Minden, ami nem Budapest és környéke. Olyan nagyvárosok, mint Pécs, Miskolc, Debrecen, Székesfehérvár, Szombathely, Nyíregyháza, Eger és sok másik, valamint falvak és határon belüli helyek és a Balaton, valamint azt körülvevő helységek.

Egy vidéki kis tanya a Velencei tó partján. Nem is annyira tanya, csak egy egyszerű tóparti ház kertecskével. Amolyan menedéknek szánja, hogy ezentúl nyaranta ide tűnhessen el a világ szeme elől Roxyval, vagy éppen, ha Michelle-lel akar időt tölteni, vagy ő vele, legyen hova visszahúzódniuk. A házat nem bankon keresztül vette; utánajárt a lehető legparasztibb, legvirtuálatlanabb módon. Értem ez alatt a netrendszer teljes porba tiprását, mert ha lenyomoznák ezt az ingatlant is, már tényleg nem volna hova meneküljön, ha egy nap mégis megüti a bokáját, mert olyasmibe mászott bele, amibe nem kellett volna.
Egy vidéki ház fehérre meszelt falakkal, belül nagyanyó korabeli bútorokkal dekorálva, kendőkkel az asztalokon, égetett agyag söröskorsókkal a vitrinben, cserépedényekkel díszítésül a falakon. A térelválasztók színét puritán fehérként őrizte meg, csak az ágyakat dobta ki és cserélte kényelmesebb darabokra. Minden mást meghagyott az eredeti tulajdonostól, ami azért is furcsa, mert Mihael lakások terén kialakított ízlése még csak meg sem közelíti a magyar tanyasi világot. Valami másra vágyott, valami helyire, régire, tradicionálisra. Valami olyasmire, ami nem ő, ami tényleg egy másabb hely, nem a komfortzónájának tükre. Sikerült ezt a házat a kezébe kaparintania.
Tegnap este hirtelen ötlettől vezérelve hívta fel Michelle-t. Ugyan nem tartózkodott Magyarországon, de attól még a rúnázott telefon, amit egymás között használnak a nővérével, mindig jól jön egy aktív roaming csomaggal párosítva. Szóval felhívta, váltottak pár szót, aztán megkérdezte, van-e kedve eltűnni vele egy kicsit? Megadta a találkozási helyet és egy egy órával későbbi időpontot Budapesten; ott találkoztak. Nem hoppanált sehová sem, helyette bérelt kocsival mentek tovább. Elfelejtette közölni, hogy megszerezte a jogosítványát, de út közben megmutatta a francia igazolványt a lánynak, hogy igen, legálisan tud autót vezetni idéntől kezdve. Normális, kedves út volt, beszélgettek, nevettek, a légkör hosszú idő óta felszabadulttá vált. Édes kis semmiségek hangzottak el, mint hogy Avignonban már csitul a meleg, az újgazdagok utolsó hajrájukat élik az Aranyparton és környékén, Párizsban pedig masszív tömeget képeznek a nyári turisták, főleg a rengeteg kínai. Elmesélte, hogy találkozott Charonnal, hogy Rose-t még nem érte utol, Michelle-t pedig a bogolyfalviakról és a kastélybeliekről faggatta, bár igaz, csak a közös ismerősök érdekelték, mint például Nina, David vagy Aileen.
Miután megérkeztek hagyta Michelle-t kedvére kinézelődnie magát, berendezkednie, ő közben bepakolta a hűtőbe az italokat és a kaját, amit magukkal hoztak, illetve egy részét. A másik részét az asztalon hagyta a további beszélgetéshez. És az este folyni kezdett, mint egy összefüggő folyó. Nevettek, még többet beszélgettek, előkerült egy pakli kártya, az országút öregségű piros, egy klasszikus szett póker, aztán olyan gyermeki játékra is rávette a nővérét, mint a „Ki vagyok én?”. Hajnalra már fájt a hasuk a nevetéstől. Mintha egy gennygóc kezdett volna felszakadni bennük, de legalábbis benne biztosan; a sok elfojtott düh, harag, érzelem egy része távozott a féktelen jókedvvel és nevetéssel a bensőjéből. Tudja jól, hogy rengeteg dologról nem beszéltek még és talán nem is fognak, de időről időre egy ilyen terápia mindkettejüknek jót tesz. Végül is túl sok van mögöttük ahhoz, hogy elidegenedjenek egymástól, és túlságosan összenőttek a múltjuk eltörléséhez.
