34. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor
Bagolykő Mágustanoda FórumBagolykőtől távolMagyarországi helyszínek
A fővároson kívül - Dasha Fresmoon hozzászólásai (10 darab)

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Témaleírás
Dasha Fresmoon
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 356
Összes hsz: 5924
Írta: 2014. november 29. 11:33 | Link


Miskolc felé
Valahogy így nézek ki~

Grace-t már az első pillanattól kezdve határozottnak, erősnek és bevállalósnak láttam. Őt nézve kicsit magamra ismertem, gondoltam talán jóban is lehetnénk, de hát nem vagyok az a típusú ember, aki csak lazán odamegy a másikhoz és elkezd vele trécselni. Az elmúlt hónapokban éppen tagokat toboroztunk a Levita kviddicscsapatába és az elő, aki eszembe jutott, az Grace volt. Ha tényleg hasonlítunk, akkor ő is szeretheti az efféle sportokat, bár ezt nem tudhattam biztosan. De legalább már volt egy indok, amiért beszélgetést kezdeményezzek vele. Meg is kérdeztem és legnagyobb örömömre igent mondott. Akkor még nem is sejtettem, hogy mi ennyire jóban leszünk.
Nos, igen és most itt megyek én, a vasútállomásra, hogy aztán elmenjek Grace-szel az egyik legnagyobb őrültségre, amit eddig csináltam. Talán. Nem hiszem, hogy Gracen kívül mást meg tudtam volna győzni, hogy jöjjön el velem ejtőernyőzni, de igazából nem is kerestem fel senkit, rögtön Grace-hez fordultam, aki azonnal igent mondott. Látván a lány szemében az azonnal fellobbanó lángokat, már én is komolyan vettem az eddig csak álmodozásnak indult tervet.
A közelben két olyan hely volt, ahol lehetett ejtőernyőzni, az egyik Miskolcnál, a másik Gödöllőnél. Az utóbbival az volt a gond, hogy a nemzetközi repülőtér miatt „csak” 1200 méterről lehetett leugrani, így inkább a miskolcit választottuk, ahol talán kicsit nyugisabb a környezet, és ha jól tudom a szakemberek sem muglik.
Már majdnem a vasútállomásra értem, amikor megláttam Grace integetését. Szaporáztam lépteimet egyenesen a lányig. Látszólag Grace is tele volt energiával és izgalommal, ugyanis a kérdéseket csak úgy dobálta hozzám. Természetesen teljes mértékben meg tudtam érteni, én is legalább annyira energikus voltam, mint ő, ha nem jobban.
- Sziaa! Egész jól aludtam, ahhoz képest, hogy már este is majdnem kipattantam a bőrömből. Huu, irtó izgatott vagyok, remélem, nem késik a vonat. Na, és te tudtál aludni? – A kijelzőre pillantottam és meggyőződtem róla, hogy nem és már csak pár percet kell várnunk az indulásig. Grace kérdezte is, hogy beszállunk-e, mire én cselekedettel válaszoltam. Elindultunk a vonatunk felé és felszálltunk a vonatra. Az ülések négyesével voltak, én pedig rámutattam egy üres négyesre. – Itt jó lesz? – Érdeklődtem Grace-től és amennyiben igent mondott leültem menetiránnyal hátrafelé. Néztem, hogy mellém ül vagy szembe velem és annak megfelelően leraktam a táskámat az egyik szabad helyre. Egy fekete-sárga sporttáskát hoztam, rajtam egy fekete, kissé fiús, -de annyira puha, hogy imádtam- melegítőfelső volt, lábamat pedig egy farmernadrág takarta.
Fogalmam sem volt, hogy milyen idő lesz ma, de nem is érdekelt, elvégre úgyis több mint 1000 méter magason leszünk, illetve folyamatosan közeledünk majd a földhöz. Már egyeztettünk a miskolci emberekkel is, hogy ma tudnak minket fogadni, és ha ők azt mondták, hogy az idő nem fog gátolni semmiben, akkor biztos úgy is van. Eső mindenesetre nem várható.
- Grace, hány ugrást kértünk a miskolciaktól? – Kérdeztem tőle, miközben a vonat elindult.
Utoljára módosította:Dasha Fresmoon, 2014. november 29. 11:35 Szál megtekintése
Dasha Fresmoon
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 356
Összes hsz: 5924
Írta: 2014. november 30. 12:55 | Link



Alig hiszem el, hogy végre eljött ez a nap. Megmondom őszintén, hogy amikor megfogalmazódott bennem az ötlet, akkor még magamat is kiröhögtem. Nem nagyon hittem benne, hogy tényleg meg fogom csinálni, de Grace azonnali belegyezése olyan szinten önbizalmat ébresztett bennem, hogy rögtön baglyot küldtünk a miskolci szakembereknek. Nagyon keveset kellett várnunk a válaszukra, azonnal visszaírtak, hogy nagyon szívesen fogadnának. Miután elolvastam levelüket legszívesebben sikítoztam volna, ha nem lett volna este, elkezdtem ide-oda futkározni, végül berohantam Grace szobájába és letámadtam ezzel a csajt. Szokásához híven, ő sem aludt még, de ha aludt volna, akkor is felébresztettem volna. De még akkor sem tudtam belegondolni, hogy hamarosan ejtőernyőzni fogunk. Ez körülbelül egy hete volt.
