31. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Hírek: Május 15-én (szombat) véget ér az Évnyitó, kérünk, addig zárjátok ott játékaitokat!
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastélyt körülvevő vidék

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
Keiko Sama
INAKTÍV


Micike by: Noel; Pikaszisza
offline
RPG hsz: 520
Összes hsz: 24908
Írta: 2013. szeptember 25. 21:27 | Link

Park Min Woo

Teljesen kezdek kifordulni magamból. Már nem az a félős lány vagyok, aki anno idejött a suliba, aki szinte mindenkitől megtartotta a kellő távolságot, és nem kezdeményezett beszélgetést, sőt kerülte is őket, és csak akkor elegyedett szóba az emberekkel, ha rákényszerült. Most már nem vagyok ilyen, ez a suli jót tett nekem, így örülök, hogy apu beíratott ide, mégha nem is akartam, vagyis akaratom ellenére kerültem ide be. De akkor még nem tudtam volna senki ellen szegülni, nem tudtam volna senkinek nemet mondani, vagy bántani. Jó, ezt az utóbbit még most sem biztos, sőt tuti, hogy nem tudnám megtenni, annyi bátorságom azért még nincs, de annyira már megerősödtem, hogy valamelyest tudjam kezelni a komolyabb, bántó, vagy esetleg sértő helyzeteket. És ebben talán az itt szerzett barátaim segítettek nekem, akik megmutatták, ha nem is szándékosan, hogy nem mindenki olyan rossz, és kegyetlen, mint amilyenekkel együtt kellett lennem a hét szinte minden napján.
Egyre többet vágyom mostanában ki, a szabadba, néha már szinte nyomasztónak érzem a bezártságot, hogy a négy fal közé vagyok zárva, így egyre többet járok ki a szabadba, néha már sötétedés környékén. ez most sincs másképp, már egészen besötétedett, mire elindulok, persze a kellő öltözetben, vagyis magamra húzok egy kék, vastagabb pulóvert, s a nyakamba sálat kötök, fejemre pedig egy lila sapkát húzok. Halkan settenkedem végig a folyosókon, mintha attól tartanék, valaki meglát és akkor bajba kerülök, pedig tudom, hogy ez nincs így, legalábbis egyelőre. Sikerül minden akadály nélkül kikerülnöm kastély falain kívülre, így az utamat folytatva meg sem állok, míg egy kis, kívülről kicsit  lepukkantnak tűnő házikóhoz nem érek. Ezt még ezelőtt soha nem láttam, pedig már nemegyszer jártam erre, és épphogy nem szúrja ki a szemem, de mindegy. Benn nagy a sötétség, és a csend, de kíváncsiságom nagyobb a félelmemnél, így pálcámat előhúzva, magam elé tartva nyitom ki, igen lassan. Hangosan nyikorogva nyílik ki, és én belépek, de a sötétségben nem látok semmit, így egy Lumos-szal egy kis fényt csinálok, s szemem elé tárul mi is van itt. Igen takarosnak tűnik,de sehol egy árva lélek, ettől egy kicsit rémisztővé válik számomra, de ezt a félelmet egy nagy nyeléssel próbálom elfolytani. egyszercsak valami hangot hallok magam mögül, pontosabban kintről, ezért gyorsan hátrafordulok, pálcámat az ajtó felé szegezem,majd elhaló, remegő hangon megszólalok.
- Ki-ki vagy? Fe-felelj ha ember vagy! -mondom, és pár lépést hátrálok, közben szemem le nem veszem az ajtóról, várom az a valami, vagy valaki válaszát.
Utoljára módosította:Keiko Sama, 2013. szeptember 25. 21:30
Hozzászólásai ebben a témában


kérdezőke||SziLK tag|| Lila Kecske||Gwen nővérkéje
Park Min Woo
INAKTÍV


Hallj a szemeddel érezd a ritmust a kezeddel...
offline
RPG hsz: 69
Összes hsz: 296
Írta: 2013. szeptember 25. 23:15 | Link

