik, hogy még egy fejsérülés is rontsa az állapotát - jegyzi meg. Nehéz eldönteni a mimikájából, vajon komolyan gondolja-e a mondatot, vagy csak viccel, de az tény, hogy sosem volt a csapatsportok lelkes támogatója, a kviddics pedig többnyire csak untatja a mai napig is.
- A szabályokra emlékezett egyébként? Vagy újratanulta őket? - kíváncsiskodik, bár messzemenő következtetéseket ebből nem lehet levonni, egyszerűen csak érdekli.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=580634#post580634][b]Mihael Gérard Saint-Venant - 2016.03.30. 00:29[/b][/url]

- Van mi meggörbüljön? - Hajajj, gerinctelenségről kiselőadást tarthatnál, kisfiam, nem épp Naizerre kellene dobd az első követ. Nem is tudom, ki szegte meg már első adandó alkalommal a játékszabályokat. Persze szinte sosem ő a hibás. Az igazat megvallva nagyon ritkán fordul elő, hogy önszántából teret engedjen a bűntudatnak. Naizerrel kapcsolatban hajlik az "akkor is te vagy a hibás!" politikára.
- Pedig reméltem, hogy lefizethetem a portást. P***ba. - Megcsóválja a fejét jó látványosan, aztán az odadobott papírokkal kezd bíbelődni, de írószer híján muszáj kérnie a tetűtől egyet, hogy bármibe is belefoghasson.
Szorgosan körmöl, nagyon dolgozik, Naizernek minden alapja megvan azt hinni, hogy készül a papírhalom, ki lesz minden töltve szépen, pontosan. Mihael fel sem nézve válaszolgat most már sokkal kedélyesebben és nyugodtabban, mint eddig. Belemerült az alkotási fázisba, tudniillik, mert addig megvan, hogy beírta a nevét, meg az életkorát, de onnantól kezdve elkezdett rajzolni. Na most Mihael rajztehetsége nem túl kiemelkedő, és akkor még finoman fogalmaztam. Épp egy kövér pasát rajzol pálcika kivitelezésben a felügyelő úrnak. Szegény Maróti, ha látná, sőt, ha élne, most halna meg a szörnyülködéstől.
- Igazából bármikor, de tudja elég egyoldalúak a feltételeik. Nem tudok semmit önmagamról. Maguk honnan tudhatnák, hogy közveszélyes vagyok-e, vagy csak dühkezelési gondjaim vannak? Meg hát amelyik kutya ugat, az nem harap, nem igaz? Én nem tudom, ki vagyok, maguknak csak egy kupac irat jutott rólam az iskolai sz*rságaimmal, meg mittomén, sz'al... Nem, nem értem, mi a frásznak korlátoznak ennyit, de hogyne, készen állok. A nővérem szerint már 22 éve. - A végén győzedelmes arccal felegyenesedik és ránéz Naizerre a záróakkord erejéig. Teljesen elégedett a kis pasájával. Jó kisfiú, jó négyéves!
- Ahhoz előbb tudnunk kellene, milyen terelő vagyok, ugye? - Az ajkain felvilágló, sunyi vigyor szerint ki fogja ültetni egyszer Naizert az egyik edzőmeccsre, hadd szenvedjen, ha már muszájból találkozniuk kell, és egymás oxigénjét pazarolni olyan fölösleges dolgokra, mint a beszéd.
- Az ütéseimmel nem volt gond, a szabályokat meg újratanultam. De a reflexeim azt hiszem, erre álltak be. Úgy éreztem, ösztönös a mozgásom, jól fekszik a kezemben az ütő. Természetesen... Na, tessék, itt a paklija. Még alá is írtam, ne panaszkodjon. - A Naizer felé nyújtott köteg legtetején ott egy kövér pasa, a következő lapon autó, alatta megint pasa, de már az autóban ül, és ez így folytatódik tovább a hat-hetedik oldalig, ahol már csak egy paca van alá nagy betűkkel felírva: "A pasa feltrancsírozódott a fára. The End." , és Mihael aláírása. Az aláírás egyébként percre pontosan megegyezik a felvételi lapján szereplővel.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=580799#post580799][b]Naizer Ruben Barnabás - 2016.03.30. 16:08[/b][/url]

Mihael

- Ugyanmár. Még erkölcsi bizonyítványom is van - mosolyodik el ártatlanul, és valóban rendelkezik ilyen papírral, bár a kérdőív kitöltésekor erősen kellett uralkodnia a kitörni készülő röhögésen, annyira nevetséges volt a szöveg és a helyzet.
Nem mintha egyébként intellektusból nem lehetne az egészet megugrani.
 - Miért, ha csak dühkezelési gondjai lennének, hagynunk kellene, hogy randalírozzon a kastélyban? - vonja fel a szemöldökét, nem igazán érti a gondolatmenetet. - A lényeg mindenesetre az, hogy nem most kezdődtek a problémák a viselkedésével, ha gondolja, nagyon szívesen rendelkezésére bocsátom a fegyelmi problémáiról vezetett iskolai aktát. S mivel alapjáraton sem lehetett túl megbízhatónak nevezni ilyen téren, nem annyira meglepő, hogy intézkedéseket tesznek azért, hogy megelőzzék az előrelátható problémákat. Főleg, hogy most már okot is adott rá azzal, hogy még az előre megbeszélt ülésre sem jött el - vázolja a helyzetet a fiúnak ismét. Még ha nem is fogja belátni, hogy a lépés szükséges, arra a szintre talán eljut, hogy elfogadja.
- Azt viszont tartsa észben, hogy nem fogok futkosni maga után, ez egy egyszeri alkalom volt - figyelmezteti, nem kifejezetten elutasítóan, de kellő távolságtartással. Mihaelnek be kell látnia, hogy neki kell tenni a saját gyógyulásáért és érdekeiért, nem másoknak. Nem mintha olyan nagy teher lenne Ruben számára elmenni a kandallójáig - amely össze van kötve mind az ispotállyal, mind néhány fegyelmi intézménnyel és bírósági épülettel folyó ügyei miatt -, de nem szereti kiszolgálni mások igényeit, ha az számára nem jár semmi plusszal.
Látja, hogy a fiú rajzol - nagyon naivnak és félig vaknak kellene lennie ahhoz, hogy ezeket a kézmozdulatokat írásnak gondolja -, de nem zavartatja magát különösebben, mert ír is. Neki annyi elég, a többit pedig lepasszolhatja Mácsainak diagnosztikai céllal, elvégre ha Mihaelt valaki külön kérné rá, biztos nem kezdene firkálni.
- Nagyon borzalmasan béna nem lehet. Nem töltötte volna vele az idejét, ha úgy lenne - vonja meg a vállát. Nem kell hozzá túl komoly lélekelemzés, hogy ezt átlássa, ezért is közli a fiúval és nem tartja meg magának.
Közben elkészül a műalkotás, s egy meglehetősen elégedett Mihael nyújtja át a papírköteget.
- Köszönöm - veszi át a pakkot, tekintetével végigzongorázva az üresen hagyott helyeken, majd az apró képregényt is megszemléli. - Óh. Az emlékeivel együtt tizenöt évnyi értelmet is vesztett? Őszinte részvétem - élcelődik, visszafogva magát, hogy ne vonjon le messzemenő következtetéseket egyetlen hiperagresszív rajzból, s inkább más irányba tereli figyelmét. Van mire.
- Újratanulta a kviddiccsel járó összes agyament szabályt, de azt nem, hogy mi az anyja neve, vagy hol született? - ráncolja a homlokát, ahogy a fejében összeáll a kép. - Ennyit még én is tudok magáról, pedig higgye el, nem azzal foglalkozok üres perceimben, hogy a személyi adatait ismételgetem - jegyzi meg, s ezzel a lendülettel pótolja is a hiányzó pontokat. Eddig meggyőződése volt, hogy Mihael - legyen akármilyen frusztráló a viselkedése az emberek túlnyomó többségének - őszintén próbálkozik a javulással, az viszont, hogy ezt az apró lépést sem teszi meg, másról árulkodik.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=580809#post580809][b]Mihael Gérard Saint-Venant - 2016.03.30. 17:12[/b][/url]

