Minden, ami nem Budapest és környéke. Olyan nagyvárosok, mint Pécs, Miskolc, Debrecen, Székesfehérvár, Szombathely, Nyíregyháza, Eger és sok másik, valamint falvak és határon belüli helyek és a Balaton, valamint azt körülvevő helységek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=524703#post524703][b]Lorelai K. Riviera - 2015.09.27. 21:13[/b][/url]

Amikor Tilda megkért, én gond nélkül mondtam igent és bólintottam rá az egészre. Szeretne bemutatni a családjának. Ez pedig inkább egy kedves gesztus, mint egy ijesztő valami, sokkal inkább értékelem. Ha nem olyan lenne a családom, amilyen, én is viszonoznám. Viszont Tilda szerintem nem tudja pontosan, milyenek a szüleim, és azt hiszem, jobb, ha így marad.
Mostanában gyakran túlgondolok dolgokat. Pedig én tényleg csak meg akarom védeni őt minden esetleges rossztól, amitől csak lehet. Túlféltő lehetek, vagy csak pont ezzel szúrok el valamit, igen, ez is benne van a pakliban. De ha csak egyszer-kétszer jót teszek vele, akkor is megéri. Próbálok mindig őszinte lenni vele, hiszen gyakran egész nap dolgozom, és nem engedhetem meg magamnak, hogy lássák rajtam a gondolataimat. De amikor hazaérek hozzá, mindig tudja, ha fáradt vagyok, ha mérges, ha jó napom volt, ha lelkes vagyok, ha szomorú. Tilda ismer engem. És talán nem is tudja pontosan, milyen különleges helyet foglal el a szívemben, az életemben. Mennyire önmagam lehetek mellette, szabad, őszinte. Mert tudom, hogy akkor is itt lesz és még ha nem is tud segíteni, ugyanúgy szeretni fog, bármi is legyek. És ez az a biztosság, ami nagyon-nagyon hiányzott az életemből és most már elképzelni sem tudnám nélküle.
A taxiban utazva nem csak játszom, hogy nyugodt vagyok. Ez csak egy látogatás, ahol kedvesnek kell lennem. Idáig sem nagyon befolyásolták az életünket, szerintem ez után sem fogják, ha nem tetszenék nekik. Amúgy sem lenne túl sok értelme, mindketten felnőtt nők vagyunk és el tudjuk dönteni, mit csinálunk anyu és apu segítsége nélkül. Az egyetlen, ami kissé feszélyez, hogy Tilda tényleg ideges, fél, látszik rajta. Nem tudom, van oka rá, vagy csak túlgondolja a dolgokat? Fürkészem kicsit az arcát a taxiból kiszállva, hátha valami használhatót le tudok róla olvasni, de egy picit össze vagyok zavarodva.
- Én jól vagyok, de rajtad nem ez látszik - állapítom meg egyik szemöldököm kissé felvonva. Nem kérdőre vonom, csak inkább aggódok érte és tök jó lenne, ha elmondaná, hogy mi bántja. Még most, amíg nyugodtan meg tudjuk beszélni.
Ennek ellenére mégis megfogja a kezem és összekulcsolja az ujjainkat. Biztos vagyok benne, hogy nem az érzéseiben kételkedik, de vajon miben? Miért fél a saját szüleitől? Minden esetre hüvelyujjammal nyugtatóan körözök kicsit a bőrén, hátha segít neki egy kicsit feloldódni. Bár néha olyan érzésem van, hogy az arcába kiabálnék, hogy hahó, föld hívja Tildát! Csak én vagyok az, Lori. Igen, pont az a Lori, akivel együtt laksz és akit szeretsz és akitől az ég világon semmi félnivalód nincs.
- Ez most nekem szólt, vagy inkább magadnak? Tilda... - sóhajtom kérlelően, ahogy közel lépek hozzá, szabad kezemmel pedig végigsimítok az arcán, finoman a füle mögé igazítva pár kósza, szőke tincset. Az egyik kedvenc mozdulatom, gyakran szoktam csinálni. Én viszont egy tényleg biztató mosolyt küldök felé.
- Nem kell félned, bármi történjék, én itt leszek - adok még egy finom puszit az ajkaira, mielőtt még elindulnék az oldalán. De akaratlanul is megfogalmazódik bennem egy kérdés. Vajon ez a tény elég lesz neki? Megelégszik velem?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=529935#post529935][b]Lorelai K. Riviera - 2015.10.11. 13:03[/b][/url]

