34. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor
Hírek: Ami a hírből kimaradt: Ha van olyan családotok, mely szorosan köthető valamelyik faluhoz, dobjatok egy baglyot Lizinek, és beteszi a leírásba.
Bagolykő Mágustanoda FórumBagolykőtől távolMagyarországi helyszínek

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
Grace Erin Green
INAKTÍV


Ms. Green | Gracie
offline
RPG hsz: 367
Összes hsz: 2187
Írta: 2014. november 28. 22:01 | Link


Egy szabad hétvégén, vonatút Miskolc felé

Ha azt mondanám, hogy sok barátot szereztem itt tartózkodásom röpke pár év alatt, azt hiszem, hazudnék. Soha nem voltam az a barátkozós fajta és ez meg is látszott a társasági életemen, a jellememen is. Inkább tartottam magamat zseniális szociopatának, mint vicces embernek, aki a társaság középpontja. Viszont ez alól a szabály alól kivételt tettem kevés emberrel, így voltak, akiket kis túlzással, de a barátaimnak is nevezhettem volna akár. Ezek közé az emberek közé tartozik Dasha Fresmoon, aki nem más, mint a házunk kviddicscsapatának kapitánya. Én legalábbis itt ismerkedtem össze vele, miután bevett a csapatba és amit nem bántam meg. Jelentős javuló tendenciákat váltott ki a hangulatom terén, főleg, mert terelő lettem és le tudtam vezetni a fölösleges feszültséget magamból. Arra pedig álmomban sem számítottam, hogy majd jóban leszek a lánnyal. Valahogy mégis összejött a dolog, mert ha nem sikerült volna, most nem vártam volna rá a vasútállomáson pár cuccomat egy táskába pakolva. Bizony, ez nem volt rám jellemző, de fogtam magamat és összepakoltam egy hátizsákba a cuccaimat, aztán kibaktattam  az állomásra és vártam Dashát. Még az öltözködésemen is változtattam a kiruccanás miatt. Fekete farmert vettem fel, egy kék pólót, de a kabátos összeállításom még mindig maradt. És persze az elmaradhatatlan kék sálam most is ott csüngött a nyakamban, a cidrire való tekintettel. Pár ember lézengett csak itt-ott, ami azért meglepő volt a számomra, de megkönnyebbülés is, mert így elég hamar kiszúrtam a közeledő alakját. Széles és megkönnyebbült mosoly ült ki az ajkaim szélére, bár nem kételkedtem benne, hogy el fog jönni. Intettem neki, mert azért nem lehettem annyira biztos benne, hogy észrevett, viszont így már az voltam. A padra néztem, majd vissza a lány felé és elővettem a jegyemet. Azt legalább megvettem előre és már nem kezdett vele vacakolnom. A hátamra vágtam a táskát, majd meghúztam a copfomat és mellé ugrottam lelkes mosollyal.
- Szia Dasha! Mizujság? Hogy aludtál? Mehetünk? Izgatott vagy? Én az vagyok - tört ki belőlem a még számomra is meglepő szóáradat. Valahogy nem értettem, hogy pöröghettem fel ennyi idő alatt, de azért jó érzés volt. Ritkán érzett energia pezsgett bennem, ami azt hiszem, érezhető volt a szavaimban is.
- Akkor megyünk? - mutattam a vonatra, aminek mindössze pár perc volt az indulásáig.
Hozzászólásai ebben a témában
Dasha Fresmoon
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 356
Összes hsz: 5924
Írta: 2014. november 29. 11:33 | Link


