Vince ♥;;
-Kékes-tető, Mátra, kirándulós-

Lá-lá-lálá-lá-lálá-lá-lá... Luca boldogan dudorászott, még kesztyűjébe bújt és a sapiját igazította fejére. Jó melegen fel kellett öltözni, ami nem volt annyira ínyére, egyébként sincs oda a ruházkodásért, a tél meg kész katasztrófa tud lenni azzal a sok réteggel, amit ildomosnak tartanak és erősen ajánlanak neki. Egy hangyányit bosszús is volt ezért, de inkább ezzel foglalkozott, mint bármi más történéssel körülötte. Az esküvőtől enyhe gyomorgörcsöt és szélütést tudott volna kapni, izgatott volt, de meg is remegtek a lábai a dologtól, furcsa ez, ahogy egyre közelebb van az igazi nagy nap; ami meg a másik részét illeti a hangulatváltozásának az némi családi zűr. Egy igazán aprócska, amiről tudomást sem óhajt venni, volt s nincs, pontosabban. Jelentéktelen tény, ha az ember lánya húszas éveiben szembesül vele, hogy lehet nem ő a legkisebb gyerek, hogy lehet van egy húga, hogy ez a húg itt van az orra előtt és nem is kicsi. Felejtős téma, pedig egyszer majd valamit kell vele kezdeni, főleg ha előkerül az esküvői vendéglista. És itt ért össze a két téma, amitől nagyot ugrott a gyomra. Biztos csak éhes.
- Vinceeeeee. Készen vagy?
Nagyot sóhajt, mikor Vincét keresi tekintetével, hogy indulhatnak-e végre. Nagyon várta már ezt a kis kirándulást, a havat szereti a tél minden hátrányának ellenére, és hol lehetne ezt jobban kitapasztalni, mint az ország tetején. Kulcsos faház, kettecskén való őrület, és lehetőségek tengere. Luca amennyire szerette a pörgést, most annyira akarta ezt, és hogy kicsit kisajátítsa Vincét, a szabadidőt és mindent. Úgy is nemsokára a pályán kell jeleskednie, és nem a kis aranyost kergetve, hanem Manda oldalán figyelve és bizony meccset irányítva. Jó, be kell vallania, ezt nagyon várja már. Sok új vár itt rá, ami feldobja nagyon.
- Kaptunk ilyen térképet, mehetünk ezzel is szerintem, van több út is, melyik lenne jó?
Természetesen a "van több út" kettőt jelent, csak Luca rosszul értelmezi és az egyéb légi jelöléseket is sikeresen belevette. Ja, amúgy meg fejjel lefelé is nézi a térképet, nem baj, nem a buksi tartalmadért szeret Vince!

Vince ♥;;
-Kékes-tető, Mátra, csapassuk, A bármit is!-

Hideg és nem a legkedveltebb hely, de ha Luca egyszer kigondolta, hogy ő ide bizony el fog jönni, akkor az úgy is lesz. Megvoltak a módszerei, amivel elérte általában azt, amit szeretne, és ehhez nem feltétlenül a képességére kell gondolni. Bár sokféle tehetsége van. Például a táncával tömeget lehet oszlatni, a sírásával meg olyan szíveket is megolvaszt, amit sneki más. De visszatérve, Vincén érezte a vonakodást, de úgy érezte ez jó lesz és menni kell.
- Hupszika, jövöööök.
Pillantott az ablakra, majd zsebébe csúsztatta az asztalon heverő édességet és ki is lépett bezárva maga mögött az ajtót. Nagyot nyújtózott, csak aztán próbálta értelmezni azt az útikönyvből származó szép és színes valamit. Sikertelenül.
- Akkor nem is fogunk szánkózni vagy síelni?
Szomorúan biggyesztette le a száját, még várta, hogy visszakapja a sok színes vonalkával rendelkező térképet. Értette - vagy azt hitte - mire akar utalni a vőlegénye, de inkább csak grimaszolt egy kört, majd körbenézett. Bátran szorította jobbjával Vince kezét, miközben felhagyott a hirtelen jött origamis gondolattal, és csak feltekerte a papírt úgy hadonászott vele.
- Nézd, tök szép arra a táj, hopp lyuk - azzal hirtelen esett az amúgy is alacsony lány egy jó 10 centit a hóban, sebaj. Vigyorogva kievickélt, szorítva Vince kezét. - Majdnem találtam egy völgyet! Kérsz csokit? Kicsit havas lett a zsebemben, de jó még! És csak egyszer haraptam bele.
Alapvetően nehéz lelőni, de most kicsit direkt is vette át a beszéd szerepét, nem volt oda az elképzelését, hogy Vince kérdezzen, vagy hozzon fel valamit, amit nagy felnőtt módra át kéne tárgyalni.

Vince ♥;;
-Kékes-tető, Mátra, csapassuk, A bármit is!-

Luca mellett nem könnyű, ezt bárki, aki volt valaha a közelében alá tudja támasztani, azonban Vince türelme feneketlen minimum. Ezt a lány is tudja, és igyekszik nem visszaélni vele, még akkor sem, mikor túlpörög és tudja, hogy csak egy kis energiabefektetéssel el tudná érni, hogy Vince boldogabb legyen például. Kimondva-kimondatlanul, de elfogadta őt úgy, ahogy van, amivel az egyik dolgot, amitől tartott kissé, kipipálhatta. Igen, még akkor is, ha most éppen nem túl jó kislány, bár nem szándékosan.
- Mi, neeem, nem-nem-nem. Az alapja ennek nem én voltam, és nem direkt volt. Esküszöm. - Megadóan nézett kiskutyaszemekkel Vincére. Ő generálta, de nem akarta átragasztani, tudja ő, hogy előbb-utóbb majd megjön a kedve. Vagy reméli. - Rendben, az nagyon jó lenne, meg csinálhatunk hóembert is, vagy bármit. Hónyulat...hómókust! Senkit nem diszkriminálunk.
Ez utóbbi szót nemrég építette a szókincsébe, szinte alig várta már, hogy használja is. Napi kisebbik öröm pipa. Közben kihúzza a zsebéből a karamellás csokit, lehúzza a visszatűzögetett papírt, meg lefújja a hópelyheket, és kedvesének adja. Ő pedig a zsebében kotorászva keresi a narancsos cukorkát, tudja, hogy még volt egy, és azt magának dugta el. Jó, nem kellett, mert Vince is tudja, hogy imádja és mindig meghagyja neki.
- Hm? Mi?
Értetlenkedik, de egyáltalán nem fordul felé, a látszatkutatás annak ellenére, hogy megvan már, amit keres folytatódik és szaporázza lépteit is. Kicsit oszladoznak a boldog felhők benne és némi ellenállás, na meg düh kevereg, de érzi, hogy ha az imént ilyen nyilvánvaló volt, türtőztetnie kell magát, így mosolyogva fordul szerelméhez.
- Őt is el akartad vinni szánkózni talán?

Vince ♥;;
-Kékes-tető, Mátra, csapassuk, A bármit is!-

Annyi minden eszébe jutott Lucának, és mindezekkel magát igencsak elfoglalta, annyira, hogy az se tűnik fel neki, ha éppen az pofijába tódul a hó, mert arcon vágja egy faág. Gratulálunk eme remek tehetséghez, de legalább jó kis ébresztő a belső világából. Vincére néz, szemöldöke felkúszik, majd nevetve bólogat. Jó, persze csak viccel, de Lucánál a vékony határ sincs meg a legtöbbször a kettő között.
- Neeem, nem muszáj mindet egyszerre, csak nem tudom neked mihez lenne kedved, mint felhívtad rá a figyelmet nem lelkesedsz...
Luca nem szokott komoly lenni, vagy az ilyeneken lovagolni, ez a megjegyzés is inkább abból fakad, hogy őszinte és amit érez, azt szóvá is tesz. Néha ha kell, ha nem. Most például maradhatott volna kimondatlan is, de van benne remény. Remény arra, hogy akkor lovagolnak kicsit a ki és mit szeretne inkább témán, mintsem azon, hogy beszélgessenek egy lányról, aki itt sincs. Akihez még nincs is semmi köze, ha meg rajta múlana, nem is most lenne. Csapattársak voltak egy rövid ideig, majd mikor Luca távozott a csapatból kapitány lett a kislány. Ügyes volt és szépen taktikázott, de ennél nem ismeri jobban, és így érzi most jól magát.
- Helyes, ugyanis fogunk is, együtt, ülhetsz te előre, ha szeretnél. Láttam egy jóóó nagy pályát kicsit feljebb.
Mondta boldogan, igyekezve nem reflektálni semmi egyébre, pedig csak megmozgatják az érzelmeit a szavak újra, és újra. Csak az a furcsa, hogy nem a méreg és a düh tódul ki a testvérség emlegetése okán, sokkal inkább a kíváncsiság és az elutasítás együttese. Nem lehet Lucán kiigazodni.
- Ennyire jól megismerted Maját, mikor beszéltetek?
Szándékosan a nevén hívja, bár jóval kevésbé érdeklődően mondja, próbálja takargatni a nyilvánvalót és az elsődleges elképzeléseire hagyatkozni: ő akar maradni az egyetlen legkisebb.

