Az erdő felé sétálva lassacskán egy apró, fából készült ház tűnik fel a láthatáron. Ahogy egyre közelebb jutunk a kis viskóhoz, kivehetővé válik a ház oldalánál megbúvó melléképület - ennek belsejében kisebb-nagyobb ketrecek, boxok találhatóak, amelyekben az ápolást igénylő kisebb állatok és bestiák kapnak szállást, illetve itt raktározzák a gondozásukhoz szükséges eszközöket is. A lak mögött elterülő, Mihály által rendbetett kicsi veteményes alaposan kinőtte magát, látszik, hogy gondját viselik. Néhány növény tud vigyázni magára, ezek a veszélyesnek ítélt látogatók közeledtére elszaladnak vagy elbújnak a földben, de akadnak itt teljesen hagyományos zöldségek, gyümölcsök és fűszerek is, továbbá bájitalhozzávalókat és egyéb gyógynövényeket is lelhet az elkerített területen a szemfüles kutakodó. A nyári szezonban hatalmas dinnyék nőnek itt, amiket szívesen megoszt látogatóival.


A házikót új gazdája nem igazán alakította át. Odakint még mindig nyúzott a lábtörlő, legfeljebb terepre való bakancs és gumicsizma állnak mellette; belül is leginkább a bútorok változtak csupán. A ház három helyiségből áll – egy fürdőszobából, egy konyhából és egy nappaliból. Ez utóbbiba érkezik az az illető, aki átlépte a küszöböt. Előszoba tulajdonképpen nincs, csak egy plafonról lelógó színes függönnyel elválasztott apró térrész szolgál arra, hogy felakasszuk a kabátot a falból meredő fogasra, vagy levegyük a cipőt.
Nagyjábóli látkép, a függöny nélkül
A nappali az épület legnagyobb helyisége, bár alapból nem mondható tágasnak. Az ajtótól jobbra egy hatalmas ablak található, amin rengeteg fény áramlik be. Talán a legnagyobb változás, hogy sokkal szellősebb, több a szabad tér - a padlót az ajtótól jobbra megemelték, otthonos zuggá alakítva, a bútorok nagyobbik része eltűnt. A szoba közepén heverő szőnyeget megőrizte, ám az ágyból mindössze a kényelmes matracot hagyta meg, amin tarka takaró és jópár párna hever mindig. A szekrényt egy ügyes bűbájjal voltaképp beleépítette a falba. Az elődje által gondosan fehérre meszelt falat Radúz rajzlapnak kiáltotta ki - amikor csak ideje vagy kedve engedi, festeget rá és díszítgeti. A szekrény melletti polcról jóformán eltűntek a könyvek (csak az okvetlen szükségesnek ítélt darabok maradhattak), így már felfért a gramofon és kevés személyes tárgya. A polc szélére apró égősort utánzó mágikus fényforrást aggatott.
A nappalit a konyha követi, amelyet most fagyöngysor helyett egy másik tarka, batikolt függöny választ el a másik helyiségtől. Berendezése tökéletesen átlagos, leszámítva azt a teakészletet, ami pusztán színeivel vonzza a takintetet. A pult álló fűszertartók száma gyarapodott, míg a rongyos, mugli szakácskönyvek eltűntek. A falak itt is fehérek, a kerámiatálak helyét pedig szárítani felakasztott növénycsokrok vették át. Az ablakban fűszernövények sorakoznak egy virágosládában.
A fürdőszoba meghökkentő egyszerűséget mutat. Bambusz kilépő, törülköző, illetve a tisztálkodáshoz használatos szerek. Az apró ablakra nagy, tarka üvegragasztó került és a ház egyetlen régi növénye is itt kapott helyet, hogy nuygodtan szövögesse magát tovább a végtelen (és a plafon) felé.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=15&post=584387#post584387][b]Allan Colton Fisher - 2016.04.06. 23:21[/b][/url]

Egy árnyék lép ki az iskolából. Talán semmi dolga sincsen - a szabadba érve körülnéz, s kezeit zsebre vágja; a sötét lassan beteríti alakját, az égre húzódik, s a kékkel elegyedve szürkét alkot. A sziluett keze felemelkedik, s hosszú, göndör hajába túr, mikor ismét balra tekint.