Miskolc felé
Valahogy így nézek ki~

Grace-t már az első pillanattól kezdve határozottnak, erősnek és bevállalósnak láttam. Őt nézve kicsit magamra ismertem, gondoltam talán jóban is lehetnénk, de hát nem vagyok az a típusú ember, aki csak lazán odamegy a másikhoz és elkezd vele trécselni. Az elmúlt hónapokban éppen tagokat toboroztunk a Levita kviddicscsapatába és az elő, aki eszembe jutott, az Grace volt. Ha tényleg hasonlítunk, akkor ő is szeretheti az efféle sportokat, bár ezt nem tudhattam biztosan. De legalább már volt egy indok, amiért beszélgetést kezdeményezzek vele. Meg is kérdeztem és legnagyobb örömömre igent mondott. Akkor még nem is sejtettem, hogy mi ennyire jóban leszünk.
Nos, igen és most itt megyek én, a vasútállomásra, hogy aztán elmenjek Grace-szel az egyik legnagyobb őrültségre, amit eddig csináltam. Talán. Nem hiszem, hogy Gracen kívül mást meg tudtam volna győzni, hogy jöjjön el velem ejtőernyőzni, de igazából nem is kerestem fel senkit, rögtön Grace-hez fordultam, aki azonnal igent mondott. Látván a lány szemében az azonnal fellobbanó lángokat, már én is komolyan vettem az eddig csak álmodozásnak indult tervet.
A közelben két olyan hely volt, ahol lehetett ejtőernyőzni, az egyik Miskolcnál, a másik Gödöllőnél. Az utóbbival az volt a gond, hogy a nemzetközi repülőtér miatt „csak” 1200 méterről lehetett leugrani, így inkább a miskolcit választottuk, ahol talán kicsit nyugisabb a környezet, és ha jól tudom a szakemberek sem muglik.
Már majdnem a vasútállomásra értem, amikor megláttam Grace integetését. Szaporáztam lépteimet egyenesen a lányig. Látszólag Grace is tele volt energiával és izgalommal, ugyanis a kérdéseket csak úgy dobálta hozzám. Természetesen teljes mértékben meg tudtam érteni, én is legalább annyira energikus voltam, mint ő, ha nem jobban.
- Sziaa! Egész jól aludtam, ahhoz képest, hogy már este is majdnem kipattantam a bőrömből. Huu, irtó izgatott vagyok, remélem, nem késik a vonat. Na, és te tudtál aludni? – A kijelzőre pillantottam és meggyőződtem róla, hogy nem és már csak pár percet kell várnunk az indulásig. Grace kérdezte is, hogy beszállunk-e, mire én cselekedettel válaszoltam. Elindultunk a vonatunk felé és felszálltunk a vonatra. Az ülések négyesével voltak, én pedig rámutattam egy üres négyesre. – Itt jó lesz? – Érdeklődtem Grace-től és amennyiben igent mondott leültem menetiránnyal hátrafelé. Néztem, hogy mellém ül vagy szembe velem és annak megfelelően leraktam a táskámat az egyik szabad helyre. Egy fekete-sárga sporttáskát hoztam, rajtam egy fekete, kissé fiús, -de annyira puha, hogy imádtam- melegítőfelső volt, lábamat pedig egy farmernadrág takarta.
Fogalmam sem volt, hogy milyen idő lesz ma, de nem is érdekelt, elvégre úgyis több mint 1000 méter magason leszünk, illetve folyamatosan közeledünk majd a földhöz. Már egyeztettünk a miskolci emberekkel is, hogy ma tudnak minket fogadni, és ha ők azt mondták, hogy az idő nem fog gátolni semmiben, akkor biztos úgy is van. Eső mindenesetre nem várható.
- Grace, hány ugrást kértünk a miskolciaktól? – Kérdeztem tőle, miközben a vonat elindult.
Utoljára módosította:Dasha Fresmoon, 2014. november 29. 11:35
Hozzászólásai ebben a témában
Grace Erin Green
INAKTÍV


Ms. Green | Gracie
offline
RPG hsz: 367
Összes hsz: 2187
Írta: 2014. november 29. 17:47 | Link