Vince ♥;;
-Kékes-tető, Mátra, csapassuk, A bármit is!-

Luca semmit nem szeretett félbehagyni, feladni vagy eltolni későbbre. Hirtelen volt kissé talán, de a kitartására sosem lehetett panasz, arról nem beszélve, hogy a fejébe vett dolgokról se tudták lebeszélni. Egy-két alkalommal Vince tudott rá hatni, vagy még Zoé, de másnak ez sem ment. Vagy ha mégis, az egy gyenge illúzió volt inkább. Most csak beleegyezően bólintott, közben lábával egy-egy lépés után a hóba rajzolgatott és igyekezett a totál  kiürült buksijában a kongást fenntartani, szemben a családi drámával.
- Leginkább sehogy lenne a legjobb. Mármint nekem aztán semmi bajom, jól működött a csapatban, jó kapitány is volt a navinében. De ennyi. Egy jó háztárs volt... meg jóban van Véda lányával is...pff.
Merev, lüktető ellenkezés, Lucában csak úgy pulzált a kényszer, hogy oda-oda szúrjon. A volt házvezetője felé kicsit több van benne, mint harag, nagyon nem kedvelik egymást, újabb oknak érzi, hogy kerülje ki ezt a kapcsolathálót. És most először talán gondolkodásból válaszol. Érzi, hogy Vincének nincs jó kedve, és mivel csak ezt tudja, gondolatot nem olvas így igencsak azt hiszi ez amiatt van, mert ő ilyen, amilyen. Szomorú sóhaj hagyja el a száját, aztán megtorpan.
- Biztos jó ötlet ez az egész?
Itt leginkább arra utal, amivel Vince tömi a buksiját, hogy engedjen egy kicsit, hogy legalább vegyen róla tudomást, nem kell szeretni, ismerni, beszélni vele jelenleg, csak induljon el a jó úton. Csak elhúzza végül a száját, és figyeli, ahogy szánkóznak, majd eltanyálnak az emberek. Felnevet, miközben Vincnek nagyban mutogat egy nagyobb dombot.
- Ott kéne lecsúszni, mi ügyesebbek vagyunk! Sokkal-sokkal! Vagy most körül is nézhetünk csak, nem bánom ám, már itt lenni is olyan szupi.
Csillogó szemekkel fordult felé, és csókolta meg kedvesét, aztán teljesen természetesen húzódott el és a kezét szorítva indult tovább.

Vince ♥;;
-Kékes-tető, Mátra, csapassuk, A bármit is!-

Elhúzta a száját és hatalmas sóhajjal keveredett morgást produkált. Miért olyan fontos ez? Miért kell neki ezt elfogadni, és miért kell csak úgy elhinni bárkiről, hogy beleillik egy családba. A szeretethez és az elfogadáshoz édes kevés a vérkötelék, vagy bármi, Luca számára pedig amilyen könnyű kötődni és megszeretni bárkit, annyira egyszerű az elutasítás és az ellenszenv fenntartása is. Persze nem feltétlenül direkt, kicsit ösztönszerű, hogy nem akar változásokat, érte őt már elég az évek alatt, és egyik rosszabb volt, mint a másik. Amik pedig megfordulnak benne, azt éppen mind érezteti is. Nem befolyásolja ugyan Vincét, de tudja, hogy mindent ki tud belőle ezen a téren olvasni.
- Jó! Aki utoljára ér fel, az ül hátra!
Mintha ez akkora tét lenne, de Lucát ez mit sem érdekli. Megkereste a Vince által szépen helyrepofozott csuszka húzóját, majd elindult futólépésben, előbb háttal, várva, hogy kövesse őt szerelme, aztán megfordult és irány volt lejtőnek fel. Na, a kondija pont nem akadály.
- Héééé, csiguuuusz, gyereeee, mert ránk fog sötétedni!
Mint egy kiszabadult ötéves, ám nem zavartatja magát, felérve jól körülnéz, keresi, merre lehetne lecsúszni, és a szánkó elején átlépve le is huppan rá. Félelem érzet... ugyan már, az itt hiánycikk, Vince izgul helyette is, elég az.
- Na? Mehetünk?

Vince ♥;;
-Kékes-tető, Mátra, csapassuk, A bármit is!-

A visszakérdésre szomorúan biggyeszti le ajkait és egy percre még meg is fordul benne, milyen gonosz dolog ez. Pontosan tudja egyébként hogy csak ő pörgi túl a dolgokat, őt élteti csak a verseny és az izgalom, Vince jóval higgadtabb és megfontoltabb tud lenni, talán ezzel is tudja ilyen jól kordában tartani őt.
- Naaaa, menjünk, legközelebb cserélünk helyet!
Ajánlja fel, aztán már be is akasztotta a lábait, áthúzta a szánkó kantárját feje felett szerelméhez, majd felkészült. Az a pár másodperc, amíg száguldanak lefelé Lucának bőven felér sokkal többel is, kettejük közül ő élvezi csak igazán amúgy is. Aztán jön egy bukkanó és hopp, minden fejre áll, látja a fát lógni az égből, vagy mi a szösz. Aztán meg érzi Vincét mocorogni, maga alatt. Más esetben ezen meg sem lepődne, de ami azt illeti a hidegben, sötétben és hóban, miközben szegény fájdalmasat nyög is, nem valami ideális. Ráadásul Luca füle félig a hóban van, tisztán se hall. De lemászik róla, mielőtt bajt okozna. Nagyobbat.
- Lekötöznélek? Ú, játszani akarsz valamit?
Teljesen eltájolták, nincs ám agyrázkódása, csak hibbant és telement a füle hóval. Miközben takarítja le magát és igazítja a ruháját látja, hogy jóformán maguk kezdenek csak maradni. Vincére siklik a tekintete, megvárja még felkel, aztán a kezét tartja, hogy ha megfogja, akkor jó hírrel szolgálhasson.
- Induljunk el vissza, ott majd jobban érzed magad te is. Ezt meg majd...máskor folytatjuk.

Vince ♥;;
-Ülni. Örülni. Megőrülni.-

Lucára nem kifejezetten jellemző az aggodalom, idegesség vagy kiborulás, még ha mástól veszi is át, benne máshogy csapódik le. Most is inkább felfokozott izgalommal viseltetett a dolog iránt, de nem volt teljesen megbékélve. annak idején szinte gondolkodás nélkül mondott igent a leánykérésre, és csak napokkal, inkább hetekkel később realizálódott benne, hogy ez milyen irányba viszi őket. Akkor kicsit megváltozott talán, nagyon szeretett Vincével lenni, és ahogy egyre közeledett a május, egyre jobban ragadt hozzá. Nem akarta, hogy jöjjön egy papír, majd egy hétre rá kisétáljon a legjobb dolog az életéből. Rossz tapasztalatok rulz.
- Hopp, bocsánat. Micsoda sürgés van.
Kemény dió az egész esküvő téma nála, a jelenlegi helyzetben pedig lehet a családban is. Tutira felfokozott menyasszörnyre lehet számítani, pláne majd a véghajrában, amire lelkileg senki nem tud felkészülni. Lucára nem lehet, egy ilyenre meg pláne. Időbe telt, még őszinte örömmel kezdett foglalkozni mindennel, ezért is most tipegnek be csak a terembe, amin ámuldozik nagyokat. Bólogatott a megállapításon, aztán az addig szorongatott kezet elengedve a plafont bámulva indult el, néha belebotolva tereptárgyakba, mint asztal, szék, váza... nincs hozzászokva, hogy ezek szembe jöjjenek vele, mert ugye véletlenül sem ő a hibás. De igyekszik ám.
- Olyan szép nagy ez a hely, meg minden. Láttad ott, azt fenn? Megcsillant, vagy villogott...ú lehet villogós volt az egész? Az milyen szép már!