Az állomáson mindkettőnkön látszott az izgatottság, bár állapotom ellenére még mindig nem tudtam belegondolni, hogy milyen őrültségre készülünk. Talán majd csak akkor leszek képes, amikor kilógatom a lábamat a repülőből. Megtudtam, hogy Grace nem aludt valami jól, de ez nem lepett meg, ellentétben azzal, hogy Tony átment hozzá. Viszont akkor helyben már nem akartam megkérdezni, inkább majd visszatérek rá, gondoltam. Nagyot nevettem, amikor a késéssel kapcsolatos kérdésemre válaszolt. Látom, Grace is ismeri a hazai vasutat.
Felszálltunk a vonatra, Grace szembeült velem és lerakta maga mellé a cuccát. Én is így tettem, elvégre nem akartam, hogy mellém üljön valaki, volt még rengeteg hely. Barátnőm sem kedvelte az öreg néniket, kiakadására egy lágy egyetértő mosollyal válaszoltam, majd gyorsan körbenéztem, hogy én is megbizonyosodjak róla, hogy nincs körülöttünk idős, aki magára vehette volna Grace szavait. Én sem láttam senki, szerencsére.
A vonat elindult. Még matattam a táskámban, hogy leellenőrizzem, tényleg nálam vannak-e a nélkülözhetetlen dolgok, mint például a vonatjegyem és a pénztárcám. Szerencsére megvolt minden, így nyugodtam dőltem hátra a székben. Grace is mintha elgondolkozott volna, én is ezt tettem. Az előttem álló élményről tanakodtam, azon hogy vajon hány ugrásunk lesz. Nem jutott eszembe ezért megkérdeztem Gracetől, aki úgy tudta, kettőt vagy hármat. Erre már beugrott nekem is.
- Ja, tényleg. Nem úgy volt, hogy kettőt ugrunk a srácokkal együtt, és ha úgy látják, hogy megy már egyedül is, akkor egyet még ugorhatunk szólóban is? – Mintha valami ilyesmit mondtak volna.
Ha muglik lennénk, akkor nem engednék meg, hogy már a harmadik próbálkozásra egyedül ugorjunk, de mivel varázslók vagyunk, pontosabban boszorkányok és nálunk van a varázspálcánk, ezért így bíznak bennünk, hogy nem nyírjuk ki magunkat. Ettől függetlenül én tartottam attól, hogy egyedül ugorjak, mi van, ha nem tudom majd a kiengedni az ernyőt? Tudom, varázsolok majd, de akkor is, kicsit ijesztő. Na, majd akkor eldöntöm, hogy bevállalom-e.
Már meg is érkeztünk az egyik állomásra. Valami falucska lehetett, mert nem volt túl modern az állomása, meg hát zömével öreganyák szálltak fel. Megszólalt a bemondó és közölte velünk, hogy a vonatunk három perces késéssel közlekedik tovább. Hahaha, dejó. Sajnos tényleg nem hazudott, ki kellett várnunk a három percet, amit én bámészkodással töltöttem el. Kezdett kitisztulni az ég és ahogy Miskolc fele néztem, láttam, hogy arra már süt a nap.
Végül csak sikerült továbbindulnunk. A vonat szerencsére gyorsan ment, talán be akarta hozni a késését. Közben jött a kalauz, kérte a jegyünket, amit kis keresgélés után megmutattam neki. Lekezelte, majd visszaadta. Megvártam, míg továbbmegy, aztán ismét Grace-hez fordultam.
- Ééés, mit csináltatok este Anthony-val? – Hajoltam közelebb hozzá és félig suttogva kérdeztem tőle.
Szál megtekintése
Dasha Fresmoon
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 356
Összes hsz: 5924
Írta: 2014. december 1. 09:40 | Link



Hihetetlenül vártam már ezt a napot, alig vártam, hogy végre kipróbáljam az ejtőernyőzést, azonban amióta elindultam otthonról mintha kicsit ideges is lennék. Kedvem az még mindig megvan hozzá, csak az önbizalmam hagy magamra időnként. Nem tagadom, félek, vagyis inkább parázok. A vonat indulása viszont egyértelművé tette számomra, hogy nincs visszaút, már elindultunk, még ha bárányok esnek is az égből, akkor is leugrok több mint ezer méterről. És pontosan ezt akartam, a félelmeim ellenére. Sosem voltam tériszonyos és végül is belegondolva már éreztem hasonló adrenalint, amikor a pályán zuhanórepülésbe kezdtem. Vagy…izéé, az is valami ilyesmi nem? Ugye? Az ugrások számáról beszélgetve Gracen is látszott, hogy valamennyire ő is tart az ugrásoktól. Kicsit megnyugtatott, hogy nem csak én érzek így, legalább együtt csokizunk majd be.
Az első megálló után már szép sebességgel közlekedett a vonat, társam meg is jegyezte, hogy tizenöt km/órával gyorsabban halad, mint átlagban. Csak nem közeledünk a határ felé, hogy jobbak lettek a sínek? A kalauz is beköszönt, akivel én igyekeztem nem törődni sokat, megmutattam a jegyem aztán ennyi, hagyjon békén. Grace-szel is hasonló volt a helyzet, viszont nagyot néztem, amikor roppant udvariasan visszadobta a lány jegyét. Barátnőm is felháborodott, de ahhoz képest kedves megjegyzést tett, visszafogta magát. Miután elment az ellenőr érdeklődni kezdtem az állomáson említett témáról, azaz a tegnapi éjszakáról. Megmagyarázott mindent, bevallom őszintén, a felét nem értettem, de azért mosolyogva hallgattam.
