Az erdő felé sétálva lassacskán egy apró, fából készült ház tűnik fel a láthatáron. Ahogy egyre közelebb jutunk a kis viskóhoz, kivehetővé válik a ház oldalánál megbúvó melléképület - ennek belsejében kisebb-nagyobb ketrecek, boxok találhatóak, amelyekben az ápolást igénylő kisebb állatok és bestiák kapnak szállást, illetve itt raktározzák a gondozásukhoz szükséges eszközöket is. A lak mögött elterülő, Mihály által rendbetett kicsi veteményes alaposan kinőtte magát, látszik, hogy gondját viselik. Néhány növény tud vigyázni magára, ezek a veszélyesnek ítélt látogatók közeledtére elszaladnak vagy elbújnak a földben, de akadnak itt teljesen hagyományos zöldségek, gyümölcsök és fűszerek is, továbbá bájitalhozzávalókat és egyéb gyógynövényeket is lelhet az elkerített területen a szemfüles kutakodó. A nyári szezonban hatalmas dinnyék nőnek itt, amiket szívesen megoszt látogatóival.


A házikót új gazdája nem igazán alakította át. Odakint még mindig nyúzott a lábtörlő, legfeljebb terepre való bakancs és gumicsizma állnak mellette; belül is leginkább a bútorok változtak csupán. A ház három helyiségből áll – egy fürdőszobából, egy konyhából és egy nappaliból. Ez utóbbiba érkezik az az illető, aki átlépte a küszöböt. Előszoba tulajdonképpen nincs, csak egy plafonról lelógó színes függönnyel elválasztott apró térrész szolgál arra, hogy felakasszuk a kabátot a falból meredő fogasra, vagy levegyük a cipőt.
Nagyjábóli látkép, a függöny nélkül
A nappali az épület legnagyobb helyisége, bár alapból nem mondható tágasnak. Az ajtótól jobbra egy hatalmas ablak található, amin rengeteg fény áramlik be. Talán a legnagyobb változás, hogy sokkal szellősebb, több a szabad tér - a padlót az ajtótól jobbra megemelték, otthonos zuggá alakítva, a bútorok nagyobbik része eltűnt. A szoba közepén heverő szőnyeget megőrizte, ám az ágyból mindössze a kényelmes matracot hagyta meg, amin tarka takaró és jópár párna hever mindig. A szekrényt egy ügyes bűbájjal voltaképp beleépítette a falba. Az elődje által gondosan fehérre meszelt falat Radúz rajzlapnak kiáltotta ki - amikor csak ideje vagy kedve engedi, festeget rá és díszítgeti. A szekrény melletti polcról jóformán eltűntek a könyvek (csak az okvetlen szükségesnek ítélt darabok maradhattak), így már felfért a gramofon és kevés személyes tárgya. A polc szélére apró égősort utánzó mágikus fényforrást aggatott.
A nappalit a konyha követi, amelyet most fagyöngysor helyett egy másik tarka, batikolt függöny választ el a másik helyiségtől. Berendezése tökéletesen átlagos, leszámítva azt a teakészletet, ami pusztán színeivel vonzza a takintetet. A pult álló fűszertartók száma gyarapodott, míg a rongyos, mugli szakácskönyvek eltűntek. A falak itt is fehérek, a kerámiatálak helyét pedig szárítani felakasztott növénycsokrok vették át. Az ablakban fűszernövények sorakoznak egy virágosládában.
A fürdőszoba meghökkentő egyszerűséget mutat. Bambusz kilépő, törülköző, illetve a tisztálkodáshoz használatos szerek. Az apró ablakra nagy, tarka üvegragasztó került és a ház egyetlen régi növénye is itt kapott helyet, hogy nuygodtan szövögesse magát tovább a végtelen (és a plafon) felé.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=15&post=585122#post585122][b]Ruarc L. Mornien - 2016.04.09. 12:13[/b][/url]

Gondolataim kolibriként verdeső, surrogó szárnyakon cikáztak előttem, ahányszor megpróbáltam lehunyni a szemem. A sötétség nem tudta leplezni előlem ennek a helynek idegenségét, a falak láthatatlanul is tovább visszhangozták, amit tíz és száz és ezer szag, nesz, élő és élettelen duruzsolt szüntelen fülembe. Idegen vagyok, idegen leszek és idegenek maradnak ők mind, mert az otthonom nem egy hely, nem egy pont a térképen, hanem egy dallam, aminek hangjai úgy kúsznak be álmaimba, ahogy az öreg könyvek illata lapul a susogó lapok csendjébe. A színek felüvöltöttek és egymást hajszolva, vonyítva űzték a gondolataim, egyenként rántva le s tépve szét őket, egyiket a másik után, míg nem maradt semmi, ami megtarthatott volna. Nem nyughattam, nem ülhettem, nem volt maradásom, Rohantam, de repülni vágytam, akár azonnal lehányni magamról ezt a testnek csúfolt ember-gúnyát, hogy ne húzhasson többé a földre, ne állhassa utam.