Pár pillanat erejéig mozdulatlanság ül az árnyra, majd lassan megmoccan, s lába felemelkedik - egyik a másik után, lépkedni kezd, maga mögött hagyva a fölé tornyosuló kastélyt, s menet közben felhúzza kék kapucniját. Talán semmi dolga sincsen. A maga halk lépteivel, feltűnés nélkül halad, s lassan a rétre ér. A fűszálak mintha meg sem éreznék jelenlétét; nem hajolnak el félve léptei elől, csupán cipője alatt lapulnak le... mikor már késő.
Az árnyék - nevezzük Allannek - ismét körbetekint, mintha keresne valamit. Már a rét közepén jár, s barna szemeit (melyek a félhomályban épphogy csak látszanak) végigfuttatja a fákon, talán alakok után kutatva, talán csak lustán szemlélődve.
Hirtelen változtat irányt, nem várt módon kanyarodik le az erdő széle felé, miközben a kis vadőrlakon is végignéz, méregeti, mintha csak célja lenne vele... aztán tekintete elkalandozik, egy kicsit jobbra tart, mintha csak egyenesen az erdő felé igyekezne.
A fák közé lép, s rögtön leül az egyik legszélső törzs tövébe. Jobbra tekint, majd pulcsija zsebébe mélyeszti kezeit.
Az évnyitón voltak hívatlan vendégek is - pár minisztériumi felügyelő, akik arra voltak hivatottak, hogy megkeserítsék mindenki életét. Colton, bár nem volt szokása különösképpen foglalkozni a körülötte történő eseményekkel, nem volt boldog a hivatali szervek megjelenésétől. Arca emiatt sem tükrözött túl sok érzelmet érkezte óta - talán pár biccentésen kívül alig kommunikált a külvilággal. Elvégre, hol érdekli őt a külvilág.
Pár perc etelik el, amíg ő csak tétlenül ül, távol a vadőrlak ablakából a fűre vetődő fénycsóvától. S mikor megbizonyosodott róla, hogy valóban nem jár senki a közelben, zsebeiből előhúz egy doboz cigarettát, melyből alig hiányzik pár szál, s egy öngyújtót. Kattanás hatol az éjszaka csendjébe, s nem sokkal később már ég a rúd vége, Allan pedig mérgező füstöt fújt ki, majd elrejti az égő pontot a kíváncsiskodók szeme elől.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=15&post=585191#post585191][b]Allan Colton Fisher - 2016.04.09. 16:32[/b][/url]

Szeme követi a füstöt, mely alaktalanul kavarog fölötte, a fák ágait szürke fátyolként takarva előle. A csend vészterhesen ül köré, s eleven takaróként zárja el a külvilágtól; most senki sem látja, ő sem lát senkit. Nyel egyet, aztán ismét a füstre ugrik a tekintete, elcsigázottan mozognak szemgolyói, íriszei apró, fölösleges mozdulatokat tesznek, ahogy kutatják a kinti világot - ami már nem mögöttük van.
Zörgést hall, hát kelletlenül oldalra fordítja a fejét; keze, melynek ujjai közt ott van a cigaretta, a térdéről a törzse mellé hanyatlik, az égő rudat ismét eltakarja a növényzet. Allan figyelme egy szinte rikítóan fehér hajra terelődik, egy alakra, aki nincs túl messze tőle, de kifejezetten közel sem. Megállt. Eddig rohant.
Mintha egy képet látna, szemügyre veszi a fehér árnyékot. Hosszú, nagy és lógó ruhák, s ő észrevétlenül előredől, hogy szemeit meresztve jobban lásson. Finom, az esti szélben megrezzenő hófehér hajszálak, melyeket mintha felhőkből szőttek volna - könnyű és törékeny, talán az Éjszaka lányainak ujjai érintették s gondozták. Mintha sorsok darabkái lennének; mindegyik más, s mégis egy egésszé összeálló, sok élet töredékeként alkot védelmet egy elmeközpont köré. Megcsillan rajta a holdfény. Jövevény, ez a legjobb szó, ami illik rá - nézi a Jövevényt, végigméri. Alig látszik belőle valami.
Liheg, ezt is látja. A mellkasa emelkedése és süllyedése alig-alig észrevehető a sok réteg miatt, de mégis; valami látható belőle. Mintha egy tünemény lenne, s mégis lélegzik - él. Ez valaki. Egy élő alak, akiben ugyanúgy megannyi világ és történet húzódik.
Már nem csicseregnek a madarak. Az esti erdő visszhangjai vetülnek ki a földre, elárasztva mindent; alattomosan szivárognak, s lassan hívnak magukhoz minden idetévedőt.