 - Néha tökéletes ellentétben van az, amit mondasz, azzal, ahogy viselkedsz - állapítom meg a könnyed kis csók után, türelmesen megvárva, hogy tudjon rám figyelni. Elég az arcát néznem, elég sok rezdülését ismerem már és még ha nem is fedi a valóságot, én hitekbe ringatom magam mellette mindig. Most éppen abba, hogy tudok olvasni a gesztusaiból, el tudom képzelni, mi jár a fejében, mindenféle legillimencia nélkül is. Saját magam nyugtatására tökéletes technika.
Ahogy azonban hallgatom a szavait, összetörnek a reményeim arról, hogy felnőtt nők vagyunk, el tudunk vonatkoztatni mások véleményétől és úgy élni, ahogy szeretnénk. Attól a hittől, hogy bárki befolyásolhatja a dolgokat közöttünk, mert csak ránk tartoznak. Kissé összevonom szemöldökeimet ahogy nézek rá, megrebbennek a szempilláim. Kivételesen csak csendben hallgatom amit mond, nyelek egyet. Érzem, hogy egy ütemmel gyorsabban ver a szívem. Nem akar kiugrani a mellkasomból, de mégsem értem igazán.
Én még mindig ugyanúgy gondolkodok, ahogy eddig tettem. De ez Tildának fontos. Számít. Szeretné. Én pedig ettől az aprócska gondolattól ideges leszek. És nem értem, hogyan és miért, mert ez neki fontos, és ebből nem kéne következnie, hogy nekem is. Mégis így van.
A gondolataimból az zökkentett ki, ahogy közelebb húzódik hozzám, gondolkodás nélkül simítottam oldalához egyik kezem. Mint valami egyedi, szerelmes pavlovi reflex, aztán ahogy elváltak ajkaink, újra rápillantottam, nem tudtam mást nézni, csak az arcát, ahogy azt mondja, bármi is legyen, szeret. Igen. Szeretni egymást bármi áron, hihetetlenül szép és romantikus gondolat. De nem mindig elég, önmagában nem.
A keze szorítását érezve megyek az ajtóhoz, a gondolataim okozta keserű íz terjeng a számban. Amikor kinyílik az ajtó és megpillantom az édesanyját, egy kissé ideges mosollyal pillantok rá, elengedem Tildát, hagyom, hogy megölelje és ahogy egy pillantást vetek rájuk, a mosolyom őszintévé válik. Elfogadom a felém nyújtott finom kezet és megrázom.
- Jó estét Rella, Lorelai Riviera vagyok - mutatkozok be a szokásos módon. Valamiért azon jár az eszem, hogy utálom a középső nevem és soha, senkinek nem szoktam elmondani, úgy teszek, mintha nem is létezne. Talán ezzel tüntetem el az idegesség maradékát, ahogy beljebb invitálnak minket, követem Tildát, figyelem a kedves kis lakást. Bár a miénk is ilyen otthonos volna, szinte melegség árad a lakásból, olyan hely, ahol bárki szívesen felnőne.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=537779#post537779][b]Lorelai K. Riviera - 2015.10.31. 21:56[/b][/url]

Egy feszült pillantás, se több, se kevesebb, ennyi, amit megengedek magamnak, mielőtt még bemennénk. Az édesanyját megismerve torokszorongató érzés fog el és fogalmam sincs, ez miért fojtogat engem ennyire. Hogy mi ez. A saját elvárásaim, az ő elvárásai, vagy Tilda elvárásai. Ennél furcsább és frusztrálóbb már nem is lehetne a helyzet, de az édesanyja elsőre nagyon gyengédnek tűnik. Gondoskodó, őszintén szereti Tildát, és ha rájuk pillantok, egyből egy lopott, leheletnyi érintésre asszociálok.
Furcsa Matildát így látni. Egy szekrény, egyszerű bútordarab, neki mégis kicsit többet jelent. Akaratlanul is meleg mosoly ül ajkaimra, amikor hallom a régi történetet. Ez annyira jellemző rá, pedig nem most lehetett, de nagyon könnyen el tudom képzelni őt ebben a helyzetben. Néha még én is úgy érzem, hogy versenyeznem kell a könyvekkel. Ajkaimat összeszorítva elfojtok csírájában egy kuncogást. Szöget ütött a fejemben a gondolat, hogy ha azt szeretné, hogy bezárjam a gardróbomba olvasni, szólhatott volna nyugodtan előbb is.
Mégis kissé furcsa a kötődés, a szép emlékek, a nosztalgia melegsége, amit itt érzek. Még én is érzem, pedig nem voltam része, de könnyedén felfogom a dolgokat. Kívülállónak számítok, de valahogy a része leszek már attól, hogy jelen vagyok. A mi házunkban semmi ilyesmi nincs. Nincsenek szívmelengető, nosztalgikus emlékek. Tárgyak, bútorok, helyek, amikhez kötődök és a viszontlátása megigéz. Semmi. Ha visszagondolok az otthonomra, nincs más, csak feszültség, keménység és hideg, visszagondolni hideg érzés. Valószínűleg a Riviera-ház az egyetlen, ahol a kályha körül is fagyos a hangulat.
Azonban ahogy meglátom az édesapját, már egészen más kép alakul ki bennem a helyről. Picit kihagy a szívem, ahogy látom a tekintetét a kezünkre siklani és megtorpanni. Eddig fel sem tűnt, hogy Tildába kapaszkodok, mert valahogy olyan természetes, hogy az ő keze az enyémben, mindegy, hol vagyunk. Az úr mégis a lányának köszön csupán, én pedig szelíden engedem el Tildát. Nagylány vagyok és feltalálom magam, nem akarom, hogy miattam ne ölelhesse át az édesapját. Felszabadult kezemmel idegesen morzsolgatom az ujjaimat.
- Jó estét, örülök, hogy megismerhetem. Lorelai Riviera vagyok - mutatkozok be egy halvány mosollyal az arcomon. Nem megy. Én nem tudok műmosollyal az arcomon bájologni, inkább csak jó szándékúan, visszafogottan. És abban a pillanatban, hogy tekintetemmel az övét megtalálom, elkezdek félni.