37. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda Fórum→Bagolykőtől távol→Magyarországi helyszínek
Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Témaleírás
Michelle Angelique Saint-Venant
Auror, Bogolyfalvi lakos


III. Az Uralkodónő
offline
RPG hsz: 309
Összes hsz: 2169
Írta: 2014. március 8. 18:36 | Link
Székesfehérvár
Noel édesem és családja

    Minden a könyvtárban kezdődött, amikor az a szárnyas szörnyeteg eltalálta a két fiatalt. Őrült szerelem dúlt közöttük, amely fellobbant és nem akart kialudni. Nem vesztegették az időt, azonnal Noel otthonába indultak, mint egy kis gerlepár. Michelle olyan izgatottan készülődött reggel, mint még soha. Hiszen a szerelme szüleivel fog találkozni! Elegáns inget vett fel, természetesen női kiadásban, melynek felső gombját szabadon nyitva hagyta, hozzá egy feszes csőfarmert, egy magas sarkút, mely feketén virított lábain és végül a kedvenc karpereceit. A bőröndjébe mindent bepakolt és még így sem volt nagy a csomag. A lehető legízlésesebben szexis cuccok lapultak a táska alján, úgy rohant ki párjához, hogy mielőbb elindulhassanak. A vonatút kifejezetten kellemes telt, végig összebújva, csókokat váltva, beszélgetve közeledtek a célállomás felé, s az idő csak úgy repült. Mire észbe kaptak, már ott is voltak Fehérváron.
- Kicsit izgulok – suttogta, de válaszra már nem maradt idő, szálltak is le a vonatról. A kíváncsi, vagy épp kéjenc tekintetek jártak Michelle csípőjének vonalán, dekoltázsa mentén, vagy épp szőke, zabolátlan tincseit méregették. Hozzászokott? Igen. De még így is érezte, ahogy kedvese féltékenyen tekint végig minden hímneműn, aki csak rá mer pillantani. Hát nem édes? A napsütésbe kiérve Noel egy fekete BMW-hez vezette, ahol egy lány ugrott a nyakába. A hangos köszöntés megmosolyogtatta Michelle-t annak ellenére is, hogy alaphelyzetben forgatná a szemét és csípős megjegyzéseket tenne. Aztán hipp-hopp, már a hatalmas ház felé tartottak tántoríthatatlanul, közben elejtett információmorzsákat csipegetett össze, miszerint nagy lesz a fogadóbizottság. Hát így is lett. Noel anyja végtelen kedvességgel és kitörő örömmel fogadta a szőkeséget, no meg persze a fiát, nem győzte hangoztatni, mennyire odavan azért, hogy Ombozi végre talált magának egy lányt, ráadásul nem is akármilyet!
    Az ebéd is kellemesen telt, míg a családfő üzleti dolgokról tárgyalt párjával, addig Michelle-nek olyan kérdésekre kellett válaszolnia, melyekbe rendre belepirult. Ezt leszámítva illedelmesen felelt, szépen sorban a felmerülő dolgokra, megerősítette a szülőket és rokonokat, ő bizony él-hal Noelért. Így is volt, de ezt le sem tagadhatta volna. A délután és este szintén családias hangulatban telt, ami a lány számára teljesen új volt. Köztudottan ramaty a kapcsolata a szülőkkel, így egész gyermekkorában csak Mihaelre számíthatott és ez fordítva is igaz volt. A nővéreik is aranyosak voltak, de sosem volt az igazi az a kapcsolat. Nem csoda, hogy ez az idilli kép letaglózta és ámulatba ejtette őt: máshogy is lehet, nemcsak feszengő tekintetekkel, elfojtott indulatokkal, gyanús méregetésekkel és fájdalmas szavakkal. A sok mosoly a szerelem mellett az ő szívét is örömre fakasztotta, így hát kijelenthetjük, ezt megköszönheti a szárnyas galádnak. Végre olyan családot láthat, amilyenre mindig is vágytak ikrével. Eközben persze Noellel néha váltottak egy-egy titkos érintést, fejbúbra adott csókot, de ez ott és akkor elég is volt.
    Az este közeledtével végre visszavonulhattak, így Michnek alkalma nyílt lezuhanyozni és kicsit rákészülni az estére. A szobába belépve falatnyi hálóingében mászott be a fiú mellé az ágyba. Szép szoba volt, mindenhol színek és tárgyak emlékeztettek arra, hogy a Rellonból szöktek most el, a zöld szín dominált a helyiségben.
