Isten áldja meg azt, aki kitalálta a nyári tavaszi szünetet. Azt is, aki megszervezte azt a fesztivált, amire az egész család átrándult, egyedül hagyva őt itthon. Pláne, mert három majdnem egész nap azt csinál otthon, amit nem szégyell. Mindent egybevéve ez mondjuk csak annyit jelent, hogyha elvégezte a tennivalóit, süteti a hasát a nappal, és bámulja a csillagokat éjjel. Nem az az energiatúltengéses típus. Meg az a fajta, aki oltári házibulikat rendez, ha lehetősége van rá, pedig az most akad. Ejnye, ilyen élményeket kihagyni, ejnye.

Ez a teljes szívvel való semmittevés persze gyakran előfordul a kastélyban is, de olyankor esélye sincs egyedül lenni, annak a nagy valószínűsége nélkül, hogy valaki úgy is mindjárt megjelenik. Itt viszont, az isten háta mögötti falucskában este tizenegykor a kert végében, annyira közel az erdőhöz, hogy fél lábbal rókacsap(d)ában matat, a kutya nem fogja zavarni. Még azok is alszanak, tudniillik.

A már nem is olyan kis navinés tehát döglik egy pléden a semmi és a kukorica mellett, élvezi, hogy itt igen is használhatóak az olyan technikai vívmányok, mint a telefonra csatlakoztatott fülhallgató, és abszolút nem gondol semmire. Szóval, igazából minden olyan, mint máskor. Leszámítva a telefont. Gondolkozni amúgy sem nagyon szokott, persze.

Neh, anyukája, ha meglátná Adam-et, még bekiabálna a lánynak, hogy kínáld meg egy pohár sörrel. Mindent a leendő vejért, ugye. Az már mindegy, hogy ki az a vej, csak legyen.

Mindenesetre nem kell megkínálnia a barátját semmivel, és nem feltétlenül azért, mert a kert végében maximum csresznyevirágot tudna adni, meg félméteres kukoricaszárat. Merengése közben oda se figyelve belebámul abba, ami a szeme előtt van, majd immár tudatosan mered bele Adam arcába. Pár pillanat múlva nagyobb meglepetés nélkül gondosan leállítja az éppen játszott dalt (x), kiveszi a fülhallgatót a füléből, és még egyszer felnéz Adam-re. Basszus, de nagyon magas, gyerekek.

- Szia! - közli egyszerűen, és arrébb kígyózik, de semmiképpen sem kecsesen arrébb húzódik a pléden, jelzésértékűen, hogy éppen le lehet heveredni oda, ha a másik úgy gondolja. Igazából el kéne gondolkoznia azon, hogy, már tisztesség ne essék, mégis mi a fészkes fenét keres itt a barátja, de a gondolkozás nem erőssége. Öt év a kastélyban megtanítja az ember lányát arra, hogy hagyján, hogy minden lehetséges, minden simán meg is történik, meglepődni tehát teljesen fölösleges egy dolog. Nem is teszi. És amúgy meg, a csillagnézés közben azon se bámulna el, ha egy őzike rágná meg a kukoricát mindjárt mellette. Igazából, valószínűleg észre se venné - na de egy őzikével ellentétben, Adam-et nagyon nehéz nem észrevenni. Hacsak nem akarja.

 - Ühüm. - hümmög válaszul, de cserébe elég elégedetten hümmög, mert, nos, tudod, övé itt most minden. Minden szál kukorica, minden békésen kérődző állat, meg az olyan állat is, ami nem kérődzik. Jó, nem mondja, a fél napja elmegy az etetésükkel, de a másik fele megint csak az övé. És mivel vízpart, rendes vízpart, minimum egy nagy tó, nincs a közelben, hát azt a fél napot itt tölti a semmi közepén. Igencsak elégedetten, tegyük hozzá. A falusi idill. És neki még ingyen is van.