Keiko Sama

*Újra itt a Bagolykőn, legalább is ebben a tanévben, mint harmadikos. Ja, bocsánat nem, csak másodikos.  Pont, mint tavaly. Másodikos korom felénél egy nagyon gyors döntést követően kiutaztunk Koreába, az egész család. Ritka az ilyen program, de most bepótoltuk az összes kimaradtat, hiszen legalább négy hónapot töltöttünk ott. Először egy hétnek indult, hogy meglátogassuk a nagyszüleinket, akiket úgy öt éves korom óta nem láttam. Ebből az lett, hogy Ők magyarul én meg koreaiul nem tudtam, de az egész család így volt, kivéve édesapám, akinek a szülei voltak. Így hát kieszelték, hogy mivel úgy is Koreából származunk, hát tanuljuk is meg a nyelvet és addig nem megyünk el innen, amíg nem tudjuk profin az anyanyelvünket. Na, ezt a megállapodást az első hónap után elvetették, mivel a nővérem tanult csak pár szót, a többieknek teljes sötétség, mi jól elbeszélgettünk magyarul. Velem elnézőek voltak, hiszen biztosan nehezen tanulom a nyelveket, de én sem törtem magamat. Szüleim makacskodtak még egy kicsit, de a négy hónapot, amit ott töltöttünk már nem húzhatták tovább így hazajöttünk. Itthon megpróbáltam lerakni a vizsgákat, de mivel alaptudásom nem volt így maradtam másodikos. Hurrá.
Pár napja érkeztem vissza az iskolába, kipakoltam a cuccaimat, körbenéztem vannak e új emeletei a kastélynak, de igazából semmivel sem foglalkoztam. Mára ezt meguntam, így olyan öt óra felé, kezemben egy zacskó szottyival elindulok a kastélyból kifelé. Még érezhető pár meleg szellő is a levegőben, így elegendő egy vastagabb pulcsi, de szerintem ez jövő héten már nem lesz lehetséges. Kiérve az udvarra elkezdem eszegetni a szottyit és unalmamban minden megevett darab héját eldobom. Szép sorjában mindig magam mögé. Oka egyszerű, ha véletlenül eltűnnék, hagy tudják követni az én szottyi maradványaimat, akkor biztosan megleszek. Így hát mire egy kis házhoz érek, már be is sötétedik. Pont úgy jön ki, hogyha egyenesen megyek tovább, nekiütköznék a falnak így megtorpanok és gondolkozni kezdek. Kis idő múlva újra elkezdek sétálni úgy dobálva a szottyit, hogy körbekerítse a házat, az egész házat. Majd odamegyek az ajtóhoz és megnyomom a kilincset. Zárva. Hirtelen elhatározásból előhúzom a pálcámat és a kilincsre irányítom. Elsuttogom az Alohomorát, amitől kinyílik a zár. Csodálkozok egy sort, hiszen még is egy varázsiskolában vagyunk, hogyhogy nincsen levédve bűbájjal. Belépek a sötétbe, az ajtót csak becsukom.  Lumos segítségével fényt csinálok a szobába. Egy nappali/hálószobába lyukadok ki. Nem tudom miért jöttem ide, egyáltalán miért jöttem be, hiszen egyértelműen látszik, hogy itt valaki lakik, hogy kicsoda, fogalmam sincs. Mégis betörni más házába nem szép dolog. Még sem hagyom el a házat, két okból kifolyólag. Odakint már sötét van és nem éppen előnyös úgy kint tartózkodni, a másik pedig nagyon álmos vagyok. Így hát elindulok az ágy felé, de nem fekszem bele, milyen dolog lenne már más ágyában aludni. Hanem leveszem a párnát és az ágy mögé lerakom, ahova én is lefekszem. Ha valaki belép a házba, pont nem vesz észre, hiszen az ágy mindent takar. Nem éppen kényelmes, de két perc múlva elalszok.
Arra ébredek, hogy valaki varázslattal fényt csinál. Lassan felülök, de még biztosan nem vett észre. A körvonalait látom, de mivel a fény túl hamar jön, így nem tudom kivenni teljesen. Éppen háttal fordul nekem, mert valamit biztos észrevett odakint. Ezt a pillanatot kihasználva odaosonok mögé, hogy amikor visszafordul, pont szembe találkozzon velem. Nagy eséllyel nem vett észre, de nem is akartam. Jól rá szeretnék ijeszteni, hiszen nem volt joga felkelteni engemet. Így csak állok, mint egy alvajáró véreres szemekkel és semmit mondó tekintettel.*
Hozzászólásai ebben a témában

Keiko Sama
INAKTÍV


Micike by: Noel; Pikaszisza
offline
RPG hsz: 520
Összes hsz: 24908
Írta: 2013. szeptember 26. 07:40 | Link