A sötéten át rohanó alakot nem kísérte fény, méretét meghazudtoló gyorsasággal tört magának utat, hátán alig közepes batyujával. Inkább a zörgés árulta el, semmint lépteinek dobbanása, annyira könnyű - talán ha egyszer igazán nekirugaszkodna, tényleg felkapná a szél és nem is érne többet földet. A hideg sem éri utol, nem érzi és nem foghatja őt vissza, túl erősen hajtja most a kell. A levegője fogy el, az kényszeríti, nyelőcsövét égetve, megállásra. Nincs szokva ilyen erőfeszítéshez, sem tempóhoz, tagjai remegéssel tiltakoznak mindaz ellen, amit rájuk sem hederítve akar kicsikarni belőlük.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=15&post=586847#post586847][b]Ruarc L. Mornien - 2016.04.14. 23:27[/b][/url]

Fájdalmasan tudatában vagyok önnön gyengeségemnek, kiszolgáltatottságomnak és annak, hogy sosem leszek képes egyszerűen beolvadni. Tudom, hogy megfogadtam, hogy nem adom meg magam, hogy harcolni fogok és kiállom a próbád. Minden hajnallal erőtlenebbnek érzem magam. Hiába, a szavak csak szavak és ha sokat forgatja az ember a szájában őket, elkopnak, felőrlődnek és a homokszemek lassan összekaristolják az emlékeket, de minden éjjel egyre több a homok, egyre több a kavargás és egyre kevésbé kapok levegőt. Megfojt ez az örökös zaj, ricsajba fulladnak a gondolataim és csak távolabb és távolabb sodródom mindentől, mert nincs mibe kapaszkodnom. Rettegek tőle, hogy kikopsz elmémből te is, hogy ledarál a bensőmben kattogó gépezet, ami könyörtelenül méri az időt, minden pillanatot, amit egymástól távol töltünk. Még eremben lüktetnek színeid, még érzem tenyered nyomát bőrömön, még magamhoz szorítom a dallamod elalvás előtt. De már halványodsz, illatod csak álmaim közt bír meglapulni, s hangod is tompul, ahogy túlharsogja száz meg száz élő lármája.

A kapucni lecsúszott a fejéről, fedetlenül hagyva haját és arcát, ijesztő kontrasztot adva kísértetiesen derengő alakjának - mintha egy álarc lebegne a sötétben, mely levegő után kapkodva, vakon meredt maga elé. Görnyedten térdére támaszkodott, mellkasára szorítva egyik kezét, de arcát a Hold felé emelte, szinte sütkérezve a hideg fényben. Megmagyarázhatatlan szorongás, szinte űzöttség tükröződött vonásain, fura vágyódással keveredve.
Hirtelen rugaszkodott neki ismét - csak egy halk dobbanás, mintha valaki szíve eltévesztette volna az ütemet, s úgy iramlik tova a sötétben, mint lidércfény illan. Szikár alakja szilaj iramot diktál, ahogy a belső kell elsodorja a test által állított gátakat, legalább ideiglenesen szélsebesen falva a távot. A ruha ujjából elővillannak hófehér kezei, ahogy tárt karral rohan a lejtőn, lépései közt alig érinti a földet, mint a felszállni készülő madarak, inkább csak borzolja a felszínt. Nem hallani, hogy kiáltozik, s hogy a név visszhangjai mutatják neki az utat, nem a holdfény.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=15&post=591406#post591406][b]Ruarc L. Mornien - 2016.05.03. 02:12[/b][/url]

Az az egyetlen szó a torkánál fogva ragadja meg és rántja a földre - úgy szegi reptét, ahogy a sólyom töri ki egyetlen rúgással áldozata nyakát.

Egyetlen botlás elég hozzá, hogy elvágódjon, az ismeretlen lábai elé csúszva-gurulva, s még ha össze is húzza magát, ösztönszerűen igyekezve fejét védeni, vajmi keveset tompít az esésen. Pár pillanatnyi néma kábultság ékelődik az események közé, míg az izmok a csontokat mardossák és a vér alattomosan szivárogni kezd. Él. Lélegzik. A teste teszi a dolgát.