Vince ♥;;
-Ülni. Örülni. Megőrülni.-

Annak ellenére, hogy látszólag már lefelé kerül a dekoráció, és itt-ott hiányos is, így is van min ámuldozni. Mondjuk Lucának a szó legszorosabb értelmében kicsit uncsi ez a sok pasztell szín, de azért így is meg van benne az a varázs, ami még őt is leköti. Egy idő után már nem akart átesni semmin, ügyesen lavírozott, aztán meg is állt, hogy a szék háttámlájára kötött nagy masnit piszkálgassa. Nem is ő lett volna, ha nem. Persze ilyenkor a fülei csukva vannak, és azt sem érzékeli nagyon, ha emberek vonulnak a közvetlen közelébe. Ilyen ez a sóbiznisz.
- Miii? - Felvont szemöldökkel fordul meg a hanghatásra, aztán mikor Vince tekintetével találkozik az övé elmosolyodva indul feléjük. Fogalma sincs ki az a szőke mellette, bár most a szokott problémázásain túl lett kíváncsi, lehet ő fog nekik segíteni. azt sem igazán tudja a leányzó, hogy mennek ezek a dolgok. Hiába van túl a húszon, olyan most, mint egy 12 éves a búcsúban.
- Őőő...helló, Luca vagyok.
Illedelmesen legalább a nevét elmondta, majd kicsit késve kezet is fogott a nővel, aztán folytatta, amit az imént leginkább magyarázott.
- Nem tudom mi az a plafonon, ami villogott, de annyira szééép, imádom a fényeket, meg a csillagokat. Volt már itt ilyesmi? Csak ilyen kevésbé színes dolgokkal van a terem általában? Egyébként az a masni olyan jól néz ki!
Mutogat minden felé, a legvégén meg a székekre, lehet hogy még ő sem tudja magát követni. Majd alakul ez egyszer biztosan.

Vince ♥;;
-Ülni. Örülni. Megőrülni.-

Azt senki nem mondhatja, hogy Luca nem igyekszik, hiszen nagyon próbálkozik! Leginkább mondatokat formálni, amiknek értelme van. Nehéz, mert ha őszinte akar lenni teljesen, bele se gondolt még ebbe. Nyilván kicsit a benne mocorgó fenntartások magával az eseménnyel nem segítettek sokáig, de már jóval nyitottabb erre. Most mégis vaksötétben tapizik, hogy mi is volna a jó. Nagyot sóhajt és bólogat végül, mikor Vince szótárként is funkcionál élete szerelme, legjobb barátja és segítsége munkakör mellett. Vigyorogva fordul kicsit meg bámulja a plafont, ahogy mini bemutatónak lesznek tanúi.
- Lehet nappalisból estis esküvő itt? Mármint hogy így világosból megyünk át a teremben is a sötétbe, szóval hogy a tánci sötétben legyen, de előtte meg világosban és színes dekoráció között, csak a csillagok lennének mondjuk ilyen fények.
Próbált hozzátenni valamit úgy az egészhez, de nagyjából ismételgeti csak magát, hiszen az, hogy halvány lila sarkifénye sincs, nem kifejezés. Kicsit furcsán méregeti az asztalokat, aztán úgy az egész termet, és a mosoly azért megerősödik az arcán. Nagyon szép, tényleg, de valahol elég különös, hogy nemsokára majd az ismerőseik, barátaik és rokonaik töltik fel a helyet azon a bizonyos napon. A bulis részt nagyon várja, kétségtelen, de a tenyere már most is izzad, ha belegondol magába a fogadalomba. Nem akar semmit újra elrontani esetleg.
- Ez-ez-ez mi volt? Olyan színes fényekkel voltak a csillagok nem csak sárgááás-fehéren. Ez nagyon jól nézett ki! Mi is kaphatunk ilyen nag masnikat? Éééés gerbera! Gerberákból lehetne a virágdísz?
Igen, bizony, az a kedvence.

Vince ♥;;
-Ülni. Örülni. Megőrülni.-

Lucus legalább abban biztos, hogyha azt kell elmesélnie mi szép és mit lát szívesen lelkes tud lenni. Nagyon nem tipikus arajelölt és ez messziről felismerhető, ami azért az őket fogadó nőn is hamar meglátszik, ahogy egy-egy szónál felkapja a fejét. Ekkor Vince átveszi a szót, Luca meg tovább magyaráz. Cukrokról, nyalókákról, édességről. Kvázi hamar lefest egy édeségbirodalmat, ami az éjszakába fut neonokkal és foszforeszkáló dolgokkal. Fogalma sincs, az agya ezt honnan ásta elő, mindenesetre ott van még pár furcsaság, amellett a néhány agysejt mellett, ami neki jutott és megmaradt az évek alatt bőven elfér. IQ helyett neki leginkább EQ jutott. Megesik.
- És azt hiszem ennyi. Nem tudom, hogy ebből mi a jó. Különben sok esküvő lesz akkor? Vagy lesz idejük erre?
Ez a kérdés olyan természetesen bukik elő a lánykából, mintha csak megkérdezné mennyi az idő. Biztos benne, hogy azért foglalkozik velük mert terveznek erre, van idejük is. Nem is tudja ezzel mit akar kezdeni. Lucánál sose tudni, hogy még dolgozik-e benne a félelem az esküvőktől, vagy szimplán buta pillanatait éli.
- Tessék? Jaaaaa. Persze. Mindenkit, aki számít. Úgy értem, aki tényleg számít. - Kihangsúlyozta, mielőtt mg érkezne valami, de elcsúszott vele, tudta s érezte. - Ahham. Mondjuk Lottit meg Legrát tuti, ő lehetne a legkisebb. De ott van még Leonie, Renée, Adri és Verocs.
Sorolja, miközben az ujjain számolgat is. Fogalma sincs mennyi a kevés, a sok és az elég ebben. Csak a legjobb barinőit sorolta fel. Még eszébe jutott a két lány, akikkel egy csapatban van, de annyira nem nagy az összhang, hogy eddig a szintig emelje őket. Közben ennél nagyobb dolog ugrott be neki hirtelen. A tanú kérdése. Dilemmába esett.

Pécs, Király utca, Levendula fagyizó
június 16. péntek
luccrucc

Meleg van, nyár és az egyetemistáknak még évközi szívás. Kellemetlen lehet, be kell lássa Luca. Kivételes a mai délután, ugyanis mivel a sógora tanít, de Maja már jött haza elkísérte őt és a keresztgyerekét Pécsre. Nyilván ennél jóval több oka volt ideérkezni, de legalább némi hajlandóságnak és kedvességnek tűnt a részéről. Beszélgettek és elnevetgéltek, mondhatni egy ideje nincs nagy problémájuk ebből, Lucában van egyedül gát azt kimondani, hogy húgom vagy éppen testvérem. Eh ez az egész kalamajka a féltesósággal. Különben is, már van bennük egy újabb közös, a kedves apjukkal egyikük se beszél. Ennek a gondolata is igen lehangoló, szóval hamar eldöntötte a játékvezetőcske, hogy ideje a nyakába venni az egyetemet és át is slisszolt a belvárosba, miután elköszönt.
Az AMS elég furi egy hely volt a mai napig számára, járt már itt párszor, mindig más oka volt rá, most éppen a szupersztárt kutatná fel, ha már holnap szülinapja van, gondolta ma ennek örömére fagyizhatnának egyet. Holnap ugyanis családi cumót követel tőle Benji, és ha nemet mond, megy a hiszti, szóval ideje visszavonulót fújni a kerüléséből. Nagyjából húsz perce bolyong teremről teremre már és az étkezőben is megfordult kétszer, de sehol nem leli Arlent, kissé csalódottan fordult sarkon, amikor kiszúrt egy ismerős, csodaszép barna loboncot. Hamar a hölgyike mellett termett és még ha magassarkúban is egy 14 éves magasságával rendelkezik, azért elég észrevehetően tud becsapódni az emberek személyes terébe a szövegelésével, így most is.
- Jössz egy fagyira, cica? - Lehengerlően hatalmas vigyorral pislogott fel a Loveguard ikrek női tagjára, hogy aztán elnevesse magát. Kis idő után sikerült megállnia, hogy még valami reakciót kap, lebiggyesztett szájjal előzze meg a mit csinálsz itt kérdést.
- Nem találom a tesód, szerintem eldugták előlem, de már eléggé megkívántam az édességet...