- Nagyon jól éreztem magam – mosolyodott el, majd hagyta, hogy magához ölelje. Az éjszaka további részében nem beszélgettek, de nem is volt rá szükség.

7 nap múlva

    Csend. Az egész szobában csend honolt, mikor Michelle óvatosan kinyitotta szemeit. Aztán feltámaszkodott és fáradtan körülnézett, de nem látta Noel, ráadásul nem is érezte annak hiányát. Nagy nehezen felült és törökülésbe húzta a lábát, majd végigjáratta szemét a falakon és tárgyakon. Nem érzett semmit. Az elmúlt egy hét olyan érzésekkel volt tele, amiket soha nem hitte, hogy megtapasztal, most mégis, hogy túlesett rajta, nem bánta meg. Közel sem éreződött az a hév, ami eddig hajtotta, nem érzett fájdalmat, hogy nincs mellette a fiú, de még csak ürességet sem. Mintha minden visszaállt volna a régi kerékvágásba. Egyetlen éjszaka alatt elvágtak egy zsinórt, ami elérhetetlenül eltávolodott, majd egyszerűen végképp eltűnt. A lány idegesen túrt bele hajába. Itt vannak Noel házában, a szülők már magukban a lagzit tervezgetik, a vizsgák már megkezdődtek és itt csücsül Ombozi ágyában, miközben baromira nem érez semmit. Gondolkodás nélkül a táskájáért nyúlt, hogy kivegyen belőle egy farmert, egy pólót, majd magára kapja a tornacipőjét. A cigijét zsebre vágta és a padlás felé indult, mert tudta, hogy a másikat ott találja. Beszélne kellett vele, mielőbb. Talán még nem késő. A helyiségbe szinte nesztelenül nyitott be, majd behajtotta maga mögött az ajtót és a félfának támaszkodva kattant az öngyújtó. Figyelte a neki háttal lévőt, de még nem tudott megszólalni. Ezeket a dolgokat nem lehet csak úgy kimondani. Aztán szívott még egyet a dohányból és belekezdett.
- Nem tudom, mi volt ez az elmebeteg egy hét, de eltűnt. Nem dobog hevesen a szívem és nem érzem, hogy ugyanolyan lenne minden, mint volt. Noel, én… - és megakadt. Nem tudta kimondani azt a bűvös szót. Sajnálom. Nem értette, hogy jutottak idáig, de ha nemcsak ő érez így, akkor nem kell tartania a szavak súlyától, nemde? Talán csak valami trükk áldozatai voltak, de ezt ilyen kegyetlenül kimondani… Főleg azok után, amilyen kedvesen itt bántak vele. De nem volt más választása. Muszáj volt kimondania.
- Szerintem menjünk haza és felejtsük ezt el. Valaki megtréfált minket. Jól éreztem magam veled, a családod tündéri, de én nem vagyok idevaló. Sem melléd való. A legkorábbi vonattal ma visszautazom. Az lesz a legjobb, ha egy ideig most nem találkozunk – halálos nyugalommal szívott bele a cigijébe, a keze mégis remegett. Talán mégsem volt olyan higgadt, mint gondolta, vagy szerette volna. Most merre tovább innen?
Szál megtekintése
Michelle Angelique Saint-Venant
Auror, Bogolyfalvi lakos


III. Az Uralkodónő
offline
RPG hsz: 309
Összes hsz: 2169
Írta: 2014. március 8. 21:33 | Link
Székesfehérvár
Noel és a ház üressége

   Csend fogadta. De nem is bánta, mikor belépett, csak várta, hogy valami isteni erő megszólaljon helyette, elmondja, amit el akar, igazságot tegyen és túlessen ezen az egészen. De sajnos az élet nem megy ilyen könnyen, kegyetlen és vérszomjas, a leggonoszabbak pedig mindig az őszinte emberek. Széttörik mások álmait, szívét és jövőjét egyetlen apró szóval, vagy mondattal, de nekik ez a dolguk. Michelle is az őszinte kategóriába sorolható, sosem okozott számára nehézséget az igazság mások szemébe vágása, most mégis rossz érzés fogja el, mikor szóra nyitja száját. Noel intése is meglepi, de ha akarná sem tudná úgy befejezni a mondatot. A gondolatmenetet azért még befejezi, a várt hatás pedig megtörténik. A fiú ráemeli tekintetét, a lány ereiben pedig kis híján megfagy a vér. Ahogy közeledik felé, szívesen kihátrálna, de sem a büszkesége, se a merészsége nem engedi ezt. Ha már belekezdett, be is fejezi. Csakhogy a válasz meglepi és a döbbenet valószínűleg arcán is mutatkozik. Noel egyértelműen dühös. Pedig őt is átverték, nem? Ez az egész csak varázslat műve volt, akkor meg miért ez a heves reakció. Nyitná a száját, hogy válaszoljon neki, de akkor elmegy mellette és bevágja az ajtót. Michelle-t sem kell ám félteni, pillanatok választják el, hogy eldurranjon az agya, de ahelyett, hogy utána üvöltene, csak magában motyogja végig a választ, villámló, jeges kék tekintettel.
