1998. március 24-én egy varázslók lakta amerikai kisvárosban George Balin a valaha élt legerősebb elemi mágus elvesztette uralmát mind a négy eleme felett. A pusztítás mértéke elképzelhetetlen lett volna, ha Balin úr nem a világ legtapasztaltabb és legidősebb elementalistája.
Az öregúrnak hála felkészültünk erre az eshetőségre, és majdnem mindannyian megjelentünk a halottas ágyánál. Kora ellenére szelleme épp olyan friss volt, mint mikor először találkoztam vele egy ellenőrzésen. Még most is emlékszem, mennyire szelíden és türelmesen magyarázta el az elemek összefüggéseit egy olyan türelmetlen, hiperaktív és figyelni képtelen kölyöknek, mint amilyen én voltam.
Balin úr mindig is nagy hangsúlyt fektetett a fiatal elementalisták tanítására, és sosem küldött el egyikünket sem olyan kifogással, hogy nincs ideje ránk. Sosem bocsátotta volna meg magának, ha valamelyikünket megsértett volna az elemével, de tudta, hogy, ha nem akarja lerombolni a fél kontinenst, szüksége van a segítségünkre, mert hát kire számíthatna egy a négy elem urai közül, ha nem a többire?
Charity mellette akart maradni az utolsó pillanatig, amíg még megtehette, nehezen szakadt el a férfitől, aki nemcsak mestere, de fogadott apja is volt. Az öregúr csak mosolyogva paskolgatta a lány kezét, minket pedig elküldött azzal, hogy, amint úgy érzi, nem bírja tovább visszafogni az elemeket, utánunk zavarja őt. A mi feladatunk az volt, hogy a falu köré vonjunk mágikus akadályokat, amelyekkel az esetlegesen elszabaduló elemeket meg tudjuk fékezni. Természetesen ezek nem egyszerű pálcás varázslatok voltak, mindannyian beleadtuk az elemi mágiánkat is.
A település lakói már korábban elhagyták a házakat, és fel voltak készülve a legrosszabbra, ami jelen esetben otthonaik pusztulását jelentette. Az öreget azonban mindenki szerette, zokszó nélkül fogadták el a helyzetet, ezt az is megkönnyítette nekik, hogy Balin úr előre kárpótolt mindenkit, és meghagyta, hogy ha mégsem esne semmiben kár, a pénzt akkor is megtarthatják.
Azon a délutánon egy nagy körben elhelyezkedtünk a falu körül, mely annyira pici volt, hogy tisztán láttuk egymást, ami nagyban megkönnyítette a kommunikációt is. A pajzs, amit felhúztunk, átlátszó volt, és gömb alakban ölelte körül a területet, hiszen nemcsak a levegőben és a felszínen, de a föld alatt is meg kellett gátolnunk a mágia kiszivárgását. Mellettem jobbra Aaron állt, akinek akkor még nem volt célja leigázni az emberiséget. Jóképű, fiatal férfi volt, akit riválisomnak tekintettem, nemcsak hasonló mentalitásunk, de ellentétes főelemeink miatt is. Akkor még egyikünk sem gondolta, hogy egy nap ugyanez a csapat majd Aaronért megy, hogy aztán elkísérhessük az Azkabanba, ahonnan soha nem jön ki többé.
Balomon Christina igyekezett fenntartani a védőgömböt. Még nem festetett halványbarna haja szálldosott az arca körül, tekintetében látszott, mennyire komolyan veszi a feladatot. Ő volt közülünk a leggyengébb, így hát bizonyítani is akart.
Mindannyian fiatalok voltunk még, Loraine és John voltak közülünk a legidősebbek a maguk huszonhárom évével, és talán Santeri a legfiatalabb, hiszen alig múlt tizenöt.
Mikor megjelentek az első lángok Balin úr házának tetején, mindannyian megkétszereztük az addigi koncentrációnkat. Engem aggasztott, hogy Charity még nem jött ki, mert bár a tűz a fő eleme, semmi esélye nem lehetett olyan lángokkal szemben, amiket a legerősebb elementalista akaratlanul idézett meg. Aztán egyszer csak elszabadult a pokol a gömbön belül, és már nem láttunk semmi mást, csak kavargó homokot, jégtüskéket és csapkodó villámokat.
Gondolkodás nélkül odaordítottam Aaronnak, hogy jöjjön közelebb Christinához, és, hogy szóljon a többieknek, vegyék szorosabbra a gömböt, majd utat nyitottam magamnak a pajzson, és már bent is voltam.
Már akkor biztos voltam benne, hogy azt a látványt nem fogom egyhamar elfelejteni. Ha olvastam volna valaha a Bibliát, ilyennek képzelném el az Apokalipszist, de hát én max forgattam az említett könyvet, és még csak nem is a lapjait, csupán egyik oldaláról a másikra, mikor odébb tettem, mert miatta nem tudtam levenni a polcról a kedvenc kalandregényemet.
Amint beléptem majdnem leszelte a fejem tetejét egy kósza légpenge, még szerencse, hogy fő elemem a levegő, így aztán automatikus légpajzsomon nem jutott át. Na, meg az is segített kicsit, hogy az öregnek a tűz a legerősebb eleme, nem a levegő, viszont épp ezért aggódtam Charityért is. Nem lett volna túl vicces, ha a Parázslányt kedvenc mentora égetné halálra.
A gömb belsejében semmit sem lehetett látni a lángoktól, a füsttől és az ide-oda száguldó egyenként is halálos csapásoktól. Tizenkilenc évesen még mindig volt mit tanulnom az elemekről, és akkoriban még nem is volt ennyire megszabott oktatási rendszer az elementalistákra. Bár mesterem mindent megtanított, amit továbbadásra érdemesnek vélt, de ezeket a képességeket nem használtam minden nap, sőt elnyomtam magamban, remélve, hogy senki nem jön rá. Egy kezdő kviddicsesnek nem is hiányzik más, mint, hogy rájöjjenek seprű nélkül is képes repülni, ráadásul érzékeli a levegőben lévő dolgokat. Sosem használtam az erőm meccseken, de tudtam, hogy sokan nem hinnék ezt el nekem, így hát arra törekedtem, hogy minél kevesebben szerezzenek tudomást az erőmről.
Ez azonban egy elemi mágikus vészhelyzetben nagyon is hátráltató tényező…