"Nem tudom, azt is mire kaptad. Biztos nem arra két, kigúvadt, randa szemedre, te marha." mondja az arckifejezése harsány Times New Roman hetvenkettes, színváltós betűtípussal. Mostanra konkrét mérőeszközzel is megállapítható a Naizer iránt érzett antipátiája; sajnos nagyon hamar képes megutálni embereket a nagy büdös semmiért, vagyis de, rendelkezik indokkal: nem neki van igaza.
Nyitja a száját. Aztán becsukja. Aztán megint kinyitja. Megint bezárja. Mint egy halacska. Szeretne egy frappáns közbevágással pontot tenni az ügy végére, nyerni, ehelyett viszont csak a nyálát nyeli le. Nem fogják elengedni. Érzi a karmokat a húsába vájni, a láthatatlan kezeket a nyaka köré fonódni. Szinte fuldoklik tőle, gondolatban legalábbis mindenképpen. Az egészben az a legszörnyűbb, hogy valahol mélyen, ott, ahová mindent lenyom és magába fojt, tudja, hogy jogos a nyaka köré tett póráz. Vállai elernyednek, az eddigi feszültség elszáll, a megadás minden jele felsejlik a testbeszédében, a szemkontaktust pedig kerüli, ahogy a beszédet is ezzel a kisebbfajta litániával kapcsolatban.
- Felfogtam... Felfogtam, tényleg. - Valami válaszfélét mégis röfögnie kellett, rajzolás és irattöltés ide vagy oda, és ennél értelmesebb vagy több nem jött ki belőle. Mit tehetne? Megértette, de nem tudja kezelni a helyzetet. Ott áll az egész előtt és... bámul. Játsszon a szabályok szerint? Mi vár rá ebben a játékban? Mit kell tennie? Amikor a szabályokra fittyet hányva azt tesz, ami neki tetszik, minden tiszta és érthető. Amikor más hozza a döntéseket és aszerint kellene játsszon, el van veszve. Nem tud Naizer szemébe nézni.
- Hát gondolom... Megtaláltam az iskolai jegyzeteimet is. Ezek alapján hülye sem voltam, csak valszeg lusta. A nővérem szerint jópárszor megbuktam, mert be sem mentem vizsgázni. - Beszél. Nem néz Naizerre, de beszél, beletemetkezve a nagy alkotásba. Nem mintha olyan nagy kifejtett erő szükségeltetne néhány remekbe kivitelezett pálcikarajzhoz, but still. Legalább már nem a durcás hallgatás vagy az agresszív dúlásfúlás van terítéken, hanem valami produktív és építő.
- Sajnos a rajzolás nem tartozik az erényeim közé. - Bezzeg sok minden más! A nőhajtás és a kviddics csak néhány a sok közül, és akkor van egy halom dolog, amit újra fel kell fedezzen. Van mit bepótoljon képességek és emlékek tekintetében.
Miközben Naizer lapozgatja az iratcsomót, törökülésbe rendezkedik az ágyon, majd nekidől a falnak, miután a párnáját a háta és a fal közé helyezte.
- Jah, hogy az... -Látszik az arcára kiülő zavarodottság és zárkózottság. Megint.- Hiába kérdeztem a nővéremet. Azt mondta, meghaltak, de ennél többet nem tudtam kihúzni belőle. Miért, mi volt a nevük? - Félrenéz, az éjjeliszekrényére helyezett anatómiakönyvet pörgeti fél kézzel, de semmiképp sem tekint a felvigyázó arcába. Amikor a szülei szóba jönnek, öklömnyire szorul a mellkasa. Minden egyes rohadt alkalommal. Nem biztos, hogy annyira behatóan akar foglalkozni velük, mint ahogy az elvárható lenne, és az igazat megvallva Michelle-t sem cseszegette különösebben a plusz információért.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=580872#post580872][b]Naizer Ruben Barnabás - 2016.03.30. 19:21[/b][/url]

Mihael

Mihael beszédes arckifejezése láttán csak elvigyorodik, de nem szól; pedig egyébként igazán semmi baj a moráljaival. Vannak - ez pedig sokkal több, mint amit Mihael elmondhat magáról, nemde?
És elérkezett. Elérkezett a pillanat. A pillanat, melyre mindannyian - vagy legalábbis a kastélylakók nagyon nagy része - vártunk: Mihael Gérard Saint-Venant képtelen megszólalni az őt ért kritikák kereszttüzében.
Nem lehet mondani, hogy Ruben ne élvezné a látványt, ahogy a fiú úgy tátog, mint konyhapadlóra vetett aranyhal, legyen ez bármilyen kicsinyes gondolat.
És akármilyen kellemetlenül is érinti ez a rellonost abban a pillanatban, akármilyen nehéz lenyelni a büszkeséget és a frusztrációt, mikor megteszi, szemmel látható a változás - mintha valaki fizikailag vette volna le róla a negatív érzések súlyát.
- Örömmel hallom - mosolyodik el, bár Mihael ezt nem láthatja, ugyanis nem hajlandó ránézni, de Rubent ez a legkevésbé sem zavarja. Elfordítja a székét, hogy oldalasan üljön a fiú ágya mellett, így ő sem nézi olyan direkt, egyenes módon a rellonost, miközben beszélnek; helyette félig a falon lógó Matisse-képet fixírozza, elvégre még az addiginál is kényelmetlenebb lenne Mihaelnek kerülni valaki pillantását úgy, hogy az ráadásul még nonstop bámul is.
A festmény pedig szép színes. Biztos úgy gondolták a termek dekorációjáért felelős medimágusok, hogy a vidám kompozíció biztosan segíteni fogja a depresszív realitás elfogadásában a neurológiai osztály lakóit.
- Esetleg felhasználhatná az emlékezetvesztést egy lehetőségként arra, hogy ne legyen így a továbbiakban. Most már úgysem emlékszik rá, hogy mi miatt dacolt az iskolai kötelezettségekkel, szóval akár tanulhatna rendesen is. Végtére is kapott egy teljesen új kezdetet, akár ki is használhatja - vonja meg a vállát. Ruben mindig remekül értett ahhoz, hogy a legnegatívabb helyezetekből is kihozza a maximumot, bár tisztában van vele, hogy az ilyen jellegű pozitivitás sokakat idegesít és nem segíti őket, úgyhogy tényleg csak futó felvetés a részéről.
Szinte kézzel foghatóan érzi, hogy megfigyelésével valami kellemetlen, a fiúban is tisztázatlan problémára tenyerelt - ez azonban olyan elefánt, amit nem tud megkerülni, még akkor sem, ha nem terápiát tart, csak megfigyeli Mihaelt. A fiú zárkózottá, nemtörődömmé válik, mintha mi sem volna normálisabb, mint titkolni a halott szülők identitását. Kicsit még meg is sajnálja - olyan elesettnek, zavarodottnak tűnik, ami cseppet sem emlékezteti az arrogáns punkra, aki besétált a hevenyészett irodájába két hete.
- Antoine Lucas és Carla Hester Saint-Venant. És Toulouse-ban született, január 24-én - válaszolja. Ennél persze sokkal többet tud a fiúról - csak azok alapján, amiket az iskolai iratok között talált, már többórás előadást tudna tartani.
- Ennyit mindenképpen jó, ha tud róluk - jegyzi meg, ám nem egészíti ki mindezt a további információkkal, azt a fiúra bízza. Ha nagyon szeretné, ennyi alapján megtalálhatja a többit, s talán még jót is tesz neki, ha van mire fókuszálnia; ha pedig nem érdeklődik eléggé, Ruben nem hajlandó tálcán nyújtani az információkat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=580977#post580977][b]Mihael Gérard Saint-Venant - 2016.03.30. 20:54[/b][/url]

