Sok lehetőség megfordul a fejében, de nehezen dönt. Végül is csak nem ülhetnek be kedélyesen a Teázóba vagy nem kaphatnak be egy fincsi sütit, még csak datolyát sem kereshetnek közösen a Piacon, mert nagy feltűnés lenne belőle. Attila mondjuk élvezné, de vendége sértésnek vehetné, hogy kiteszi ilyesminek. Voltaképp fogalma sincs róla, hogy mihez vonzódna meghívottja, mert még soha nem találkozott kentaurral. Ismerni sem ismert egyet sem, de mióta él, nem látott még kávézni ilyen lényt, úgyhogy ez is kiesett, mint helyszín. Eszébe jutott még a Vajner lovasudvar, ám ezt sürgősen elvetette. Azzal tisztában volt, hogy nagyon érzékenyek, így végül az ingájáért nyúl, hogy attól kérjen segítséget. Nem ez a kedvenc jóseszköze, de a célnak most ez felel meg a legjobban. Így még mielőtt baglyot reptetett volna a találkozó helyszínével, leült  a szobájában, hogy kiingázza a megfelelőt. Rajzol egy kört, benne a lehetséges irányokkal, az ingát fölé tartja és amelyikre majd az mutat, oda hívja megbeszélésre Maegort. Szeret titkolózni, így egy percig sem kell azon csodálkozni, hogy a témát nem említi majd, csak hogy fontos és hasznos is egyben. Láncra fűzött kristálya a Vadőrlak felé leng ki. Ezután egy kényesen udvarias levélben kedvesen invitálja sötétedés a előtti órára a Kentaurt. Felmerül ugyan benne, hogy talán a nevezettnek nincs órája, aztán megnyugszik. Hiszen, aki a csillagok titkának nagy tudója, annak nem jelenthet problémát. A levelet végül mégis átfogalmazza ekként:
Tisztelt Maegor úr! Ma, Napnyugtakor várom tisztelettel a Vadőrlak szomszédságában. Ha esetleg nem lenne megfelelő a helyszín, kérem értesítsen!
A megszólításon még töri a fejét kissé, aztán úgy ítéli meg, nem tud jobbat. Elmorfondírozik azon is, hogy tud-e Maegor olvasni, de lesz, ami lesz alapon elküldi a levelet a bagollyal. Nyolc óra körül el is indul, mivel nem kap semmi hírt, hogy célba ért-e az üzenet vagy sem, de lehet, hogy igen. Lassú sétában teszi meg az utat odáig, megáll a háztól kicsit távolabb, meregetve a szemét, hogy ha kell, észrevegyen egy suhanó árnyat, vagy egy várakozó valakit, valahol.

Sok lehetőség megfordul a fejében, de nehezen dönt. Végül is csak nem ülhetnek be kedélyesen a Teázóba vagy nem kaphatnak be egy fincsi sütit, még csak datolyát sem kereshetnek közösen a Piacon, mert nagy feltűnés lenne belőle. Attila mondjuk élvezné, de vendége sértésnek vehetné, hogy kiteszi ilyesminek. Voltaképp fogalma sincs róla, hogy mihez vonzódna meghívottja, mert még soha nem találkozott kentaurral. Ismerni sem ismert egyet sem, de mióta él, nem látott még kávézni ilyen lényt, úgyhogy ez is kiesett, mint helyszín. Eszébe jutott még a Vajner lovasudvar, ám ezt sürgősen elvetette. Azzal tisztában volt, hogy nagyon érzékenyek, így végül az ingájáért nyúl, hogy attól kérjen segítséget. Nem ez a kedvenc jóseszköze, de a célnak most ez felel meg a legjobban. Így még mielőtt baglyot reptetett volna a találkozó helyszínével, leült  a szobájában, hogy kiingázza a megfelelőt. Rajzol egy kört, benne a lehetséges irányokkal, az ingát fölé tartja és amelyikre majd az mutat, oda hívja megbeszélésre Maegort. Szeret titkolózni, így egy percig sem kell azon csodálkozni, hogy a témát nem említi majd, csak hogy fontos és hasznos is egyben. Láncra fűzött kristálya a Vadőrlak felé leng ki. Ezután egy kényesen udvarias levélben kedvesen invitálja sötétedés a előtti órára a Kentaurt. Felmerül ugyan benne, hogy talán a nevezettnek nincs órája, aztán megnyugszik. Hiszen, aki a csillagok titkának nagy tudója, annak nem jelenthet problémát. A levelet végül mégis átfogalmazza ekként:
Tisztelt Maegor úr! Ma, Napnyugtakor várom tisztelettel a Vadőrlak szomszédságában. Ha esetleg nem lenne megfelelő a helyszín, kérem értesítsen!