- Nem vagyok a bábud. Akkor megyek el innen, ha majd nekem úgy diktálja kedvem. Egyébként pedig teljesen felesleges ez a kirohanás, normális reakció, hogy miután beszerelmidrogozva idáig hurcoltam magam, utána a magamhoz térésemkor el akarok tűnni a fenébe. A francba… - hangja alig hallató, a fiút sem fogja már elérni, de ha magában tartja, megpusztul. Megvárta, míg a szobaajtajuk becsapódik – ekkor jött csak igazán jól, hogy Noel ideges -, majd leosont és minden holmiját berakta a bőröndjébe, amit elhozott, majd a táskát a fal mellé állította. Gyorsan végzett, így felment a padlásra újra, hogy szívjon egy újabb cigit. Az ideg majd megölte, legszívesebben megfojtotta volna az első szembejövőt, így nem csoda, hogy kezében kést forgatott. Aztán kivágódott a padlásajtó és Ombozi dühödten ragadta meg Michelle mindkét kezét, jó erősen megszorítva. A finom kezekből egy pillanat alatt hullott ki mind a kés, mind a cigaretta. Fel sem fogja a hallottakat, így mikor a fiú vasmarka lekerül a lányéról, egyszerűen pofon vágja, majd kezével becsapja a padlásajtót, de ő maga a helyiségben marad.
- Szerinted nekem nem esik baromi rosszul?! – az addigi kellemes hang, üvöltéssé változik. Az egész padlás visszahangzik. Mich még soha életében nem üvöltött senkivel. Soha. – Azt hiszed azzal, hogy idekötsz, majd könnyebb lesz neked? Mert nem! A következő két nap egyenes szenvedés lesz, amihez nem tudok és nem is akarok jó pofát vágni! – a hangja betölti a teret, Noel valószínűleg megdöbbenhet a mindig higgadt, halk szavú lányon, aki jelenleg épp állati módon kel ki magából. Felbőszített vadként támad csak úgy, mint társa, bár az elhangzott szavak eljutnak a tudatáig és a szívéig is, de kényszeríti magát az ellenállásra. Nem hajlandó. Nem, ha belehal sem.
- A menekülés nem az én asztalom. De ami kettőnk között történt, az nem természetes úton kezdődött, hanem valami nyomorult bájitallal, vagy tudom is én! Szerettem veled lenni! – fakad ki, majd széttárja karjait. – De ez nem ilyen egyszerű. Én nem egy belőtt szerelmes akarok lenni, sőt, tudod mit? Semmilyen sem. De ha úgy hozza a sors, akkor azt akarom, hogy valóban én kezdjem el ezeket az érzéseket érezni. Itt belül – szívére mutat egyenesen és a szemkontaktust végig tartja. Kemény a lány, magához is és Noelhez is. De most képtelen tisztán gondolkodni. Egyszerűen nem megy. – Az érzéseim az emlékekből fakadnak. És a tieid is. Nem azért érzed azt, amit, mert a sors hozta így, vagy mert tényleg ez lett a vége. Hanem mert együtt töltöttünk egy hetet – a kimondott szavak szinte visszhangoznak az üres térben, közöttük lebegve, egyre csak növelve a feszültséget. Az utolsó fiú által kiejtett mondatok pedig végképp felteszik az i-re a pontot. Michelle szeméből sugárzik a sajnálat és a lemondás. Neki ez kevés. Eddig egyetlen embert szeretett, de ahhoz nem volt szükség segítségre. A szíve választotta. Noelt viszont nem. Lehet, ez később változna, de ehhez idő kell, sőt, annál is több idő. Ami most, jelen pillanatban nincs nekik.