Allan felszisszen. A cigaretta hamuja a karjára esett, s apró sebet ejtett a bőrén. Pulcsija ujját letűrve emeli tekintetét ismét a fehér hajszálakra és az alakra. Mintha egy festményt látna, mely kilépett az őt bezáró keretek közül; teste már kikopott, az ecsetvonalak lassan belevesznek a homályba, eltűnnek. Mintha egy régi kéz utolsó hagyatékaként vált volna ki a vászonból, s mégis olyan vékony maradt - mint egy papírlap.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=15&post=587938#post587938][b]Allan Colton Fisher - 2016.04.17. 22:02[/b][/url]

Az arckifejezését nem látja, de ez a jelenség, ami szinte lebeg a dombon, még gondolatait is csendre inti. Mintha egy ecset hirtelen húzna be egy vonást egy gondosan sötétre festett vászonra. Szinte látja is maga előtt, ahogy ez megtörténik; majdnem hallja az eszköz sercegését, s kezében egy pillanatra megérzi a fanyelet.
Az idő, ha eddig meg is fagyott, hirtelen indul neki, mikor az alak megmozdul, kitárt karokkal kezd rohanni lefelé, Cole pedig (oda sem nézve) nyomja el cigarettáját. A hófehér kezeket nézi, az egyre közeledő arcot.
Egy pillanat alatt áll fel, de a két kéz, a fej és a nyak még nem ért az erdő széléhez. Cole még a sötétben áll, ruhái nem rikítanak ki a fák közül. Aztán kilép onnan, talán egy kicsit önző, mert meg akarja zavarni ezt a különös embert az önfeledtségben, mert egyszerűen tudni akarja, hogy ez csak egy vízió-e, vagy tényleg létezik. Az esti homályban, ahogy a Hold húzódik az égen, olyan valószerűtlennek tűnik az alak...
És ha csak a képzelete szüleménye is lenne; tudni akarja, hogyan viselkedik.
Tehát kilép a fényre. Kezeit már zsebre vágta, így sétál a fiúval szemben, aztán tétován áll meg.
- Hé! - mondja, vagy inkább kiáltja kifejezéstelen arccal (hiszen a fiú még mindig nincs túl közel), de ekkor még tulajdonképpen nem döntötte el, mit is szeretne mondani. Tudja, hogy semmi köze sincsen hozzá, hova rohan, miért, vagy hogy ki ő egyáltalán, mégis foglalkoztatja a kérdés; annyi minden mellett haladt el idáig, annyira nem érdekelte itt semmi, ez a jelenség most mégis megfogta. Különlegesnek tűnik neki.
- Hová mész? - kérdi végül, mert megállapítja, hogy ebben az időpontban, sötétedés után reális megkérdezni, hogy mégis merre tart. Igaz, Colet általában nem érdekli, ha valaki este be akar merészkedni mindenféle veszélyes lényekkel teli helyre, de ezt az emberek nem tudják, ez pedig előnyére válhat néha.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=15&post=592198#post592198][b]Allan Colton Fisher - 2016.05.06. 18:29[/b][/url]

Nem számít semmire - egyszerűen megszólal, nem gondolkodik el előtte különösképpen. A jelenés elbukik előtte. Látja guruló alakját, kezeket, fejet, ahogy a kissé sáros földhöz érnek, s csak figyeli, majd tesz egy tétova lépést, mielőtt a fiú megérkezne elé.
Ekkor pedig fájdalomsikoly hasít bele a levegőbe. Colton összerezzen, s kezei törzse elé rándulnak, mintha attól tartana, valami közeledik felé. Morgást hall, lenéz, egyértelműen a fiú felől jön. A fehér, világító bőrről vörös rikít, Allan pupillái pedig hangyányit kitágulnak.
Lehajolna, de a morgás erősödik, hát mégse teszi; de kétség sem fér hozzá, hogy meglepődött, és egyáltalán nem érti, hogy mi a fene történik. Az égre pillant, s félholddal találkozik a tekintete.
Tudja, hogy amit legszívesebben csinálna ebben a helyzetben, jobbjára semmi eredményre sem vezetne, sőt, kegyetlenség is lenne, úgyhogy inkább más opciót keres, igaz, ő az emberekhez a legkevésbé sem ért. Megköszörüli a torkát, mielőtt megszólal.
- Nem akarlak bántani. - mondja halkan (már amennyire érdes hangján ez lehetséges volt), mert már nem kell hangosan beszélnie, hiszen az illető itt van a lábai előtt. - Felsegítenélek.