A megszólításon még töri a fejét kissé, aztán úgy ítéli meg, nem tud jobbat. Elmorfondírozik azon is, hogy tud-e Maegor olvasni, de lesz, ami lesz alapon elküldi a levelet a bagollyal. Nyolc óra körül el is indul, mivel nem kap semmi hírt, hogy célba ért-e az üzenet vagy sem, de lehet, hogy igen. Lassú sétában teszi meg az utat odáig, megáll a háztól kicsit távolabb, meregetve a szemét, hogy ha kell, észrevegyen egy suhanó árnyat, vagy egy várakozó valakit, valahol.

Mikor a bagoly elérkezett hozzá, Maegor éppen az erdőt járta.
Csodálkozva állt meg, ahogyan a madarat meglátta huhogni az egyik fa ágán. Nappal nem szokott ez a madár ilyen éber lenni. Ám habár nem sok ideje tartózkodott emberek közelében, arra már ráébredt... a varázslóknak van egy olyasfajta különös szokásuk, hogy ezekkel a szerencsétlen, éjszakai állatokkal küldözgetik az üzeneteiket ide-oda.
Egy ideig csak méregette a madarat. Aztán közelebb lépdelt hozzá kíváncsian. Bár nem félnek tőle az állatok többnyire, a természetes ösztön végett legalább meg kellett volna rebbennie. De amaz ehelyett a lábát nyújtotta felé. Maegor furcsállva nyúlt érte, s óvatosan levette a levelet.
Nem tudta, hogy elolvassa e vagy sem. Azt sem tudta, megérti e a levél tartalmát, vagy sem. Neki címezhették? Egy ember? És ha így van... miért? Ha viszont nem neki... talán nincs is köze ahhoz, ami benne van.
Egy ideig elácsorgott a fa alatt, amely pár pillanattal azután, hogy átvette az üzenetet, elbagolytalanodott. Így némi töprengés után úgy döntött, talán mégis csak neki szólt az üzenet, ezért kibontotta azt. Kellett egy kis idő, mire kibogarászta, mi van benne. Az ő népe többnyire csak az emberi nyelvet tanította, az írásuk megtanításába nem fektettek túl sok időt, pedig Maegor úgy hallotta, egész erdőket lehetne megtölteni olyan könyveknek nevezett dolgokkal, amelyekben érdekesebbnél érdekesebb történetek és tudnivalók vannak leírva ezen a különös ábrás nyelven.
Ám végül sikerrel járt.
Felfedezte már rögtön az elején saját nevét, így megkönnyebbüléssel konstatálta, hogy neki szól. De ki küldhetett neki üzenetet és miért? Úgy tűnik, a híre sokkal gyorsabban terjed a környéken, mintsem azt gondolhatta volna. Még csak pár hete érkezett, és pár napja kezdett letelepedni, saját kunyhót építeni. Még el sem jutott addig, hogy tényleges otthona legyen itt, és még nem is elegyedett beszédbe szinte senkivel. Egy lányt kivéve persze.
Ám további töprengés helyett inkább megpróbálta értelmezni az üzenet - mert bizonyosan így hívják - tartalmát.
Maegor úr... úr... na de mi a fene lehet az az úr? És mit jelent rá nézve? Jót vagy rosszat? Napnyugtakor várják... de miért várják? Valami rosszat tett? Vétett az emberi törvények ellen? Óvatos természete rögtön gyanakvóvá vált, ám mindig bizakodó volt, és hallgatott az ösztöneire. Az ösztönei pedig nem súgtak semmi rosszat, nem fújtak riadót. Mi lehet hát? Valakinek baja eshetett, és hallhattak valamiképpen a képességéről?
De akkor nem sürgősen kellene oda mennie? A napnyugta még igencsak messze van. És mi az a vadőrlak?
Vad... mint a vadak, az állatok... lak, mint otthon? Állatok otthona? Az erdőben? Nem... akkor erdőt írhatott volna. Az emberek biztosan nem csavarják ilyen túl a dolgokat, mint az ő népe. Akkor meg mégis hová? Biztos nem a saját otthonába...