Beadja a derekát, nincs más választása. Megpróbálni megpróbált ellenállni előbb szóban, majd tettekkel, de a fuccs az fuccs. Ez persze nem azt jelenti, hogy végleg feladta, csupán annyit tesz, hogy rá van kényszerítve a kreatív szabályszegésre, és hogy jelen helyzetben nincs lelkiereje visszapofázni, csak megadni magát. Még egy csatát vesztett. Ha jó tulajdonságot akarunk kihorgászni a sok rossz közül, akkor emeljük ki a szinte-soha-fel-nem-adást, ugyanis attól, hogy ismét vereséget szenvedett, nem ment el a harci kedve, lesz energiája egy újabb ütközetre következő alkalommal.
Ruben tanulással kapcsolatos megjegyzésére ugyan elhúzza a száját, de másként nem óhajtja kommentálni a tanácsot. Szörnyen sokat kell pótoljon, és napról napra több kérdés ötlik fel benne a múltjával kapcsolatban (a meglévő párszáz mellett), és lassan nem győzi észben tartani, mit kellene ASAP pótoljon, és mi ér rá. A tanulmányait fontosnak érzi, érdekesek is a kézhez kapott tananyagai, de attól még fúrja az oldalát a kíváncsiság, miért bukott ennyit, mik voltak a közvetett okai? Mert azt ő is fel tudta mérni, hogy nem hülye, de a saját miértjeire nem jött rá.
- Lehet, hogy megfogadom a tanácsát, de inkább nem ígérgetek, ha nem gond. Van egy olyan érzésem, hogy amilyen rosszul állok a szabályok betartásával, úgy az ígéretek teljesítése sem feltétlen az erősségem. - Egy futó pillanat erejéig belenéz a viselkedéselemző szemeibe, hogy aztán a mellkasán összekulcsolhassa szabaddá vált kezeit, és kedvére bezárkózhasson Naizer újabb vallató jellegű kérdésével a saját kis világába. A szülő-téma nem jó, nem hálás, rossz érzéseket vált ki belőle, kerülte volna, ha lehet, de muszáj volt felhozni. Muszáj, mert Naizernek ilyen rohadt nagy mázlija van, hogy beletenyerel abba, amibe nem kellene. A nevek egyáltalán nem csengenek ismerősen, de még csak meg sem mozgatják a fantáziáját. Helyettük továbbra is ott ül a mellkasán az a nyomasztó érzés, hogy nem _akar_ belefolyni a szülőkkel kapcsolatos témába. Talán Michelle komor, szorongó arckifejezése váltotta ezt ki belőle, talán a lány hangjában felfedezett düh, elkeseredettség, és a bizarr elégedettség, amikor a halálhírt közölte vele. Akárhogyan is, az ösztönei azt súgják, ha kinyitja ezt a Pandora szelencéjét, nem fog örülni az ott talált meglepetésnek.
- Azt tudja, hogyan haltak meg? - Elbámul Ruben feje mellett, de közben az arcára kiül a feszültség. Ajkai összepréselődnek egy másodpercre, az ujjai jobban belemarnak a karjaiba, semmint szükséges volna. Az ilyen halálhíreket és körülményeket nem mindenki tűri jól, de logikusan végigpörgetve a tényeket, neki semmi oka nem volna szorongani, csak hát... mégis, furcsa, hogy a nővére nem akarta sehogyan sem elárulni a részleteket. Megkérdezi hát ő magának.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=582155#post582155][b]Naizer Ruben Barnabás - 2016.04.02. 10:58[/b][/url]

Elmosolyodik a félig-meddig ígéretet hallva, mert bár valószínűleg be fog ez fuccsolni, azért annyit csak elért, hogy Mihael megpróbálja - ami azt is jelentené, hogy ha a tanulás leköti az energiáit, kevesebb lehetősége van összetűzésbe kerülni másokkal, vagy akár csak unalmában csinálni valami olyasmit, ami megszegi a feltételeket, ez pedig mindenkinek nagyon előnyös lenne.
- Nem kell megígérnie. Sőt, jobban szeretném, ha alapvetően nem ígérgetne, mert abból nem szokott semmi jó kisülni, és persze elég sok múlik a tanárokon minden ilyesminél, szóval nem csak a saját felelőssége. Nekem az is elég, ha megpróbálja produktív dolgokkal lefoglalni az idejét - jegyzi meg, mert végül is ez lenne a cél.
Nem kerüli el a figyelmét a reakció, amit a szülők említése kivált Mihaelből, még úgy is, hogy nem is emlékszik rájuk - azt viszont nem tudja eldönteni egyelőre, hogy magukkal a szülőkkel kapcsolatban merülnek fel benne ezek a kellemetlen érzések, vagy inkább a nem-tudás helyzete az, ami kiváltja belőle.
- Négy hónapja történhetett, a körülmények azonban nem tisztázottak. Az aurorok még folytatják a nyomozást, hogy kiderítsék a pontos okokat, de idegenkezűséget gyanítanak - válaszolja a fiúnak tárgyilagosan, hezitálás, vagy megakadás nélkül.
Meghalt valaki a családban és nem tudja, hogyan adja át szeretteinek? Nyaktól lefelé lebénult, de képtelen megosztani a szomorú hírt? Megcsalta párját, ám nem képes bevallani neki? Válassza Naizer Ruben Barnabást! Szörnyű hírek minőségi átadása 2006 óta.
Egy pillanatig eltöpreng, hogy kinyilvánítja részvétét, de végül úgy ítéli, Mihael számára ez szörnyen semmitmondó volna, még jobban, mint az átadott információ, így inkább nem teszi.
- Eszébe jut valami velük kapcsolatban? - pillant a tekintetét még mindig notóriusan kerülő fiúra. - Nem kell adatszerűnek lennie. Lehet csak egy érzés, akár testileg is, bármi reakció, amit kiváltanak önből. Az ilyesmi általában erősebb, mint az emlékezetvesztés - jegyzi meg. - Akár színt, vagy formát is adhat neki, ha úgy egyszerűbb. Még régebben volt egy páciensem, aki a csalódottságot hideg, szürke kőnek érezte a mellkasában. Ilyesmire gondolok. - Beszél, főleg azért, hogy Mihaelnek ne kelljen; senki nincs, aki képes volna félvállról venni a szülei gyilkosságát, még akkor sem, ha gyűlöli, vagy megveti őket. Nem akarja, hogy csend ereszkedjen közéjük, mert néhány kör után már legfeljebb kényszeredett szóváltás lenne a maximális eredmény, amit elérnének, és ha így válnak el az útjaik, Mihael biztosan nem fog eljönni a következő időpontjukra sem. Bár Ruben nem viseli annyira szívén a rellonos sorsát, hogy esetleges züllése különösebb terhet rójon a lelki békéjére - volt lehetősége megtapasztalni, hogy van, akinek semmi külső hatás nem elég, hogy eltérítse ettől az úttól - , de ha így hagyná a helyzetet, szakmailag felelősnek érezné magát.
Márpedig nem kell sok ülést kihagynia Mihaelnek, hogy lakat alá zárják valami kellemesen világos kórházi szárnyban.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=583020#post583020][b]Mihael Gérard Saint-Venant - 2016.04.03. 19:11[/b][/url]

Szörnyű érzés, amikor valaki megpróbál kimozdítani a komfortzónádból, és rád erőltetni a változást, ha akarod, ha nem. A tökéletesen kényelmes emberek nem viseltetnek túl nagy rokonszenvvel változásért könyörgő társaik iránt, sőt általában kézzel-lábbal hadakoznak az "új tervek" megvalósítása ellen. Azonban az alábbi, neurológiára beutalt példány akármennyire szidja és utálja Naizert, kénytelen lesz idővel belátni, hogy nem csak nem tud ellenállni a változás szelének, de a más perspektívából közelítő szakember egy, akár teljesen más fejlődési irányba is terelheti idővel. Mivel a dolog közepében van, csak egy hosszabb időintervallum elteltével észleli majd az apró különbségeket akár mentalitásban, akár habitusban, de észlelni fogja, de először el kell indítani magát a folyamatot. Naizer egyébként remek munkát végez, ami a gépezet berúgását illeti.
Csupán egy néma bólintással adja a másik tudtára, hogy megpróbál majd némi hasznosságot csempészni mihaszna hétköznapjaiba, és nem játszik majd iskolakerülőt. A puding próbája az evés, így hiába bólogat itt, ebben a percben olyan nagylelkűen, majd akkor derül ki, komolyan gondolta vagy sem, ha odakerül, hogy visszamenjen órákat látogatni. Ami viszont a szüleit illeti...
Elég az idegenkezűséget emlegetni, hogy egy embertől telhető tökéletesen normális reakciót produkáljon: tágra nyílnak a szemei a pillanatnyi döbbenettől, a mellkasát szorító erő pedig intenzívebben kezdi nyomni a bordáit. Szinte fuldoklik a szörnyű érzéstől. Pillanatokig nem tud mit mondani, hiába kérdezi Naizer, asszociál-e valamire a két emberrel kapcsolatban vagy sem. Végül nagyon vontatott és rekedtes hangon próbálja megfogalmazni a fejében feltolult gondolatok egy aprócska darabját.
- Mintha a mellkasomon térdelne valaki, és megpróbálná erővel betörni a bordáimat. Ha a reggelim után lennék, valószínűleg lehánynám magát... elnézést. - Végre beszéd közben Naizer felé fordítja a tekintetét és ha nem is végig, de próbálja állni a tekintetét. Csak az utolsó pár szóra fordul félre, és vesz egy mélyebb levegőt, hátha az csillapít a szörnyű nyomáson.
- Azt hiszem, nem akarok ezekhez az emlékekhez nyúlni egyhamar. - Jegyzi meg csendesen, mintha csak magának beszélne mindenféle hallgatóság nélkül. Tekintve az ő és a szülei viszonyát, cseppet sem meglepő, hogy emlékek nélkül is úgy fél tőlük, mint ördög a szentelt víztől.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=586666#post586666][b]Naizer Ruben Barnabás - 2016.04.14. 17:06[/b][/url]

