Mamának

Mióta elcsattant az a pofon, s nem tudtam megfékezni dühömet Danicaval szemben, azóta bűntudat tombolt bennem, mely hol felerősödött, hol elcsitult. Kapcsolatom talán azon a napon végleg megváltozott a lánnyal, hisz azóta inkább kerülte a társaságom, mint hogy direkt elém lépjen és kedélyeimet borzolja. Csipkelődése és gúnyos megjegyzései továbbra sem enyhültek, az órákon, szünetekben megtalált azokkal, pláne akkor, ha túl közel kerültem hozzá. Nem tudtam elképzelni, hogy ígéretéhez hűen próbálja minden egyes napomat megkeseríteni, vagy csak fél tőlem, s így hárítja közeledésem.
Nem voltam az a típus, aki naponta bocsánatot kér azért, amit tett, azóta nem is ismételtem meg, de valamiért – talán öntudat nélkül – el akartam érni, hogy újra foglalkozzon velem. Hogy rám nézzen, közelebb engedjen, s ne három méterről vágja hozzám csúfos szavait. Megőrültem volna, hogy erre vágytam? Vagy szimplán csak rosszul esett az, hogy már nem tartozom azok közé, akik lekötik figyelmét? Bármennyire is morfondíroztam ezen, válaszokat nem kaptam. Aztán egyszer csak eljött egy gyógynövénytan óra, s olyan feladatot kaptunk, ketten egy csapatban, amitől talán még egy kósza félmosoly is megült ajkaimon. Ez az, végre újabb közös munka!
Nem ujjongtam hangosan, nem vertem nagy dobra, hogy örülök ennek a lehetőségnek, de nem is ellenkeztem a döntés ellen, s eszem ágában sem volt, hogy új társat kérjek magam mellé.
Még mindig fejemben csengtek a professzor határozottan csengő szavai, mellyel arra utasított minket, hogy azonnal induljunk el és kezdjük meg a feladatot. Eszközöket nem adott, mondván, hogy találjuk fel magunkat a helyszínen, s ha szükséges, használjunk varázspálcát. Csak néhány óvintézkedésre vezetett rá bennünket, s mindenkinek kiosztott egy-egy füldugót, a kényes balesetek elkerülése végett. Ezekkel a kissé ormótlan fülvédőkkel indultam meg a kissé zabos léptű Danica után, aki meglehetősen gyors léptekben próbált lehagyni engem, mire csak egy halk sóhaj hagyta el ajkaimat.
Megszaporázva lépteimet, sikerült beérnem Őt, mire azonnal nekem esett, s megkérdőjelezte az órai hozzáállásomat. Szótlanul hallgattam végig kissé vehemens mondatainak kavalkádját, s vártam, hogy elcsituljon.
- Szeretek veled lenni, mert mikor piszkálsz és beszólogatsz, akkor…- Nehogy azt mond, hogy élvezed, mert a végén még kitalálja, hogy pszichopata vagy és azonnal az iskola orvoshoz rohan segítségért. Aztán majd elvitetnek, kapsz egy szép zubbonyt, s örök időkre gumiszobák falai közé rekesztenek.
Hirtelen suhant végig a gondolat elmémben, miközben Danica meglepett, finoman ívelt szemöldökei a magasba szöktek, talán mert meglepődött válaszomon.
- …lényegtelen, Te értesz  a gyógynövényekhez , én kevésbé. Tökéletes társnak bizonyulsz, ami  a feladatot illeti, szóval nem cserélnélek le. – Vágtam rá határozottan, miközben egyre görcsösebben tartottam azokat a fülhallgatókat. Komolyan, mintha egy kihallgatáson lettem volna, Danica úgy világított szemeimbe azzal a képzeletbeli lámpával, s úgy vágta hozzám harcias kérdéseit. Miért nem volt neki elég a tény, hogy szeretek vele lenni? Magyaráznom kellett volna annak az okát? Hogy ő az egyetlen, aki még ha piszkálódva is, de legalább figyelmet szentel nekem? Másokkal fele annyira sem tudtam elbeszélgetni, mint vele. A legtöbb elsős egymás közt vívott harcokat, kisebb-nagyobb csoportok alakultak ki, én meg valahogy nem illettem be egyik társaságba sem. Magányos farkasként keringtem nap, mint nap, s ugyan beszélgettem másokkal, de a felszínes eszmecseréken kívül mást nem váltottak ki belőlem.