Egy szabad hétvégén, vonatút Miskolc felé


Mire kezdtem volna töprengeni, hogy Dasha talán elfelejtette mikor indul a vonat, hála az égnek megláttam felém jönni. Elvigyorodtam szélesen, mikor az integetésem láttára kissé gyorsított a lépésein. Ezek szerint ő is várta a mai napot, ez egy jó hír. Határozottan kedveltem Dashát, kicsit emlékeztetett magamra, mármint jellemben, nem kinézetre. Kinézetre inkább olyan volt, mint egy menő kviddicsjátékos... talán azért, mert az volt, de azért ebben nem lehettem biztos. Nem lepte meg a kérdésáradatom, sőt még lelkesnek is tűnt, ahhoz képest, hogy szinte letámadtam szegényemet. Felnevettem, majd a hajamba túrtam zavartan. Én mindig rosszul aludtam, már egészen hosszú ideje, így nem volt meglepő, hogy a tegnap este sem volt kivétel. Hajnalig persze, mikor a szegény szőkém vélhetően nem bírta tovább a sikítozásomat és megint átjött hülyeségeket dumálni.
- Ami azt illeti, nem nagyon, de azért kibírható volt. Anthony átjött hozzám - vontam vállat kis mosollyal, majd én is a tábla felé pillantottam hunyorítva kicsit. - Egyelőre nem tűnik úgy, mintha késne, de azért nem fogadnék rá, ez azért még mindig a Magyar vasút... Kiszámíthatatlan!
Nagyon reméltem, hogy tényleg már csak pár percet kell várnunk és a drága kijelző nem ver át, ezért meg is kérdeztem Dashát, hogy nem szállunk-e be. Nem felelt, viszont elindult a vagon felé, szóval én csak követtem magam mögé pillantva, hogy nem hagytam-e ott semmit. Hál istennek nem, így követtem a sárga sporttáskás társamat, aki felkepesztett a vonatra. Én is, majd a helyre pillantottam, amit kiszúrt. Körbepásztáztam, nem sok ember ült a környéken, így biccentve ledobtam magam Dashával szemben. Magam mellé tettem a táskámat, jelezve, hogy nem óhajtok társaságot, nincs több szabad hely, nincs biza, elfogyott.
- Hála Merlinnek, nincs a közelben egy öreg néni sem... nem bírom a mugli néniket, kiköpött olyanok, mint a Bibircsókos Banya. Folyton pletykálnak valakiről és pofátlanul odaülnek mások mellé, hogy alvást szimulálva hallgatózzanak, újabb pletykákért - ráztam a fejemet rosszallóan, a legutóbbi vonatutamra gondolva, mikor egy ilyen vén pióca rám tapadt. Ezért rémes egyedül utazni... ezért, meg ugye a gyerekes anyukák. Váh! Eléggé elkalandoztak a gondolataim, így mikor szólt, felkaptam a fejem és elmosolyodtam. Jó kérdés volt, így hirtelen nekem sem jutott eszembe, szóval lehunyt szemmel koncentrálva igyekeztem felidézni. Nem telt többe két másodpercnél.
- Azt hiszem, hogy kettőt vagy hármat, már nem teljesen vagyok képben, de azt tudom, hogy kaptunk egy ugrást ajándékba. Mármint mindkettőnknek, mert volt valami akció... Csoda, ilyen is van! - mosolyodtam el, majd kibámultam az ablakon, ahol közelítettek a rémes nénikék. Megráztam a fejemet rosszallóan, majd jött is a közlemény, hogy a miskolci járat előreláthatóan három percet késik. Jaj, de remek!
- Látod? Mondtam...
Utoljára módosította:Grace Erin Green, 2014. november 29. 17:47
Hozzászólásai ebben a témában
Dasha Fresmoon
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 356
Összes hsz: 5924
Írta: 2014. november 30. 12:55 | Link