A fiú sokáig küzd a gondolatai szavakba öntésével, amit végül Ruben azzal tölt, hogy vagy Mihael arcát kutatja valamiféle reakció után, vagy a kórterem berendezésén pihenteti pillantását. A rájuk ereszkedő csend terhes, mégsem kényelmetlenül feszengést keltő; inkább a felkészülés és a várakozás némasága, erőgyűjtés az első lépések előtt.
S Mihael végül csak elindul, ha lassan is.
- Rögtön egy személyre asszociál? Nem valami van a mellkasán, hanem valaki térdel rajta, s szánt szándékkal próbál ártalmat okozni magának - reflektál a fiú szavaira, viszonozva a pillantását. Ez a mondat már azért is érdekes, mert Mihaelben csak maga az erős, szörnyen kellemetlen nyomás merül fel érzésként, az ezt körítő szavak már beékelt magyarázatként szolgálnak, legyenek tudatosak vagy sem.
- Az emlékei nincsenek olyan nyomtalanul eltörölve, mint ahogyan azt eddig hitte - jelenti ki. Erre már korábban is gyanakodott, hiszen az emberi emlékezet működésének tanulásával töltött fájdalmas órákról megmaradt tudásának ellentmondana az eshetőség, hogy minden eltűnjön. Ahhoz pedig, hogy a fiú ilyen természetességgel feltételezze az ártó szándékot másokról, egy életút keserű tapasztalatai kellenek. Valahol megvannak ezek a tapasztalatok, ha eredményük még most is ennyire kézzel fogható.
- Ezt észben tartom majd a további találkozóink megszervezésekor - jegyzi meg derűs hangnemben, némiképp enyhébb vizekre terelve a beszélgetést, hiszen alapvetően nem célja, hogy minden kényelmetlen érzést kihúzzon Mihaelből.
A reggeliről nem is beszélve.
Hagyja, hogy a beszélgetés kicsit kilépjen abból a mederből, amerre elindult; mélyebb vizekre eveztek, mint amire egyébként előzetesen számított, és Ruben nem is teljesen biztos benne, hogy a Mihaellel való jelenlegi kapcsolatuk elbírna-e még több őszinteséget. Igaz, hogy a képletes sebtapaszt érdemes egy rántással letépni, de az is, hogy ha ezt túl korán teszik meg, eredményként csak minden tiszta vér lesz megint.
- Nem is kell erőltetni; elég lesz akkor foglalkoznia velük, amikor már úgy érzi, készen áll rá - bólint egyetértően, bár tulajdonképpen inkább arra gondol, hogy elég lesz hozzányúlnia az emlékekhez, ha már rájön, soha nem lesz rá készen, mégis megpróbálná. Valahol örül egyébként, hogy mindez Mácsai feladata lesz, és nem az övé: Ruben személyisége nem teszi őt kifejezetten alkalmassá arra, hogy együttérzően támogatva kísérgesse végig a problémás kamaszokat traumájuk szörnyű állomásain. Ehhez nem elég...érzékeny.
- Azt hiszem, eleget kínoztam mára - jegyzi meg, vetve egy féloldalas pillantást a fiúra, akin még mindig szemmel látható, hogy szívesebben ugróiskolázna aknamezőn, minthogy akár bottal megpöckölje az érzéseinek az okát. - Úgyhogy ne is piszkáljuk tovább ezeket a dolgokat, inkább arról beszéljünk, mihez fog kezdeni, amikor visszamegy az iskolába. Mit tervez az esetleges óralátogatások és a kviddicsezés mellett? - teszi fel azt a kérdést, ami inkább tartozik már a munkaköréhez, elvégre nagyban attól függ, Mihael mennyire válik majd kezes báránnyá, hogy mennyire van leterhelve mentálisan és fizikailag. Ha eléggé lefárad és lefoglalják a napi teendők, nagyban csökken az esélye, hogy állapotának mások is kárát látják.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=607192#post607192][b]Mihael Gérard Saint-Venant - 2016.07.06. 15:52[/b][/url]

Egyszerre frusztráló Naizer bámulása és az elméjét megrohamozó érzések. Tudja, hogy nem akarja megbolygatni a múltat- azt képtelen megmondani, honnan veszi ezt, csak biztos benne, hogy a Michelle arcán látott reakció, plusz ez a sarokba szorításra benne feltörő érzés egyáltalán nem jelent jót. Mit jót? Legszívesebben bevájná magát a földbe körömmel és nem jönne elő jövő karácsonyig. Szégyen a futás, de a rohadt életbe, nem hiányzik, hogy a nyomás összezúzza a mellkasát.
- Miért, mi más lenne képes nyomást gyakorolni rám? - Megütközve pillant Naizerre, mint aki egy hülyét lát az elmés professzor helyett. Voltaképp a feltételezés teljesen jogos- nem valamire, hanem valakire asszociált. Végig sem bírja gondolni- az agya egyik nagyon rossz tulajdonsága, hogy amint megszülte a számára kielégítőnek tűnő magyarázatot, elvet minden más alternatívát, sőt erővel kizárja, nehogy Mihael végiggondolhasson minden lehetőséget. Nem biztos, hogy idegenkezűség van a rossz érzései mögött, ő mégis ezt állapította meg azonnal.
Kényelmetlenül kezd feszengeni, mocorogni, pedig a kezelője csak kiejtette a száján azt a néhány szót: észben tartom majd, nincsenek olyan nyomtalanul eltörölve. Vagyis lenne esélye visszaszerezni őket. De akarja egyáltalán? Nem biztos benne.
Mélázás felé hajló gondolataiból Naizer távozást jelző prológusa rázza fel- másodpercek alatt rendezi vissza flegma, kimért arcvonásait az előbbi ijedt kisfiú mimikája helyére, hogy megfelelő hányavetiséggel válaszolhasson a kérdésre.
- Egyelőre semmit. Próbálok minél több időt tölteni az elvileg ismert emberek között. Más esélyem -legyünk őszinték- egyelőre nincs, hogy visszakapjak legalább egy-két emléket. De, ha ez nem jön be, még mindig felszedhetek egy-két nőt. - Elégedett vigyorral a képén dől hátra, mint aki jól végezte dolgát, és így is gondolja: ha nincs memóriája, egyszerűen csak azt kell tennie, amihez kedve van. Semmi egyebet. A szabados szellemét még egy Exmemoriam sem tudta eltüntetni.
Naizer további esetleges kérdéseire most már sokkalta készségesebben, de semmivel sem pofátlanabb stílusban felel, és a session végén még csak hozzá sem akarja vágni újfent a papucsát. Kár az anyagért, meg amúgy is, a dühe már rég alábbhagyott a kis intermezzo hatására. Nem marad más, mint kivárni azt a pár napot, míg kiszabadulhat ebből a büdös börtönből.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=612433#post612433][b]Egerszegi Nina Viktória - 2016.08.14. 00:11[/b][/url]

