Hazánk Mágiaügyi Minisztériuma a fővárosban, Rózsadombon található.

Londoni társától eltérően kevésbé rejtett helyen, a város kiemelkedő pontján áll, mely muglik számára is jól látható. Álcázását ugyanis erős bűbájokkal oldották meg, mely az épületet tökéletesen elrejti a varázstalan szemek elől, akkor is, ha a HÉV-en utazna naponta pillantanak fel rá.
A számukra publikus történet szerint az épületet Gyógyüdülőnek tervezték, a munkálatok azonban abbamaradtak. Így, ha mugli pillant az épületre nem is lát mást, mint élettelen, félkész vázat, valódi kinézete számukra rejtett marad:

Bejutás az épületbe: a mágusok számára az épület a főbejáraton át megközelíthető

Érdekesség: időről időre a muglik számára feltűnik az elhagyatottnak látszó épület, a Miisztérium erre szakosodott emberei ekkor látszólagos munkába kezdenek a homlokzaton, az összhatás kedvéért rendszeresen darukat is állítanak fel az épület mellett. Jelenlegi, varázstalan emberek számára felhasználatlan küllemét a mugli kormányokkal való erőfeszítés eredményeképp sikerül megőrizni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1584&post=646248#post646248][b]Eördögh Lars Tobias - 2016.12.08. 16:29[/b][/url]

Igazán nem hosszú az út két varázslónak a Hopp-állomás és a Parancsnokság között, de valahogy egy örökkévalóságnak tűnik. Lehet, hogy köze van ahhoz a tényhez, hogy az auror ellenállhatatlan taperolási-vágyat érez magában, és ennek természetesen eleget is tesz. Tobias könnyes búcsút vesz a személyes zónájától és, mint aki beletörődött már a sorsába, nem szól semmit, gyászos némasággal tűri a vállcsapkodásokat, a karcsipkedéseket és mindent, amit még tartogat számára az élet.
Az akták megszerzése meglepően gyorsan megy, ő csak ül egy üres kihallgatóteremben és hordják elé az anyagokat. Mikor mindenkiről ott van, kiveszi a fényképeiket és szép gondosan elhelyezi őket az asztalon, soronként négyet, két oszlopban. Tűrhető mennyiségű gyanúsított. Mindegyiket egyszer megnézi, alaposan, beégetve memóriájába az utolsó részletig. Ezután újra jön a már ismerős ingalebbenés és
munkától nyüzsög az emelet, az irodák között levelek röpködnek, néhol egy önjáró toll vés valamit, máshol iratok rendezgetik magukat a megfelelő sorrendbe. A tökéletesen harmonikus káosz közepette ülök az asztalomnál, az előírt sötétbarna, egyszer egyes lapfelület, rajta az előírt tintatartó, toll és egy papír, amit javítanom kell, mielőtt továbbmegy aláírásra. Aljamunka. Házimanónak sem adnám. A fogamat szívva morgok kivehetetlenül, csak úgy, mert jól esik és mert úgysem hallja senki. Ha hallaná, sem érdekelné őket. Lapos, gyűlöletteli pillantást vetek az iroda másik felében átvonuló alakra. Az a tökéletes ing, az a mindig élére vasalt nadrág. Még a talárját is vasaltatja. De ismerem én, tudom ám, hogy kicsoda ő valójában. Ó de mennyire…
A duruzsoló morgás halk morajjá válik, majd végleg elcsendesedik. Tobias kinyitja a szemeit és lenéz az előtte álló képekre. Félresöpri őket, csak egyet hagy meg, amit előrehúz, mellé pedig a hozzá járó aktát helyezi.
- Hozzák be - adja ki az egyszerű, lényegretörő kérést. Vagy parancsot. Részletkérdés. Nem tartja kizártnak, sőt, jó esélyt lát arra, hogy az illető ma beteget jelentett, s az azt megelőző napokon is. Amíg vár, felüti az irattartó tetejét, végiglapozza, majd újra becsukja és hátradől. Egyeseknek úgy tűnhet, csak a képeket nézte meg, de ha rákérdeznének bármilyen információra, meglepődnének a válaszon. Szépen elraktározott mindent, mostmár csak fogást kell találni az ürgén. Mert sajnos bizonyíték az még mindig nincs. Egy alapos házkutatás lehet meghozná a gyümölcsét, de ahhoz sem osztogatják csak úgy az engedélyeket. Fárasztó lehet ezeket a köröket mindig lefutni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1584&post=653188#post653188][b]Eördögh Lars Tobias - 2017.01.03. 16:07[/b][/url]