Közben a felhőket végleg elhagytuk, Miskolcnál már hétágra sütött a nap, melegebb is volt a hőmérő szerint és a fák ágait nézve valószínűleg szélcsend uralta a környéket. A végállomáshoz közeledve a vonat lelassult, én pedig elkezdtem készülődni. Megigazítottam a ruhám, a hajam és átbújtattam a fejemen a válltáskámat, hogy féloldalasan legyen. Beérve a Tiszai-ba a vonat ajtaja kinyílt, mi pedig már szálltunk is le. Már voltam Miskolcon, egyszer valamikor, a hely valamennyire ismerős volt.
- Ha jól tudom, erre van a buszpályaudvar. - Mutattam a szerintem jónak vélt irányt. Hála Merlinnek igazam volt és még időben elértük a buszt és még jegyet venni is volt időnk. Hát nem mázli?
Nagyjából húsz percet tölthettünk városi tömegközlekedéssel, viszonylag gyorsan ment a busz, hisz nem a belvároson ment keresztül. Egyre jobban rágtam a körmöm és az a boldogság, amit akkor éreztem… Még az sem tudta elvenni a kedvem, hogy a busz tele volt és ott nyomorogtunk egy helyben állva. Már csak pár perc választott el a megállótól. Grace-re néztem olyan fejjel, mint akiből mindjárt előtör a sikítás. A jármű nagy fékezéssel megállt, aminek következtében majdnem nekiestem a mögöttem állónak.
- Na gyerünk. – Mondtam, mikor már nem választott el minket semmi a friss levegőtől. Szinte a füves terület mellett rakott ki minket, nem kellett tíz métert sem gyalogolni, hogy a reptérre érjünk. – Grace!! Jézusom, megjöttünk. – Kiáltottam csillogó szemekkel. Alig hittem el, hogy megvalósítjuk az eredetileg viccnek szánt tervünket. Most mégis csak pár lépés választott el a gépektől. Nem volt túl nagy reptér, kis repülők voltak, amiknek egy füves területen kellett felszállniuk, illetve leszállniuk. Az egyik géptől elindult felénk egy pasas. Talán vele beszéltünk levélben? Grace-re néztem.
Szál megtekintése
Dasha Fresmoon
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 356
Összes hsz: 5924
Írta: 2014. december 7. 10:22 | Link



Alig hittem el, hogy végre megérkeztünk. Ha egy évvel ezelőtt valaki azt mondta volna nekem, hogy elmegyek ejtőernyőzni a jövőben, akkor jól kiröhögtem volna. A legutóbbi kviddicsmeccsün után, amin hajtó voltam, viszont úgy éreztem, hogy jobban meg kell ismerkednem a totális adrenalin fogalmával. Mindenki fél a lezuhanástól valamennyire, legalább ezzel egy kicsit hozzá tudom szoktatni magam ahhoz az érzéshez és talán, ha baj van meg fogom tudni őrizni a hidegvérem és talán képes leszek olyan döntést hozni, ami megóv a haláltól. De persze elsősorban a szórakozás hajtott és az, hogy legyőzzem a félelmemet. Nem vagyok tériszonyos, se betoji, de szerintem minden ember félne, ha ki kéne tennie a lábát több ezer méterről.
Grace sem hitte el, hogy már nem áll közénk és a repülő közé semmi. Odaért hozzánk az egyik pasas és hamar kiderült számunkra, hogy vele beszéltünk. Miután bemutatkozott rajtunk volt a sor. Először Grace szólalt meg nagyon udvariasan, amire gyorsan rá is vágta, hogy nyugodtan tegezzük őket.
- Park SonYeong [Pák SonYang] – Mutatkoztam be én is. Mivel a bagolyban történő regisztrációkor az anyakönyvezett nevemet kellett megadnom, ezért most is így mutatkoztam be. Dávid elmondott egy rövid kis eligazítást, többek között, hogy mi lesz a menetrend, illetve, hogy milyen pózokat kell felvenni zuhanáskor, mire kell odafigyelni. Szerencsére mindkettőnk háta mögött lesz egy szakember, aki majd az első ugrásoknál kezeli az ernyőt. Ezek hallatán eltapostam a gondolatot, hogy egyedül is ugorjunk. Abban a lelkiállapotban ezt lehetetlennek tartottam, a szívem hevesen vert és legszívesebben elkezdem volna futni. Társam is hasonlóan érezhetett, látszott is rajta és mondta is.
- Még van időnk elfutni. – Viccelődtem remegő hangon, de nem gondoltam komolyan. A humor talán kicsit segít ebben a helyzetben.  
Dávid vezetésével elindultunk a gépünk felé. Közben folyamatosan nyugtattam magam, hogy nem lesz semmi baj, nem fogok berosálni, túl fogom élni. A repülő mellett voltak a felszerelések, melyek körül három másik férfi állt.
- Sziasztok! –Köszöntem, majd újabb ismerkedős percek után elkezdtünk öltözködni. A ruhánkra vettük fel a speciális védőöltözetet és a bukósisakot. Én egy fekete-citromsárga színösszeállítást választottam, vagyis inkább kaptam, mert az volt az én méretem. Egyre jobban izgultam, de próbáltam nyugtatni magam, hogy erős vagyok, nem lesz baj.