Ebben a pillanatban összetört az összes kép és álom, az összes hang és nesz és apró zörej, amit Rólad dédelgettem, épp, mikor ujjam hegyén éreztem már őket, amikor már majdnem elértelek... vagy azt hittem, ha kitörök a falak mögül, egyenest Feléd futok. Azt akartam, hogy ott légy az út végén, hogy a dallam, ami még bennem lüktet, ott dobban majd ismét tenyerem alatt, míg toll-puha csend ölel körül, mint a sűrű hóesés, elrejtve a világ elől. Miért? Tudnod kellett, mit, mennyit jelentesz számomra, mennyire összefonódtunk - vagy csak én éreztem? Hinni akarok benned, mert ki másban hihetnék, de egyedül hagytál és a magány kérdéseket szegez nekem, amikre nincsenek válaszaim, hát a sajátjait adja a számba.

A kérdés téríti magához, azonban a válasz egyetlen elnyújtott, artikulálatlan fájdalomsikoly csak, melyben nem is annyira az imént elszenvedett sérülések kínja, hanem valami ettől nehezebben felszínre szaggatott lüktet. A hang mintha nem is emberi lenne, sokkal inkább emlékeztet egy sebzett vad üvöltésére, s ijesztő hirtelenséggel megy át morgásba - ha nem látszana, milyen apró valójában a fiú, óriási állatot sejtetne. A másik jobban teszi, ha nem mozdul, mert bármiféle közeledésre a morgás mélyül és fenyegetőbbé válik, annak ellenére, hogy a jelenés néhány próbálkozás után kénytelen letenni arról, hogy felálljon a földről, mert nem tartják meg a lábai.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=15&post=593231#post593231][b]Ruarc L. Mornien - 2016.05.11. 02:22[/b][/url]

Az érzés előbb majd' szétvetett, üvöltenem kellett, süket füleknek feszülve, utat törve-tépve indulataimnak, amíg a hangok, mint a falat kaparó körmök, vérezni nem kezdtek. A futás, a zuhanás, a sérülés és ez együtt kavarogtak, darabokat szaggatva ki belőlem, ízekre marcangolták gondolataimat.

Ahogy az ismeretlen visszavonul, kellő távolságot hagyva köztük, a morgás morajlássá halkul, bár nem hallgat el teljesen. A fehér alak az egyik karját magához szorítva kuporog, nem villantva ki fogait, de evidensen vicsorra ránduló vonásai elárulják. Mindezek ellenére nem néz a másik szemébe - bár arcát felé fordítja, sokkal inkább mintha átnézne rajta, valahova a másikon túlra révedő tekintettel. Aztán újabb kísérletet tesz rá, hogy felálljon és a hangja kínlódó zihálásba fullad, ahogy lába újfent megtagadja tőle az együttműködést, halk, szánalmas nyüsszenést erőszakolva ki belőle a fájdalommal.

A hangja, mint a fakéreg - tapintása nyers, érdes, mégis kellemes, arra csábítja az embert, hogy ujjaival kövesse repedéseit és megcirógassa titokzatos mintáit. Keserédes, telt és sötét, a szájpadlásomhoz tapad és önkéntelenül nedvesítem meg ajkaim. S mindennek felszíne alatt ott lüktet égig nyújtózkodó lénye, másik dallamának holdfényként alácsorduló, cseppenként hulló hangjai. Lehunytam a szemem, megmártózva a köztünk hullámzó csöndben. A szavak visszhangja finoman simult a többi közé, összecsendültek velük. Egy leheletnyi disszonancia, apró emberi hiba, kis gyarlóság bujkált még, de engedtem kisiklani ujjaim közül.

Nem úgy tűnt, mintha sietne a válasszal - Cole már guggolt, mire egyáltalán mozdult, jelét adva, hogy hallotta és értette, hogy hozzá szóltak. Az alak hirtelen kisebbnek és kevésbé fenyegetőnek tűnt, mozdulatai pedig lassúak, nyugodtak, magabiztosak lettek. Hogy ösztönösen vagy megfontolásból cselekedett így, jelenleg nem számított, csak a kisugárzása és a hangja. Nincs morgás, de hosszú pillanatokig megmarad még Ru feszültsége, mint aki minden másodpercben támadásra számít. A sérült állatok veszedelmesebbek a jó erőben lévő, egészséges társaiknál, mert ha nem futhatnak el, körömszakadtáig harcolnak és pontosan ez rezdült még épp inaiban.
Egyetlen rossz mozdulat. Egyetlen hirtelen rezzenés.  

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=15&post=604464#post604464][b]Ruarc L. Mornien - 2016.06.23. 22:24[/b][/url]

Jóleső a csend, amiben lassan elülnek az előbb kavart hullámok, a pillanatnyi mozdulatlanság - a másik nyugalma esélyt ad, hogy én is visszanyerhessem sajátom, bár mint annyiszor, valahol belül tovább remegek. A torkom összeszorul, gyorsan, sekélyen lélegzem, dallam és visszhangok után kutatva. Nem tudok, nem szabad csak a felszínnek hinnem, hiába is diktálná a józan ész, hogy nincs választásom, nincs menekvésem.