Ő egyáltalán nem az a fajta, aki arról érdeklődne, hogy mi is történt tulajdonképpen az előbb. Inkább csak kifejezetten lassan közelít, apránként hajol le, bár egy kissé hátrébb lép - éppen annyira, hogy mikor letérdel a földre, meglegyen köztük egy bizonyos távolság, de esetleg segíteni is tudjon, ha úgy alakul.
Szólnia kéne valakinek, ez jut eszébe, s az órájára pillant. Normál esetben lenne még fél órája, hogy visszaérjen a pincébe. Mindegy, ez mellékes információ, inkább ismét lassan nyúl a fiú felé, figyelve, hogy mennyire morog az illető (morog... ezt azért nehéz egy kissé megértenie), s ha a hang vadállati minőségbe emelkedik, azaz "leharapom a karod" szinten van, talán csak akkor húzza vissza a kezét.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=15&post=599030#post599030][b]Allan Colton Fisher - 2016.06.03. 19:44[/b][/url]

Lassan mozdul, nyugodtan. Bár fogalma sincs az emberi érzelmekről, főleg nem másokéról, valahol mélyen talán tudja, hogy a nyugalom lehet a legcélravezetőbb lelkiállapot - igaz, ő mindig nyugodt. Szinte halálos nyugalom, sokszor érdektelenség lengi körbe. Ennek a nyugalomnak, az érdeklődésnek és az érdektelenségnek, a szépségnek a furcsa elegye keveredik most benne, ahogy lehajol, s hallja, hogy a morgás lassan elül.
Kapucnija lecsúszik a fejéről, így nézi az ismeretlen alakot; földön fekvő, vérző alakja rikít a sötétben.
Nem mond semmit, Colton pedig nem kifejezetten beszédes fajta. Ahogy a fiú felnéz rá, látja, hogy tekintete a semmibe réved, szemei furcsák, már amennyire a sötétben látja. És mégis, talán elég közel van ahhoz, hogy lássa a sötét szempárt; fénytelen. Talán csak az este miatt.
Furcsa. Mintha az alak érinthetetlen lenne - Allan valahol nem hiszi, hogy ezt a furcsa jelenést érinteni lehet, hogy a bőre bőrrel fog találkozni. Kezét mégis kinyújtja, lassan, de biztosan mozdulva. Pont, mint amikor a húgát segítette fel régebben, amikor kicsi volt. Lassan. Biztonságosan.
És mégis megérzi a másikat a tenyere alatt. Nem riad vissza; hozzáér, de nem túl erősen. Megfordítja őt, hogy mellkasa az ég felé nézzen, hogy utána majd könnyebb legyen felülnie; aztán fölé lép, ezt is lassan teszi, és kezét nyújtja az idegen felé.
- Come on. - dörmögi halkan, valamiért úgy gondolja, jobb, ha az anyanyelvén szólal meg, bár ezen igazán nem csodálkozhatunk, hiszen gyakran beszél angolul. Tenyere felfelé fordul, mindkettő a fiú előtt van, rá bízva a döntést. Allan tudta, hogy ha egy kicsit is erősebben érne hozzá a fehér alakhoz, összeporladna a kezei közt, mint egy halott lepke váza - vigyázni kell rá.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=15&post=604811#post604811][b]Allan Colton Fisher - 2016.06.25. 02:13[/b][/url]

Különös érzés lengi körbe, mikor az előtte lévőre néz. Neki nem jók a megérzései azzal kapcsolatban, hogy mások mit érezhetnek - ő inkább hangulatokat sejt meg, színeket. A fiúról itt előtte a mélyzöld jut eszébe, a sötét erdő színe, ahová menekülni szokás; biztos csak azért, mert ezt tette ő is... s talán mind a ketten. Az érdektelenség feszítő burka miatt menekülhetett ide Colton, talán remélte is, hogy lesz itt valaki, pont úgy, mint a Roxfortos évei alatt az a bizonyos illető, aki olyan nagy hatással volt rá. És talált itt valakit.
Előrenyújtja mindkét kezét, de nem egy határozott érintéssel találkozik. A fiú fehér ujjai a bőrén játszanak, ettől talán kissé feszült lesz, de erősebb benne a meglepettség és a csodálkozás. Halványan eszébe is jut egy emlék egy másik illetőről - a Loottal való utolsó találkozásának emléke, mikor kezet fogtak. Annál érdekesebb kézfogása sosem volt azelőtt. Hisz a fiú is ugyanígy, lassan húzta el a kezét, közben a szemébe nézett, próbálván elfelejteni, honnan is ismerik egymást.