Alig hiszem el, hogy végre eljött ez a nap. Megmondom őszintén, hogy amikor megfogalmazódott bennem az ötlet, akkor még magamat is kiröhögtem. Nem nagyon hittem benne, hogy tényleg meg fogom csinálni, de Grace azonnali belegyezése olyan szinten önbizalmat ébresztett bennem, hogy rögtön baglyot küldtünk a miskolci szakembereknek. Nagyon keveset kellett várnunk a válaszukra, azonnal visszaírtak, hogy nagyon szívesen fogadnának. Miután elolvastam levelüket legszívesebben sikítoztam volna, ha nem lett volna este, elkezdtem ide-oda futkározni, végül berohantam Grace szobájába és letámadtam ezzel a csajt. Szokásához híven, ő sem aludt még, de ha aludt volna, akkor is felébresztettem volna. De még akkor sem tudtam belegondolni, hogy hamarosan ejtőernyőzni fogunk. Ez körülbelül egy hete volt.
Az állomáson mindkettőnkön látszott az izgatottság, bár állapotom ellenére még mindig nem tudtam belegondolni, hogy milyen őrültségre készülünk. Talán majd csak akkor leszek képes, amikor kilógatom a lábamat a repülőből. Megtudtam, hogy Grace nem aludt valami jól, de ez nem lepett meg, ellentétben azzal, hogy Tony átment hozzá. Viszont akkor helyben már nem akartam megkérdezni, inkább majd visszatérek rá, gondoltam. Nagyot nevettem, amikor a késéssel kapcsolatos kérdésemre válaszolt. Látom, Grace is ismeri a hazai vasutat.
Felszálltunk a vonatra, Grace szembeült velem és lerakta maga mellé a cuccát. Én is így tettem, elvégre nem akartam, hogy mellém üljön valaki, volt még rengeteg hely. Barátnőm sem kedvelte az öreg néniket, kiakadására egy lágy egyetértő mosollyal válaszoltam, majd gyorsan körbenéztem, hogy én is megbizonyosodjak róla, hogy nincs körülöttünk idős, aki magára vehette volna Grace szavait. Én sem láttam senki, szerencsére.
A vonat elindult. Még matattam a táskámban, hogy leellenőrizzem, tényleg nálam vannak-e a nélkülözhetetlen dolgok, mint például a vonatjegyem és a pénztárcám. Szerencsére megvolt minden, így nyugodtam dőltem hátra a székben. Grace is mintha elgondolkozott volna, én is ezt tettem. Az előttem álló élményről tanakodtam, azon hogy vajon hány ugrásunk lesz. Nem jutott eszembe ezért megkérdeztem Gracetől, aki úgy tudta, kettőt vagy hármat. Erre már beugrott nekem is.
- Ja, tényleg. Nem úgy volt, hogy kettőt ugrunk a srácokkal együtt, és ha úgy látják, hogy megy már egyedül is, akkor egyet még ugorhatunk szólóban is? – Mintha valami ilyesmit mondtak volna.
Ha muglik lennénk, akkor nem engednék meg, hogy már a harmadik próbálkozásra egyedül ugorjunk, de mivel varázslók vagyunk, pontosabban boszorkányok és nálunk van a varázspálcánk, ezért így bíznak bennünk, hogy nem nyírjuk ki magunkat. Ettől függetlenül én tartottam attól, hogy egyedül ugorjak, mi van, ha nem tudom majd a kiengedni az ernyőt? Tudom, varázsolok majd, de akkor is, kicsit ijesztő. Na, majd akkor eldöntöm, hogy bevállalom-e.
Már meg is érkeztünk az egyik állomásra. Valami falucska lehetett, mert nem volt túl modern az állomása, meg hát zömével öreganyák szálltak fel. Megszólalt a bemondó és közölte velünk, hogy a vonatunk három perces késéssel közlekedik tovább. Hahaha, dejó. Sajnos tényleg nem hazudott, ki kellett várnunk a három percet, amit én bámészkodással töltöttem el. Kezdett kitisztulni az ég és ahogy Miskolc fele néztem, láttam, hogy arra már süt a nap.
Végül csak sikerült továbbindulnunk. A vonat szerencsére gyorsan ment, talán be akarta hozni a késését. Közben jött a kalauz, kérte a jegyünket, amit kis keresgélés után megmutattam neki. Lekezelte, majd visszaadta. Megvártam, míg továbbmegy, aztán ismét Grace-hez fordultam.
- Ééés, mit csináltatok este Anthony-val? – Hajoltam közelebb hozzá és félig suttogva kérdeztem tőle.
Hozzászólásai ebben a témában
Grace Erin Green
INAKTÍV