Még mindig nagyon dühös vagyok, de a tehetetlenségem miatt elsősorban. Tudtam, hogy Ákossal vannak bajok, de arra nem számítottam, hogy teljesen összeverve állít haza. Hadd helyesbítsek, a kórházból értesítenek, hogy van egy iciri-piciri probléma, nevezetesen félholtra gyepálták. Ezek után már gyerekjáték volt megtudni, hogy Ákos illegálisan kereskedett bájitallal, ebből következően már az sem sokkolt, hogy a felvállalt melót csúnyán elcseszte. Finoman szólva sincs jó bőrben és, bár próbálok nem szemrehányást tenni vagy kikelni magamból, ez bizonyul a legnehezebb feladatnak. Merészségnek gondolná sok ember, hogy felvettem a kapcsolatot a beszállítókkal, hogy elsimítsam a dolgot, de nyilván mindenki számára egyértelmű, hogy amikor felajánlottam, hogy az okozott kárt az utolsó galleonig megtérítem, nem ellenkeztek. Pár extrával még azért megtoldották az alapot, ezért cserébe pedig csak annyit kértem, Ákost ne alkalmazzák többé. A megállapodás megköttetett, a tartozásaink rendezésére két nap múlva kerül sor. Természetesen nem vagyok agyalágyult, nem vittem el azonnal a pénzt, azt hazudtam, hogy kérek pár napot, míg összeszedem - pedig igazából a nagy összeg ellenére sem lett volna kihívás egy órán belül átadni. Csak gondoltam kímélem magam, nehogy újabb követelések áldozata legyek.
Rezignáltan sétálok az ispotályhoz, a vállamon lógó táska pántját erősen megszorítom, ahogyan szobájának folyosójára érek. Végül mély levegőt veszek és benyitok úgy, ahogy mindig teszem. Egy hosszabb pislogással konstatálom, hogy a meglepetésem még nem érkezett meg. Annyi baj legyen.
- Szia. Hogy vagy? - odahúzok egy széket az ágy szélére, hogy leüljek rá, majd szép lassan megnyugszom. Az senkinek sem jó, ha feszült vagyok, legyünk pozitívak!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=612440#post612440][b]Egerszegi Ákos - 2016.08.14. 00:28[/b][/url]

Nem éppen volt fájdalommentes az elmúlt két-három napja. A bal kezét többször próbálták megműteni, hátha egyszer majd normálisan használhatja - mindhiába. Éppen túl van egy újabb meneten, az alkarja gipszben és felakasztva, ugyanis az ujja külön ki van támasztva. Az egész bal karja mozgásképtelen jelen pillanatban, ő maga pedig picit kába még a fájdalomcsillapítók hatásától. Bár fogalma sincs, a gyógyítók mit műveltek a kezével, de most már legalább nem fáj úgy éjjel-nappal, hogy ordítani tudna tőle. Nem mintha panaszkodott volna valaha a fájdalom miatt.
Igenis vállalja, hogy ez volt a hibájának a következménye. Ahogy azt is, hogy még valószínűleg lesz is folytatás, nem ússza meg ilyen könnyen. A feje kicsit nehéz a gyógyszerektől, de az érzékei elég éberek. Az asztalkája után kutat jobb kezével. Szerencsétlenkedik egy sort, próbál feljebb ülni, de a stabil kartámasznak köszönhetően ez nehezen megy neki és inkább csak vergődés lesz belőle. Fáradtan szusszant egyet, majd végre sikerül elhúznia az asztalt, így jobban kézre áll és ki tudja nyitni a fiókot. Először azt hiszi, csak beképzeli a dolgot, de a levél nincs ott és ebben biztos. Elsőre borzasztóan felhúzza magát, teljes erejével csapja vissza a fiókot, eltolja vele a szekrényt is, nekicsapódik a falnak. Mély levegőt vesz.
Ezt a levelet soha, senkinek nem lett volna szabad elolvasnia. De még talán meg is bocsájtaná, ha csendben visszatette volna a helyére. Nem is tudja, hogy gondolta, hogy nem védi le, az elmúlt másfél napot szinte végig félig kábán, el-elaludva töltötte, senki nem vigyázott a levélre. Semmi bűbáj, semmi különleges tinta. Egy egyszerű kis fogantyú választotta el a világot tőle, és ettől a gondolattól majd' megőrül.
Mély levegőket vesz. Kiropogtatja a nyakát. Próbálja lenyugtatni és tisztázni a gondolatait. Ha a levél nincs itt, hol lehet...?
És akkor belehasít a felismerés.
Megcímezte. A levélnek volt címzettje.
Körülbelül fél órája van ezen a szomorú tényen meditálni, miközben megjön Nina és rápillant. Figyeli, ahogy elhúzza a széket és leül. Nem is köszön vissza neki, sajnos ilyenkor a jó modor is kifogy belőle.
 - Szia! - kezdi ijesztő lelkesedéssel és torz mosollyal az arcán. - Lennél olyan kedves és elárulnád nekem, hol a p*csában van a levél a fiókból? - teszi fel a kérdést, erőltetett kedvességgel. Hiszen ez a taktikája. Ha nem tudod megölni, legalább légy halálosan kedves.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=612445#post612445][b]Somoskői Lilla - 2016.08.14. 00:49[/b][/url]

Életem legrosszabb éjszakáján vagyok túl. Annyiszor olvastam el a levelet, hogy mostanra már csak egy gyűrött salátalevél az egész, a tintát hol könnyek, hol az ujjaim maszatolták szét, ezért a legtöbb sor már alig olvasható. Nem mintha ez még szükséges lenne, már rég tudom fejből az egészet. Úgy érzem, bár a levelet nekem címezték, igazából Ákos nem számított rá, hogy valaha eljut hozzám, ez az egész csak baleset. Egy baleset, ami Ninának köszönhető.
Hirtelen összeállt számomra minden, teljesen világosak lettek a korábban rejtélyesnek tűnő dolgok, habár legalább annyi újabb kérdést kaptam a régiek helyett. Nem értem, hogy miért hívott ide Nina. Nem volt elég időm, hogy feldolgozzam az információkat, össze vagyok zavarodva és fáradt vagyok, mert nem aludtam az éjszaka semmit. Túl sok volt ez így egyszerre, az agyam eleinte csak kifogásokat keresett, reménykedtem, hogy az egész egy hülye vicc. Talán valahol mélyen még mindig azt hiszem, hogyha meglátom Ákos arcát, képes leszek megmondani, hogy igaz-e a levél tartalma, még akkor is, ha egyébként tudom, hogy itt egyáltalán nem ez a kérdés.
Úgy érzem magam, mint akit hasba rúgtak. Hányingerem van az idegességtől, ahogy belépek a kórház ajtaján, ahol egyébként még sosem jártam korábban. Bántani akar. Nem szeret. Baj van a fejével. Végig az orromnál fogva vezetett, holott valószínűleg már előttem tudta, hogyan érzek iránta.
Veszek egy nagy levegőt, és igyekszem akkorát nyelni, hogy az engem kerülgető sírás jó időre eltűnjön. Nem akarom érezni a gombócot a torkomban. Mikor belépek, Nina már az ágy mellett ül, bár nem sokkal előttem érkezhetett, mert az ajtóból hallom, hogy Ákos köszön neki. Ő még nem lát engem, mikor felteszi az ominózus kérdést, amire Nina helyett már én válaszolok, miközben megállok az ajtóban.
- A címzettnél - válaszolom röviden és hidegen. Rosszul vagyok a megállapítástól, hogy akaratlanul is elszorul a torkom, amikor Ákosra nézek, és tudatosul bennem, hogy mennyire helyben hagyták. Sajnálom? Komolyan?
Ő semmi sajnálatot nem érez irántad.
Szalad át a fejemen a gondolat, miközben igyekszem elkerülni, hogy kiüljenek az érzéseim az arcomra. Nem megyek közelebb hozzájuk, csak állok az ajtóban, mint aki arra vár, melyik lesz a megfelelő pillanat, hogy fogja magát és elszaladjon. Összefonom magam előtt a karjaimat, közben pedig Ákos arcát kutatom, bár most már fogalmam sincs, milyen reakcióra számítsak.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=612447#post612447][b]Egerszegi Nina Viktória - 2016.08.14. 01:04[/b][/url]