A helyzet az, hogy el is hiszi - mit hiszi? tudja -, hogy az auror tényleg fogadásokat tett erre az ürgére. De másfelől meg megnyugtatja a tudat, hogy eddig valószínűleg jó úton halad. Legalábbis arra, amerre Rothman is haladt addig, amíg falba nem ütközött. Ennyit a megnyugtató tudatról.
Teszi egymás után a lábait, fogalma sincs, merre halad, hisz teljesen sötétbe vész előttük az út. Szeretné azt mondani, hogy magabiztosan robog bele az ismeretlenbe. Szeretné, ha nem érezné úgy magát, mint egy kísérleti egér a labirintusban, futva a sajtszag után. Sok mindent szeretne. De elsősorban azt, hogy beérjen a labirintus közepére. Ösztöne hajtja, talán akkor se tudna már megállni, ha tényleg akarna. Így pedig pláné nem, ha nem is akar.
Felpillant az asztalon elterpeszkedő aurorra. Süti-morzsás az álla. Majdnem kinyúl felé, a helyzet bizarrsága azonban megállítja. Egy hosszúra nyúlt pillanatig kívülről látja magukat; soha ikonikusabb jelenet nem volt vásznon. Az abszurd akció-krimik koronázatlan királyai - egy hiperaktív, tenyérbemászó auror, vagyis a mester, és egy antiszociális, mufurc empata, vagyis a tanítvány. Első ránézésre ez a felállás, azon túl viszont... Ki tudná megmondani, hogy valójában ki kinek a sidekickje? Önkéntelenül elmosolyodik az orra alatt. Nem az övé a mosoly, de most bitorolja egy kicsit így, kölcsönben.
- Az első kihallgatása zsákutcába futott, nem? Amiatt vagyok itt. Talán jó ötlet lenne, ha ezúttal én faggatnám - mindez akár goromba is lehetne, ha egyáltalán annak szánta volna, és valaki másnak, aki még meg is sértődne rá. Még fogalma sincs, mit fog kérdezni, nincs kifinomult vallató-technikája, az egészről annyit tud, amennyit zsigerből érez, illetve amennyit olvasott az utóbbi időben, mióta érdekelni kezdte a téma. Az auror viszont profi ebben. Hátradől a széken és elgondolkodva méregeti magának a férfit.
- Ugyanakkor... nincs tapasztalatom - hangja már kevésbé cseng határozottan. - Vezesse fel, hozza kellemetlen helyzetbe, én közben a hátsó bejáraton fogok belopózni.
Van egy olyan érzése, hogy a kellemetlen helyzetbe hozás a szakterülete Rothmannak. Szépen piszkálgatni kezdi, hogy a gyanúsított védelmi rendszere meginogjon, ő pedig ezalatt a réseken ügyesen bepréseli magát. Valószínűleg észre se fogja venni, csak akkor, amikor már úgyis mindegy. Elméletben jó stratégiának tűnik, a legjobbnak, tekintetbe véve egyedi képességeiket.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1584&post=653568#post653568][b]Eördögh Lars Tobias - 2017.01.05. 17:48[/b][/url]