Ms. Green | Gracie
offline
RPG hsz: 367
Összes hsz: 2187
Írta: 2014. november 30. 20:53 | Link


Egy szabad hétvégén, vonatút Miskolc felé

Így visszagondolva is muris volt az az este egy héttel ezelőtt, mikor a levitás csapatkapitány enyhén szólva is berobbant a Bezár-lakba, arról lelkendezve, hogy a miskolciak visszaírtak. Szerencséje volt, hogy kivételesen ott talált, mivel meglehetősen kevés időt és még kevesebb éjszakát töltöttem a kastélyban azóta, hogy leköltöztünk a csikómmal Bogolyfalvára. Aznap este viszont szokás szerint álmatlanság gyötört, szóval mázlim volt, nem ébredtem fel Dasha lelkendezésére. Ez a gondolatsor pont annyira foglalt le, hogy ne azon töprengjek, milyen lesz majd kiugrani egy repülőből, sokkal inkább az, hogy addig milyen problémák, hátráltató tényezők jöhetnek közbe. A vonat késése is ilyen volt, és az erre tett megjegyzésemmel sikerült megnevettetnem az útitársamat. Ez valahogy engem is mosolyra késztetett. Ilyen esetleges komplikációnak tartottam a kéretlen mugli néniket is, akik sokszor dögkeselyűként csaptak le az olyan helyre, ahol pletykát szagoltak, ezt pedig nem féltem szóvá tenni. Dashától nem érkezett válasz, de attól még így gondoltam a dolgot, sőt, a táskámat rögtönzött barikádnak használtam a hívatlan vendégek ellen. Nem szerettem volna, ha az út azért telt volna kínos csendben, mert holmi varázstalan nép idecsődül. Nem túl sok ember szállt fel megkönnyebbülésemre, így kisebb volt az esélye, hogy a kaller majd elpakoltatja velem a holmimat, hogy a rászoruló idős hölgyek le tudjanak ülni. A vonat pár perc késéssel ugyan, de végre elindult, mire felszabadult szusszanással hátradőltem az ülésben. A kérdés, amit az ugrások számáról tett, kizökkentett az eddigi gondolatmenetemből, így kissé még máshol kalandozva válaszoltam neki. Neki hála az égnek, ugyan az ugrott be, mint nekem, szóval egyetértően bólogattam.
- Igen, igen volt szó valami harmadik, szóló ugrásról is, de egyelőre abban sem vagyok biztos, hogy az első kettőnél nem tojom össze magam - vigyorogtam derűsen, de aztán éreztem, hogy lassul a vonat, ami az arcomat nagy kérdőjellé változtatta. Már meg is érkeztünk az első állomásra, ami egy kis falu volt. Főleg idősebb emberek szálltak fel, ami miatt csak felhajtottam a galléromat és igyekeztem úgy tenni, mint aki alszik. Arra viszont, hogy a hangosbemondó késést kakukkolt, felpattantak a szemeim. Átkozott tömegközlekedés. Legközelebb seprűvel megyek, még akkor is, ha szétázok... A nyomorult három perc alatt még több idős hölgy özönlött a vonatra, hintőpor, szappan és fű szaggal töltve meg a vagont. Az, hogy a vonat tovább indult, és meglehetősen gyorsan közlekedett, igazából oldott a hangulatomon.
- Legalább tizenöt km/órával gyorsabban halad, mint átlagban szokott. Ez pozitív - nyújtottam át a jegyemet rá sem nézve a kalauzra. Ő nem akart velem kommunikálni, én sem vele, így gyorsan kilyukasztotta a jegyem, majd majdnem hozzám vágta. - Szerintem ez az úr Durrfarkú Szurcsókot reggelizett.
Dashát azonban nem a kalauz foglalkoztatta, hanem a még korábban elejtett félmondatom, miszerint Anthony átugrott. Felnevettem, majd egy hajtincsemet kezdtem tekergetni az ujjam körül. Az egyik néni a közelebbi ülésre ült, mire rosszallóan megráztam a fejem és közelebb hajoltam Dashához.
- Igazából semmi különöset, csak megint felriadtam arra, hogy sikítozok és hát ugye ő is fel szokott kelni rá. Általában átjön, azt hiszem aggódik értem - meséltem fojtott hangon, majd kis mosollyal vállat vontam. - Ami azt illeti, a tehenéről, Bettiről mesélt, meg arról, hogy egyszer kiránduláskor a fáról belezúgott a mocsárba. Meg rám uszította Palomát, a chihuahuáját, hogy melegítse a lábam.
Igazából nagyon hamar eltelt az út és én szinte végig szóval tartottam a lányt, hol a kviddicsről beszélve, hol Arwenről - az egyszarvúm -, meg párszor megemlítve Tonyt. Mire észbe kaptam, már le is kellett szállnunk, majdnem a vonaton maradtunk, szóval én pont akkor ugrottam le, Dasha után, mikor az ajtó zárult. Nevetve a lányra néztem, majd hátratűrtem egy elszabadult hajtincsemet. Valahogy ez a mai nem volt a legrendezettebb nap.
Utoljára módosította:Grace Erin Green, 2014. november 30. 21:08
Hozzászólásai ebben a témában
Dasha Fresmoon
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 356
Összes hsz: 5924
Írta: 2014. december 1. 09:40 | Link