Én tényleg igyekszem jó fej lenni, pedig legszívesebben benne hagynám Ákost abban a szarban, amiben egyébként a feje búbjáig csücsül. És tulajdonképpen már mindegy, mert minden el van simítva: még pár nap és vége lesz a hajcihő ezen rosszabbik részének, az pedig egészen más kérdés, hogy ezek után mi fog következni. Mindenesetre annyi szent, hogy Ádámmal muszáj leszek beszélni.
Na de amiért ez a gondolatmenet elindult, nem más, minthogy Ákos minősíthetetlen stílusban szeretne információhoz jutni egy bizonyos levél hollétét illetően. Bár fel kellett volna erre készülnöm, mégsem tettem, így akár tátoghatnék is, mint valami hal a WC csészében, mielőtt végleg lehúzzák, erre viszont nem kerülhet sor. Meglepetésem és egyben megmentőm betoppanása még engem is váratlanul ér, elvégre olvastam az öcsém levelét, melyet a lánynak címzett és mi tagadás, nem jöttem volna el. Fogalmam sincs, miért hívtam ide, talán ez az én bosszúm Ákosnak - még akkor is, ha ezzel Lillát bántom. Megátalkodott, gonosz nőszemély volnék? Elképzelhető, de ennyi élvezet még nekem is jár. Ezek után ugyanis olyan helyre dugom majd Ákost, ahonnan legkorábban akkor jöhet ki, ha meggyógyult, mert a dolgok jelen állása szerint már nemcsak a környezetét, de magát sem képes kontrollálni.
- Úgy vélem ez válasz a kérdésedre - felkelek a székből és ellépek az ágy mellől, hogy a helyemet Lilla vehesse át. Egyelőre még nem néztem rá, bár itt nem is én vagyok a főszereplő. Ennek a beszélgetésnek nem rólam kell majd szólnia, ez már most egyértelmű. - Köszönöm, hogy eljöttél. Ha megbocsátotok, magatokra hagylak titeket, a folyosón várok. Ha lehet, ne öljétek meg egymást - vissza se nézek Ákosra, ellenben az ajtóban megállok egy pillanatra és Lilla vállára teszem a kezem. Csak annyit akarok mondani, hogy bátorság kislány.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=612448#post612448][b]Egerszegi Ákos - 2016.08.14. 01:20[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=612450#post612450][b]Somoskői Lilla - 2016.08.14. 01:53[/b][/url]

Hát persze. Mire számítottam? Megbánásra? Bűntudatra? Nem-nem, Ákos arcán azonban egy dolog tisztán látszik: Tényleg Ő írta a levelet. Látom rajta, hogy az egész helyzet leginkább csak bosszantja. Fogalma sincs, mit tett velem. Elképzelése talán lehet, de a szó szoros értelmében elképzelni sem tudja, mert képtelen belegondolni, hogyan érzem most magam. Valahol még örülnék is neki, hogyha képes lennék valahogy megmutatni neki, és képes lenne olyan nyomorultul érezni magát miattam, mint ahogyan én miatta, de ez nem opció. Nina törődése jólesik, a megjegyzésére nem tudok mit mondani. Ákos nevetése azonban komolyan feldühít, legszívesebben tényleg elvégezném a nővére által emlegetett műveletet. Meg tudnám fojtani, annyira még csak nem is lenne jelen pillanatban nehéz. A nagy különbség az közöttünk, hogy én ezt nem gondolom komolyan.
Kicsit közelebb lépek, megállok az üresen hagyott szék mögött, de nem ülök le. A háttámla tetejére támaszkodom kicsit, miközben Ákost nézem, amint teszi a hülye megjegyzéseit.
- Nem akarok tőled kérdezni semmit, eleget tudok - kezdek bele, egyértelműen célozva a levelére. Nehezen szedem össze a szavaimat. Végül azonban nyelek egy nagyot és folytatom.
- Inkább kérnék valamit. Képzeld el a pillanatot, amikor a legnyomorultabbul érezted magad életben. Én megtettem egyszer neked, most te jössz - nem veszem le róla kék pillantásomat miközben beszélek, a hangsúlyt pedig egyelőre nem viszem le, de várok egy kicsit.
- Nagyjából így érzem most magam. Ha jól értem, neked ez semmit nem jelent. Nem baj. Tényleg nem, nem tehetsz róla - folytatom, de a hangom elakad. Egyre nehezebben tartom magamban a fránya sírást, pedig az hiányzik most ide a legkevésbé. Pár pillanatig a plafonra meredek, így sikerül visszatartanom a könnyeimet. Egyelőre legalábbis.
- Arról viszont igen, hogy az orromnál fogva vezettél. Megtörtént, ez van. De ha maradt benned egy csepp tisztesség, vagy ha nem is maradt, kérlek... - újra megakadok, megint nagyot nyelek, pár pillanatra pedig hátat is fordítok neki, nekitámaszkodom a széknek. Letörlök az arcomról pár könnycseppet, aztán amikor kicsit összeszedtem magam, visszafordulok felé.
- Csak tegyél le mindenről, amit velem kapcsolatban gondoltál, legyen az jó, vagy rossz. Ha jól értem, neked is jobb lesz nélkülem, talán könnyebben meggyógyulsz majd, ha nem leszek ott - össze-vissza beszélek, közben gyakran el is akadok. Van értelme annak amit mondok, de egyre kevesebb, így igyekszem rövidre és egyértelműre fogni, mielőtt még én is belezavarodom a mondandómba.
- Csak felejtsük el egymást, jó? Én tényleg nem akarok neked rosszat - a végén elcsuklik a hangom, lehajtom a fejem, és csak kitörnek a könnyek, amelyeknek nem szabadott volna. Hiába tudom, hogy ez őt egyáltalán nem hatja meg, nem tudok mit csinálni, nem tudom kontrollálni. Biztosan én voltam a hülye, de most már nem lehet visszacsinálni.
Pár másodpercig még szipogok, aztán felemelem a fejem és ránézek. Szinte már azon sem lepődnék meg, ha az arcomba nevetne. Ez az egész egy vicc. A csattanó pedig az, hogy én mégis belehalok.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=612610#post612610][b]Egerszegi Ákos - 2016.08.14. 22:57[/b][/url]