Már csak fel kellet szállnunk. Elindultunk a kisméretű repülőhöz és beszálltunk ugyanazon az ajtón, amin majd ki is kell lépnünk. Elfoglaltam az egyik hátsó helyet és reménykedtem, hogy Grace mellém ül, mert egyedül szerintem összeroppannék. Hasam görcsölt, úgy éreztem, hamarosan elhányom magam.
Utoljára módosította:Dasha Fresmoon, 2014. december 7. 10:24 Szál megtekintése
Dasha Fresmoon
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 356
Összes hsz: 5924
Írta: 2014. december 11. 22:05 | Link



Féltem, persze hogy féltem, még jó hogy féltem, nagyon is féltem, túlságosan is féltem. Szóval féltem. Mondtam már, hogy féltem? A félelmünket kicsit csillapítani akartuk, ezért elkezdtünk viccelődni. Tipikusan béna poén volt, de abban a szituációban ez is megfelelt. Barátnőm válaszát elképzeltem, vagyis azt, hogy futunk a busz után, mintha őrültek lennénk. Én még ki is néztem volna magamból, hogy megcsinálnom, de úgy éreztem, az előttem lévő lehetőséget nem szalaszthatom el. Végre itt az alkalom, hogy ejtőernyőzzünk, ezt vártuk hetek óta. Csak nevettem, jelezve neki, hogy hallottam, felelni már nem volt időm. A bemutatkozások után elindultunk készülődni. A gép felé tartva hiányérzetem támadt, hátranéztem és láttam, hogy Grace mintha kicsit elgondolkozott volna. Elmosolyodtam, húzott szemeim smileyt formáltak, mire Grace is elkezdett szaladni. Kicsit megtorpantam, hogy bevárjam, így egyszerre értünk a többiekhez. Sok bénázással és nem kevés segítséggel sikerült felvennünk a védőfelszerelést és megtudtam, hogy ki lesz a partnerem, akivel ugrani fogok. Én Dáviddal fogok ugrani, Grace pedig elvileg egy Richárd nevű sráccal.
Beültem a gépbe az egyik hátsó helyre, az ablak mellé. Barátnőm mellém ült és valószínűleg nagyon látszott rajtam az idegesség, de hát hogy a viharba ne látszott volna. Szavai nem igazán nyugtattak meg, de jól estek. Tudtam én is, hogy nem lesz semmi baj, de mégis. Vizsgák előtt is izgul az ember, pedig ott sem nyírják ki.
Mikor a szakemberek is felszálltak, a kép is elindult. A füves mezőn eléggé döcögött a gép, kicsit kényelmetlen volt a fenekemnek és a hátamnak, de ki lehetett bírni. A száguldás és a repülés íze rögtön elvarázsolt, a félelmem el is múlt. Olyan gyorsan száguldottunk a füvön, annyira jó volt és amikor hirtelen felemelkedett a gép orra, olyan érzés volt, mint amikor én rántom fel a seprűmet, persze ez most sokkal finomabb volt. Kedvem lett volna ilyen gyorsan röpülnöm egy száll seprűvel, de erre most nem volt lehetőségem. Viszont levontam a következtetés, hogy fogok én nagyon gyorsan száguldani, csak függőlegesen lefelé. A földfelszínt néztem, ami egyre távolodott el tőlünk. Miskolcot is megcsodálhattam felülről, de a Bükköt is teljesen beláttam, annyira magasra szálltunk.
Mikor már a város egy foltnak látszott, Dávid szólt nekem, hogy jöjjek oda mellé. Ijedten Grace-re néztem, de nem akartam megváratni a fiatal férfit, magamhoz méltóan rögtön felálltam és mellé léptem.
- Szerettelek Grace! - Mondtam még gyorsan nevetve a lánynak, mintha a kivégzésemre készülnék, de a feszültség már feloldódott bennem. Egészen magabiztos lettem a repüléstől. Dávid és Richárd már magára vették az ernyőt tartalmazó „hátizsákot”. Az én uram kérte, hogy forduljak meg, hogy neki háttal legyek, én így is tettem, mire ő közelebb lépett hozzám és rám csatolta a hátzsák engem illető részét. Kicsit zavart, hogy ennyire közel volt hozzám, nem szoktam meg az emberek közelségét, de tudtam, hogy ez ezzel jár. Megtudtam Dávidtól, hogy mi kezdjük az ugrást, mégpedig hamarosan, mire összeszorítottam a fogam és próbáltam nyugtatni magam. Minden bátorságom cserbenhagyott viszont, amikor kinyitották a repülő ajtaját és én ott álltam mellette. A szél durván belekapott hajamba, de az volt számomra a legkisebb baj. Több mint ezer méterről néztem le. Dávid nyugtatott, hogy élvezni fogom, amit én el is hittem neki, csak a hirtelen jött sokk után ez most nem annyira hatott meg. Egyszerre – mivel egymáshoz voltunk kötve - leültünk, lábunkat kilógatva az éterbe. Éreztem, hogy pár perc és én már repülni fogok, de azt nem gondoltam volna, hogy rögön. Mire felfogtam, hogy kilógatom a lábam a repülőből, Dávid már lökött is egyet kezével.