Pécs, Király utca, Levendula fagyizó
június 16. péntek
luccrucc

Minden túlzás nélkül mondhatja a volt navinés nő, hogy ez a nap sem lett még kerek egész. Különben a fiatalabbik - már nem - Czettner lány kitett magáért, megköszöntötte őt így előre is, meg még ajándékot is kapott, amit elég furcsán viselt elsőre, de aztán nagy örömmel bontogatta a csomagot megölelgette a barna lányt és útjára is indult. Hát, ilyen ez, a szülinapok is összehozzák az embereket. Meg a legtöbb ünneppel járó esemény. Ma viszont nem nagy bulira, csak egy finom fagyira vágyott a városban, aztán egy nagy ölelésre és szundira, mert holnap hosszú nap lesz ha a család szeme elé kell újra kerülni. Lassan, de biztosan lépdelt Pécs utcáin, majd az egyetem épületében még meg nem pillantotta Kenzie-t. Kacarászva rázta meg a fejét a kérésre, nem nagyon akarta elhinni.
- Nyuuugi, menjünk-menjünk. Mit tettek veled? Megpróbálták lerángatni a ruháid, hátha Arlen valaha hozzáért? Vagy azt várták, hogy varázsütésre Te lesznek, ha hozzájuk szólsz?
Nem értette az ilyen lányokat, egyrészt a rajongásnak is néha új szintjét vélte felfedezni bennük, bár amúgy határozottan jót röhögött, mikor lemarták Arlenről a ruhákat szemmel, avagy mikor egy behajított törcsiért tömegverekedtek. Nem egy tipikus barátnő ebből a szempontból. Tudja, hogy ahogy neki a kviddics, úgy Arlennek ez az élete. Supportól és ha kell, mikor a színpad mögé kell húzódni, megteszi. Ez a legkevesebb, mindketten jól ismerik a rajongók igényeit. A másik dolog, ami viszont nem vicces, inkább kétségbeejtő volt, az a más lányok nagymértékű bálványozása volt számára, az, ahogy megszállottan járkálnak utána vagy hajszolják valaki figyelmét. Nem irigyelte a Loveguard lányt.
- Az egyetemtől csak pár perc, de ott nem járkálnak, mert nem ismerik annyira a helyet. - Azzal belé karolt és kilépve az épületből egyből kanyarodott is balra, hogy leérhessenek a Széchenyi térre, onnan pedig a Király utcán haladva a kiszemelt fagyizóba keveredjenek.
- Mi újság amúgy a kis csajhalmon kívül? Pasik, buli, fanta?

A kacskaringós fővárosi utcákban kavargott a volt navinés hölgyike, igyekezett elérni, hogy megkapja az okmányait, amik végre elkészültek. Úgy esett, hogy elhagyott párat, azokra pedig szüksége lenne, így kénytelen volt elmenni értük Budapestre, majd tovább indulni, ha már megint az országban van. Platformos szandis, szoknyás, alacsony tündérke vette be Pécset nem is olyan kis időre, mikor Kiva kérésére pár dolgot elhozott a húgának. Nem kifejezetten zavartatta magát, ha valakit meg kellett látogatni, de voltak olyan pontok az életében, amivel az azonosulás nem ment egyszerűen, nála a családi szálak is ide tartoztak. Még mindig nem volt barátságban a testvér kifejezés használatával, pedig valahol szerette volna, ha sikerül. Próbálkozna, talán szeretne. Viszont, csak azért, hogy legyen kellemes is a hasznos mellé mindenképpen, ki is kutyázta magát Volttal még vendégeskedett. Imádnivaló a fehér tappancsos, jól össze is nyalta a játékvezetőcskét.
Azonban a nap egyetlen pontja sem magyarázza azt, miért ült egy hatalmas mosoly az arcán végig, ahogy nagy szemekkel nézelődött és a hazahoppanálás helyett csak sétálgatott. Hogy hogyan is került a pécsi forgatagba, majd abba a bizonyos utcába, ahol végigtipegve meglelte Maximus lakását, igazi rejtély. Leginkább neki is, de nagy lelkesen szelte át az utolsó lépcsőket, majd az utat és elérve a lakáshoz nem törődve az idővel, a bámuló nénivel, akinek intett, be is kopogott. Megigazította magán a szoknyát is közben, hogy aztán az ajtóra tekintsen az ujjait összefűzve maga előtt billegett jobbra és balra a lábain.

Hazugság lenne azt mondani, hogy Luca minden lépése kiszámítható és előre megtervezhető. A legtöbbször neki sincs halvány lila segédfogalma sem arról mit és miért tesz, na meg legfőképpen minek. Most is az a helyzet vele, hogy nem tudna indokot, miért keveredett pont ide, viszont odabent cseppet sem bánta, jól érezte magát ettől, akkor meg miért ne? Pár apró kopogtatás után csak várakozott és a megdöbbent tekintetre hasonlóan bután és nagy szemekkel meredt felfelé a németre.
- Én - mondta nagyon egyértelműen, majd észlelve milyen ügyes lett a válasz folytatta - azaz Luca, szia.
Nagyjából együtt mondták ki a Törpe nevét Maxikával, ezen pedig el is vigyorodott. A kérdésre csak megrántotta a vállát, mert hát nem volt rá válasza, csak itt volt és feltételezte, hogy nem zavar, mert mért tenné? Aztán lehet nagyon téved, de ezzel addig nem törődött még be nem tipegett az ajtón és egy női táskába nem botlott. Illetve nem rúgott bele, illedelmesen átlépte, mintha nem okozna meghökkenést a ténye. Mondjuk furább lett volna magassarkúba botlani. Luca nem egészen esett kétségbe a lététől ennek a darabnak, jobban érdekelte Maxi. Sajnos a kelleténél is, másként minek lenne itt?
- Ühm, igen egyedi ízlésed van - pillogott a válla felett a vendéglátójára és meg is torpant. Visszatartotta szépen a kikívánkozó nevetést, ahogy elképzelte, amint ezzel a kacsóján lavíroz az egyetemen a férfi. - Itt voltam aaaz őőő rokonaimnál, és gondoltam megnézem még mindig szép vagy-e. Veled mi a helyzet?

Alapvetően egy elég pozitív és sugárzó jelenség tud lenni a Törpe, pláne, ha olyan kedve is van a ténykedéséhez vagy az adott személyhez. Most sem hazudtolta ezt meg, ahogy lábujjtól fejbúbig mosolyban betipegett a német lakásába anélkül, hogy zavartatta volna magát. Illett volna, talán azt is megkérdezni, hogy zavar-e, de valahogy kimaradt. Előfordul, a legjobbakkal is. A tekintetével a lakás ezen szegletét mérte fel, kicsit elidőzve az átlépett táskán, ami azért kiemelte volna a szép barna szemeit Maximusnak bizonyosan.
- Igen? Pedig már elgondolkodtam, hogy veszek neked egy újabbat szülinapodra. Fenébe, most kereshetek új ötletet - biggyesztette le az ajkait a hölgyemény. Nem mintha komolyan gondolta volna, legalábbis azt a részt, hogy táskát keressen, a többi bizonytalan és ő maga se akar a szavainak utánagondolni. Általában felelőtlen kijelentéseket tesz, de az a legrosszabb, hogy minden következményt figyelmen kívül hagyva meg is valósítja ezeket. Követhetetlen. Pont, mint a sötét hajú hölgy, ami ingatag lábakon távozóra fogta. Luca nem resttel utána fordulni és hunyorogva végignézni, majd a szája elé tette a kezét, hogy ne látsszon, majdnem nevet.
- Khm, hát, ha főztél, és ő így menekült el, meggondolandó, nincs-e dolgom inkább - pillogott fel a barna szemekbe, aztán csak a csukódó ajtó felé. - De vállalom a kockázatot, viszont puhány barátnőd van, tudod?
A megjegyzés után inkább csak szépen nézelődött minden különösebb ok nélkül, hogy aztán végigmérve a németet hümmögjön. A pofi nagyon rendben volt, a popsiját múltkor már lemeózta, azzal sincs bizony problémája, és mással sem, ahogy lassan végignézett rajta a lábától a feje tetejéig. Bólogatott is elismerően párat. Akkor szúrta ki, hogy a nóziján van egy lehullott szempilla, szóval lábujjhegyen nyújtózott fel, hogy leszedje, próbált nem úgy közelíteni, mint aki a szemét készüli kiszúrni, aztán a mutató és hüvelykujja közé fogva Maximus szája elé tartotta. - Kívánj valamit, aztán fújj rá háromszor!