Enyhén megrázta a fejét, addigra a fiú végzett is a mozdulattal. A sötétzöld immár feketébe váltott, valamiért arany porfesték vegyült hozzá. Füstös, ködös és furcsa. Colton keze ebben a pillanatban talán kissé meg is remeg.
Már húzná fel, s egyidejűleg feltenné a kérdést hogy "miért morogtál?", amikor is a másik megszólal. Szemei nagyobbra nyílnak, úgy pillant előre a sötétbe. Mivel állna szemben? Mire képes ez a fiú? A szinte csontvázszerű lény előtte képes érzékelni a képzettársításait? Mintha a pillangó berepült volna a fülén keresztül a fejéig, s megállapodott volna az agyán, mintha lábait a szöveteken pihentetné, s tökéletesen elférne a koponyájában, annak ellenére, hogy nem egy kis méretű lepkéről beszélünk.
- Hogyan...? - kérdezi halkan, miközben segít felállni a másiknak, és felhúzza a földről. Vagy csak ráhibázott volna? Lehet, hogy... csak véletlenszerűen mondott valamit? Biztosan nem.
Mégis, miközben szinte gépiesen húzza fel a másikat, egy pillanatra egy vérző szárnyú pillangó képe úszik a lelki szemei elé.
- Te... - eléggé hülyének érzi magát. Aprót sóhajt, legszívesebben ismét rágyújtana, pedig az imént nyomta el a cigarettáját. - Te tudtad, mire gondolok? - kérdi meg végül, hiszen miért is jegyezne meg valaki csak így egy dolgot a pillangók szárnyáról? Igaz, Allan eddigre már ismét rájön arra, hogy amennyiben nem is igaz ez a feltételezés, akkor sem kell arra számítania, hogy idiótának nézik, hiszen ebben a világban gyakorlatilag bármi előfordulhat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=15&post=608452#post608452][b]Allan Colton Fisher - 2016.07.13. 18:48[/b][/url]

Amint felhúzta, meghallja a másik hangját. S ahogy az lenni szokott - ha úgy érzed, hogy valaki hallja a gondolataid, rögtön eszedbe jutnak a rejtegetett emlékeid, a titkaid, azok a dolgok, melyeket sosem adnál ki a külvilág számára. Így van ezzel Colton is; egy fekete férfi idéződik lelki szemei elé, amint közelít hozzá.
Automatikusan hátralép, mintha csak az emléktől védené magát. Eddig a távolba révedt, s most újra kell fókuszálnia, hogy bemérje a fehér jelenséget maga előtt, aki idő közben rátalált egy fára, s annak támaszkodik. Ereiben szétárad múltjának hangulata. Hideg, esős, szeles és hangos. Szinte érzi bőrén azokat az érintéseket, melyeket minden erővel el kéne felejtenie. Ijedtséget érez. Érezne? Meglepetten ismeri fel a görcsöt a hasában, mely' pulzálva löki tovább a vérét.
Hát érez. A lelke, ezen belül érzelmei valamiért mindig ugyanúgy manifesztálódott lelki szemei előtt - egy vastag, tömör, fémes falként, melyek mögött halvány érzetek húzódnak meg. Egy ajtó is van ezen a fémkockán, mely sosem tárul ki önszántából - s most a réseken mintha kifolyt volna valami, ezek a túláradó érzések. Nem csak érzések, nem is érzetek - érzelmek.
Ismét hátrébb lép. Joe alakja erősen körvonalazódik előtte.
Ajka elnyílik, majd megfordul, s elindul a kastély felé.
- Visszatalálsz - mondja még utoljára, majd gyorslépésben gyalogol fel a robosztus épülethez. Szenvtelen arccal néz előre, miközben szinte menetel, megannyi gondolat húzódik most meg a fejében. Szinte rögtön csillapodnak az érzelmei, ahogy egyre távolabb ér a furcsa jelenségtől. Hallja a fű neszét a talpa alatt, figyeli az egyre inkább növekvő iskolát, a tornyokat, melyek ablakai néhol világítanak. Mintha csak az angliai otthonát nézné. Sötét fátyol ereszkedik mindenre, ami körülveszi, mikor belép a bejárati csarnokba.
Egy ideig talán most semmi sem lesz szép.