- Áááááááááááááá – Sikítottam, mint egy őrült. Azonnal megéreztem az m*g hatalmas erejét, amivel mint egy mágnes a földhöz szív. Szívem összeszorult a hirtelen rám támadt adrenalintól. Azt sem tudtam, hogy mi történik, pedig jól felkészültem rá szellemileg, most mégis. Olyan volt, mint álmaimban, mikor zuhanok, vártam is, hogy felébredjek, de ezúttal nem, ez a valóság. Alig tudtam felfogni, hogy szabadon esek és egyre gyorsabban. Pánikba estem, tudtam, azt súgta, vagyis ordította az ösztönöm, hogy azonnal csinálnom kell valamit, különben végem lesz, de a hátamhoz csatolt Dávid miatt nem tudtam, még szerencse. Mondta, hogy tartsam szét a kezeimet.
To be continued~
Szál megtekintése
Dasha Fresmoon
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 356
Összes hsz: 5924
Írta: 2014. december 22. 14:54 | Link


Már épp elfelejtettem félni, mikor szóltak, hogy készülődjünk. Elköszöntem barátnőmtől, kicsit olyan érzésem volt, mintha kivégezni vittek volna. Pulzusom megint az égig szaladt, de ezúttal koncentráltam is, hogy jól vegyem fel a védőfelszereléseket és jól kössem magam a hátam mögött álló férfihoz. Olyan volt a kötés, mintha hátizsákot cipelnék.
Fel sem tudtam fogni, hogy kinyitották a repülő ajtaját, az idő rohamosan felgyorsult és már arra eszméltem fel, hogy zuhanok. Sikítottam is, bár nem amolyan lányos, magas hangú kiáltás volt, inkább őrültnek nézhettek. A kezdeti sokk után kezdtem megszokni a zuhanás ízét. Az álmaimmal és a kisgyermekkori esésekkel ellentétben ez nem ért véget néhány másodperc után. Csak zuhantam és zuhantam. Egy idő után az ijedtség eltűnt arcomról és helyére mosoly került. Hihetetlen érzés volt a levegőburokban lenni és csak szállni, a madárral ellentétben nem vízszintesen, hanem függőlegesen, de az most mindegy. Élveztem, hogy nem volt semmi, ami visszafogna vagy a kezeim között lett volna, ahogy az esetek többségében a seprű, most csak én voltam.
Láttam, hogy a földfelszín egyre jobban közeledik és minél kevesebb méter választott el tőle, én annál jobban kezdtem kicsit pánikba esni megint. Ismét villogott a belső piros lámpám, az ösztönöm azt súgta, hogy csináljak valamit, mert fájdalmas élményben lesz részem. Hátrapillantottam a mögöttem velem együtt zuhanó férfira, aki nagy valószínűséggel megérezte aggodalmam, mert kezével felfelé nyúlt. Nem bírtam levenni tekintetemet a mezőkről és Miskolc városáról. Meg is ijedtem, amikor egy hatalmas lökést éreztem felfelé. Az eddigi óriási sebességünk egy másodperc alatt a töredékére változott, az ejtőernyő kinyílt. Arcom vörös volt, veszettül dobogott a szívem, úgy éreztem magam, mintha egy kilencvenperces focimeccset játszottam volna végig. És persze nyertük, hiszen olyan boldog voltam, mint kevésszer eddig életemben. Felpillantottam és megláttam a citromsárga és kék színekben pompázó hatalmas ernyőt. Csodálatos és megnyugtató látvány volt ez eddigi őrület után. Lassan ereszkedve volt időm körülnézni. Imádom Kelet-Magyarországot, annyira szép. Miskolc egyik szomszédsága erdős és hegyes, a másik alföld. Eddig még nem volt alkalmam a magasból is megismerni Magyarországot, szerintem magyarként sem lett volna eddig alkalmam, nem hogy koreaiként. Nem is annyira messze megpillantottam Gracet is. Integettem neki, majd szólt Dávid, hogy készüljek fel a landolásra. Elmagyarázták még odalent, hogy mit hogyan kell csinálni leszálláskor. Dávid manőverezett, hogy a megfelelő helyre szálljunk le, oda, ahonnan indultunk. Lábamat előre nyújtottam, de fölösleges volt az aggodalom. Dávid olyan könnyedén és finoman közeledett a földhöz, hogy nekem elég volt csak talpra állnom. Lábfejemmel megérintettem a talajt és elkezdtem futni egy kicsit a lendület miatt, de csak pár lépést. A férfi rögtön kapott is az ernyő után és engem is hátrahúzva lefektette az ernyőt elénk, hogy ne lepjen be a leszállás után. Következő mozdulata az volt, hogy elválasszon engem tőle. Meglepődtem, bár nem tudom miért, amikor elővetette a pálcáját és egy suhintással semmivé tette a kettőnket összekötő védőfelszerelést. Első mozdulatom az volt, hogy megöleltem a földet. Hihetetlenül boldog voltam, sikerült megvalósítanom egy álmom. A suliban még nem gondoltam volna, hogy az elején ennyire félni fogok, azt meg végképp nem, hogy a futáson gondolkozok majd, de szerencsére sikeresen legyőztem a hirtelen jött félelmem.
Megláttam, hogy Grace is leszállt és mint egy kutya, aki észreveszi hazaérkező gazdáját, úgy futottam én is a lány felé. Sikítva közeledtem barátnőmhöz, majd mikor odaértem hozzá rögtön megöleltem.