A férfi büszke vigyorára, majd az azt hamar leváltó komor-komoly beismerésre csak egy lapos oldalpillantást vet rá. Majd menten meghatódik. Közben a helyzet meg az, hogy ő sem érzi úgy, hogy a férfi elrontott volna bármit is. A hiba nem benne van, hogy is lehetne? Az öntelt magabiztosságot félretéve Tobiasban is határozott formát öltött már a vélemény, miszerint ők a helyes úton járnak, és a valódi ellenség nem a gyanúsított az asztal másik felén, hanem a rendvédelem jeles képviselői, akik ott toporognak az ajtó előtt, azon morfondírozva, hogy hívják-e a kapitányt, vagy esetleg tényleg van ezeknek engedélye kibérelni a vallatót. Sejti, hogy ez a vélemény nem egészen az övé, de már a sajátjának érzi és nem tudja levakarni az elméje faláról. Szépen odaragadt.
Nem óhajt semmit a közelébe engedni, amit a férfi azelőtt megrágott, túlságosan aktív képzelőereje beleborzad, azonban igen... valahogy így gondolta ő is. A gyanúsított szegény nem tudja, mi vár itt rá. Illetve lehetséges, hogy sejti, elvégre találkozott már Rothmannal. Igen, egészen biztosan sejti. Fellehet készülve a legrosszabbra. A legrosszabb pedig még mindig jobb, mint az, ami történni fog.
A folyosón való toporgás közben elhúzódik az odagyűlt auroroktól, az orra után menve megtalálja a konyhának csúfolt zúgot és tölt magának egy bögre kávét. Mielőtt valaki kikaphatná a kezéből, gyorsan ledönti, aztán tölt magának még egy adaggal. Mostmár nem lesz akkora veszteség, ha valaki visszaigényeli a bögréjét és annak tartalmát. Kifele menet elemel egy fánkot, és már nagyrésze gurul lefele a torkán, amikor ráeszmél, hogy ő nem is szereti a fánkot. Már viszi is befele Rothman az áldozatát, mikor a fiú elsétál mellette, és ha egy kicsit nyitva tartja a fülét a férfi, olyasféle szavak foszlányaira lehet figyelmes, mint a "tartsa meg magának", "kleptomán", esetleg még a saját neve is eljuthat hozzá a fiú orra alól.
A motyorgást azonban félbe is hagyja, gyorsan besiet a vallatószoba megfigyelőterébe, ahonnan kényelmesen kivesézheti az ürgét anélkül, hogy az tudná, hogy valahonnan láthatatlan emberek figyelik őt. Úgy helyezkedik be az ablak elé, mint aki színházban van. Egyetlen szót sem akar elveszíteni. És mivel őt nem láthatják és nem is zavarja meg senki, teljesen elengedi önmagát. A gyanúsított minden szava újabb darab a kirakósában, amiből végül az illető teljes mentális térképe és világa fog kirajzolódni. Már sokszor kapcsolódott rá másokra szándékosan, de ilyen körülményekkel és céllal még nem. Bizsergető érzés fut át a gerincén, majd suhogva lebben az inga.

Ingerült vagyok. Frusztrált. És... félek. Igen, félek. Fenébe vele. Ez az alak nem hagyja annyiban a dolgokat. Nem akarom, hogy lássa, mennyire a hideg ráz tőle. Az idétlen bájolgásától falnak szeretnék menni. Összefonom a karjaimat, várok, ki vele. Kezdje a műsorát. A múltkor is olyan jól ment neki, hogy aztán még tőlem kértek elnézést a kollégái. Kérhetnek is, ha képesek voltak alkalmazni ezt a kétes elmeállapotú tagot. Azt mondják róla, hogy leolvassa az ember arcáról a gondolatait. Egyesek szerint gondolatolvasó, de a legilimencia legkisebb jelét sem érzékelem. Biztosan csak városi legenda. Volt néhány szerencsés húzása, s ettől mindenki hanyatt vágta magát. Hát én nem. Lehet, hogy tud valamit, de biztos nem lát a fejembe. Az egyébként is illegális, nem? Biztosan az. Ha meg nem, az kéne legyen.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1584&post=658351#post658351][b]Eördögh Lars Tobias - 2017.02.03. 16:17[/b][/url]

A támadás váratlanul ér. Az előttem ülő alak elmosódik, vonásai képlékennyé válnak. Hangja elmélyül, átalakul, az ismerős ugató-pattogó hanglejtésbe vált át. Mondatai rövidek, lényegretörőek. Gyűlölködő, lenéző pillantása elől besüllyedek a székembe. Minden kérdésére szánalmasan vékony nyöszörgéssel felelek. Nem akarok, de a múltkor sem feleltem és… Borzasztó volt. Égett az arcom, hamar elrejtőztem a mosdóban, ahol nem láttak a többiek. Tudtam, hogy összesúgnak mögöttem, távollétemben kibeszélnek, nevetnek rajtam. Szánalmat, megvetést éreznek. Utálatot. Mint út szélén egy szerencsétlen állat kilapított teteme, mint a cipő talpára ragadt ocsmányság, visszataszítom, elborzasztom őket. És mindannyiuk közül ő a legrosszabb. Szemöldököm alól felsandítok rá, gyűlölködő pillantásom bátortalan, esetlen. Szeretném eltaposni, szeretném kicsivé, szánalmassá tenni, hogy a többiek úgy nézzenek rá, mint énrám néztek eddig. Kitapintom a pálcámat a nadrágzsebemben, még nem nyúlok érte, csak megnyugtat a tudat, hogy kéznél van. De mintha most az arca megváltozna. Tekintete nem az az arrogáns, pökhendi, hanem kifejezéstelenné, üvegessé válik. Olyan ismerős. Ide-oda vibrál a kétféle arckifejezés, valóság és emlék, vagy emlék és illúzió? Nem tudom, nem értem, összeszorítom a szemeimet, hüvelykujjammal nyomkodni kezdem a homlokomat, nem lehet, ő nincs itt, ő már halott. Emlékszem mostmár, ő halott! Ő egy… egy… mumus! Egy átverés! Felkapom rá a tekintetem, izzik, vibrál előttem minden, lángol a fejem.