- Úúúúúúú! Múltkor pont láttam ilyen karácsonyit, rénszarvasos, és hópelyhes ééés nagyon piros. Szerintem az tuti bejönne. Tudom, nyár van még, de na, szeretem az ünnepeket.
Nem különösebben zavarta a kviddicsest, hogy a legtöbb esetben mások számára összefüggéstelenül beszél és ő ebben még örömét is leli. Talán kellene, de esze ágában sincs, sőt. Az előfizetésre csak vigyorogva megcsóválta a fejét elgondolkozva. Azért nem szereti ezeket, mert akarva-akaratlanul is belefuthat az ember olyanokba, amik nagyon nem szépek. Hiába nem fél - gyári hiba ugyebár -, így a horrorral sincs semmi baja, de vannak undi filmek és sorozatok. Meg szomorú mesék és filmek. Szóval inkább nagyobb időnként a bevált műsorra szavaz. Ebben nem túl nyitott. De még mielőtt elveszne a filmekben jól fel is rázzák őt, jelen esetben a barna távozása és a finom illatok. Kajaaa. De nem szabad. Szomorú.
- Biztos elfelejtette kikapcsolni a sütőt otthon - rántotta meg könnyedén Lucus a vállát egy fél percre a nyitott ajtó után nézve, majd ismét Maximusra. Ekkor már a mosoly is megint visszaköltözött a rácsodálkozás helyére és csak nagyokat pislantva vette tudomásul a választ. - Áh, értem.
Nem, igazából nem nagyon érti, de lehet ő van kicsit szabadosan összerakva a fiú-lány barátság kapcsán, meg abban, hogyha összekerül pár itallal két vonzó ember, azt nem nagyon érti, abból, hogy lesz viharos távozás meg…. Falak. Nem filozofálja túl. Inkább a végigméricskélést követően szempillamentesítésbe fog, aztán várja azt a bizonyos kívánósdit. Mikor megtörténik, akkor póló hiányában kicsit beharapva a száját nézelődik, végül Maxi oldalánál a nacija szélére hinti.
- Háááát, nem tudom. Tudod a hullócsillagos a legnagyobb és legfontosabb, azt sosem szabad elárulni, különben még esélye sem lesz, hogy teljesüljön. A szülinapit csak nem szokás, de ezt… ühmhm.
Letagadhatatlan, hogy kíváncsi lett, mit is kívánt a német és ez bizonyosan ki is ült az arcára még beljebb sasszézott a konyhájáig, ahol megtámaszkodva a pulton figyelte a férfit.
- Bár nincs itt senki, szóóval, ha megsúgod, szerintem nem tudják meg. Tőlem biztosan nem - vigyorgott rá lelkesen Lucus.

Luca különösen jól elvolt a téllel, hiszen névnapja van, szülinapja és karácsony is. Ennyi jó egy helyen még sok is talán, meg ugye a Télapó is jön, meg szilveszter. Teljes boldogságcsokor. Nem is meglepő, hogy az ajándékötletei is ide köthetőek, jobban belegondolva pedig egészen jogos gondolatmenetekbe tud bonyolódni.
- A neten? Nem tudom egyébként, még nem. Bár… mikor is van a szülinapod? - pillogott rá a kérdés közben, hogy aztán végignézze a hurrikán kitelepülését. Nem mintha nagyon bánta volna, sőt, jobban belegondolva valahol belül egészen örült ennek a pálfordulásnak. Innentől egészen lényegtelenné is vált a zavar-e kérdés, egyértelműnek vette, hogy nem. Hát kitessékelhették volna a barna után más esetben, nem?
- Hát őőő…. Nem tudhatom.
Luca ezzel lezártnak tekintette, főleg mert ő is az egyetlen, amit fel tud mutatni egy különleges süti, meg próbálkozás, ami után Léna konyhája porig égett. Nem egy szerencsés alkat, ha „csináld csak, menni fog” módon hagyják őt a konyhában. Szeret bárkit nézni, ha olyan, segít is, de vannak veszélyei. Leginkább a figyelme nem valami koncentrált, azt tényleg csak a pályán tanulta meg megfelelően élni.
A kis szempillás jelenet éppen elég volt arra, hogy gondtalanul elidőzhessen Maxika nézegetésével, de miután megesett a kis kívánság, befelé oldalazott, hogy a konyhába helyeződjenek át. Ő maga remekül elült egy ponton és nagyon szépen tudott várni.
- Talán egy pici…nagyon - vallotta be végül, a kíváncsiság amúgy is kiült a pofijára, kár lett volna tagadni. Egy félmosollyal végül csak körülnézett, mi is készül, bár ettől nem lett okosabb, érthetne talán hozzá jobban, mint más korabeli lányok. De még azok férjet vadásznak, főznek, vagy azon agyalnak, ki tartja majd el őket, a Törpe nem. Ő repül, él, boldog, kutyázik. A főzés kicsúszott a kerettantervből. Mikor Maximus visszatért hozzá kiszélesedett a mosolya úgy nézett rá kicsit bandzsán. Azért picit reménykedett, hogy nem szalad tőle most már túl messze. - Ú, hát szeretek alkukat kötni, mit szeretnél érte?

Talán illett volna nem folytatni, vagy bele sem kezdeni, de ezzel a hölgyike mit sem törődött. Mikor neki a karácsonyos téma él, akkor nagyon. Mindegy az évszak, a hónap vagy a nap. Bár az talán furcsa lehetne, hogy ebben partnerre lelt, mert legtöbbször csak kukán néznek rá és elengedik a füle mellett, nem még megvitatják vele mondjuk milyen a jó karácsonyi pizsi, vagy zokni. Vagy ajándék.
- Óóó - szólott Lucából a megvilágosodás hangja, de nem különösebben Maximus miatt elsőre. Szóval nagy vigyorogva tapsikolt párat örömében, mert felfedezett valami apró, pillanatnyi csodát, ami éppen nagyon bejött neki. Jelen esetben azt a véletlen, ami ki tudja ezek után mennyire az. De még mielőtt befejezte volna, vagy inkább elkezdte, hagyta távozni a másik lánykát. Jobb így.
- Szóóval, hol is tartottam? Zoknik, karácsony, ajándék, szülinap, december 16. Ó, tudom! Szóval találd ki, kinek van másnap… - legszebb szempillarebegtetéssel közölte, várva, hogy ha szükséges naagy jelzésekkel jelezze, hogy ugyan elég alacsonyan, de itt ám a megoldás.
- Akkor nem volt olyan fontos - rántotta meg a vállát a lányka, mielőtt még a konyhába tipegett volna a kívánságot egyelőre az úton felejtve. Figyelte, ahogy Maximus rutinosan mozog az edények-kanalak-ételek háromszögében és valahol csodálta is a dolgot, ő kicsit alkalmatlan ezekre, szomorú. De persze a kérdésre egyből csillogó szemekkel meredt nem csak a tésztára.
- Aaakár mindkettőről lehet szó. Holnap délutánig szabad vagyok igazából - és a kutyának sem hiányzik, már most szó szerint is értve, hiszen hétvége van, ilyenkor túlteng az önkéntesek tettvágya és bőven elvannak a kutyikák nélküle is. A barna szemeket keresve az ujjait végigsétáltatta a német kézfejétől egészen a válláig szépen lassan, ott aztán pár köröcskét leírva megállt. Az ilyen titkos kis kérések mindig fontosak, Luca eléggé hitt bennük, de most meg volt győződve róla, hogy gyakorlatilag nem történik baj, ha senki nem hallja meg, vagy látja, hogy elmesélik. Maximum bebújnak egy naaagy lepedő alá és készen is van. A mutatóujját Maxi szájára csúsztatta egy pillanatra.- Szóval… kívánság, hm, de csak halkan meg nehogy lássa valaki más is.

Ahogy kettesben maradtak valahogy Luca szájacskája is jobban megeredt, pedig alapvetően plusz társasággal sem szokott gondja lenni, most viszont nem úgy érezte, hogy nagyon értékelné. DE a lány elillant ezzel együtt a Törpe minimális problémadetektorai is. Kenzie amúgy is különös lány ezt már tapasztalta, de nem akart jobban az életébe folyni, elengedte a pénzügyeket. Inkább foglalkozott a világ egyik legjobb dolgával. Már szigorúan a kutyák és a palacsinta után. A szülinappal!
- De biiiiizony. De mondjuk, ha jól megnézed nem csak ebben előztél be - mondta végigmérve a németet, aki minden Lucából az átlaghoz hiányzó plusz centit megkapott, vagy többet is. Aztán csak felkacagott az orra érintésére és lelkesen bólintott párat. - Én benne vagyok, szeretek ünnepelni. Nagyon, főleg jó társaságban. Ez előző két szülinapom egyébként is csak úgy eltelt.
Miközben beszélt és észlelte, hogy Maximusnak figyelnie kellene az ételre ő csak körbenézett, bár már járt itt, akkor nem egészen időzött ennyit a lényegi kérdéseken túl a szeme semmin. Akkor még nem gondolta úgy, hogy ide esetleg visszatérhet, most mégis a saját lábai hoztok ide. Illetve azok is, a pontos indíttatást egyelőre nem kereste, pedig bizonyosan volt ott valami.
- Én pedig nem ellenkezem - közölte mosolyogva és a fejét oldalra biccentve még mielőtt elé lépett volna a férfi. Egy fél pillanatra a combjára sikló kézre nézett, pislogott párat mosolyogva, aztán a barnákba bámult mielőtt még összepréselte volna az ajkait. Mikor megérezte mennyire közel is van hozzá egy egészen halk sóhaj elhagyta az ajkait, aztán a jobbját Maximus mellkasára simította.
- Most ha lehetne? - Az a helyzet, hogy saját magát kiszámíthatónak tartja kívánságok terén. Mások számára butaságnak vagy túl önzetlennek, esetenként önzőnek tűnhetnek a vágyai, így nem csak azért szokta megtartani, mert muszáj. De most nagyon is egyirányú lett a máskor csapongó figyelme, és ez befolyásolt úgy mindent. Érezte, ahogy párszor szaporábban ver a szíve, aztán csak óvatosan kicsit elhajolt, hogy Maximus arcocskájával szembe nézhessen. Dobbantott párat a német szíve felett az ujjaival, majd elmosolyodott. Bármennyire nem szokott ködösen fogalmazni, ez most egyszerre egyértelmű és kicsit suta is tőle. - Ezt.
Lecsökkentette azt a kis távolságot az ajkaik között és egy futó csókot csent, mielőtt még kíváncsian figyelte volna a reakciót várva, na meg az alku másik részét. - De te?