A mozdulat óvatos, vagy még inkább, vigyázó - Ru feszültsége ugyan megmarad, de némán tűri, hogy segítenek neki, mert az ismeretlenben sem rosszindulatot, sem hátsó szándékot nem érez. Igaz, minden más is halványabb a szokásosnál, azonban messze nem az a kísértetszerű, foszlányokon átderengő valami, amivel egy fedél alatt kénytelen élni. Colenak nem kell erőlködnie, a fiú pehelykönnyű, szinte rendellenesen az - ki is látná a vastag ruhák rétegei alatt? Sosem öltözik mások előtt, zavarják az idegen tekintetek, amik szinte tapogatják, valahányszor fehérsége megakasztja valaki pillantását.
Lassan fogadja el a feléje nyújtott kezeket - nem tétovázás ez, a másik ujjain és tenyerén végigsikló ujjbegyei olvasnak, belelapoznak Cole életébe, megpróbálva morzsákat csipegetni fel történetéből. Apró egyenetlenségeket, érdes bütyköket és sima hajlatokat, ráncokat és alattuk meg-megfeszülő inakat... Az ismeretlen bőrét vékony, halovány hegek tarkítják, szemnek láthatatlan pókhálóként feszülve - ahogy megrántja a szálakat, emlékeket ébreszt fel szendergésükből. Az érzés leginkább olyan, mint az ökörnyál, mindketten megpróbálják az arcukról letörölni a ragacsos, kellemetlen, makacs utóérzését egy régi históriának, mint az ósdi könyvek lapjai közül felröppenő, torkot kaparó porfelhőt, kiköhögni. Eztán elkerüli a karcokat, a tenyerének vonalait követve tovább, mintha a fiú sorsában is olvasni akarna, végül a csuklójától visszafordul, hogy megkapaszkodjon. A koszos és véres kéz meglepő erővel tartja, várva a másik következő lépését.
- A pillangók szárnya, alighogy megszárad, már halott. Ha megsérted, nem vérzik, nem gyógyul.-*A hang halk, meglepően mély és ha kicsit rekedtes is az előbbiektől, karcai alatt bársonypuha. Furcsa, hogy üres, száraz vázhoz hasonlítsák, a gondolat ott percegett tovább az övéi közt, választ keresve miértjére.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=15&post=607837#post607837][b]Ruarc L. Mornien - 2016.07.09. 23:10[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=15&post=611928#post611928][b]Ruarc L. Mornien - 2016.08.10. 23:49[/b][/url]

Sosem hittem igazán a nevek köré szőtt babonás dolgokban, de néha elgondolkodtatott, milyen különösek is a világ átláthatatlan összefüggései. A szüleim - lehetőségeikhez mérten - jó nevet kerestek és valószínűleg nagy hangom miatt választották nekem a Ruarcot, mely egyébként sosem illett volna egy olyan parányi és gyenge lényhez, amilyen mindig is voltam. Azt nem sejthették, hogy bár az évekkel sem erősebb, sem nagyobb nem lettem, mégis a névhez hűen söprök keresztül mások lelkén. Az idegen is ezt érezte - mintha megnyílt volna felette az ég, hirtelen nyakába zúdult minden és ösztönösen menekült; előlem, pedig a vihar benne tombolt. Ami még különösebb, hogy a vihart egy pillangó szárnyának rezzenése kavarta.

Meg sem próbálta megállítani az idegent, s bár mozdulatlansága közönynek hathatott, csupán a megszokás telepedett rá, nem a nyugalom. Mindig ez történt, s ha nem verték vagy átkozták meg, tulajdonképpen örülhetett, még ha messze is állt ettől. Ahogy Allan léptei elhaltak és minden mozgás megszűnt, fejét a törzsnek támasztva gondolkodott, mérlegelve, vajon képes lenne-e fától fáig araszolva visszatérni a kastélyba, nemleges válaszig jutva, amint lába már az alig terheléstől is remegni kezdett. Nem maradt igazán választása - útba kellett ejtenie Radúz kunyhóját és segítséget kérni a vadőrtől, mert gyógyító nélkül hetekre ágynyugalomra kárhoztatná a sérülés, neki viszont semmiképp sem volt ennyi ideje. Colton azonban elég gondolkodnivalót szolgáltatott, hogy elterelhesse gondolatait a fájdalomról, amint nekivágott rövid, ám annál keservesebb útjának. Az erdő apránként újra álomba merült, neszei álmos szuszogássá halkultak és találkozásuk egyetlen bizonyítéka egy kihűlt cigarettacsikk maradt.