 - Még.. másfél napig. - össze kell számolnia gyorsan, az elpilledt agya nem működik valami gyorsan. Szereti ezeket a kis szabadságokat. Csend van, nyugalom, erre erdő, arra még több kukorica, nincs sehol egy kósza szellem, beszélő portré pláne nincs, bár vajon mi történne, ha idekerülne a Bibircsókos Banya pletykás portréja..? Ezt a gondolatot gyorsan félbehagyja, mert hirtelen nagyon szeretné idekeríteni a banya portréját, és az csúnya dolog. Kicsinyes. Pedig de jó lenne..

 - És te? Egyedül? - este tizenegykor vagy nagyon sokat beszél, vagy nagyon keveset. Most is igyekszik egy szóba belesűríteni egy csomó másikat is, és ha esetleg az nem lenne túl érthető, hát ott a testbeszéde meg végső eszközként a hümmögés. Adam úgy is érti. Ő is dekódolja nagyjából a másikat. Akkor meg minek a szükségesnél többet beszélni. Ugye.

 - Ó, de jó. - ez a maximum tőle, de ennyibe is bele tud passzírozni irigységet, ámulatot, meg hm, még több irigységet. Adam itt jár-kel már 700 éve (x) és még mindig el tudja foglalni magát. Mi több, talál olyasmit, ami érdekli. A fene. Nem siet sehova, mert minek, ideje, mint a tenger; szépen kiválaszt valami senki által nem ismret, hipster programot, és elmegy, és őszintén élvezi. Hát lehet ezt nem csodálni? Az átlagos embernek egy élet is teli van üres idővel, unatkozással, és csendes megőrüléssel; Adam ezt vagy elkerüli, vagy már rég túl jár rajta. Arról nem is beszélve, hogy olyasmi, mint hogy kötelességek, pénz, miegyéb, nem igazán köti meg a kezét. Övé az egész világ.

Egy pár mekegés szól bele az éjszakába; a lányka kötelességtudóan megemelinti a fejét egy centire, de mivel nem tűnik úgy, hogy bármi is lenne itt, ami komolyabban fenyegetne öt félméteres szarvú kecskét meg egy adag még nagyobb szarvú juhot, szépen vissza is ejti a fejecskéjét. Ha mégis lenne, túl sokat úgy se tudna kezdeni vele, mert egy vézna emberkétől nem ijedne meg, akármi is legyen az, nem?

 - Nézd, telihold van. - mutatja a nyilvánvalót, és szépen tovább élvezi ezt a meglehetősen furcsán összejött esti heverészést. Nem nagyon tudta eddig elképzelni Adam-et a kertjükben, de lám. Éppen beljebb is jöhet, ha már így benne van. Most lehet.

A kis navinés, aki idén végez, és már nem igazán kicsi, és lassan navinés se lesz, immár elérte a zen állapotát. Esetében ez annyit tesz, hogy mára már ugyan elfáradt, de juszt se hajlandó aludni, emiatt pedig lelassul és eltompul és  nem törődik semmi energiát követelő agyi tevékenységekkel, mint mondjuk a gondolkodás. Vagy éppen a következmények felmérése. Ebben az állapotban ejti el a legtöbb törékeny dolgot, és gyalogol át rajtuk a legnagyobb lelki nyugalommal. Valamint ilyenkor nem hajlandó felkelni és beszambázni a kertből, pedig majd szomjan hal. Felkelni.. áh. Nem, kösz.

 - Bemegyek egy kicsit. - közli mégis a csillagokkal anélkül, hogy a legkisebb kísérletet tenné a mozdulásra. - Mindjárt. - fűzi hozzá fél perc múltán, és továbbra se mozdul. Amikor meg mégis, akkor az agya csodálkozva veszi észre, hogy éppen tápászkodik fölfele. Van, amikor az ember teljesen tudatában van minden egyes pislogásának, és van az az állapot, mikor az agy teljesen lemarad, és nem tudja, mit csinál a test. Mi ennek az oka? De most tényleg.