Hajnalodik a parton. Negyed órája jöttek ki az ötórai sötétség felszakadása előtt, leültek a tornácra: Mihael Michelle mögé, átölelte a nővérét, állát pedig Michelle szőke fürtjeire fektette. A lány érezheti, ahogy az áll izmai megrándulnak a fejbúbjánál- Mihael elvigyorodott.
- Mióta nem csináltunk így valamit, ketten? – Költői kérdés, hosszú ideje hanyagolták a közös perceket. Akárki látná most őket, feltételezhetné, hogy szeretők, de az, hogy kétpetéjű ikrek, keveseknek fordulna meg a fejében. Pedig valójában nagyon hasonlítanak külsőre is, belsőre is, csak ezeket az apró jeleket jobbára ők látják, mások pedig nem.
- Ez a hely maradjon titok. Még Roxy-t akarom elhozni ide, de rajtunk, hármunkon kívül senki mást. Még Davidéket sem. Ha valami… történne, bármikor, bárhol, bármelyikünkkel, legyen ez a menedékünk. Mit szólsz? Rá sem lehet ismerni a bogolyfalvi házunkhoz, vagy a lakáshoz képest, nem? Meg az én párizsi garzonom sem így fest. Sokkal modernebb berendezésű. De ettől ilyen jó ez a hely. Semmi nem utal arra, hogy mi laknánk, csak a kulcsaink… - Az utolsó szóra előbányássza egyik zsebéből az egyik másoltatott kulcsfüzért: egy a kapuhoz, egy a bejárati ajtóhoz, egy pedig a ház mögötti kis raktárhoz.
- Tedd el. Ha akármikor bajba kerülsz, vagy csak el akarsz szakadni mindentől, használd a helyet. A raktárt majd időről időre feltöltöm, hagyok tartalékpénzt is. Minden eshetőségre. Meg ami még kellhet. Sosem tudhatjuk… – Olyan fáradt a hangja, annyira megviselt. A végére lehunyja a szemét és fejét leejti Michelle vállára, hogy beszippantsa a nővére illatát. Leírni is nehéz lenne, mennyire hiányzik neki az a meghittség, ami sokáig közöttük feszült, és amit utóbb elvesztettek, vagy legalábbis aludni küldtek a folyamatos súrlódások miatt. Rengeteg érzelem rezeg a hangszálaiban, amit tisztán ki lehet hallani, nem próbálta eltakarni őket: félelem, izgatottság, fásultság, megszállottság, boldogság, némi keserűség. Minden jóra jut valami rossz, és fordítva: minden rosszra jut valami jó. Ahogy öleli a testvérét, ahogy gondoskodni próbál róla, ahogy törődik vele, ahogy vissza próbálja húzni a legbensőségesebb köreibe, mégis csak sokat elárul róla. Mihael sosem hagyja el igazán azokat, akikért az életét is odalökné, így Michelle-t is egyre jobban félti, mert az ő hülyeségeivel a nővére is potenciális veszélyzónában mászkál tudtán kívül. Talán jobb a részletekről hallgatni, vagy talán mégsem. Dilemmák. Akárhogy is, jó most ez így, ölelni a szőke hercegnőt, akit gyerekkora óta szeret és ragaszkodik hozzá, ahogy ő védte Mihaelt. Kicsit megint úgy érzi, hogy hazatalált.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=508261#post508261][b]Mihael Gérard Saint-Venant - 2015.08.23. 17:42[/b][/url]

Egy vidéki kis tanya a Velencei tó partján. Nem is annyira tanya, csak egy egyszerű tóparti ház kertecskével. Amolyan menedéknek szánja, hogy ezentúl nyaranta ide tűnhessen el a világ szeme elől Roxyval, vagy éppen, ha Michelle-lel akar időt tölteni, vagy ő vele, legyen hova visszahúzódniuk. A házat nem bankon keresztül vette; utánajárt a lehető legparasztibb, legvirtuálatlanabb módon. Értem ez alatt a netrendszer teljes porba tiprását, mert ha lenyomoznák ezt az ingatlant is, már tényleg nem volna hova meneküljön, ha egy nap mégis megüti a bokáját, mert olyasmibe mászott bele, amibe nem kellett volna.
Egy vidéki ház fehérre meszelt falakkal, belül nagyanyó korabeli bútorokkal dekorálva, kendőkkel az asztalokon, égetett agyag söröskorsókkal a vitrinben, cserépedényekkel díszítésül a falakon. A térelválasztók színét puritán fehérként őrizte meg, csak az ágyakat dobta ki és cserélte kényelmesebb darabokra. Minden mást meghagyott az eredeti tulajdonostól, ami azért is furcsa, mert Mihael lakások terén kialakított ízlése még csak meg sem közelíti a magyar tanyasi világot. Valami másra vágyott, valami helyire, régire, tradicionálisra. Valami olyasmire, ami nem ő, ami tényleg egy másabb hely, nem a komfortzónájának tükre. Sikerült ezt a házat a kezébe kaparintania.