Hihetetlenül vártam már ezt a napot, alig vártam, hogy végre kipróbáljam az ejtőernyőzést, azonban amióta elindultam otthonról mintha kicsit ideges is lennék. Kedvem az még mindig megvan hozzá, csak az önbizalmam hagy magamra időnként. Nem tagadom, félek, vagyis inkább parázok. A vonat indulása viszont egyértelművé tette számomra, hogy nincs visszaút, már elindultunk, még ha bárányok esnek is az égből, akkor is leugrok több mint ezer méterről. És pontosan ezt akartam, a félelmeim ellenére. Sosem voltam tériszonyos és végül is belegondolva már éreztem hasonló adrenalint, amikor a pályán zuhanórepülésbe kezdtem. Vagy…izéé, az is valami ilyesmi nem? Ugye? Az ugrások számáról beszélgetve Gracen is látszott, hogy valamennyire ő is tart az ugrásoktól. Kicsit megnyugtatott, hogy nem csak én érzek így, legalább együtt csokizunk majd be.
Az első megálló után már szép sebességgel közlekedett a vonat, társam meg is jegyezte, hogy tizenöt km/órával gyorsabban halad, mint átlagban. Csak nem közeledünk a határ felé, hogy jobbak lettek a sínek? A kalauz is beköszönt, akivel én igyekeztem nem törődni sokat, megmutattam a jegyem aztán ennyi, hagyjon békén. Grace-szel is hasonló volt a helyzet, viszont nagyot néztem, amikor roppant udvariasan visszadobta a lány jegyét. Barátnőm is felháborodott, de ahhoz képest kedves megjegyzést tett, visszafogta magát. Miután elment az ellenőr érdeklődni kezdtem az állomáson említett témáról, azaz a tegnapi éjszakáról. Megmagyarázott mindent, bevallom őszintén, a felét nem értettem, de azért mosolyogva hallgattam.
Közben a felhőket végleg elhagytuk, Miskolcnál már hétágra sütött a nap, melegebb is volt a hőmérő szerint és a fák ágait nézve valószínűleg szélcsend uralta a környéket. A végállomáshoz közeledve a vonat lelassult, én pedig elkezdtem készülődni. Megigazítottam a ruhám, a hajam és átbújtattam a fejemen a válltáskámat, hogy féloldalasan legyen. Beérve a Tiszai-ba a vonat ajtaja kinyílt, mi pedig már szálltunk is le. Már voltam Miskolcon, egyszer valamikor, a hely valamennyire ismerős volt.
- Ha jól tudom, erre van a buszpályaudvar. - Mutattam a szerintem jónak vélt irányt. Hála Merlinnek igazam volt és még időben elértük a buszt és még jegyet venni is volt időnk. Hát nem mázli?
Nagyjából húsz percet tölthettünk városi tömegközlekedéssel, viszonylag gyorsan ment a busz, hisz nem a belvároson ment keresztül. Egyre jobban rágtam a körmöm és az a boldogság, amit akkor éreztem… Még az sem tudta elvenni a kedvem, hogy a busz tele volt és ott nyomorogtunk egy helyben állva. Már csak pár perc választott el a megállótól. Grace-re néztem olyan fejjel, mint akiből mindjárt előtör a sikítás. A jármű nagy fékezéssel megállt, aminek következtében majdnem nekiestem a mögöttem állónak.
- Na gyerünk. – Mondtam, mikor már nem választott el minket semmi a friss levegőtől. Szinte a füves terület mellett rakott ki minket, nem kellett tíz métert sem gyalogolni, hogy a reptérre érjünk. – Grace!! Jézusom, megjöttünk. – Kiáltottam csillogó szemekkel. Alig hittem el, hogy megvalósítjuk az eredetileg viccnek szánt tervünket. Most mégis csak pár lépés választott el a gépektől. Nem volt túl nagy reptér, kis repülők voltak, amiknek egy füves területen kellett felszállniuk, illetve leszállniuk. Az egyik géptől elindult felénk egy pasas. Talán vele beszéltünk levélben? Grace-re néztem.
Hozzászólásai ebben a témában
Grace Erin Green
INAKTÍV