Ekkor jutott eszébe az a különös kis kunyhó, amit az erdő környékén látott. Más volt, mint a többi ház, amire éppen csak, hogy vetett egy pillantást. Azok annyira kitűntek a világból, a természetből... annyira furcsák voltak és idegenek. De az a kunyhó egészen otthonos volt, és beleolvadt a környezetbe. Talán az lehet az...
Hosszas mérlegelés után végül emellett döntött. Ha mégsem jól találgatott, majd hátha kap egy újabb baglyot.
Eltette az üzenetet, és mintha mi sem történt volna, el is ment a dolgára. Egészen napnyugtáig.

Maegor mindig pontosan érkezik, ha hívják valahová.
Így történik ez most is. Pontosan napnyugta van, amikor a kentaur kilép a fák közül, és méltóságos léptekben megindul az említett épület felé.
Nem lát még ott senkit, de lehet, hogy csak rossz oldalról közelít. Mindenesetre nem akar túl közel menni. Még mindig van benne valamiféle félsz egy esetleges csapdától, de azért továbbra is bizakodó marad, ahogyan eddig is.
Hajában tollakkal, és fagyöngyös fonatokkal, hátán íjjal és nyilakkal telik tegezével lassan lépdel. Aztán megáll, és csak vár, hogy valaki megjelenjen.
Fekete szemeivel a környéket pásztázza és a kíváncsisága kezd felülkerekedni aggodalmán. Mit szólnának az övéi, ha ezt tudnák?
Egy emberrel találkozik. Férfi, vagy nő? Felnőtt vagy csikó? Mit akarhat tőle?
Felpillant az itt ott felpislanó csillagokra. Semmi vészjóslót nem lát bennük. Felsóhajt, hatalmas mellkasát megemelvén ezzel, aztán csak vár türelmesen.

Nagyon izgatott lett, mikor hírét vette, az iskola környékére érkezett ritka lénynek. Ha jól emlékszik, talán ebédkor vagy a vacsora alkalmával az igazgató suttogott erről a helyettesével. Tulajdonképpen még abban sem volt biztos, hogy valóban igaz, jól hallotta, de nem hagyhatta ki a lehetőséget. A két diri csak nem terjeszt butaságokat. Persze izgalmában arra nem gondolt, hogy azt is megkérdezze az ingától. Most már mindegy, a találkozás nem csak ennyi kétséges dolgot foglalt magában. Ha nem jön senki, akkor csak két lehetőség van, vagy nem igaz a pletyka, vagy a lény nem tud olvasni. Ha viszont itt lesz, akkor egyéb bonyodalom is akadhat. Hogy fognak beszélgetni? Milyen hangnemet kell megütnie? Nem lesz-e félreérthető, amit mondd? Hogyan szólítsa? Nem ijed-e meg tőle. Akkor tudatosul benne, hogy a levelet nem is írta alá. Az is lehet, hogy nincs jelentősége, hiszen úgysem ismeri őt névről. Amíg várakozás közben mindent végig gondol, egyre bizonytalanabb magában. Erősen pásztázza a horizontot a lebukó Nap gyenge fényében, de egyelőre senki. Látni nem lát, de hall. Apró neszek, ágak recsegése jut el a füléhez, messziről és tompán. Az erdő azon részét a ház takarja, ezért kicsit odébb húzódik, hogy kilásson mögüle. Megdobban a szíve, mikor meglátja a kentaur erdőből kilépő, félénk alakját. Attila lóimádó, de igazán nem ért a nyelvükön, viszont roppantul tiszteli a bölcsesség lényeit. Értelmesebbnek tartja őket az embereknél. Ők is tudnak gondolkodni, csak kicsit másként, de ettől még értelmesek. A különbség a két faj, az ember és a ló között csak annyi, hogy mások. Levegőt venni is elfelejt, miközben határozottan, de lassan elindul Maegor felé. Azon drukkol, hogy csak el ne szaladjon, mielőtt meggyőzné arról, hogy szándékai tiszták és egyenesek. Tisztes távolban megáll, hogy a másik ne érezze fenyegetve magát, nem néz a szemébe, mert az a támadás jele, legalábbis az állatok többségénél az. Ügyel arra, hogy testtartásával se fejezzen ki agressziót, majd megszólal. Nem ereszti ki a hangját, jó lehet a hallása és a hirtelen, erős zajok megriaszthatják.