- És ha éppen erre vágyom? – Mosolyogva emeltem meg szemöldökeimet, miközben pillantásomat a lány tekintetébe fúrtam.
- Ennél jobban úgy sem fogsz már utálni, vagy talán mégis, mivel nem fogok egyedül ültetni. Közös feladat, amit dokumentálnunk is kell. És mivel te vagy a lány, te gyengédebben bánsz a növényekkel. Szóval, ezt először is tedd fel. – Azzal kezébe nyomtam a fülvédőt, majd a sajátomat felraktam üstökömre, s odaigazgattam fülemhez a védőeszközt.
- Heh, rémesen áll, télen ne viselj ilyen cuccokat. – Jegyeztem meg vigyorogva, ha fejére illesztette a védőfelszerelést.
- Most pedig gyere, mert az a növény arra vár, hogy szeretetben gondozzuk három hétig, viselkedj hát anyaként. – Megindultam a sáros talaj felé, de megtorpantam, hisz nem érzékeltem mozgást. Visszafordulva csak azt láttam, hogy Danica földbe gyökerezve áll, s bosszúsan méregeti a növényt, meg engem.
- Fú, milyen mufurc képet vágsz, rémes. Ha erről volna festmény, ami ki lenne akasztva az iskola kapujába, tuti, hogy megriadna az összes dementor. – Nevetve próbáltam jobb kedvre deríteni, piszkálódásom inkább volt finom csipkelődés, mint őszinte gúny. Mivel azonban nem láttam semmi változást,  visszaléptem mellé.
- Jaj, nehogy saras legyél, na gyere. – Azzal megfogtam a kezét, s tekintve, hogy fizikálisan erősebb voltam, ügyesen be tudtam vonszolni magammal a sárba, a csodálatos mandragórák közé.
- Nézd meg anyjuk, hát nem szép a gyerek?- Azzal színpadiasan magamhoz öleltem Danicát – aki nyilván nagyon nem örült ennek – majd elengedve őt, közelebb guggoltam a növényhez.
- Kiásom, de adjál valami cserepet és kérlek segíts lefogni, félek, hogy elkezd itt sikoltozni és a fülvédő sem fog segíteni rajtunk.

- Ezt eddig is tudtam, mondj valami újat, amit még nem hallottam. Mondjuk azt, hogy imádsz. – Szemtelen vigyor ült ki ajkaimra, miközben láttam, hogy mennyire ki tudom hozni a sodrából. Már kezdtem aggódni, hogy vége, ennyi volt, s megszűnt körülöttünk az a furcsa kis piszkálódás. Ez a pillanat azonban az ellenkezőjéről tanúskodott, s élvezettel figyeltem a bosszúság redőit bájos vonásain.
- Ne viselkedj úgy, mint egy lány, ez csak föld és nem fogsz belehalni, ha a topánkád egy kicsit sáros lesz. Majd kimossuk, megkérünk egy manót,hogy suvickolja fényesre, vagy kipróbálunk rajta egy tisztító bűbájt. Egyébként meg, gondolhattad volna, hogy az ültetést nem spanyol mintázatú szőnyegen fogjuk elvégezni, ahol ékesen ragyoghat tovább a cipellőd. – Nevetnem kellett, s azzal sem foglalkoztam, miket vágott hozzám Danica. Én kifejezetten élveztem a társaságát , s már előre tudtam, hogy kellemes délutánnak nézünk elébe.