Ms. Green | Gracie
offline
RPG hsz: 367
Összes hsz: 2187
Írta: 2014. december 5. 18:34 | Link


Egy szabad hétvégén, miskolci reptér


Mire a vonat végre beért, a felhők eloszlottak az idő pedig sokkal derűsebbnek tűnt, ahogyan bizony a hangulatom is. Szélcsend volt, legalábbis az ágak nem rezdültek, ez pedig nekünk csupa jót jelentett, hiszen az első ejtőernyőzést nem pont szélviharban kellett volna megejteni. Mikor a vonat lassítani kezdett, megigazítottam a hajamat, majd belebújtam a kabátomba, amit útközben levettem. Lecsekkoltam, hogy minden rendben van-e a táskám környékén, ami persze úgy is volt, így egy elégedett bólintással keltem fel. Dasha szállt le először, én meg szökkentem oda, az ajtó majdnem odacsípte a kabátomat. Bizonytalanul, de azért vigyorogva körbenéztem. Nem nagyon voltam még Miskolcon, a hely totál ismeretlen volt a számomra, Dasha viszont azt hiszem, tudta, hogy mit csinált. Legalábbis nagyon remélem, mert nincs kedvem Miskolcon bolyongani, mint valami elveszett léleknek. Még csak az hiányzik! Nem nagyon tudtam hozzászólni a dologhoz, mikor azt mondta arra van a buszpályaudvar, tettem hát, amit jónak véltem: követtem a lányt. Nem cselekedtem ostobaságot, hiszen sikeresen elkalauzolt minket a buszokhoz. Ha nem lettünk volna ilyen gyors léptűek, azt hiszem, hogy nem igen sikerült volna jegyet vennünk, ám így pont sikerült elérnünk a járatunkat. Megnyugodtam, mert húsz percet kellett csak a fenekünkön maradni, nem többet. Azaz még csak nem is ültünk, hanem állva nyomorogtunk. Nem szerettem ennyit utazni, úgy hogy nem éreztem szelet vagy csak egy légfuvallatot. Az ablakon át figyeltem a mellettünk elhaladó várost. Szép volt, legalábbis nekem nagyon tetszett, gondolkoztam rajta, hogy egyszer még ellátogatok erre, akkor már városnézés céljából. Mikor Dashára pillantottam, láttam, hogy rágja a körmét, muszáj volt nekem is elvigyorodnom. Talán a meccs előtt láttam ennyire izgulni, lehet, hogy még akkor sem annyira. Ő majdnem sikítani tudott volna örömében, én is hasonlóan éreztem magamat, de mikor lefékezett a busz, sikerrel fenékre ültem. Muszáj volt kiröhögnöm magam, de aztán nagy nehezen feltápászkodtam és leszálltam a buszról a csapattársam után. A füves terület pár lépésre terült el tőlünk, én szedtem a lábamat és a fűben állva Dashára néztem sugárzó tekintettel.
- Igen, csajszi, itt vagyunk! Shakespearere, végre itt vagyunk! - tapsikoltam vigyorogva, egy helyben ugrándozva, mint egy kislány. Ezer éve nem lelkesedtem ennyire, de most egyszerűen nem tudtam abbahagyni, olyan voltam, mint egy retardált fóka. Utána, mikor végre lecsillapodtam, feltűnt, hogy felénk indult a férfi az egyik géptől, mire elmosolyodtam. Hozzánk lépett és megkérdezte a nevünket.
- Grace E. Green, nagyon örvendek, uram - nyújtottam neki kezet, mire kezet fogott velem és bemutatkozott. Ha minden igaz, a neve Szeleczky Dávid volt, vele beszéltünk levélben. Hatalmasra nyílt szemekkel meredtem Dashára a bemutatkozás után.
- Dasha, én be vagyok tojva. Még fel sem szálltunk, de én be vagyok tojva - kezdtem el röhögni magamon ismételten.
Hozzászólásai ebben a témában
Dasha Fresmoon
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 356
Összes hsz: 5924
Írta: 2014. december 7. 10:22 | Link