- Jesszusom, megcsináltuk! – Mondtam, miközben pacsira nyújtottam kezem. – Menjünk még egyszer, egyedül is! – Nekem nagyon megtetszett ez a sport is, bár a mondat utóbbi részét magam is megkérdőjeleztem. Kétségtelen, hogy akartam egyedül ugrani, de akkor rám van bízva minden, ha elrontom, akkor meghalok. Még szerencse, hogy varázslók vagyunk, és a kezdőknek van olyan lehetőségük, hogy egy varázsigével is ki tudjuk nyitni az ernyőt, valamint irányítani azt.
- Megyünk? – Kérdezem még izgatottabban, amikor leszállt a gép is.
Szál megtekintése
Dasha Fresmoon
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 356
Összes hsz: 5924
Írta: 2014. december 23. 12:17 | Link


Hát ez valami szuper volt. Mától imádom az extrém sportokat! Mindketten könnyedén és biztonságosan leértünk, nem is tudom, hogy miért aggódtam ennyit, mert tényleg semmi gond nem volt. Amikor Grace is megszabadult a kötésektől, ő is elindult felém. Lepacsiztunk és sikítozgattunk, jó volt látni, hogy ő is élvezte, kétségtelen, hogy a legjobb személlyel volt lehetőségem kipróbálni az ejtőernyőzést.
Megkérdeztem tőle, hogy menjünk-e még egyszer csak egyedül, mire ő beleegyezett. Mindkettőnkön ismét látszott az idegesség, de ezúttal megfogadtam magamnak, hogy nem hagyom eluralkodni. Szeretném, és ez a lényeg. Úgy éreztem, hogy barátnőmmel egymást bátorítjuk, amire egyedül nem lennénk képesek, azt ketten megvalósítjuk. Milyen jó csapattársak lennénk. Ja, várj, hisz csapattársak vagyunk.
Elindultunk egymásba karolva a repülőhöz. Odaérve elmondták a srácok, hogy mit és hogyan kell csinálni egyedül, mikor kell a pálcával suhintani és milyen varázslatot kell elordítani odafent, ahhoz, hogy kinyíljon az ernyő. Egyszerűnek hangzott és meg is értettem a lényegét, de mégis valamiért aggódtam. Sosem volt gond a magabiztosságommal, mégis most egy kicsit elbizonytalanodtam, hogy mi lesz, ha elejtem a pálcám, mi lesz, ha kétségbeesek odafent. Abban bíztam, hogy ez előző ugrásom előtt is minden butaságtól tartottam, most is fölösleges lesz aggódnom. A kedvem viszont megkérdőjelezhetetlen volt, irtózatosan vártam, hogy megint repülhessek.
Ezúttal másfajta védőfelszerelést adtak ránk. A bukósisakom maradt, viszont most hála istennek nem cipeltem a hátamon egy egész embert. Az ernyőt egyszerűen, mint egy túrahátizsákot rám adták és a hasamnál is bekötötték, hogy még véletlenül se tudtak kibújni esés közben belőle. Az ugrásom előtti érzésemmel ellentétben, most könnyűnek és felszabadultnak éreztem magam, pedig nem volt mögöttem hozzám kacsolva egy szakember. Miután megvagyunk mindennel átkaroltam Gracet, hogy együtt lépjünk be a repülőbe. Természetesen a fiúk is jöttek velünk, miután ők is beszálltak, a gép ismét elindult.
- Áááá, ez hihetetlen. Annyira jó! – Most volt hosszabb időm beszélgetni a mellettem lévő lánnyal. Mosolyogtam és arcomon is látszódott a boldogság. – Imádom az adrenalint!
A gép a magasba emelkedett, mire én jobban szétnéztem, minden kis apróságot észrevéve. Szerencsére az ég ugyanolyan tiszta maradt, egy felhőt sem láttam, a nap viszont belesütött a szemembe, de nem engedtem, hogy zavarjon.
- Melyikőnk ugorjon most előbb? Szeretnél kezdeni, vagy legyek én az első? - Kérdeztem meg, mert most gondolom nem fogják megszabni a fiúk. Az előbb nem mi választhattunk, valószínűleg azért, mert akkor még mindig nem lennénk túl az első ugrásunkon sem.
Szál megtekintése
Dasha Fresmoon
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 356
Összes hsz: 5924
Írta: 2014. december 23. 20:56 | Link


Igazság szerint gondoltam én, hogy ez így lesz. Valószínű volt, hogy az elején be fogok izélni, igaz ez kicsit jobban sikerült, mint vártam, de az első ugrás után már minden tökéletes volt, alig vártam, hogy megint ugorhassak. Felfegyverkezve beültünk a repülőgépbe, majd felszálltunk. Grace is egész nap tudná ezt csinálni, én akár maradtam volna is estig, csak hát ugye pénzről van itt szó, kérem szépen.
Egy kis szétnézés és időjárás felmérés után visszafordultam barátnőhöz és megkérdeztem tőle, hogy melyikünk ugorjon előbb. Ha nem vele lettem volna, akkor lemertem volna fogadni, hogy azt válaszolja, inkább én kezdjek, de Grace mégis csak Grace, ő pedig bevállalta az első ugrást.
- Menj csak, de aztán ígérd meg, hogy lent találkozunk! – Mondtam és elkezdtem barátkozni a gondolattal, hogy én követem Gracet és nem fordítva, mint az előbb. Nem tudom, hogy melyikhez kell nagyobb bátorság, elsőnek lenni, vagy soron következőnek. A repülőben tartózkodás ideje sokkal gyorsabban eltelt, míg múltkor egy évezrednek tűnt, most sitty-sutty elröppen és arra eszméltünk fel, hogy szólnak Dávidék, hogy ugorhatunk. Összenéztük, aztán Grace felállt és elindult az éppen kinyitódó ajtó felé.