- Azok a csúnya térképek. - Lassan szélesedett ki az az apró mosoly Luca arcán, majd egy olyan nagyon ártatlan kuncogás lett a vége a hallottakra. Igazság szerint ez nagyon tetszett neki, tök aranyosan hangzott, akkor is, ha nincs benne semmi komoly és csak játék az egész a szavakkal. Mindig tudja, érzi is, mégsem érdekli. Azt meg különösen értékeli, ha valaki nem ódzkodik a fizikai kontaktustól, pláne, hogy ő néha mániákusan tipitapizik. Így csak nevetgélt ott vidáman, hümmögve kicsit a fincsi tészta illatára, szereti a tésztát, de ugye megvan mikor szabad rendesen beenni belőle. Vannak hátrányai az életét jelenleg kitöltő mindenének.
- Határozottan, de most már egészen felcsigáztál, pedig sajna-bajna nem holnap lesz - biggyesztette le egy pillanatra a száját Lucus. Ennek ellenére elindultak azok a fogaskerekek, mert a saját szülinapját legalább úgy szerette, mint másokét buli, öröm, torta és tűzijáték. Best day ever.
Nem volt nagy gond az alkudozással se, a hölgyeménynek nem volt ellenére leginkább semmi - miért is lett volna -, Maximus meg hajlandóságot mutatott számára ahhoz, hogy be is tartsa, így tényleg nem látott okot gyanakodni. Boldogan veszett el a pillanatban egy kicsit, amit a német közelsége okozott, aztán viszont egyáltalán nem szívesen de elhajolt, hogy a szemébe nézhessen előbb, aztán a kezét simítsa a mellkasa fölé. Pár pillanatra igazán szűkszavúvá vált, de most ez annyira egyiküket sem érintette meg rosszul úgy tűnt. Bár rövid csókot váltottak, közel sem érezte azt Luca, hogy ezzel végeztek volna, ám nem tartotta vissza Maxikát a főzéstől. Nem bánta meg a kimondott szavakat és a szemléltetést sem, sőt, ha valaki tényleg számol vele, tudnia kell milyen. Benne bizony sok szeretet van és ezt nem is fél használni.
Nem a türelméről volt sosem híres, most azonban igyekezett és szépen kivárta a figyelmet is és a választ egyaránt. A lábait összekulcsolva maga előtt lóbálta kicsit, nem akarta megrúgni a szekrényt, arra azért figyelt, aztán egy picit lassult a mozgása, mikor meghallotta, mit is szeretne a német.
- Tényleg? - kérdezett vissza. Leginkább meglepett volt, de olyan kellemesen és érdeklődően. Nem hinnék el sokan Luca újságokból vagy tőle ismert múltja alapján, de bizony nem sok ember vitte őt olyan igazi randira, sőt, egy kacsója bőven sok ezt összeszámolni. És nem az embereket, a randikat. Vagy inkább azt, ha kettesben voltak és elmentek valahova. Örült, legalábbis mintha az kezdett volna odabent mocorogni. Nem váratta sokáig a házigazdát egyébként, talán a kérdésére felelni sem tudott úgy folytatta. - Szeretnék.

Voltak dolgok, amik határozottan nagy ellenségei a kviddicses leányzónak, az egyik ilyen a türelem és várakozás kettőse, amire most, hogy Maxi felhívta a figyelmét, csak még nagyobb sóhajt eresztett meg. Nem ő volt az ügyesen kivárós típus sosem, sőt, kifejezetten hirtelen nem csak érzelmekben, tettekben is és ez nem mindig pozitív. Tudja magáról ezeket, mégis olyan szinten ignorálja, hogy most is egy csalódott kis csücsörítés után fejezte csak be a búslakodásra való rájátszást.
Azért eléggé érezhető volt rajta, hogy ez tényleg magának a várakozás tényének szólt, mert igencsak felhőtlen kedvvel élvezte a német társaságát. Azon sem zavartatta magát, ahogy minden félelem vagy óvatosság nélkül csúsztatta a kezét a szíve fölé. Nem tervezte, nem gondolta át, de azt mondják, az ember megfontoltság nélkül őszintébb. A lányka az volt, nem volt mit takargasson vagy titkoljon, a maga részéről tudta is, hogy nincs erre oka.
- Nagyon jó illata van… - jegyezte meg még az előtt, hogy pillogva körbe a csend helyett Maximus kérdése kúszott közéjük. Talán egy picit zavarta, hogy nem látta azokat a szép, barna, kiskutya szemeket és hogy gyakorlatilag maga elé mondhatta a dolgot, de nem különösebben váratta meg, sőt, talán túl határozott is volt. Legalábbis a reakció láttán ezt szűrte le.
- Igen, tényleg szeretnék. És nem vagyok válogatós, szerintem mindent megeszek, már amikor szabad ugye… - elmosolyodott, aztán lepattanva a pultról odasétált Maxika mellé. Megleste közelebbről mit is főz, és még mindig nagyon jónak tűnt onnan is, aztán felpillantott rá, miközben hátulról a dereka - inkább lejjebb, magasságkülönbség rulz - köré fonta a karjait. Nem szokott ezekre engedélyt kérni, csak úgy megteszi általában, de most azért szeretett volna normálisabbnak tűnni kicsit a szokásosnál. Mondjuk ez tartott addig, még az arcát a férfi hátának döntve fel nem fújta ilyen gömbhalasra, aztán kifújta a levegőt. Ha szükséges volt, meg leginkább Lucus éppen útban, akkor elengedte és arrébb is lépett. - Hol szeretnél… randizni?

Az a legnagyobb baj a volt navinéssel, hogy a rengeteg buktatója után is, amit az élete hozott és a csalódások mellett, a mai napig nem vesztette el azt a bizalom megadási képességet, amivel ő hisz benne, ha neki megígérnek valamit, annak súlya van. Az egész abból indul, hogy fordítva igenis igyekszik ezen. Ha valamiről véglegesen tudja, hogy képtelen lenne betartani, akkor nem is próbál rá ígéretet tenni. Így volt ez valahogy az esküvők és eljegyzések kavalkádjában is, még ha idő is volt beismernie bármit.
De, mint mindig, megint új oldal, vagy új fejezet, talán egy teljesen új mesekönyv, de az biztos, hogy nem próbál rosszat feltételezni és kételkedni sem. A türelme marcangolja, de nem ezekért és nem is az ételért, bár a jó illatok egyből megmozgatták a hasa érdeklődését is a többi része mellé.
- Régóta tudsz? - Bár ő maga nincs otthon a konyhában, érdeklődni szokott és szeret is, ha olyan emberről van szó. Nem csak illemből vagy a csend kerülése miatt tette fel, és ami azt illeti ez a könnyed viselkedése benne is ébresztgette a vállán csücsülni szokott manókat.
- Rendben van…óóó, idő. Apropó. Hoztam valamit, vagyis nem hoztam el, mert nem tudtam, hogy jövök. Szóval mondtad a múltkor, hogy szívesen jönnél ki meccsre. Én meg szereztem egy bérletet, amivel úgy jössz vagy mész, ahogy érzed. Nem kötelező meg semmi.
Saját magán lepődött meg, ahogy kicsit mentegetőzésnek érezte a sok körítést és nem azért, mert nincs nála, hanem inkább amiatt, mert ő elintézte, amiatt a két fél mondat miatt. Ráadásul valószínűleg reménykedett is benne, ha nem is kötelező, ahogy Valentint, úgy őt is látja majd, legalább egyszer vagy kétszer. Inkább többször, de ugye ez nem az ő döntése. Lelkes volt a dologban. Ahogy átkarolta, úgy pedig sokkal inkább olyan kis aranyos kutyává alakult, aki csak bújik a gazdájához, és piheg rajta. Amikor a simításokat megérezte és a hátra pillantó németre nézett, tudta, hogy nem kell menni, így nyugodt lélekkel maradt, a bort nézegette kicsit, de aztán beharapta az ajkát. Egyrészt egyedül nem, másrészt egyébként is nagyon kevés elég neki ahhoz, hogy egy negyedóra múlva a nem létező tánctudását gyakorolja. De elvette az üveget, viszont a másik keze még mindig Maxin volt.
- Eeez nagyon jól hangzik. Iszunk egyet ühm az estére?