- Nézd. Szeretnék hazamenni. Megértem, hogy a szüleid miatt aggódsz, de megmondjuk, hogy vizsgáink vannak, sietnünk kell haza. Ami pedig ezt illeti… - ezzel célozva kettejükre – Szerintem egyelőre hagyjuk. Én erre most képtelen vagyok. Ez nekem sok egyszerre. Nem tudom, hogy az idő mit fog hozni, de jelenleg nem vagyok képes komoly érzéseket táplálni senki iránt. Megrémített az elmúlt pár nap, talán ha csitul ez az egész, beszélhetnénk újra. De most nem megy – a bűvös szó továbbra is ott lapul benne, de nem bírja kimondani. A hangja immáron nyugodt, némileg csalódott, de határozott. A tartását lassacskán visszanyeri és lehajol a földön lévő késért, majd megint forgatni kezdi, miközben a másik válaszát várja. Nehéz ügy.
Szál megtekintése
Michelle Angelique Saint-Venant
Auror, Bogolyfalvi lakos


III. Az Uralkodónő
offline
RPG hsz: 309
Összes hsz: 2169
Írta: 2015. augusztus 24. 23:23 | Link
Mihael
~Velencei tó környéke, röviddel a Madagaszkárról való visszaérkezés után~

Nem tagadhatja le, hogy kissé meglepődött, mikor Mihael felhívta. Tartják a kapcsolatot, de ez az utazás picit váratlan volt, ami azt illeti. Nem igazán tudta mire vélni, azon túl persze, hogy jól esett volna az ő szívének is, ha egy kis időt együtt tudnak tölteni. Mihael talált valakit magának, ami persze jó és így, hogy Michelle is megállapodott, szőkénk kissé félt, hogy a kettejük kapcsolata majd elsikkad. Szinte repes szíve, hogy nem így lett, épp ezért nem is kérdés, hogy amikor invitálta ikre, azonnal igent mondott. Nem szedett össze túl sok holmit, előkapta a legkisebb sporttáskáját, beledobott két váltóruhát, fehérneműt, csak a legszükségesebbeket, amik az alap higiénés feltételek biztosításához szükségesek. Egy órával később már Budapesten találkoztak és autóval mentek… Valamerre.
Az egész olyan különös volt. Végig csak beszélgettek, annyi mindenről volt szó! Amiket rég meg kellett volna osztaniuk egymással, minden más volt. Mintha kilométerről kilométerre gyűrték volna le a feszélyezettséget. Az időjárás is olyan dolognak tűnt, amit már hosszú évek óta nem vitattak meg, aztán persze testvéreik és a régi ismerősök is szóba kerültek. Nem volt erőltetett, mindketten felszabadultan tudtak beszélni, tulajdonképpen akármiről. Észvesztően hiányzott ez a lánynak, bár sohasem vallotta volna be magától. A tény, hogy rendeződni látszik a kapcsolatuk, megnyitotta. Érzései felszínre kerültek és ismét úgy nevetett, ahogy annak idején. Azzal a vidám, göndör kacajjal, ami régen mindig betöltötte az otthont, majd az iskola falait, és végül még költözésük elején a bogolyfalvi házat is. De Mihael is sokkal jobban nézett ki, a köztük lévő szakadék szép lassan csökkenni kezdett.
A hely, ahová furikáztak maga volt a csoda. Nem mondhatnánk, hogy Michelle odavolna az efféle kérókért, de még neki is el kellett ismernie, hogy rendkívül nyugodt, ráadásul el van szigetelve minden olyan zavaró tényezőtől, ami befolyásolhatná őket. Zaj, irritáló emberek, munka, bármi. Most tényleg csak ketten vannak. Tüzetesen körbejárta a házat és visszaérve meg is dicsérte öccsét a választásért. Egyszerűségében rejlik a nagyszerűsége, ez nyilvánvaló.
A nap további része is kellemesen telt. Évek óta nem beszéltek annyit összesen, mint most, ezen az egyetlen napon. Éjszakába nyúlóan mókáztak, voltak mindenféle témák, végül kártyáztak, ettek, ittak, ami csak jól esett. Az egész kiruccanás csakis kettejükről szólt. Michelle emlékezetében még elevenen él, hogy kisebb korukban hányszor virrasztottak együtt és beszélgettek, játszottak, vagy csak feküdtek egymás mellett némán, fogva egymás kezét. Ezek olyan dolgok voltak, amik erősítették a kettejük közt feszülő köteléket. Hiányzott neki az egész. Végtelen űr tátongott Mihael helyén, ami szép lassan betömött lyukká zsugorodik. Közel sem értek a történetük végére, milliónyi megbeszélnivalójuk lenne még, de felesleges elsietni. A lánynak van egy olyan megérzése, hogy bőven lesz még alkalmuk mindent rendbe tenni, főleg, ha akarják és, miért ne akarnák? Hiszen erre vártak jó ideje, a lehetőség pedig előttük áll.