- Maegor vagy? Én írtam a levelet, köszönöm, hogy eljöttél. Barátként állok itt. - Szakadozva jönnek belőle a szavak, elvégre gondosan figyel minden szótagra, hanglejtésre, szóra. Nincs tapasztalata a kommunikáció ezen formájával. Lehet, hogy túlontúl óvatos, de az elővigyázatosság sosem árt.

Nem kell sokáig ácsorognia itt a felételezett "vadőrlaknál".
Legalábbis szerinte jó helyen lehet... vagy ha mégsem... hát még nem érkezett meg az a bagoly. Ám ekkor egy alak bontakozik ki a félhomályból. Egy ember, egy hím. Bizonyosan varázsló, és nem olyan másik, egyszerűbb.
A kentaur érdeklődve fordul felé, és ahogyan a férfi közeledik, ösztönösen tesz hátra egy-két lépést, de nem megy el. Csak oldalra döntött fejjel szemléli őt.
Nem néz a szemébe. Miért nem? Talán valami rosszat akar tenni? Nem őszinte? Csikó korában megtanították neki, hogy ha valaki szánt szándékkal oldalra néz, akkor biztosan van valami, amit titkol. Egy pillanatra megfordul a fejében, hogy inkább elmegy innen, de aztán mégis csak erőt vesz magán. Egy ember van itt, nem egy kentaur. Lehet, hogy náluk másképpen mennek a dolgok. Lehet, hogy valamit ki szeretne fejezni ezzel. Talán azt, hogy nem akar ártani?
Elvégre lassan közeledik felé, aztán meg is áll, tisztes távolságban. Talán mégis csak ez lehet. Hogy barátságosan közeledik. És milyen apró... mit árthatna neki? Habár sok regét hallott a szikrázó botokról, amelyek különös varázzsal bírnak, nem látja a férfi kezében azt. Így nyugton marad, és tovább figyeli, amíg ő megszólal.
A neve hallatán csak biccent... aztán a férfi máris bizonygatni kezdi, hogy barátként van itt. Furcsa szó ez a barát az emberek körében. Náluk, kentauroknál van a család... ebbe tartoznak a vér szerinti testvérek... de minden más kentaurt testvérnek hívnak ugyanúgy. Akik sokkal közelebb állnak hozzájuk a testvéreiknél, majdnem úgy, mint a család, azokat hívják barátjuknak. Az ennél is közelebbit pedig párjuknak. Hogy mit jelenthet az embernél a barát szó? Ki tudja. Talán még a csillagok sem.
Talán csak egy jelző... talán az emberek első látásra tudják, kik lesznek a barátaik, és kik nem. Talán sokkal erősebbek és okosabbak, mint sem azt gondolta volna. Talán ők csillagok nélkül is előre láthatnak ilyen dolgokat.
Próbál úgy viselkedni, hogy ő se riassza meg a másikat. Halkan megköszörüli a torkát. Szeretne valami olyasmit mondani elsőre, aminek van értelme, és amit a másik meg is érthet.
- Te hív engem, egy kentaur jön. Adom oda bizalmam a csillagok szemei alatt. Nem bántlak téged. Ezt megígérni... - elgondolkodik egy pillanatra. - Ígérem.
Talán túl fellengzősre sikeredett. Kissé zavarban van, ami azt illeti. Idegesen hintázik egyet egyik mellső patájáról a másikra.
- Te honnan tudni rólam? Hogyan érni el? Miért hív?
Fogalma sincsen róla, mennyire törheti a nyelvet még. Nem volt könnyű sohasem megtanulni ezt, ám teljesítményével így is jóval kiemelkedett a többiek közül. De van mit gyakorolnia még, annyi szent.