Be akartam vonni a munkálatokba, már csak ezért is fogtam úgy a kezét, hogy egész közel merjen kerülni a növényekhez, amivel majd dolgozni fogunk. A professzor külön felhívta a figyelmünket arra, hogy ez kétemberes munka, s hogy nyomon fogja követni a kicsinyek növekedését. Egy pillanatra magával ragadott a feladat, s ahogy a tanár úr is említette „bánjatok vele szülő módjára” , nos ennek próbáltam megfelelni, s imitálni az idilli családi létet.
- Jól van már, itt helyben akarsz végezni velem, vagy menjünk a tó felé, hogy belökhesd a testemet. Hm? – Védekezően emeltem mancsaimat a levegőbe, miután elengedtem a lányt rövid ölelésemből. Még mindig érződött rajta az a távolságtartás, amit nem bírt levedleni a konfliktusunk óta. Pedig reméltem, hogy egy napon majd elfelejti, bíztam benne, hogy megfeledkezik a történtekről, most mégis úgy látszott, hogy még fél tőlem.
- Nem akartalak bántani, csak gondoltam, hogy feldobom a kedved, ha már úgyis olyan mufurc vagy. – Vállat vontam, nem tetszett az, hogy Danica képes volt ismét pálcát szegezni rám. El is fordultam tőle, s szemügyre vettem a még egészen apró növényt, mely elég riadtnak tűnt, ha felé közelítettem.
Bevallom, kicsit be voltam tintázva attól, hogy véletlenül rosszul fogom meg a növényt, s az majd leordítja fejemről a hajszálakat. Bizonytalanul közelítettem a kislapáttal a mandragóra felé, remélve, hogy számíthatok Franick segítségére.
- Jó, kiásom, de igazán segíthetnél. Azt se tudom, milyen mélyen vannak a gyökerei. Ha véletlenül felsértem, akkor nekünk annyi. Szóval csak ne sürgess. – Összpontosítani próbáltam, mikor a lapát hirtelen kiugrott kezeim közül, s megindult előttem. Miért is lepődtem meg ezen. Tudhattam volna, hogy ha Danica Franick pálcát ránt, akkor azt addig el nem teszi, míg legalább egyszer nem használta.
- Háhá, nagyon vicces vagy. – Ezúttal én is mogorván pislogtam a lányra, majd felpattantam és próbáltam elkapni a lapátot, ami tovább táncikált, s mindig úgy, hogy elkerüljön engem. Ide-oda lépkedtem a mandragórák közt, ügyelve arra, hogy a növényeknek se essen bajuk, és én se essek orra. Nem mondom, kifárasztott az a néhány perc, s mikor úgy éreztem,hogy végre sikerül elkapnom, s elvetődtem, a lapát hirtelen ugrott a magasba, én meg arccal beleestem a földbe.
Hát, ha látott valaki kakaóval összemaszatolt arcot, akkor az nem volt semmi ahhoz képest, ahogyan én festettem a földes csók után.
Még a szempilláimról is apró por formájában hullottak alá a föld darabok, s azt hiszem, a számban is megéreztem az ízét.
- Pff pfkh – Fújkáltam, köpködtem, s bal kezembe töröltem meg arcomat, majd először bosszúsan pislogtam fel a lányra.
- Jó, nagyon tehetséges vagy, ügyes voltál, bravo. Haha , valóban vicces. – Tapsoltam meg a földön ülve, majd feltápászkodtam, leporoltam a ruháimat, aztán előhalásztam a pálcámat, s megállítottam végre a lapátot.
- Most, hogy kinevetted magad, talán segíthetnél is nekem, kérlek. – Felé nyújtottam a lapátot, s valóban a segítségét kértem. Ha elvette az eszközt, akkor odalebegtettem egy cserepet, majd leguggoltam a földre, s vártam, hogy Ő is csatlakozzon.
- Egyébként mindig ilyen gonosz vagy? – Kíváncsian fúrtam pillantásom a tekintetébe, miközben vártam, hogy végre neki kezdjünk a növénymentő akciónak. Mondhatjuk, hogy ismerkedtem vele, s valóban érdekelt, hogy milyen is lehet, mikor nem az a célja, hogy nekem ártson.