Tegnap este hirtelen ötlettől vezérelve hívta fel Michelle-t. Ugyan nem tartózkodott Magyarországon, de attól még a rúnázott telefon, amit egymás között használnak a nővérével, mindig jól jön egy aktív roaming csomaggal párosítva. Szóval felhívta, váltottak pár szót, aztán megkérdezte, van-e kedve eltűnni vele egy kicsit? Megadta a találkozási helyet és egy egy órával későbbi időpontot Budapesten; ott találkoztak. Nem hoppanált sehová sem, helyette bérelt kocsival mentek tovább. Elfelejtette közölni, hogy megszerezte a jogosítványát, de út közben megmutatta a francia igazolványt a lánynak, hogy igen, legálisan tud autót vezetni idéntől kezdve. Normális, kedves út volt, beszélgettek, nevettek, a légkör hosszú idő óta felszabadulttá vált. Édes kis semmiségek hangzottak el, mint hogy Avignonban már csitul a meleg, az újgazdagok utolsó hajrájukat élik az Aranyparton és környékén, Párizsban pedig masszív tömeget képeznek a nyári turisták, főleg a rengeteg kínai. Elmesélte, hogy találkozott Charonnal, hogy Rose-t még nem érte utol, Michelle-t pedig a bogolyfalviakról és a kastélybeliekről faggatta, bár igaz, csak a közös ismerősök érdekelték, mint például Nina, David vagy Aileen.
Miután megérkeztek hagyta Michelle-t kedvére kinézelődnie magát, berendezkednie, ő közben bepakolta a hűtőbe az italokat és a kaját, amit magukkal hoztak, illetve egy részét. A másik részét az asztalon hagyta a további beszélgetéshez. És az este folyni kezdett, mint egy összefüggő folyó. Nevettek, még többet beszélgettek, előkerült egy pakli kártya, az országút öregségű piros, egy klasszikus szett póker, aztán olyan gyermeki játékra is rávette a nővérét, mint a „Ki vagyok én?”. Hajnalra már fájt a hasuk a nevetéstől. Mintha egy gennygóc kezdett volna felszakadni bennük, de legalábbis benne biztosan; a sok elfojtott düh, harag, érzelem egy része távozott a féktelen jókedvvel és nevetéssel a bensőjéből. Tudja jól, hogy rengeteg dologról nem beszéltek még és talán nem is fognak, de időről időre egy ilyen terápia mindkettejüknek jót tesz. Végül is túl sok van mögöttük ahhoz, hogy elidegenedjenek egymástól, és túlságosan összenőttek a múltjuk eltörléséhez.
Hajnalodik a parton. Negyed órája jöttek ki az ötórai sötétség felszakadása előtt, leültek a tornácra: Mihael Michelle mögé, átölelte a nővérét, állát pedig Michelle szőke fürtjeire fektette. A lány érezheti, ahogy az áll izmai megrándulnak a fejbúbjánál- Mihael elvigyorodott.
- Mióta nem csináltunk így valamit, ketten? – Költői kérdés, hosszú ideje hanyagolták a közös perceket. Akárki látná most őket, feltételezhetné, hogy szeretők, de az, hogy kétpetéjű ikrek, keveseknek fordulna meg a fejében. Pedig valójában nagyon hasonlítanak külsőre is, belsőre is, csak ezeket az apró jeleket jobbára ők látják, mások pedig nem.
- Ez a hely maradjon titok. Még Roxy-t akarom elhozni ide, de rajtunk, hármunkon kívül senki mást. Még Davidéket sem. Ha valami… történne, bármikor, bárhol, bármelyikünkkel, legyen ez a menedékünk. Mit szólsz? Rá sem lehet ismerni a bogolyfalvi házunkhoz, vagy a lakáshoz képest, nem? Meg az én párizsi garzonom sem így fest. Sokkal modernebb berendezésű. De ettől ilyen jó ez a hely. Semmi nem utal arra, hogy mi laknánk, csak a kulcsaink… - Az utolsó szóra előbányássza egyik zsebéből az egyik másoltatott kulcsfüzért: egy a kapuhoz, egy a bejárati ajtóhoz, egy pedig a ház mögötti kis raktárhoz.