Valóban, nincs az arcán megbánás, még csak a szokásos, fáradt karikák sem ülnek a szeme alatt. Ha valamire, erre jó a kórházban lét és a kezelés - legalább nyugodtan, leszedálva alszik és az éjszakái békésebbek. Sőt, most már a napjai is azok. Az egyetlen, ami zavarja, hogy most olyannyira feleslegesnek tűnik az összes erőfeszítése. Akármennyire nem javít a helyzeten, ő tényleg megtett, hogy normálisnak tűnjön és normális kapcsolatokat alakítson ki, a családjával, Lillával, barátokkal... de egyedül képtelen túlnőni saját magán. Egyszerű kis suttyó lesz belőle, aki átgázol mindenkin, és az sem hatja meg, ha minden a fejére omlik, mert majd újrakezdi a játékot és épít másikat.
Nem akar újat kezdeni. Mint a lelkes kisgyerekek, amikor kártyavárat építenek. Az első igaz extázis, annak is örülnek, ha egy aprócska megáll. Aztán összedől, újrakezdik, nagyobb reményekkel. Még, még nagyobbat, komplexebbet építenek és nem törődnek azzal, mi lesz, ha egyszer ledől majd. Aztán a sok befektetett munkának egyszer csak annyi, nincs többé. És akkor nincs a lelkesedés, hogy újrakezdje, csak a dac, hogy mi lett azzal a sok munkával, mi lett a gyönyörű várammal? Így érez most Ákos is.
 - Nem igazán fog menni, mert az... - mondja, közben pedig a fiókjába nyúl, előhúzza belőle a tollát - ... itt van, ebben.
Megkocogtatja az apró üvegcsét, amiben az átlátszó, ezüstös-kék folyadék áramlik. Az emlékei arról, hogy mi történt aznap éjjel, homályosak. Már nincsenek is igazán vele, így nem üldözik. De az élete minden pillanatában érzi a mellékhatásait. Furcsa érzés úgy élni, amikor attól rettegsz a saját környezetedben is, hogy valaki rád csukja az ajtót. Egy elforduló kulcs a világ végét jelentheti - hiába van már fegyvere ellene, sőt, hiába tudna kijutni, ha akarna. Abban a pillanatban újra apró, sérült kisfiú.
És igen, ez az, amit minden erejével próbál elnyomni magában. Ő nem beteg, ő nem sérült kisfiú. Nincs szüksége sajnálatra, sem pátyolgatásra. Nem is lelki sérült, semmi nem egyezhet vele, ami lealacsonyodott, gyenge forma.
 - Nem kifejezetten szeretek ebben az állapotban lenni én sem, hidd el - válaszolja, arra, hogy nem tehet róla, közben pedig jelentőségteljesen végigpillant a karján. Igazából könnyű lenne a felelősséget félresöpörni és azt mondani, nem ő volt, hanem az a zűrzavar a fejében... de nem teszi. Az egyetlen nemes tulajdonsága, hogy vállalja a tettei következményét. Ezért fekszik most éppen itt.
 - Utáltál semmit sem tudni rólam, ugye? Utáltad a titkokat. De azt hiszem, az igazságot még jobban utálod, ha pedig rajtam múlt volna, most sem tudnád - sóhajtja és megforgatja a szemeit. Nina és az ő kis magánakciói. Mintha ezzel bármit segítene a helyzeten. Pedig tökre szerette volna ezt a találkozást, ahogy eljátssza a hattyú halálát. Lilla megsajnálja, elaltatja a gyanúját, mi történt vele, aztán pedig játssza a menő csávót, a félmosolyával belök egy-két poént, amitől a lány még inkább beleesik. Szinte látja maga előtt a csodálkozó tekintetet, ha lehunyja a szemeit. Az a csodálat, ahogy a lány néha pillantott rá, amikor azt hitte, nem látja... imádta. Imádta Nina büszke tekintetét is, ahogy végigmérte, ahogy fel kellett pillantania rá, olyan magas volt. És furcsa módon hiányzik neki az a tekintet, amit a tökéletes, bájgúnár-rosszfiú keverék Ákos kapott.
De most, ahogy kinyitja a szemeit, nem lát semmiféle csodálatot. Csak sok-sok könnyet, és valami egészen mást.
 - Hé, figyelj, én abszolút komolyan gondoltam, hogy nagyon szeretni akarlak, tudod, mint a normális emberek. Úgyhogy, ha... - kezd bele a mondandójába, de aztán ezen a ponton elakad. Nem mondta még ki. Nem szokott ígérgetni, sem mentegetőzni, mert az olyan, mintha nem mindenki úgy ugrálna, ahogy ő fütyül. És ahogy itt fekszik, agyongipszelt karral, tele sérülésekkel, kiszolgáltatottan... kénytelen elfogadni, hogy az életben egyszer meg kell adnia magát és engedni másnak. Jobban fáj neki, mint a sérülései, vagy csak azt a fájdalmat erősítik fel az érzések.
 - Ha kijutok innen, elmegyek az ELMÉbe, és megváltozom, de nélküled nem fog menni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=612618#post612618][b]Somoskői Lilla - 2016.08.14. 23:41[/b][/url]

Kicsit összeráncolom a szemöldököm, úgy nézek a tollra, amit felmutat. Fogalmam sincs, meg akarom-e kérdezni tőle, hogy mit rejt a toll. Biztos vagyok benne, hogy egy emlék van benne elrejtve, habár sosem láttam korábban ilyesmit, igaz, hallottam róla, hogy emberek csinálnak néha ilyesmit. Aztán jobban megnézem, és látom is az ismerős, kavargó, kék folyadékot.
De ha ennek köze van ahhoz, hogy Ákos beteg lett, ha köze van ehhez a sok szörnyűséghez... Akarom tudni? Azt hiszem, nem. Így sóhajtok egy nagyot, de nem kérdezek semmit.
- Sajnálom - mondom, bár a hangom elvékonyodik és a végét már szinte teljesen elharapom a szónak. Nem tudom mi az, nem tudom mi történt vele, de most nem is állok készen több információra. Úgy érzem, lassan összezúz a sok új információ, a döbbenet. Nem hiszem, hogy el tudok viselni most többet.
Nem igazán tudom mivel megtoldani, amikor azt mondja, neki sem tetszik a mostani helyzet. Sokszor nem így tűnik számomra. A következő mondata viszont feldühít. Olyan, mintha még mindig nem értene semmit. Hiába tudja, hogy hogyan működnének ideális esetben jól a dolgok, még mindig nem tudja megérteni...
- Hogy mondhatsz ilyet? Igen, utálom. Utálom! De akkor is tudnom kellett volna! Utálom, hogy beteg vagy, de sokkal jobban utálom, hogy hazudtál. Minden hazugság. Szerinted mi tud hazugságokra épülni, Ákos? - nézek rá, miközben potyognak le a könnyek az arcomon. Veszek egy nagy levegőt, kezeimmel erősen markolom a szék támláját, hogy ne csukoljak össze, mint egy rongybaba.
- Semmi. A nagy semmi - válaszolom meg végül a költői kérdésemet, lehalkítva a hangomat, közben megrázva a fejemet.
Mire a következő mondatát mondja, már alig érzem úgy, hogy tovább bírnék állni a lábamon. Én összeszedem magam, én elbúcsúzom tőle, de most az egyszer gondolhatna másra is, nem csak saját magára. Ez azonban sajnos nem megy neki, én pedig hitetlenkedve kapom fel a fejem, miközben a szavait hallgatom. Szeretné, remek. Nagyon szépen hangzik, a vége pedig... Nem értem, miért kínoz. Olyan nehéz lenne azt mondania, hogy akkor viszlát? Jót játszottunk, ennyi, köszönöm! Pár szó, talán szívéből is szólna, és nekem sem lenne ennyire nehéz, amikor így is alig bírtam kimondani, amit ki kellett.
- Nem érted, ugye? Mi van akkor, ha most is csak hülyítesz? Ha nem lesz több őszinte nap, és minden ugyanúgy fog menni, mint ahogyan eddig? Ha véletlenül nem lesz több őszinteségi baleset, akkor mi lesz? - egy ideje már kitisztult a tekintetem, most nem sírok. Most a haragom és a keserűségem visz előre.
- Mi van, ha nem fog sikerülni? Vagy ha igen, és rájössz, hogy mégsem én vagyok az, ami neked kell, betegség ide vagy oda? - újra nehéz beszélnem, a szavak mentén pedig megint sírni kezdek. Valószínűleg már régen megnyugodhattam volna, de minden egyes mondattal tépkedem a saját sebeimet, emlegetem a saját félelmeim. Lerogyok a székre, a lábammal pedig ütemesen rugdosni kezdem a szék lábát, közben stabilan ráfixálva a tekintetem a látványra, anélkül, hogy a fiúra néznék. Ehhez nem tartom elég erősnek magam.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=612622#post612622][b]Egerszegi Ákos - 2016.08.15. 00:06[/b][/url]

 - Nincs mit sajnálni - válaszolja egy fintorral egybekötött félmosollyal. Legalább olyan keserédes, mint az érzései a dologgal kapcsolatban. A sérülései miatt pedig kevésbé esztétikus is a végeredmény, úgyhogy gyorsan abbahagyja és magyarázza a helyzetet tovább Lillának. Próbálva rávilágítani az ő oldalára is, bár nem érzi, hogy itt nagy harc és veszekedés lenne.
Pár nappal ezelőtt még imádta volna ezt a beszélgetést. Belekényszeríteni Lillát ebbe a helyzetbe és figyelni, ahogy a térdei egyre kevésbé tartják meg. Ahogy egyre jobban tépi a szék támláját és alig áll a lábán. Próbál mélyen magába nézni és koncentrálni, de fogalma sincs, mit kéne most ezzel a helyzettel tennie. Ettől fél a legjobban, ha nem lesz olyan, amilyen eddig, akkor abszolút tanácstalan és összezavarodott.
A válaszára viszont egy sokkal lágyabb, reflexes mosoly ül ki az ajkára. Megszokta már, nehéz felhagyni vele, így inkább nem is próbálkozik. Jókedvűen szusszantja ki a levegőt, mély iróniát adva a mondandójának.
 - Ezek szerint én semmi vagyok - a mondandójához még egy vállrándításhoz hasonló kézmozdulat is társul. Arra jelen pillanatban nem nagyon képes, és még ezt a próbálkozást is megbánja. De ez az igazság, pontosabban ez a hazugság. Az igazi Ákos csak néha bukott elő a felszínre, az elmúlt évek múltán egyre kevésbé. És az összes, apró igazságcseppet szavakba préselt és ügyesen elrejtette az emberek elől. Kivéve az utolsó levelét, azt, amit Lillához írt, hogy le is tisztázza, mit érez iránta. Ő maga is meglepődött, milyen egyszerű, és mennyire vágyik rá.
A lány azonban újra zokog, lerogy a székre és a fejéhez vág mindent, ami valószínűleg szíven ütné, ha nem lenne a szíve acélszéfben elrejtve. Helyette inkább türelmesen és nyugodtan hallgatja végig a lányt, arckifejezését fürkészve. Lilla egy rakat kérdést vág Ákos fejéhez és valószínűleg abban reménykedik, hogy ezzel sikerül megfognia és szótlanul vonogatja majd a vállát és elismeri, hogy a lánynak igaza van. Pedig esze ágában sincs.
 - Elküldhetsz, kimehetsz azon az ajtón, és vissza se kell nézned - mutat a szoba ajtaja felé, ahol nemrég Nina is távozott -, de akkor sose tudod meg, mi lett volna, ha...
Elhiszi, hogy most csak a legrosszabb verziók jutnak a lány eszébe a jövőről való fantáziálás során. Bele sem gondol, hogy lehet még jó vége is a dolognak. Ákos pedig csak úgy érzi az értelmét az egésznek, ha Lilla is az egyenletben van. Mert ha nincs... akkor nincs motiváció, nincs jutalom, nincs büntetés, nincs semmi.
Pont, ahogy a lány mondta. A nagy semmi.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=612625#post612625][b]Somoskői Lilla - 2016.08.15. 00:41[/b][/url]