Azt hitte, könnyebb lesz ez az egész és kezdetben nagyszerű ötletnek tűnt, igaz nem gondolkodott sokáig, mint általában semmin. Viszont a jóslásról volt szó, és annyit még ő is tudott a kentaurokról, hogy abban kiemelkedően jók. Azt viszont nem tudhatta, hogy ez az egyed hozza-e az átlagot vagy náluk is vannak gyengébb képességűek úgy, mint az embereknél. Most, hogy tulajdonképpen egy kezdő tanárként végül egyedül visz nyolc évfolyamot...ez is elég kihívás lenne...ám ő rátesz még egy lapáttal...tanoncokat fogad, akikre jobban kell figyelni, többet kell foglalkozni, lehetőségeket kell adni, feladatokat, erőpróbákat, gyakorlási lehetőséget. Még elképzelni sem tudja, hogy ez mennyi pluszt igényel, nem csak tőle, de a tanítványoktól is. Minden csak utólag fog kiderülni. Mennyire működik az elképzelése, meg mennyire nem. Van benne kicsi feszültség ezért. Az is egy új, szokatlan helyzet, meg ez is. Ebben a pillanatban meglehetősen idiótának érzi magát, ahogy beszél ezzel az idegennel, akiről nem derült ki, hogy lehet-e vele beszélgetni. Mindegy. Ha már kifőzte, meg is kell ennie és jó jel, hogy a kentaur nem fut el, sőt emberi nyelven válaszol. Mondatai némileg kuszák, de érthetőek, így Attila is megnyugszik, hogy legalábbis ebből a szempontból legalább nem rúgott öngólt. A neheze azonban csak most jön.
- Ne haragudj, ha esetleg más dolgod lett volna, én meg idehívtalak, de szerettem volna beszélni veled egy fontos dologról. - Nem biztos benne, hogy a szavai megfelelőek, de már kimondta, visszaszívni nem lehet. A furcsa helyzet, amiket ő általában élvezni, sőt előidézni szokott, most feszélyezi. Nem akar rosszat mondani, pont ezért sokkal nagyobb az esély rá, hogy valamit el fog szúrni. Vesz pár mély lélegzetet, megkísérli lenyugtatni nyugtalan elméjét, elvégre nem a Világ vége jött el. Nincs semmi gond, csak lazán, mint szokta. Mintha egy kollégával beszélgetne - győzködi magát, míg végre használ a nyugtatás.
- Én sem bántalak, te sem fogsz, tudom. Nincs nálam semmilyen fegyver, amivel árthatnék. Attila a nevem. - A vezeték nevét feleslegesnek tartotta volna elmondani, de ezen is vacillált pár pillanatig, aztán úgy döntött, nincs jelentősége annak.
- Jóslástant tanítok az iskolában, ott hallottam, hogy ideköltöztél. Segítséget kérni jöttem. -

Kicsit fél attól, hogy nem a legjobb szavakat használja, és a másik majd félreérti emiatt.
De nem történik semmi katasztrofális. Látszólag csak beszélgetnek. Ettől pedig kezd megnyugodni a kentaur. Figyeli a férfit, annak különös öltözetét, az övéhez annyira hasonlatos, mégis teljesen más arcot... a furcsa, két lábat. Ha négy volna belőle, lehet, hogy még egy furcsa kentaurnak is hihetné. Annyira sok közöttük a hasonlóság... legalábbis így elsőre. A népe többi tagja is észrevenné vajon ezt?
Hallgatja amit az ember mond. Bal füle megrezzen egy kissé, ahogyan próbál felé koncentrálni mindenhogyan. Kezdi magát bátrabbnak érezni, habár a közelség még mindig furcsa.
Ne haragudjon? Miért haragudna? Hiszen csak akkor hívnak valakit, ha valami fontosról van szó. Legalábbis náluk ez így megy. Akkor pedig teljesen mindegy, hogy mit csinált eddig, úgyis fontos, amiért hívták, és úgyis lényegesebb, mint az, amit csinálhatott. Csak olyan dolgokért szakítják félbe egymás tevékenységét. Vagy az embereknél ez nem így van?
De, minden bizonnyal. Hiszen mondja is a másik, hogy fontos. De mi lehet az a fontos? Ám nem adja meg rögtön a választ a férfi. Egyértelmű dolgokat mond ki. Érdekes. Az emberek szeretnek egyértelmű dolgokat kimondani? Ám a szavait bizonyára megnyugtatónak szánja, így, hogy jelezze felé, nincs gondja vele, tesz pár bátrabb lépést a férfi felé. Így a távolság ugyanannyira nő közöttük, mint kezdetben volt, mielőtt hátrált egy kissé.
Bemutatkozik a másik. Maegor pedig nyomban a szívére helyezi a kezét, ökölbe zárt ujjakkal. A név kiadása mindig nagy dolog. Összefügg a lélekkel és a jellemmel.
- Öröm a szívem, hogy hallom a Te név.
Kissé nehezen jönnek a szavak a nyelvére. Ám talán majd belejön előbb vagy utóbb. A további szavakat hallva viszont már igazán kíváncsivá válik.