- Aztán csak őrülten! Üvöltsd közben, hogy „Geráppá”.  –  Poénkodtam vele, de nem hittem, hogy megcsinálja. Megfogadtam magamnak, hogy ha ő megteszi, akkor én is. Közben felálltam és kapaszkodva, nehogy kiessek még idő előtt, elindultam a leülő társam felé. Ricsi elkezdett háromig számolni, én meg csak néztem, hogy mi sül ki ebből, de végül Grace magától ugrott ki a repülőből. Így kell ezt csinálni, nem gondolkodni csak ugrani. Ahogy Grace eltűnt a fedélzetről, máris minden szempár rám szegeződött. Kértem őket, hogy engem hagyjanak nyugodtan leesni és ne kezdjenek el visszaszámolni vagy provokálni. Az ajtóhoz mentem és leültem pontosan oda, ahol az imént Grace is ült. Lenéztem magam alá és megláttam végtelen magasságból az földfelszínt. Kicsit meg is rezzentem, egy pillanatra elment a bátorságom, de megláttam azt az egy pici pontot, vagyis barátnőmet, aki ismét beindította bennem a motort. A boldogság felemésztette a félelmet, beugrott a zuhanás öröme. Ennek hatására pálcámat a jobb kezemben szorítva, erőteljesen és magabiztosan löktem el magam a gép aljától és bocsátottam magam a levegő karjai közé. Abban a pillanatban zuhanni kezdtem. Ezúttal is megijedtem az elején, de pár másodperc után el is múlt a félelem. Sokkal felszabadultabbnak éreztem magam, hisz egyedül voltam, nem volt a hátamhoz kötözve egy férfi, most már tényleg olyan volt, mintha repültem volna. Lábaimat, karjaimat széttárva hagytam magam a föld gravitációfának. Kiélveztem minden percet. Eszembe jutott, hogy mit mondtam Grace-nek, mielőtt leugrott volna, viszont most jöttem rá, hogy esélyem sem lett volna meghallani, csak ha a leugrás után közvetlenül kiáltja. Na mindegy, majd a következő ugrásnál elüvöltöm, ha netán megtette volna.
Az esés felénél elkezdtem kicsit trükközni is. Nem akartam mozdulatlan lenni egész idő alatt, ezért kinyit előre dőltem. Meglepetten és kis ijedséggel tapasztaltam, hogy rögtön előreszaltóztam egyet, csak arra eszméltem fel, hogy háttal voltam a földnek. Kis sokk kapott el, de sikerült megőriznem hidegvérem és ismét a kellő pozícióba helyezkednem. Woow, állati! Nagyon megtetszett, de nem akartam egy újabb szaltót csinálni, mert a föld közeledett. Igaz, még nem tartottam ott, ahol a múltkor kiengedtük az ernyőt, de elérkezettnek láttam az időt a landolás gondolatának ismerkedésével. Láttam, hogy Grace-nek már sikerült ernyőt bontania. Még szerencse, hogy az iménti bukfencem közben nem ejtettem el a pálcám, különben most bajban, nagyon nagy bajban lettem volna. A megbeszélt mozdulatot végezve pálcámmal elkántáltam a varázsigét. Az utolsó hangot benyeltem a felrántás következtében, ugyanis az ernyőm kinyílt. Lassan közeledtem a talaj felé, miközben próbáltam felfogni, ismét megcsináltam.
- Yeeeeeeeeeaaaah! – Üvöltöttem örömömben, bár magam sem tudtam, hogy Grace-nek, vagy csak magamnak az éterbe. Lefelé szálldosva azon gondolkodtam, hogy bevállalhatnánk a harmadik ugrásunkat is, elvégre három volt megbeszélve és csak tőlünk függ, hogy fizetjük-e vagy sem.
Barátnőm már landolt, már csak rajtam volt a sor. Elkezdtem irányítani a pálcámmal, becéloztam a mezőt, ami nem volt egyébként sem túl messze.
Szál megtekintése
Dasha Fresmoon
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 356
Összes hsz: 5924
Írta: 2014. december 29. 09:50 | Link


Kiugrottam másodjára is a repülőből. Ez már bátrabb, ebből adódóan élvezetesebb zuhanás volt, jó érzés volt egyedül lenni és szabadon esni lefelé. Közben egy elég béna bukfencet is, vagy szaltót, ki hogy látta, vetettem, bár nem szándékosan. Ettől függetlenül nagyon megtetszett a manőver és csináltam volna még egyet, vagy kettőt, vagy ötöt, de már nem volt időm hozzá, nem akartam kockáztatni a leszállásom sikerességét. A pálcám már az ugrás pillanatában is a kezemben volt, így nem kellett akkor nekiállnom kotorászni a zsebeimben, már ha voltak egyáltalán olyanjaim. A tanított mozdulattal kiengedtem az ernyőt és lassan, mint egy tollpihe szállni kezdtem lefelé. Az elő pillanatokban alig bírtam nyugton maradni, üvöltettem és éljeneztem, repdestem az örömtől. A föld közeledtével viszont elkezdtem irányítani is új járművemet, ami most nem seprű volt. Nem volt szükség kanyarokra és pontos célzásokra, a mező már alattam volt és Grace is landolt már. Egyedül rá figyeltem, hogy ne éppen a fején kössek ki. Egy kicsit oldalra vezettem a pálcámat, minek köszönhetően én magam is egy kis jobbkanyart vettem. Lábamat egy pöppet behajítva tartottam, hogy ne mereven próbáljak meg földet érni, mert abból nem lesz jó dolog. Az első fűszál megérzése után léptem egy-két lépést, majd megálltam és az ernyőmet magam elé leengedtem. Egész könnyű landolás volt, rosszabbra számítottam.