A szemeit le sem vette a németről a kérdését követően, nem akart creepy lenni, de nagyon szereti nézni az embereket, főleg, ha már interakcióba lépett velük. Kicsit mindig a leselkedő Pascalra hajaz, ahogy mereszti a hatalmas szemeit, amik csillogva érdeklődnek az ajkai helyett is úgy általában. Kivárta, még láthatóan elmerengős lett a válasz, aztán talán meglepő módon a házasság tényére nem úgy hőkölt meg, mint arra egyes lányoknak illene. Maga a fogalom olyan nem jó hidegrázós neki megint egy ideje, de az leginkább a zátonyra futott kapcsolata miatt.
- Ó, házasság? Sokáig tartott? - Azzal tisztában volt, hogy nagy valószínűséggel nem mostanában ért véget, mert - gondolja ő - mások szokták hordani azt a pici karikát, ha tényleg szeretnék. Nem mellesleg Lewy csak megemlítette volna már, ha Maxika nem is. De nem olyannak ismerte meg a németet, aki ne lenne őszinte. - Hát én se előtte, se alatta, se utána, se a kövi nagy majdnem előtt nem jutottam túl a zacskósleves kurzuson.
Ezt egy hangyányi csalódottsággal jelzi, mert ő bizony próbálkozott, de elemileg alkalmatlan, vagy a konyhák lázadnak ellene. Tényleg a süti az egyetlen, amit hosszú ideig gyakorolt és már megy, de mással meg sem próbálkozik, mióta Léna háza fellángolt a keze nyomán. Upsz. Inkább rátért Ölelgetés közben arra a bizonyos bérletre.
- De fölösleges, ha nekem adnak a két cukik kacsóm sikerességéért a pályán, nem igaz? Egy-két emberen kívül nem szoktak megnézni soha, így nagyon szívesen dobálnak engem vendégjegyekkel. Lehet igazából csak kíváncsiak…
Egyből jöhettek volna az összeesküvéselméletek, de egy időre elengedte őket, hiszen sokkal fontosabb dolgok kerültek elő. Mint a bor, meg az a szép hátrapillantás, vagy az étel illata. Gyakorlatilag a legtöbb dolog éppen körülötte. Rámarkolt a borosüvegre, aztán hátrább lépett, hogy ha Maximus szeretne, felé fordulhasson, csak ekkor volt hajlandó elvenni róla a mancsait.
- Ó, ott még nem is jártam. Jól hangzik - Nem különösebben ijedt meg az utazásoktól soha, sőt. Lehet kellett volna, az első házassága is így született meg Vegasban. - Jahj, lécci, szeretnék, az olyan jó. Lehetne? Mondjuk engem az üveg se zavar, csak… bögre - azzal ránézett a zöldes szemeivel, mintha minimum egy kiskutyáról beszélne, pedig nem. De szereti ezeket is, no.

Nem is igazán tudja Luca, hogyan sikerül mindig valami furánál kilyukadni, már, ami a múltját illeti. Jóideje megtanult ezzel együtt létezni, nem szégyelli, mert ezen már nincs mit, attól semmi nem is változik. Azt szokta sajnálni, hogy sok embernél, akikkel őszinte akar lenni, ez az őszintesége, hogy elmeséli balul sül el, de mást nemigazán. Most viszont olyan furcsa megnyugvást érzett, hogy nem volt Maxi reakciójában semmi elutasító, sőt, valamennyire még egy cipőben is jártak. Bár Maxiéban biztos csónakázni is mehetne Luca.
- Az nem olyan rövid idő azért. Áh, értem - még bólintott is mellé párat, hogy igen-igen, az tényleg nem ma volt. Bár kezdett rájönni, hogy fura közös pontok vannak bennük, nem bánta mondjuk egy percig sem. - Voltam, de csak egyszer, szerencsére, úgy egy hónapot még 17-18 évesen. Szóval nem mostanában.
Visszásak voltak az emlékei arról az időszakról, ha őszinte akart lenni, eleinte izgalmas volt minden, szórakoztatta őt és lefoglalta, aztán lassan omlott össze a kis világa és esett atomjaira, majd a darabokat még meg is tiporták később. Nem ment neki a feldolgozás, talán egy kis tüske még mindig van benne, hogy visszaadhasson a volt férjének valamennyit a fájdalomból, amit ő akkor elég sokáig érzett. Nem hitte magát bosszúállónak, de ennyi idő után is ott az érzés, és tudja, ha lehetősége lenne, még egy vagy két nagy pofonnal lóg neki. Maxi mosolyára csak oldalra biccentette kicsit a buksiját, hiszen ez van, mit lehet tenni. Nem bánja már, hogy így alakult, jól érzi magát, hiába csinált azóta sok talán nem illő dolgot.
Megnyugtató volt neki az az átkarolás, ahogy az is, hogy nem lett elutasítva, így nem volt egyszerű abbahagyni, de még nem kellett, szerencsére. Inkább elmesélte a bérletet majd nagy lelkesen bólintott párat.
- Az nagyon menő lenne - mondta vidáman, aztán a kezei lecsúsztak a németről és az üvegre fonódtak, hallgatva, ahogy a randevúról ki is derül valami, meg nem is. Kíváncsi lett, nagyon is. Ráharapott az alsó ajkára, aztán egy ühüm kíséretében visszafogta, hogy túl sokat kérdezzen. Szereti a meglepetéseket is, de néha az érdeklődése nem hagyja őket kibontakozni. A bögre viszont jó alanya volt az új rajongásának, amint pedig kikerültek a kviddicsesre egyből rá is repült kis felvinnyogással, merthogy csak jó és cuki és menő. Lassan beleügyeskedte a bort a poharakba, aztán a válasz előtt letette az üveget, de még nem nyúlt a bögrékért. - De, egy kicsit, viszont előbb még, valamit be szeretnék fejezni… - mondotta mielőtt még nagy nyújtózkodva magához nem csalta Maximust, hogy azt a bizonyos rövid és megszakított csókot rendesen be is fejezze. Illetve nem, arra nem sok szándéka volt éppen. De muszáj lesz egyszer.

Nem különösebben kellemes téma a házasság Lucának, ettől még nem szokott az elől se elsétálni, ami kevésbé jó. Ő mindig úgy gondolta, ezeken is át kell esni, meg amúgy se szereti ilyen téren a zsákbamacskát. Szóval csak rámosolygott Maximusra, hogy nincs itt semmi gond, nem ment az a hangulat mínuszba és egyet is ért vele. Mindketten túlestek egy ilyenen is, nagy ügy, sok ember van még így, más kérdések a körülmények ugye. Közel sem az volt itt, amit mondjuk az újságok tesznek, mikor direkt akarják az ember dolgait kivesézni a legdrámaibban.
A kviddics viszont mindenre felüdülés, Lucánál rettenetesen igaz ez, már a ténye annak is, hogy szóba jött, hogy Maxi kimenne, igaz eredetileg azért, ha teljesen szétesett, jól legózzák össze. A bérlet számára nem volt kérdés, ha nem fogadta volna el tőle, vélhetően akkor sem vágta volna be annyira a durcit, de úgy látszott ennek kölcsönösen örülnek.
- Iiigen, te nagyon menőmanó. Örülök ám neki, tudod? - pillantott fel rá Luca mosolyogva. Bár érezhető is volt, így azért kimondva mégis más. Talán ez nála valami eléggé fájó pont, hogy általában csak ő rajong eléggé magáért, a csapatáért, a játékért. Persze azt nehéz is lenne, Luca egy kész energiabomba ebben is. És mindig tiktaktiktak. Mint a bögrékre pillantva.
Nem robbant fel, de azért a mini vinnyogós jelenete elég is volt. Ügyesen kitöltötte a bort, de a figyelme teljesen máshol járt, így a csini ivókásoknak búcsút intve próbált hirtelen megnőni, vagy Maximus magasságából elcsenni, de aztán csak a derekára fonódó kezekre reagált már.
- Ühhüm... - vigyorodott el, aztán mikor már a pulton volt közel húzva tapasztotta az ajkait a férfiére, finoman, mintha óvatoskodna, de aztán hamar eldöntötte, hogy ez bizony most nem oltja a szomját. Mikor elhúzódott, akkor sem ment túl távolra csak a Maxi nyakai köré került kezeit a német arcára húzta, aztán a hüvelykujjával vigyorogva simított végig a másik alsó ajkain.
- Mire fogunk koccintani?