Tobias egy határozott mozdulattal visszafoglalja saját elméjét, megszédülve kicsit hátratántorodik, a falnak támaszkodva valahogy sikerül kibotorkáljon a teremből, szinte átesik egy halom ott lézengő auroron, majd felrántja a vallató ajtaját.
- Ez az ember tönkretette az életét - beszéde fröcsög a dühtől, pontosan az alak hanglejtését, prolis kiejtését utánozza, miközben a terem sarkában marad, félig eltakarva a lebegő fénylabdáktól. - Kihasználta, semmibe vette. Egy senkinek nézte. Panaszt nem tehet, mindenki a zsebében van! - hangja már-már őrjöngő. - Csak egy megoldás van.
Drámai szünetet tart, hagyja, hogy leülepedjen a sugalmazott gondolat a férfi fejében. Tudja, hogy empátiája egyoldalú, de már megnyitott egy ajtót az auror, így az alak elméje velük szemben kiszolgáltatott, védtelen, mint szike alatt a test az érzéstelenítő hatásának beállta után. Sebészek hidegvérű nyugodtságával kezdik el szétszedni darabkáira páciensük titkait, itt egy hazugság, hopp, kinyessük, ott egy elhallgatott információ, elfojtott érzés, félre velük. Vesealakú tálcára szedegetik a védőburokként felhalmozott hazugságokat, hogy alatta a reszkető, nyers igazságot a fény fele fordítva megfigyelhessék.
Az alak egész testében remegve mered az aurorra, Tobiast mintha meg se látta volna. Lassan, ügyetlenül előhúzza a pálcáját, izzadó tenyerében szorongatja, előbb csak felfele, céltalanul tartva, majd lassított felvételként a férfi homlokára irányítja.
- Meg kell tennie, nincs más választása - a fiú hangja már egész halk, csak az ördög az ember vállán, mély, rekedtes búgással tántorítja el a helyes útról, úgy, hogy észre sem veszi az áldozat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1584&post=658665#post658665][b]Eördögh Lars Tobias - 2017.02.06. 17:41[/b][/url]

Tobias nem veszi számba a felháborodott férfit előtte. Kicsit arrébb lép azért, így teljesen a sarokba kerül, az addiginál is kevesebb fény világítva meg alakját. Ha esetleg egy eltévedt átok az auror mellett süvítene el, ne pont őt találja telibe. Reméli, hogy azért erre nem kerül sor és a vadnyugati párbajokhoz hasonlatosan Rothman is a pálcáján tartja a kezét, hogy idejében előkaphassa. Fogalma sincs, milyenek a reflexei, de ha már a ring ugyanazon sarkában vannak, akkor fogadjon is rá, ez így sportszerű.
Lendül egy pálca, rögtön utána pedig egy második is, jóval fürgébben, és az előző a levegőben megpördülve Tobias előtt ér földet. Egyelőre nem foglalkozik vele; nem veszi le a szemét a döbbent, dühtől lihegő alakról. Az agya, mintegy mellékvágányon futva, felfogja, hogy mire akar kimenni az auror játéka. Nem beszéltek meg előre semmit, mégis minden egyértelmű.
- Hányszor kell még megátkoznia? Hányszor fog visszatérni, mint egy csótány, hogy megkeserítse az életét? Hisz egyszer már eltaposta! - ahhoz képest, hogy óvatosan próbálja behálózni az ürgét, meglehetősen vadul ordít onnan a sarokból.
- Senki nem hiszi el, senki nem nézi ki magából, hogy ilyesmire képes. Még csak nem is gyanúsítják komolyan. Az aurorok is nevettek, hogy ez képtelenség. Hogy maga álnok, intelligens cselszövő? Hogy bárkit letudna győzni, pláné őt? Hisz most is csak úgy félresöpörte. És ez mindig így lesz. Mindig! - Tobias felváltva duruzsolva morog és ugató kiáltásokat ad ki, hol mit kíván meg a helyzet. A vallatott nyaka és fülei már vörösek a dühtől, láthatóan lüktetni kezdett egy ér a halántékán, de pálca nélkül annyira nem tud ugrálni egy felfegyverkezett ellenséggel szemben. Nem marad sok opciója a védekezésre. Csak a szavak.