- Tedd el. Ha akármikor bajba kerülsz, vagy csak el akarsz szakadni mindentől, használd a helyet. A raktárt majd időről időre feltöltöm, hagyok tartalékpénzt is. Minden eshetőségre. Meg ami még kellhet. Sosem tudhatjuk… – Olyan fáradt a hangja, annyira megviselt. A végére lehunyja a szemét és fejét leejti Michelle vállára, hogy beszippantsa a nővére illatát. Leírni is nehéz lenne, mennyire hiányzik neki az a meghittség, ami sokáig közöttük feszült, és amit utóbb elvesztettek, vagy legalábbis aludni küldtek a folyamatos súrlódások miatt. Rengeteg érzelem rezeg a hangszálaiban, amit tisztán ki lehet hallani, nem próbálta eltakarni őket: félelem, izgatottság, fásultság, megszállottság, boldogság, némi keserűség. Minden jóra jut valami rossz, és fordítva: minden rosszra jut valami jó. Ahogy öleli a testvérét, ahogy gondoskodni próbál róla, ahogy törődik vele, ahogy vissza próbálja húzni a legbensőségesebb köreibe, mégis csak sokat elárul róla. Mihael sosem hagyja el igazán azokat, akikért az életét is odalökné, így Michelle-t is egyre jobban félti, mert az ő hülyeségeivel a nővére is potenciális veszélyzónában mászkál tudtán kívül. Talán jobb a részletekről hallgatni, vagy talán mégsem. Dilemmák. Akárhogy is, jó most ez így, ölelni a szőke hercegnőt, akit gyerekkora óta szeret és ragaszkodik hozzá, ahogy ő védte Mihaelt. Kicsit megint úgy érzi, hogy hazatalált.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=509056#post509056][b]Michelle Angelique Saint-Venant - 2015.08.24. 23:23[/b][/url]

Nem tagadhatja le, hogy kissé meglepődött, mikor Mihael felhívta. Tartják a kapcsolatot, de ez az utazás picit váratlan volt, ami azt illeti. Nem igazán tudta mire vélni, azon túl persze, hogy jól esett volna az ő szívének is, ha egy kis időt együtt tudnak tölteni. Mihael talált valakit magának, ami persze jó és így, hogy Michelle is megállapodott, szőkénk kissé félt, hogy a kettejük kapcsolata majd elsikkad. Szinte repes szíve, hogy nem így lett, épp ezért nem is kérdés, hogy amikor invitálta ikre, azonnal igent mondott. Nem szedett össze túl sok holmit, előkapta a legkisebb sporttáskáját, beledobott két váltóruhát, fehérneműt, csak a legszükségesebbeket, amik az alap higiénés feltételek biztosításához szükségesek. Egy órával később már Budapesten találkoztak és autóval mentek… Valamerre.
Az egész olyan különös volt. Végig csak beszélgettek, annyi mindenről volt szó! Amiket rég meg kellett volna osztaniuk egymással, minden más volt. Mintha kilométerről kilométerre gyűrték volna le a feszélyezettséget. Az időjárás is olyan dolognak tűnt, amit már hosszú évek óta nem vitattak meg, aztán persze testvéreik és a régi ismerősök is szóba kerültek. Nem volt erőltetett, mindketten felszabadultan tudtak beszélni, tulajdonképpen akármiről. Észvesztően hiányzott ez a lánynak, bár sohasem vallotta volna be magától. A tény, hogy rendeződni látszik a kapcsolatuk, megnyitotta. Érzései felszínre kerültek és ismét úgy nevetett, ahogy annak idején. Azzal a vidám, göndör kacajjal, ami régen mindig betöltötte az otthont, majd az iskola falait, és végül még költözésük elején a bogolyfalvi házat is. De Mihael is sokkal jobban nézett ki, a köztük lévő szakadék szép lassan csökkenni kezdett.
A hely, ahová furikáztak maga volt a csoda. Nem mondhatnánk, hogy Michelle odavolna az efféle kérókért, de még neki is el kellett ismernie, hogy rendkívül nyugodt, ráadásul el van szigetelve minden olyan zavaró tényezőtől, ami befolyásolhatná őket. Zaj, irritáló emberek, munka, bármi. Most tényleg csak ketten vannak. Tüzetesen körbejárta a házat és visszaérve meg is dicsérte öccsét a választásért. Egyszerűségében rejlik a nagyszerűsége, ez nyilvánvaló.