A kviddics mindig különleges szerepet kapott a fogólány életében és ez az, ami az évek alatt nem látszott változni. Nem volt nehéz neki örömet szerezni, de olyan igazi boldogságot határozottan a sporton keresztül lehetett. Mondták mániákusnak és elvetemültnek már az idők során, de ő mindezeket bóknak vette. Megérte, ebből is csak építkezhetett addig, hogy most úgy állhasson vagy ülhessen valaki előtt, hogy ha szóba kerül, hogy szurkoljon neki, nagyon bátran és határozottan tudja az illetőt ebbe bevonni.
- Helyes. - Bár akinél veszett ügynek érezte, már ennyi erőfeszítést se tett, csak rosszul érezte volna magát a csalódástól. Nem úgy, mint a bögrétől, amire menten rá is fanult, de amint funkciót töltött be újra, ő inkább Maximusnak szentelte minden idejét és erejét abban a pillanatban. Nem számított rá, hogy abból a csókból ennyire egymásra ragadnak és ilyen könnyen csúsznak át az apró határokon amikor már nem tudni, melyik ajak és nyelv kié. Nehéz volt ennek véget vetni, de valamiért úgy érezte, közel sem jött el a zárás, vagyis inkább csak egyelőre következhetett be. Végigsimított az ajkain, aztán a kezét végighúzta a német karján és azon nyugtatta, amíg el nem nyújtózott a férfi a bögrékért, amit készségesen elvett.
- Ahham, a következőre - mondta egyértelműsítve, még el is vigyorodott mellé a fejét kicsit oldalra billentve, majd feljebb emelte a bögrét maguk közé. - Az jó lenne, mert ha tele a pocakom, akkor se semmi…
Kicsit elbambult az ételre, de a mondandója végére felnevetett, nem titkolta, hogy nem annyira volt járatos vagy éppen strapabíró ebben, nem is feltétlen kell. Aztán a barna szemekbe nézve veszett el pár pillanatra, mielőtt összekoccintotta a bögréket. Közben eddig igen illedelmes lányként összecsukta a lábait, ha már szoknyában van, de most csak a szabad kezét Maxi derekára simította, aztán a térdeivel közrefogta őt. Sokkal könnyebb volt így, mert ha most a két lábikóján állna, fel sem érné rendesen a férfit. Két korty között óvatosan egy puszit lehelt az állára, aztán mint aki semmit nem tett mosolygott a bögréjébe.

Luca sokszor érezte a fejében azt a sötétséget, ami eljön, ha lehúzzák a rolót, de sosem volt különösebben rossz érzése tőle. Szeretett élni, pláne az olyan impulzusoknak, amik ennyire pozitív erővel jártak, mint egy csók, egy nem is akármilyen. Hazudna, ha azt mondaná előre kitervelt volt vagy éppen kiszámítható, de attól a perctől kezdve, hogy olyan közel hajoltak egymáshoz az este folyamán elsőre, tudta, hogy szeretné, és ennek nem szokott megálljt parancsolni. Sok rossz döntést hozott már meg élete során, de most iránytól függetlenül csak kiélvezte a pillanatot, majd elvéve a bögrét.
- Szegény máj, rossz gazdája vagy? - kérdezte somolyogva, hogy aztán a bögréjét felé tartva nézzen a szemébe és koccanjanak a kis eszközök. Összepréselte az ajkait és még kicsit oldalra is biccentette a fejét közben, de még előtte bólintott a tányérokra. Lassan kortyolt a borba, ugyan nem volt oda az alkoholért, de ha mégis a közelében volt a pezsgő, a bor vagy a sör volt, ami társaságát élvezni kellett. Így legalább a háromból az egyik kellemeset fogta ki.
Közben egy gyors és tán meggondolatlan puszit lehelt Maxikára, majd csak pillogott rá. Aztán csak kacagva megrántotta a vállát, mint akinek fogalma sins róla, miről is beszél a német. Pedig nagyon is volt. A tekintete a lábán elindult kézre siklott, nem szakította el onnan, még meg nem állt, csak akkor nézett fel a barna szemekbe. - Igen, kóstoljuk meg ezt a finiséget. Bármi más várhat...
Azelőtt, hogy eltávolodott volna a férfi, még egy csókot kapott tőle Luca, ami nyomán kicsit vigyorgott még maga elé, ahogy a pultról lepattanva az asztalhoz sétált a bögréjét szorongatva. Megállt az egyik szék mögött, fél kézzel megigazította a picit meggyűrt szoknyáját, ameddig Maximus sikeresen kitálalta az ételt. Igazából már előbb is fel akarta ajánlani, hogy itt van ám, ha valamihez kell, de eddig csak elfoglalt volt mással.
- Segítsek valamit, Maximus?

Lucának leginkább nem sok fogalma volt éppen arról, momentán mi is történik. Mármint de, a saját tetteit igen nagy gonddal le tudta követni, sőt, mindet akarta és így is cselekedte meg. Viszont valahol ott lógott a kérdés a levegőben mi is ez. Mi zajlik köztük, viszont nem akart választ. Nem akart olyat, ami ezt megtöri, de másikat sem egyelőre. Csak élvezni minden szó terhe nélkül. De aztán mikor elváltak egymástól az ajkaik és csak a bögréik maradtak már nem volt benne biztos, hogy ezt a tudatlanságot választaná.
- Ejnye, mindennek így viseled gondját, vagy csak ez ilyen kitüntetett? - csóválta a fejét kérdőn tekintve Maximusra. Esze ágában sem volt belebonyolódni olyanba, mai nem tartozik rá, de elég viccesen hangzott az egész, ráadásul érdekelte is. Nem jó dolog, ha valakivel a belső szervei nem mindig működnek jól együtt. Sajnos volt már szerencséje ilyet megélni, így átérzi a máj sorsát is. Közben még pár apró kortyot lopott a maga borából, hogy aztán az ellopott puszira magyarázatot ne adjon, de egy elbűvölő mosollyal huncut módon csak pillogjon rá.
- Úgyis nagyon kíváncsi vagyok már erre a tehetségedre - utalt a főzésre természetesen, miközben áttelepítette magát Maxika asztalához és a popsiját is letette végül. Az étel remekül nézett ki, az illette meg még annál is jobb volt. Kell ennél több. Elvette afelé nyújtott villát, aztán pár pillanatig nézett az asztalra, aztán meg magukra. Valahogy olyan kellemes volt, de közben meg neki fura is. Az ilyen átlagos dolgok kimaradtak az életéből, de sosem tudta megmondani hiányzik-e neki.
- Jó étvágyat - tette hozzá apró csúszással, aztán neki is kezdett. Nem egy finomkodós lány, másrészt… lehet a tésztás dolgokat szépen és úrilányosan enni? Nem biztos ebben. Lenne még mit képződni hercegnőnek, de legalább evőeszközt használ, nem felejti nyitva a száját és nem is csámcsog! Tud, ha akar. - Úhh, ez nagyon finom.

- Érdekes, ééérdekes - nézett sejtelmesen Lucuska, illetve megpróbált. Leginkább olyan volt, mint akinek grimaszolás közben görcsöt kaptak az arcizmai, de a nóziját ráncolva hamar fel is adta ezt. Az emberek többsége nem vigyáz semmire, legyen szó tárgyakról, magukról, vagy számukra fontos emberekről, ezt pedig a Törpe sajnos pontosan jól tudja. Ennek ellenére is próbál ő hinni és bízni, de valójában mindig kicsit hitetlenebbül áll az esetek előtt. Hiába érzi, hogy nincs a hátterében nagy hazugság, az emberek néha maguknak is füllentenek és ezért elhiszik, ekkor pedig nincs ott az a mögöttes kis hullám, amiből tudja a volt navinés mi a helyzet.
- Hmm… nem tudom milyen egy tehetségkutató, sosem…ó várj, ez most nem lenne igaz, szóval áááltalában nem szoktam kutakodni az emberek tehetsége után - csak megtörténik. De ezt nem teszi hozzá csak vigyorogva pillant a németre, majd nevetve megrázza a fejét, mint aki át is lépett a témán, de nem így van. Elvonult az asztalhoz és még csak a szék támlájába kapaszkodott, mikor az ételhez pillantott Maximusra. - De most már egészen kíváncsi vagyok még milyen rejtett tehetségeid vannak.
Azzal huncut mosollyal le is tette a popsiját, majd mikor így tett a férfi is elvette tőle az evőeszközt. A becézésen csak elmosolyodott, vannak helyzetek - vagy személyek, de ezt nem jelentette ki soha, és lehet nem is most akarná elkezdeni, mert nem jelent mindig jó -  mikor a magasságával vagy méreteivel való hasonlóságtételt kedveskedésnek tudja venni. Közben a szőke lányka már elég jól ráfeküdt a tészta témára és elégedetten hümmögve rágcsált, bár teli szájjal nem illik beszélni, így megpróbálta lenyelni előtte.
- Pedig tényleg jó, nagyon ízlik, szeretem a tésztákat. Bár nem annyira, mint a palacsintát, meg a sütiket, de igen, eléggé. Tényleg, neked melyik volt a legjobb étel, amit valaha ettél?