Elmosolyodom. Meg-megremeg a felsőajkam, fogaim elővillannak. Egy sarokba szorított állatnak érzem magam. De ezúttal én leszek a ragadozó, ő pedig az áldozat. Nem fogom tovább eltűrni. Nem fognak többet nevetni rajtam, nem fognak többet lenézni, sajnálni, megvetni. Félni fognak. Rettegni. Ha megtudják az igazságot, remegni fog a térdük, ha meglátnak. Fizikai fájdalmat érzek, úgy dörömböl a szívem a bordáimon. Végre, végre érzem, hogy élek. Észre se vettem, mikor kezdtem el beszélni, de azon kapom magam, hogy elfúló, remegő hangon a fejéhez vágom az igazságot. Mindent. Büszkén, dühösen és egyre hangosabban vállalom fel a cselekedeteimet. Igen, én voltam. Akaratom alatt meghajolt, azt tette, amit csak gondolatom legkisebb lökésével szuggeráltam neki. Végül pedig kivetette magát az ablakon, mert én azt akartam.

Tobias felegyenesedik a sarokban, kihúzza magát és kilép a fényre. Már a saját gondolatait, érzelmeit viseli az arcán. Önelégülten mosolyog le az aurorra, a másik férfit figyelembe se véve. Arról egy fél hangot se szól, hogy az előbb épp rávett egy gyanúsítottat, hogy vesse ki Rothmanra az imperius átkot. Egy jó csapatmunkában mindenkinek megvan a maga szerepe. Ez a szerep nem feltétlenül kellemes, de válogatni nem lehet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1584&post=663808#post663808][b]Eördögh Lars Tobias - 2017.03.01. 17:44[/b][/url]

Ha olyan szaporán nyomoznának az aurorok, mint ahogy sietnek learatni a babérokat, most semmi oka nem volna Tobiasnak itt ülni és tömegnyomor volna a börtönökben. Csak úgy hajtják ki a teremből az alakot, áldozati bárány a farkasok között. Ha nem tudná Tobias pontosan, milyen ember és mennyire reménytelenül kegyetlen, még talán rosszul is érezné magát. Így azonban nem. Egy pillanatig sem.
Szenvtelenül pillant le a férfira, aztán arrébb sétál, a vallatott térfelébe. A szemközti falnak támaszkodva, újra félhomályba burkolózva fordul csak vissza Rothmanhoz.
- Nem örültem volna - közli tényszerűen, s így is érez. Miért örült volna? Neki az a célja, hogy sikerrel járjanak, elkapják a tettest, hogy utána további bűnösök után rohangálhassanak. A főbenjáró átok valószínűleg megakasztaná ezt az amúgy sem mindig olajozottan működő kapcsolatot közöttük, még akkor is, ha nem az ő keze a tettes. Mindketten pontosan tudták volna, hogy ki a hibás. És most szintén mindketten tudják, hogy valójában, úgy igazán nem neheztel ezért. Ha az alak sikerrel jár - nos akkor talán. De mit ért volna el vele? Tobias még mindig a teremben volt, egy másodperc alatt hatástalaníthatta volna, sőt, az ajtó előtt a parancsnokság teljes személyzete ott tolongott, egy emberként zuhantak volna be a terembe kivont pálcákkal. Igazi kárt nem okozhatott volna. Hosszantartó sérülést sem. Mindezt végigfuttatja a fejében, leltárt készít, mérlegel és végül megszületik az eredmény. Ha nem is a kezdeti önelégült mosollyal, de mégiscsak enyhe optimizmust sugárzó arccal közelebb sétál.
- Ki legyen a következő? - nyilván nem úgy érti, hogy most rögtön belöknek valakit az ajtón eléjük, akit szépen kivesézhetnek ők ketten, hanem a közeljövőben. Mondjuk holnap? Nem, holnap órái vannak. Akkor két nap múlva. Ha nem friss az ügy, őt az se zavarja. Biztos hegyekben állnak a megoldatlan ügyek aktái. Nem vár konfetti-esőre, sem meleg gratulációkra, vagy vállveregetésekre. Ha továbbra is maga mellett tartja a férfi és a segítségét kéri, az neki már elég. Sőt, ha az örökké morgó és gyanakvó aurorok kevesebbet morognak rá, már abból is tudni fogja.
Végtére is a bűnöst elkapták, az ügy lezárult, a napjuk nem kelt s telt hiába. Vegyes érzésekkel, de sikeresen hagyják maguk mögött a vallatót, a fiú azzal a végső gondolattal, hogy még sokat fog erre járni.