Akadályrepülés

Amikor megláttam a plakátot, miszerint jelentkezni lehet repüléstan fakultációra nem haboztam, rögtön felkerestem a tanár urat.  A harcművészetek mellett a repülés is a kedvenc időtöltéseim közé tartozik, azonban ez csak szórakozás számomra, semmi több. Szeretek repülni és ha van alkalmam, akkor repülök, de nincs komolyabb tervem vele.
Izgatottan mentem az első programra, ami a Vadőrlaknál lett megszervezve. A nap már nem volt látható az égen és a szürkület is fokozatosan változott át sötétséggé. Kicsit aggasztott, hogy hogyan fogok látni, de sejtettem, hogy a tanár úr kitalál erre valamit.
Odaérve a helyszínre köszöntem a már ott lévőknek és csöndben hallgattam az eligazítást. Megtudtam, hogy személyre szabott pályák vannak, vagyis az azt jelenti, hogy egyedül fogok repülni, továbbá megerősítést kaptam arról, amit már sejtettem, akadályokon kell átküzdenem magam. Már alig vártam, hogy seprűre ülhessek, az adrenalin már az ereimben lüktetett. Egy verset olvasott fel a repüléstan tanár, aminek sorait próbáltam megjegyezni és többé kevésbe sikerült is. Nem volt más hátra, minthogy elinduljak. Seprűre pattantam és felszálltam egyenesen be az erdőbe. Nem voltak elvárásaim önmagamtól, tudtam jól, hogy mindent bele fogok adni. A fő cél számomra az volt, hogy élvezzem minden egyes percét.
A fák közé érve rögtön megbabonázott a látvány. Ki volt világítva a pálya, igaz így is félhomály volt. Igazi kalandhoz illő környezet! Elmosolyodtam, majd mikor már hozzászoktam a fák kerülgetéséhez egy kicsit rágyorsítottam. Törzsszinten voltam, nem is akartam magasabbra repülni, mert az ágakkal nem akartam bajlódni.
Nem telt el sok idő az első akadályig. A fák egy helyen mintha nem olyan sűrűn álltak volna. Furcsálltam is, de repültem tovább egyenesen. Hirtelen azonban egy görög jón oszlop emelkedett a magasba pontosan előttem. Gyorsan oldalra rántottam a seprűmet, ezzel is elkerülve az ütközést a kőtömbbel. Ez közel volt! Na de nem ennyiből állt a meglepetés. Ahogy félrehúztam a seprűm egy újabb oszlop emelkedett a magasba, megint csak előttem. Ismét félrehúztam a seprűt, ezúttal a másik irányba. Most viszont nem voltam elég gyors, a vállam hozzáért az akadályhoz és az elszakította a ruhám és talán le is horzsolta egy kicsit az ottani bőrfelületem. Ekkor jutott eszembe a vers. Elkezdtem szlalomozva repülni és úgy tűnt ez beválik. Az oszlopok sorra bukkantak fel és tűntek is el, én pedig szlalomozva kerülgettem őket. Aztán abbamaradtak és az erdő ismét békés arcát mutatta. Egy akadály kipipálva.
Most már sokkal óvatosabb voltam, a figyelmem a tér összes irányába kiterjedt. Egy ismerős hangot azonosítottak be a füleim, kicsit lelassítottam, majd láttam, hogy a hallószerveim nem hazudtak. Tényleg gurkók száguldoztak előttem, szám szerint kettő, amik az utamat keresztezve mozogtak jobbra-balra, ellentétes irányban. Megijedtem, mert azt hittem, hogy bemérnek és rám támadnak, ami végzetes lett volna, hisz most nem volt nálam az ütőm. A két bestia azonban nem tért el eredeti mozgásától. Valószínűleg nem voltak megátkozva azzal a bizonyos bűbájjal, mint a kviddicses társaik. Megfigyeltem, hogy középen haladnak el egymás mellett és a köztük lévő távolság akkor a legnagyobb, amikor a pálya széleihez érnek. Vagyis akkor kell indulnom, amikor éppen elhaladnak egymás mellett, hogy átjussak közöttük. Mondani könnyű volt. Elég gyorsan repültek, de meg kellett próbálnom, máshogy nem tudtam volna folytatni az utamat. Vettem egy mély lélegzetet és a megfelelő pillanatban gázt adtam járművemnek. Gyorsan kellett nagy sebességre kapcsolnom, aminek sikerében én magam is kételkedtem, de amint kiderült feleslegesen. Szerencsésen átjutottam a vaslabdákon, mondjuk nem volt sok híja, hogy ne legyen belőlem csontszálka. Kifújtam az eddig visszatartott levegőt és kicsit megrázva magam suhantam tovább.