Lassan szinte teljesen meggyőződöm róla, hogy engem jobban aggaszt Ákos múltja és hogyléte, mint őt magát. Az egy dolog, hogy másokkal nem törődik, de magával legalább megtehetné. A hazugságokkal kapcsolatos válasza is csak ebben erősít meg.
- Akkor itt az ideje, hogy legyél valaki - mondom csendesen, miközben a tekintetemet az arcára szegezem. Valaki olyan, akinek nem kell minden egyes pillanatban elfojtania önmagát. Bármennyire is ijesztő vagy csúnya az, ami ekkor (f)elszabadul. Abban már nem vagyok biztos, hogy a dolog részesének kell lennem nekem is.
Egy ideig csak beszélek és sírok, aztán beszélek és sírok, a végén pedig már csak sírok. Ülök azon a széken, azon gondolkodva, hogyan tovább. Egy dolog biztos, össze kell szednem magam. Így aztán a pulcsim ujjával egy elegánsnak távolról sem mondható, ám lendületes és hatékony mozdulattal törlöm le a könnyeimet. Ákosra nézek, és sóhajtok egyet, majd kicsit még el is mosolyodom. Még azelőtt szólalok meg, hogy válaszolna nekem.
- Remek - jelentem ki, a hangomból pedig csak úgy árad az irónia. Ezzel összegzem úgy egészében a szituációt. Szánalmas vagyok, szánalmas az egész amit itt leműveltem, így most már nem csak rá haragszom, de magamra is. De nem lehet örökké sírni.
Utána Ákos beszélni kezd, én pedig egy ideig még nem szólalok meg. Azon gondolkodom, akarom-e tudni, mi lesz a történet vége. A válasz pedig sajnos nagyon hamar kiderül, mert már eddig is egyértelmű volt. Gyáva vagyok, félek a kockázattól. Utálom a helyzetet, gyűlölöm az egészet. Ákost viszont szeretem. Talán tényleg. Ott ülök a széken, végignézek rajta, és nem tudom őt hibáztatni, nem tudom utálni.
- Gondolkodnom kell - mondom végül, és felállok. Ez nem olyan dolog, amit csak úgy hipp-hopp elhatároz az ember. Nagyon szép, romantikus és filmekbe illő volna, hogyha rögtön a karjaiba vetném magam, és azt mondanám, tűzön-vízen keresztül követni fogom és küzdeni fogok érte, hogy meggyógyuljon, hogy szeressen engem. De a való élet nem ilyen. A valóság az, hogy nagyon meg vagyok ijedve, és gyengének érzem magam. Amíg ki nem tisztul a fejem, addig pedig nem tudom, hogy ezt le tudom-e győzni.
Megállok az ágya mellett, végigsimítok a takaróján.
- Majd... Majd találkozunk, azt hiszem - nyögöm ki végül. Ha valamit szeretne még mondani, most van itt az ideje, mert indulni készülök. Kell még egy kis idő, hogy mindezt megemésszem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=612627#post612627][b]Egerszegi Ákos - 2016.08.15. 01:06[/b][/url]

 - Vigyázz, mit kívánsz - figyelmezteti a lányt, mert ez alkalommal nem hagyja rá. Hiszen megígérte, hogy ő is kap egy őszinte napot, amikor kicsit kiteríti a lapjait. Neki sem tetszik a helyzet, Lillának sem. Annyira szépen hangzik az őszinteség, olyan nemes eszmének és az emberek hobbija a végsőkig űzni. Pedig amikor megkapják, a nyers valójában, akkor nem boldogak tőle. Hova tovább, talán el is felejtik, milyen kellemes a boldog tudatlanságba süppedni.
És ebből lesznek a szappanopera-szintű drámák. A dolog pikantériája csupán az, hogy ez éppen egy egyoldali dráma. Mert Ákos valahogy képtelen felfogni a dolog lényegét. Nem mintha rosszabb ember lenne, mint hetekkel ezelőtt, amikor Lilla még elolvadt tőle. Nem mintha jobban tudná kontrollálni magát és a gondolatait. Tulajdonképpen benne nem változott semmi, csak körülötte a világ. Mindenki a fejére próbálja borítani az asztalt, mintha ezzel bármit elérhetnének nála. Mintha az valaha, segített volna bárkin.
A szerencsés dolog a helyzetben, hogy Ákost ez egyáltalán nem zavarja, mert az áldozat-létnél kevés dolgot utál jobban. Így könnyedén veszi az akadályokat, még némi örömmel is konstatálja, hogy a környezete készségesen magára vállalja az áldozat szerepét. Általánosságban nem értékelné ennyire a tulajdonságot, de most éppen kapóra jön neki. És természetesen, neki az a fontos, ami hasznos. Így hagyja, hogy Nina legyen a kihasznált nővér, akivel hálátlanok, aki nem ezt érdemli. Azt is hagyja, hogy Lilla csak a saját összetört szívét és érzéseit lássa maga előtt, és az egész történetben csak magát sajnálja. Mert így ő marad abban a szerencsés helyzetben, ahol nem kell mélyebbre ásni. Hiszen a történet egyértelmű: ő a gátlástalan szemétláda, aki fájdalmat okoz mindenkinek. És nem éltek boldogan, aztán csak meghaltak. Vége, ennyi, nincs de, nincs a történetnek másik oldala. Nincs védelem, csak vád, és ez a kedvenc része az egészben. Hogy semmit nem kell tennie érte tulajdonképpen, az emberek mégis pont úgy viselkednek végső soron, ahogy neki kényelmes. Annál értelmezhetetlenebb számára nem is lenne, ha valaki végre átlátna a személyes drámája ködén és elkezdene törődni vele, így jobb is, ha ezt elkerüli.
 - Gondolkozz csak - válaszolja, de csak halkan, úgy mellesleg. Csak, hogy ne csendben tűrje, amit a lány mond és ő is megszólaljon. Ahogy mondta, szabadon távozhat, abban az esetben, ha vállalja a következményeket. Csendben figyeli, ahogy a lány feláll és kicsit közelebb lép, végigsimít a takarón. Ahogy Lilla kiejti a szavakat és rápillant... az előadás utáni estére emlékezteti. Akaratlanul is kitör belőle a nevetés, de vissza kell fognia magát, mert jelen helyzetben ez egy iszonyú fájdalmas procedúra.
 - Sajnos, most nem vagyok alkalmas drámai búcsúcsókokra. Kár, pedig eléggé tetszett - teszi hozzá, miközben sikerült lenyugtatnia magát és lassan lehervasztja a vigyort az arcáról.
 - Szóval, marad egy sima szia - megemeli a kezét, hogy intsen a lánynak, miközben némi fájdalom árán mosolyt varázsol az arcára.