Még mielőtt bármit is tehettem volna, meghallottam Grace hangját és lépteimnek zaját. Hátrafordultam, de már csak meglepődni volt időm. Barátnőm rögvest megölelt, még a vak is láthatta, hogy boldog. Az én szám sem tétovázott, rögtön mosoly tört elő bennem, na meg persze nevetés. Legalább ugyanannyira örültem a pillanatnak, mint ő.
- Menjüüüünk! Én szeretnék! – Ugráltam vele és természetesen beleegyeztem, hisz én magam is akartam még táncolni a levegőben. Kizárt, hogy ennyivel vége legyen a napnak!
Közben a fiúk is megérkeztek és egy egyszerű mozdulattal, a varázspálcájukkal visszavarázsolták az ernyőnket a hátizsákunkba. Ez előző készülődésekkel ellentétben, most késznek éreztem magam, nem tudtam elképzelni, hogy mivel kéne még bajlódnunk felszállás előtt, mert a felszerelésünk megvolt, tanítani meg nem kellett új dolgot. Dávidék már-már bólogatva, mintha tudták volna előre válaszunkat, megkérdezték, hogy kérjük-e a harmadik ugrásunkat, mire én azonnal, határozottan, megkérdőjelezhetetlenül igent mondtam, majd barátnőmre néztem. A szakértők is úgy gondolták, hogy ezúttal nem szükséges eligazítást tartaniuk, csupán be kellett szállnunk a gépbe.
A repülő ezúttal is elindult, hamar felért a magasba. Magamnak is déjà vu-t okozva ismét feltettem Grace-nek a kérdést.
- És most ki ugorjon előbb? – Már nem volt bennem semmi aggódás, csak izgatott voltam, hogy újra, sajnos utoljára ugorhatok a mai nap és biztosan egy darabig. Ebbe az ugrásba mindent belefogok tenni, őrült leszek, talán félni is fogok magamtól, de nem érdekel. Most a tettek ideje van!
Szál megtekintése
Dasha Fresmoon
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 356
Összes hsz: 5924
Zárás
Írta: 2015. január 15. 16:42
| Link


Harmadjára is beültünk a repülőgépbe, egyszerűen nem bírtam abbahagyni, ha pénzem több lett volna, na meg persze időm, akkor ezt csinálnám napokon át. A jelenlegi helyzetben viszont nagyon úgy tűnik, hogy egy darabig ez lesz az utolsó ugrásom. Elszomorított ennek tudata, de nem hagytam, hogy ez megtörténjen, elvégre is boldog voltam és még nincs vége.
Ismét megkérdeztem Gracet, hogy melyikünk ugorjon előbb, ezúttal átadta a kezdés lehetőségét. Nekem teljesen mindegy volt, csak mosolyogva fogadtam válaszát, de nem sokáig maradhattam egy helyben, a fiúk szóltak, hogy idő van. Felpattantam az ülésből és elindultam a már kinyitott ajtó felé. Harmadik alkalomra már megszoktam a látványt, nem ájultam el a magasság láttán. Elővettem a pálcámat és azt kezemben szorítva hátráltam pár lépést, amíg el nem értem a repülő ajtóval szembeni falát. Társamra pillantottam röhögve, majd mint az autók a Forma1-es futamokon, elstartoltam helyemről, szökkentem néhányat, hogy lendületet gyűjtsek, majd az utolsó lépésnél felugrottam és egy szaltóval hagytam el a fedélzetet. - Geronimoooo! – Üvöltöttem őrültem, miközben ismét szívemben érezhettem a zuhanás örömét. Bukfencezgettem, mindenféle alakzatokat formáltam a levegőben, kiélveztem azt, ami tán a következő kviddicsmeccsünknél a rémálmom lesz.
Egy kis ideig fejjel lefelé zuhantam, éreztem, hogy ez irtó jól nézett ki. Egy bizonyos magasságnál azonban kénytelen voltam suhintani pálcámmal, aminek köszönhetően sebességem lelassult, az adrenalin ismét nyugovóra tért bennem, viszont nem voltam csalódott, se szomorú. Ez a három ugrás hihetetlenül jó volt. Az elsőnél még remegtem, az utolsónál pedig már szaltózva ugrottam ki a gépből. Ez is azt mutatja, hogy tényleg megkedveltem ezt a fajta extrém sportot.
Az egyik legjobb ötlet volt eljönni ide, pont ezen a szép napon és pont Grace-szel. Miután leértünk, megköszöntük a szakembereknek, akikkel közben nagyon jóban lettünk, a sok segítséget, a tanítást és mindent, kifizettük a megbeszélt összeget. Grace, mi a következő extrém sport, amit ki fogunk próbálni?
Szál megtekintése
A fővároson kívül - Dasha Fresmoon hozzászólásai (10 darab)

Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumBagolykőtől távolMagyarországi helyszínek