A nap további része is kellemesen telt. Évek óta nem beszéltek annyit összesen, mint most, ezen az egyetlen napon. Éjszakába nyúlóan mókáztak, voltak mindenféle témák, végül kártyáztak, ettek, ittak, ami csak jól esett. Az egész kiruccanás csakis kettejükről szólt. Michelle emlékezetében még elevenen él, hogy kisebb korukban hányszor virrasztottak együtt és beszélgettek, játszottak, vagy csak feküdtek egymás mellett némán, fogva egymás kezét. Ezek olyan dolgok voltak, amik erősítették a kettejük közt feszülő köteléket. Hiányzott neki az egész. Végtelen űr tátongott Mihael helyén, ami szép lassan betömött lyukká zsugorodik. Közel sem értek a történetük végére, milliónyi megbeszélnivalójuk lenne még, de felesleges elsietni. A lánynak van egy olyan megérzése, hogy bőven lesz még alkalmuk mindent rendbe tenni, főleg, ha akarják és, miért ne akarnák? Hiszen erre vártak jó ideje, a lehetőség pedig előttük áll.
A hajnal a tornácon éri őket. Michelle nekidől ikre mellkasának, aki állát az ő fején nyugtatja. Az ölelő karokra csúsznak kezei és finoman simogatják. Olyan gyengédség árad minden mozdulatából, az a földöntúli szeretet, amit mindig is érzett iránta. Ahogy öccse elmosolyodik, úgy kúszik fel az ő arcára is a jól ismert görbe. A kérdésre természetesen nem válaszol, mindent elmond, hogy nagyon picit megszorítja a fiú kezét, mielőtt folytatná a finom járkálást ujjaival. Nem érzi úgy, hogy szavakra volna szükségük. Hosszú idő óta végre nincs.
Mihael szavai nem mondhatnánk, hogy nem érik el a szívét is. Emellett érzi, hogy valami gond is lehet a dolgok hátterében. „Rajtunk, hármónkon kívül senki mást.” Ez az igazi vészjelzés. Se David, se Nina. Se senki. Csak ők, a szűk család, akik Mihael szívének olyannyira kedvesek. Michelle eddig sem kérdezett testvére munkájáról, de tudja is mélyen, hogy nem árulhatná el neki. A kulcsokat átveszi és hosszasan nézegeti, míg a másik folytatja mondandóját. Ennek a kulcsnak súlya van. Nyel egyet: ez a dolog nagyon komoly. Keveredtek együtt kétes ügyletekben, vitték már vásárra a bőrüket, de most ikre tényleg fél valamitől. A vállán nyugtatott fejhez dönti sajátját, kezével finoman simogatni kezdi a barna hajat. Mély levegőt vesz, mielőtt bármit is mondana.
- Akármi legyen, ígérem, hogy nem árulom el senkinek – egy puszit nyom öccse feje búbjára, majd ugyanúgy visszadönti fejét, mint eddig. – Nem bánthatnak téged. Nem engedem meg. Nem adok rá engedélyt, hogy meghalj, vagy bajod essen, megértetted? Nem engedem. Velem maradsz és én veled maradok. Egy család vagyunk. Ha bármi történik tudnod kell, hogy számíthatsz rám, ha kell a világ végéig is elmegyek veled. Ígérd meg, hogy vigyázol magadra – bármennyire is nyugodt a hangja, benne van egy szokatlan keménység is. Nem az a régi, utasítós, hanem az a fajta, amitől más emberek hangja végleg megremeg és összetörnek. Szőkénk fél összetörni, mert érzi, hogy legalább egyiküknek erősnek kell lennie. Bele sem mer gondolni, mi történne, ha elvesztené Mihaelt. Legszörnyűbb rémálmaiban szerepel csak, hogy egy temetésen áll, ezekből pedig sosem tud egyszerűen felébredni. Nem akarja, retteg tőle, hogy egyszer nem lesz miből felkelni, mert valósággá válik. Öccse karját szorosabbra fűzi maga körül és megint egy puszit nyom, ezúttal az arcára.
- Minden rendben lesz. Nem szúrjuk el többször. Borzalmasan hiányoztál, annyira sajnálom, hogy hagytalak elmenni. És azt is, hogy egy utolsó görény voltam. Azt hittem beleszakad a szívem, mikor eltűntél. Soha többé ne csináld ezt, oké? Soha többé – elcsuklik a hangja, egy darabig pedig nem is folytatja. Még benne bukfencezik az utolsó mondat, amit eddig nem nyögött ki, de nem tudja, hogyan fogalmazza meg. Talán úgy, ahogy kikívánkozik. – Még egyszer nem élem túl – nyel egyet és fejét hátradönti, hogy Mihael vállára boruljon. Az ég van vele szemben, könnyek csípik a szemét, de nem hajlandó sírni. Lehunyja kékjeit, hogy összeszedje magát. Nem kell a dráma, az a fontos, hogy végre megint együtt vannak. Nem kell neki több, csak maradjanak így még egy kicsit. Csak még egy kicsit maradjanak így.