Park Min Woo

Egyre többször járkálok ki a szabadba sötétedés után, kezdem megkedvelni a sötétséget, csak az a baj,nem tudom miért. Talán most kezd látszani rajtam, hogy apám lánya vagyok, nem teljesen különböznünk. És amit régen soha nem tettem volna meg, vagyis hogy tilosban járok, az már néhányszor előfordult az utóbbi néhány héten, és ez nem jellemző rám. Bár az igaz, hogy mindig még takarodó előtt legalább egy órával kiindultam, viszont mindig későn értem vissza, de szerencsémre sosem kaptak el, ami még egy kis önbizalommal is eltölt, és így még bátrabb leszek, ha ki szeretnék lopózni. A másik oka annak, hogy sokszor már sötétedés után kinn lófrálok talán az, hogy ilyenkor a képességemet jobban tudom fejleszteni, mert sötétben én sem látok olyan jól, de ezzel hozzászoktatom a szemem az ilyen rossz fényviszonyokhoz is, mivel az egyedüli dolog,ami fényt ad, az a Hold, bár az sem mindig.
Most is egy olyan nap van, mármint este, mikor kint mászkálok a sötétben, nem jó kislány módjára nyomom az ágyat, és alszom. Találok egy kis házikót, amire még csak most bukkantam rá, és nem értem, hogy eddig hogy nem szúrta ki a szemem, hisz már nemegyszer jártam már errefelé. Benyitok, és egy kis, takaros helyen találom magam, mégis teljesen kihaltnak tűnik az egész. Egyszercsak valami hangot hallok a hátam mögül,vagyis kintről, így gyorsan sarkon fordulok, és pálcámat a sötétség felé irányítom,de az aggodalmam tévesnek bizonyul, mert csak valami madárféleség  repül el az ajtó előtt, az csapta a kis zajt. Veszek egy mély levegőt, és megfordulok, de azzal a lendülettel neki is megyek valaminek. Jobban mondva valakinek, mert egy fiúval találom szembe magam, de mikor felnézek az arcára elfog a rémület, és talán szó szerint falfehér lesz az arcom. Tekintete olyan semmitmondó, hogy az már ijesztő, mintha nem is élő ember lenne, hanem.... Hanem egy zombi. Jó, tudom ez egy kicsit abszurd feltételezés, de láttam, és olvastam is a varázsvilággal kapcsolatos elég fura dolgokat,így nem lennék túlzottan meglepve, ha igazam lenne. Mindenesetre én nagyon megijedek, és ijedtemben sikoltok egyet, majd pár lépést hátrálok, de valamiben megbotlom, és elesem, még a pálcám is kiesik a kezemből. Az ijedtség nem múlik el, remegek és hangosan, zihálva veszem a levegőt, de tekintetem egy percre sem veszem le a srácról.
- Te meg ki vagy? És mit keresel itt? - kérdem, miután összeszedem a bátorságom ahhoz, hogy megszólaljak, de hangom még így is remeg. Nem merek mozdulni, mert ki tudja miféle elfajzott ember lehet, aki ilyen semmitmondó, véreres szemekkel halálra tudja ijeszteni az embereket. Közben a kezemmel a pálcám után tapogatózom, hátha feltűnés nélkül megtalálom, és akkor talán lenne némi esélyem elfutni, de sajnos semmire nem jutok vele, biztos jó messzire elgurult tőlem.
Utoljára módosította:Keiko Sama, 2013. szeptember 26. 07:45
Hozzászólásai ebben a témában


kérdezőke||SziLK tag|| Lila Kecske||Gwen nővérkéje
Park Min Woo
INAKTÍV


Hallj a szemeddel érezd a ritmust a kezeddel...
offline
RPG hsz: 69
Összes hsz: 296
Írta: 2013. október 4. 19:25 | Link

