BK Fórum - A fővároson kívül

Nem akarom elhinni, még mindig nem. Ginny temetésén állva a szívem legalább a tizedére facsarodott, de akkor keveset mondtam. Aznap, mikor kiderült, magára hagytam Davidet. A csuklómon még mindig van nyoma az összezördülésünknek, de rég nem izgat. Mikor hazaértem, ő össze volt törve, én pedig azt hittem, megszakad a szívem. Együtt kockáztattuk az életünket azért a lányért, együtt áldoztuk fel a jövőnket és mikor sikerült, megmenekültünk mind, pár hétre rá meghal az áldozat. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogyan történhetett meg mindez, nem tudtam elfogadni. A legjobb orvosok kezébe adattam az ügyet, de úgy tűnik későn érkeztünk, túl későn került szakemberhez, nem maradt elég idő, a sérülések pedig túlságosan súlyosak voltak. Az utolsó egy hétben már csak kómában feküdt, az orvosok mégsem adták fel a reményt mindaddig, míg egyszer csak megállt a szíve és feladta a harcot. Erről nem számoltam be Davidnek, a tény maga is teljesen leamortizálta, hogy elvesztette utolsó élő rokonát, nem akartam még a körülményeket is a nyakába sózni.
A temetésen elég kevesen voltunk, csak olyan, aki számít. Mihael eljött a nővérével, de mi nem kommunikáltunk sokat. Még mindig nem léptünk túl a korábbi veszekedésünkön, amit valahol sajnáltam, valahol viszont nem. Runa és Greg is tiszteletét tette, valamint Ráhelék és Kristóf is. Tényleg csak a szűk kör. A családomnak nem szóltam semmit, úgy gondoltam, erre az alkalomra Davidnek kell döntenie a meghívottak listájáról, ezért ráhagytam, hogy úgy emlékezhessen meg húgáról, ahogy ő szeretne. Tudtam, hogy magát marcangolja emiatt, nem hagyja őt élni a tudat, hogy elvesztette Ginny-t, csak arra gondol, hogy miatta történt. Egyre nehezebben tudom nézni, ahogy teszi tönkre magát és már hiába állok mellette, hiába támogatom és szeretem, mintha ezek a dolgok elmosódtak volna előtte, csak és kizárólag Ginny-re gondolna. Megértem, hogy megviseli mindez, de ha egyszer mellette állok, miért nem engedi, hogy segítsek? Elkeseredett is voltam, nem csak gyászos, vagy szomorú. A temetés közepén David nem bírta és elment egy távolabb eső fához. Nem tudom, hogy a többiek figyeltek-e, de én láttam. Láttam, hogy az egészet ki akarja adni magából, de nem jön semmi, láttam a könnyeit újra és tudtam, nem segíthetek rajta. Összeszorult a torkom, majd halkan elnézést kértem mindkettőnk nevében és odaballagtam a fához.
Leguggoltam mellé és megszorítottam a kezét. Mit tehettem volna? Nem küldtem bíztató mosolyt, egyetlen szót sem szóltam, csak mellette görnyedtem és próbáltam a maradékait összeseperni a földről. Másik kezemmel végül hosszú percek után kinyúltam, hogy felemeljem fejét és letöröljem egyik legördülő könnycseppjét. A gyomrom apró kis gombóc volt már csak, David lelki állapota rám is kihatott. Bár ő nem tudott róla, de az utóbbi időben alig ettem, mert nem kívántam, a feszültségtől sokkal figyelmetlenebb és fáradtabb vagyok, ételbevitel híján pedig lassan gyenge is. Ettől függetlenül egy szót sem szóltam, csak újra és újra megsimítottam arcát, míg kezét szorítottam. Nem jöttek ki szavak a számon. Ha Davidnek át kell lépdelnie a gyász hét fázisán, segítek neki, de nem tudom, mennyi idő lesz és erre mennyire fogunk rámenni. Mindketten.