Ha az emlékezetem nem csal, akkor a következő akadály valami tüzes dolog lesz. Így is lett. A fák között repülve egyszer csak lángra kapott az éppen mellettem lévő fa törzse. Az oldalamon éreztem a perszelő forróságot, ezért az ellenkező irányba repültem. A fák random gyulladtak ki, én pedig nem akartam megégni, ezért lassan haladtam végig az előttem lévő métereken. Amikor belobbant mellettem, mögöttem vagy éppenséggel előttem egy fa, akkor gyorsan arrébb löktem magam. Az akadály végét két egymáshoz viszonylag közeli lángoló fák jelezték, amik között át kellett jutnom. Nem vagyok egy termetes alkat, de látszólag vállszélességben nem fog menni. Felgyorsítottam, hogy minél kevesebb ideig érjenek a lángok, majd elfordultam kilencven fokkal a seprűm tengelye körül, így nem voltam annyira széles. Miután átsuhantam rajta hátrapillantottam megnézni, hogy a seprűm lángol-e, de szerencsére nem. Egyedül a térdeim pörkölődtem meg egy kicsit, azokkal pedig nem foglalkoztam. Huu, kész a harmadik pálya is. A vers szerint mi is jön most?
Az utolsó akadály típusára emlékeztem, de arra nem, ami most jött. Közepes tempóban repültem a fák között, amikor nagy zsibongásra lettem figyelmes a hátam mögül. A szemem sarkából néztem mi is készülődik mögöttem, aztán megláttam, hogy jó pár tucatnyi holló követ engem és több mint valószínű, hogy rám fáj a csőrük. Utálom a madarakat! Mint az őrült, indultam meg és veszettül kerülgettem a fákat, de Mátyás király drágaságai így is utolértek. Elkezdtek csipkedni, én meg azt se tudtam, hogy őket hessegessem el, vagy az útra figyeljek. Csipkedtek rendesen, már több helyen is véreztem, amikor megelégeltem a dolgot és lekevertem egyet az egyik karomhoz közeli szárnyasnak. A madár kicsit megszédült és elkezdett zuhanni, én meg voltam olyan idióta, hogy ezt végignéztem. Nem vettem észre az előttem levő fát és úgy ahogy voltam felkenődtem rá. A csattanás után a földre estem, szerencse, hogy nem repültem annyira magason, az meg még nagyobb szerencse, hogy a seprűm nem tört el. Egy pocsolyába estem, de a bajt a hollók jelentették. Még mindig ott voltak körülöttem és levegőt sem engedtek venni. Fájó végtagokkal megpróbáltam ismét felszállni. Egy ideig még követtek és eszegettek, viszont én már az útra figyeltem, nem akartam megint palacsintává változni. Összeszorított fogakkal száguldottam, amikor a sok körülöttem lévő hollók hirtelen eltűntek, csupán a tolluk lassú hullása jelezte, hogy egy másodperce ők még itt voltak.
A tollfelhőből kiérve menet közben megnéztem, hogy nem történt-e csonttörés, bár ha történt volna, akkor fel sem bírtam volna szállni. Mintha a fák között megcsillant volna a vadőrlak házának fénye, de mielőtt meg tudtam volna mondani, hogy az tényleg az, újabb dolog vonta el a figyelmem. Az ötödik és egyben utolsó akadály. Fák kezdtek kidőlni körülöttem, amiket próbáltam kikerülni. Az egyik pont rám esett volna, ezért kénytelen voltam lefékezni és felülről megkerülni. Egyre több és több fa dőlt ki egy időben, én pedig már csak arra koncentráltam, hogy kijussak. Már láttam a pálya végét, ezért a tőlem telhető legnagyobb sebességre gyorsultam, de az erdő nem akarat elereszteni. Az utolsó fák is elkezdtek kidőlni, ezúttal sokkal jobb időben, mint eddig. A legjobb megoldás az lett volna, hogy megállok előtte, mint az előbb, de ekkorra sebességnél és ilyen kicsi távnál ez lehetetlen. Lejjebb szálltam, abban bízva, hogy még éppen el tudok suhanni a két befelé dőlő fák alatt. Már majdnem érintettem a földet, amikor kirepültem az erdőből. Egy hajszálon múlott, hogy nem dőltek rám a fák, olyannyira, hogy éreztem, hogy a seprűm végét kicsit megütötte a zuhanó fa, ezáltal az lefelé billent. Nem tőrt el a bot, még csak nem is látszott rajta semmi, de mégis ez elég volt ahhoz, hogy elveszítsem az egyensúlyom. Már így is túl közel repültem a földhöz, ettől az ütéstől pedig a lábam leért és a súrlódás miatt elkezdtem lassulni. Esés közben elhagytam a seprűm, én meg bukfencezve értem a tanár úr elé. Vettem pár mély lélegzetet, majd fájó végtagokkal, sárosan felálltam.
Elmosolyodtam. Hát ez hihetetlenül jó volt! Nem volt egyszerű, de nagyon élveztem és végül is sikerült megoldanom a pályát. Teher alatt nő a pálma nem?