A hajnal a tornácon éri őket. Michelle nekidől ikre mellkasának, aki állát az ő fején nyugtatja. Az ölelő karokra csúsznak kezei és finoman simogatják. Olyan gyengédség árad minden mozdulatából, az a földöntúli szeretet, amit mindig is érzett iránta. Ahogy öccse elmosolyodik, úgy kúszik fel az ő arcára is a jól ismert görbe. A kérdésre természetesen nem válaszol, mindent elmond, hogy nagyon picit megszorítja a fiú kezét, mielőtt folytatná a finom járkálást ujjaival. Nem érzi úgy, hogy szavakra volna szükségük. Hosszú idő óta végre nincs.
Mihael szavai nem mondhatnánk, hogy nem érik el a szívét is. Emellett érzi, hogy valami gond is lehet a dolgok hátterében. „Rajtunk, hármónkon kívül senki mást.” Ez az igazi vészjelzés. Se David, se Nina. Se senki. Csak ők, a szűk család, akik Mihael szívének olyannyira kedvesek. Michelle eddig sem kérdezett testvére munkájáról, de tudja is mélyen, hogy nem árulhatná el neki. A kulcsokat átveszi és hosszasan nézegeti, míg a másik folytatja mondandóját. Ennek a kulcsnak súlya van. Nyel egyet: ez a dolog nagyon komoly. Keveredtek együtt kétes ügyletekben, vitték már vásárra a bőrüket, de most ikre tényleg fél valamitől. A vállán nyugtatott fejhez dönti sajátját, kezével finoman simogatni kezdi a barna hajat. Mély levegőt vesz, mielőtt bármit is mondana.
- Akármi legyen, ígérem, hogy nem árulom el senkinek – egy puszit nyom öccse feje búbjára, majd ugyanúgy visszadönti fejét, mint eddig. – Nem bánthatnak téged. Nem engedem meg. Nem adok rá engedélyt, hogy meghalj, vagy bajod essen, megértetted? Nem engedem. Velem maradsz és én veled maradok. Egy család vagyunk. Ha bármi történik tudnod kell, hogy számíthatsz rám, ha kell a világ végéig is elmegyek veled. Ígérd meg, hogy vigyázol magadra – bármennyire is nyugodt a hangja, benne van egy szokatlan keménység is. Nem az a régi, utasítós, hanem az a fajta, amitől más emberek hangja végleg megremeg és összetörnek. Szőkénk fél összetörni, mert érzi, hogy legalább egyiküknek erősnek kell lennie. Bele sem mer gondolni, mi történne, ha elvesztené Mihaelt. Legszörnyűbb rémálmaiban szerepel csak, hogy egy temetésen áll, ezekből pedig sosem tud egyszerűen felébredni. Nem akarja, retteg tőle, hogy egyszer nem lesz miből felkelni, mert valósággá válik. Öccse karját szorosabbra fűzi maga körül és megint egy puszit nyom, ezúttal az arcára.
- Minden rendben lesz. Nem szúrjuk el többször. Borzalmasan hiányoztál, annyira sajnálom, hogy hagytalak elmenni. És azt is, hogy egy utolsó görény voltam. Azt hittem beleszakad a szívem, mikor eltűntél. Soha többé ne csináld ezt, oké? Soha többé – elcsuklik a hangja, egy darabig pedig nem is folytatja. Még benne bukfencezik az utolsó mondat, amit eddig nem nyögött ki, de nem tudja, hogyan fogalmazza meg. Talán úgy, ahogy kikívánkozik. – Még egyszer nem élem túl – nyel egyet és fejét hátradönti, hogy Mihael vállára boruljon. Az ég van vele szemben, könnyek csípik a szemét, de nem hajlandó sírni. Lehunyja kékjeit, hogy összeszedje magát. Nem kell a dráma, az a fontos, hogy végre megint együtt vannak. Nem kell neki több, csak maradjanak így még egy kicsit. Csak még egy kicsit maradjanak így.
Szál megtekintése
Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda Fórum→Bagolykőtől távol→Magyarországi helyszínek