Keiko Sama


*Fának nekidőlve állok, egy sűrű erdőben. Nem tudom, hol vagyok, hiszen elég sötét is van, és nem tartozik a hobbijaim közé, hogy erdőket keressek fel. Bármerre nézek, nem látok kivezető utat. Hideg van, ezért elindulok az egyik irányba, nem akarok ott helyben szétfagyni. Alig megyek pár lépést megállok, megijedtem. Felnézek a fára és egy kis madarat veszek észre. A madárka kitárja szárnyait és elrepül, csodálva figyelem. Nem, nem a repülése volt ilyen bámulatos, hanem az, amit hallottam, igen, mert valamit biztosan hallottam. Megreccsen mögöttem a bokor, én odakapom a fejemet és a fülemhez teszem a kezemet. Egyre tisztábban hallok mindent, hallom a madarak csiripelését, a szél fújását, ahogy a fák meghajolnak és az apró állatok mozgolódását. Egy megnyugvó nevetés hagyja el a számat, ezt is hallom. Csodálatos érzés megint teljesen normálisnak lenni, nem tudom hogyan történt, de ez nagyszerű. Lehet, hogy megszűnt valami átok, ami rajtam volt? Ekkor már az sem érdekelt, hogy hogyan kerültem egy erdőbe, csak elkezdek rohanni. Versenyt futok a széllel, ami közben susog a fülembe. Ahogy az avarba mélyed a lábam, néha megreccsen valami, mindig meg akarom nézni mi az, de a lábam nem akar megállni, csak futok és futok. Hirtelen egy fehér fény jelenik meg előttem, a szemem elé teszem a kezemet, de azonnal megvakít a fény.
Lassan kinyitom a szememet, megkönnyebbülve látom, hogy az erdő eltűnt és megint emberi helyen vagyok. Van valami fény a szobában, de ezzel most nem törődök, csak újra lecsukom a szemem és hallgatózni kezdek. Szeretném hallani a szél huhogását, a kinti élet hangjait, ki kell élveznem, hogy megint hallok. Semmi, nem hallok semmit. Kipattan a szemem és hirtelen nem tudok levegőt venni, majd mindenre rájövök. Elaludtam és csak egy álom volt. Felébredtem és visszatértem ebbe a fenséges, káprázatos, tökéletes világba. Miért? Miért nem lehettem volna még egy kicsit boldog? Eszembe jut a fehér fény, ami most is belengi a szobát. Felülök és a forrás felé nézek. Egy lányt pillantok meg, pálcával a kezében. Ő volt az, aki felébresztett. Nem érdekel, hogy akarta-e vagy nem, megtette. Pont hátrafordul így kihasználom az alkalmat és mögé szaladok úgy, hogy ne vegyen észre. Első tervem az volt, hogy szellemnek mondom magamat és megijesztem, de az csődbe ment, mikor megfordul és pont belém ütközött. Hoppá talán egy kicsit túl közel álltam, új dolgot kell kitalálnom. Miután nekem jött azonnal a földre esik és a szemében félelem látszódik. Magamban mosolygok egy jót, de ezt kívülről nem mutatom, csak nézek a szemébe, mint egy őrült. Kérdéseit, nem válaszolom meg, pedig érdekelne engem is, hogy Ő miért jön be valakinek a magántulajdonába. Inkább csak a tervemet szövöm, ami hirtelen be is ugrik.
Még mindig a szemébe nézek, de egy kicsit oldalra döntöm a fejemet, mint aki nem érti a beszédet. Majd felé hajolok, hiszen ő még mindig a földön fekszik és rádőlök úgy, hogy ne érjek hozzá, de a fejem csak tíz centire legyen az ő arcához. A szemkontaktust még most sem hagyom abba, de hozzáadok egy pluszt, elkezdek vicsorogni, mint egy veszett kutya. Néhány másodpercig ezt folytatom, de utána kidugom a nyelvem és a nyaka felé közelítek. Már majdnem megérintem, mikor felugrok, és a sarokba vetem magam. Ott térdre állok és az ég fele nézek, aztán vonyítani kezdek, mint a farkasok. Két vonyítás után abbahagyom, de még nincsen vége. Újra a lány szemébe nézek és elkezdek rohanni felé. Előtte egy kicsit még megállok, hogy az utolsó frászt hozzam rá. A karjához emelem a kezemet és végig húzom rajta a körmeimet. A karmolás csak pár másodpercig lesz látható, de utána teljesen elmúlik, csak az emlék marad ki csinálta. Aztán fogom magamat és kiszaladok a házból, a kétségeket pedig otthagyom neki. Miután elég messze kerülök mindentől, még egyet vonyítom csak a hecc kedvéjért, majd elindulok a kastély felé.*
Hozzászólásai ebben a témában


Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastélyt körülvevő vidék