 - Nincs kedved bejönni? - kérdi minden eleganciát és ünnepélyességet mellőzve. Kicsit kásásan. Enyhén fókuszálatlanul. Teljesen természetesen. Jelen pillanatban majdnem robotpilóta-üzemmódban működik ugyan, de ez nem jelenti azt, hogy máskor nem látná szívesen a barátját. Máskor, családostul, szomszédostul, akármikor. Éppen csak most nem fog amiatt izgulni, hogy Adam mit szól hozzájuk, meg észreveszi-e a porcicákat a sarokban. A jobbik esze tudja, hogy senkit nem érdekelnek a porcicák, Adam-et meg pláne, de úgyis problémázna rajta. Most viszont, hát, nincs hozzá agyi kapacitása ilyeneken aggódni, és most őszintén, hát nem jobb így mindenkinek?

 - Az jó. - mosolyodik el pokróchajtogatás közben - amiért nem mellesleg vissza kellett fordulnia, mert majdnem ott hagyta a kert végében. Késő van, na, meg mondjuk trehány is egy picit a lelkem. Mindenesetre, tényleg örül annak, hogy Adamnek nem derogál betérni mindenféle jött-ment kislány porcicás házába. Mondhatná azt is, hogy cöh, ő ide, ugyanmá', és ezt minden további nélkül meg is tehetné. A kis navinésnak eszébe se jutna megsértődni. Ehelyett viszont elfogadja a behívást. Adam rendes vámpír.

 - Szia, Sanyi. - köszön a kedvenc kecskéjének befelé menet, aki visszamekeg és főleg visszakérődzik, és ezzel meg is beszélték a dolgaikat. Nincs abban semmi szégyen, ha a ember beszél az állatokhoz, mert azok is beszélnek hozzá a maguk módján. A kis navinés meg az év nagy részét öntudatra ébredt festmények és lovagi páncélok között tölti, szóval egy állat, ami teljesen természetesen reagál, igazi felüdülést jelent. Csak ki ne derüljön valami turpisság Sanyiról se, mint mondjuk, hogy valami varázslény porontya, vagy valami. Akármi előfordulhat, elvégre.

 - A kutyákkal nincs bajod? - torpan meg a kerítés előtt, ahol nevezett négylábúak várnak rá türelmesen. Mármint, nem arra kíváncsi, hogy Adam a kutyákat bírja-e jobban, vagy a macskákat. De a kis navinés nem tud sokat a vámpírokról és azok mindenféle bonyolult szabályairól, úgyhogy inkább óvatoskodik, mint valami bajt okozzon.

 - Ó. Akkor jó. - mondja óvatosan, és süt a hangjából, hogy ez nincs jól. Mármint, a kutyák is kedvesek, aranyosak, igazi tünemények, de a gyerekeken kívül ugyan ki bízik meg bennük abszolút száz százalékig? Itt van valahol egy nem annyira rejtett összehasonlítás a kutya természete és egy vámpír természete között, de hadd ne fejtsem ki most.

 - Maradtok! - parancsol rá a négylábúakra, akik most jókedvükben vannak, és maradnak is. Ú, ez az igazi ám, amikor valami engedelmeskedik a kis navinésnak. Természetszerűleg, lévén egy kis fruska, senki soha rá se bagózik, nemhogy szót fogadjon neki; és ha valaki mégis, még akkor is, ha éppen négy lába van és naphosszat liheg, hát az határozottan elég jó érzés. A kis navinés, hát, navinés, messze nem az az ugráltatós, irányítós alkat, de az nem jelenti azt, hogy ne szeretne ugráltatni valakit. Egyáltalán nem jelenti azt. De hát neki csak kutyák jutottak. Érje be azzal, amije van. Szóval: - Maradtok!

 - Hát, ez vagyunk mi. - tárja ki az ajtót Adam előtt, miközben valami udvarias értelmetlenséget motyog. Mindegy is, mit mond, úgyse az számít. Ez emberi nyelvre lefordítva túlfáradt kamaszlányról amúgy is azt jelenti, hogy: Üdv nálunk, érezd otthon magad.