- Te tanít? - kérdezi aztán, hatalmas fekete szemeivel méregetve a férfit. Nem ártóan, csak afféle érdeklődő pillantásokkal. - Tanító vagy?
Náluk legalábbis így hívják őket, és mindig nagy tiszteletnek örvendtek a hordában. Nyomban meg is indul a férfi felé, elvetve minden bátortalanságot és leküzdve a félelmeit.
- Iskola? Mi az, iskola? - kérdezi közben. - Jóslás... mi az? Én tudok neked segíteni? Miben? Tanító kér segítséget, nagy tisztelet, nekem. - áll meg nem sokkal Attila előtt, felé tornyosulva több mint két méteres valójában.

Ahogy beszél a tanár, figyeli Maegor reakcióit. Nehéz a helyzete, mert hozzászokott az embereknél a szituáció adta visszajelzésekhez, meg persze a megérzései vezérelték, de most nem érez semmit az erdő párás, nedves illatán, a hűvösödő levegőn, a haját borzoló enyhe szellőn kívül. Üres, mint egy kiszáradt babhüvely, de ennek az ürességnek most nincs termékenyítő ereje. Mintha a kentaurt védfal venné körül, sem az érzései, sem a tiszta gondolatai nem adnak támpontot. Az embereket nagyon sok felesleges, másoktól átvett gondolat és viselkedési minta szennyezi, de ennél a lénynél ezek nincsenek jelen és megzavarja Attilát. Zavarja, hogy csak az van, amit lát, nincs mögötte semmi egyéb, kacifántos rafináció. Sokszor azért is viselkedik furcsán, hogy a másikat kizökkentse ebből a mesterkélt állapotból, mert olyankor elveszíti a követett minta fonalát, elkezd önmaga lenni, de itt ez szükségtelen. Ha sok minden ködös is, erre az egyre bizton ráérez. Valamint azok az apróbb jelek, amik mégis árulkodnak, nem hátsó szándékkal telt játszmák. Szépen, lassan esik le a tantusz a tanárnál, ahogy megismeri Maegor világát, és rájön arra, egyszerűbben kell megfogalmaznia mondandóját, ha azt akarja, beszélgetőtársa megértse.
- Tanító vagyok, de azt nem tudom, amit te, és a néped tud. - A Nap már jócskán lebukott a horizont mögé, így a fák sötétebbek lettek, a Kentaur alakja is félelmetesebb és misztikusabb is egyben. Az egész helyzet, ahogy ott állnak ketten, két külön világ egyedei, Attila számára különleges élmény, az meg pláne, ahogy a másik a tanító szóra reagál. Amint feléje mozdul, a férfi ösztönösen húzódna hátrébb, de tudatosan megállítja a mozdulatot. Nem moccan, mert tudja, hogy ez nem megfélemlítés, hanem egy nagyfokú bizalom jele. Ha hátrálna, azt fejezné ki, hogy fél, vagyis bizalmatlan, de erről szó nincs. Így folytatja, nyugodt hangon.
- Vannak...olyanok, akik...képesek meglátni a jövőt...de még nem elég jók. Én arra tanítom őket, hogy biztosak...hogy magabiztosak legyenek....hogy higgyenek a tudásukban. - Keresi a szavakat arra, ami nem önthető szavakba, de valahogy mégis meg kell kisérelnie, hacsak nem próbálkozik azzal, hogy meghagyja a lehetőséget a kentaurnak, hogy a lelkéből olvasson. Már annyira közel állnak egymáshoz, hogy hallja a lélegzetét is, a rezgései is átjönnek, ennek oda-vissza kell működnie. Járnak sebesen a gondolatai, míg le nem csendesíti őket és rezgéseit harmóniába hozza.
- Te is tanító vagy. Tanítsd arra őket, amit csak Te tudsz, a csillagok erejére! - Felnéz a ragyogó égitestek halmazára a sötétülő égbolton, remélve, hogyha a szavai nem is, a minden más egyéb metakommunikáció, hűen fogja tükrözni, mit szeretne. Tiszták és igazak a szándékai és ezt a Kentaur bizonyára érzékeli. Mit is kér ettől a lénytől? Hogy hozza le a tanoncainak a csillagokat! bagatell semmiség, bár ha valaki képes rá, akkor Maegor és a népe igen. Kérdés, hogy nyitott-e rá. Utóbbi már talán kétséges.