Alig hittem el, hogy végre megérkeztünk. Ha egy évvel ezelőtt valaki azt mondta volna nekem, hogy elmegyek ejtőernyőzni a jövőben, akkor jól kiröhögtem volna. A legutóbbi kviddicsmeccsün után, amin hajtó voltam, viszont úgy éreztem, hogy jobban meg kell ismerkednem a totális adrenalin fogalmával. Mindenki fél a lezuhanástól valamennyire, legalább ezzel egy kicsit hozzá tudom szoktatni magam ahhoz az érzéshez és talán, ha baj van meg fogom tudni őrizni a hidegvérem és talán képes leszek olyan döntést hozni, ami megóv a haláltól. De persze elsősorban a szórakozás hajtott és az, hogy legyőzzem a félelmemet. Nem vagyok tériszonyos, se betoji, de szerintem minden ember félne, ha ki kéne tennie a lábát több ezer méterről.
Grace sem hitte el, hogy már nem áll közénk és a repülő közé semmi. Odaért hozzánk az egyik pasas és hamar kiderült számunkra, hogy vele beszéltünk. Miután bemutatkozott rajtunk volt a sor. Először Grace szólalt meg nagyon udvariasan, amire gyorsan rá is vágta, hogy nyugodtan tegezzük őket.
- Park SonYeong [Pák SonYang] – Mutatkoztam be én is. Mivel a bagolyban történő regisztrációkor az anyakönyvezett nevemet kellett megadnom, ezért most is így mutatkoztam be. Dávid elmondott egy rövid kis eligazítást, többek között, hogy mi lesz a menetrend, illetve, hogy milyen pózokat kell felvenni zuhanáskor, mire kell odafigyelni. Szerencsére mindkettőnk háta mögött lesz egy szakember, aki majd az első ugrásoknál kezeli az ernyőt. Ezek hallatán eltapostam a gondolatot, hogy egyedül is ugorjunk. Abban a lelkiállapotban ezt lehetetlennek tartottam, a szívem hevesen vert és legszívesebben elkezdem volna futni. Társam is hasonlóan érezhetett, látszott is rajta és mondta is.
- Még van időnk elfutni. – Viccelődtem remegő hangon, de nem gondoltam komolyan. A humor talán kicsit segít ebben a helyzetben.  
Dávid vezetésével elindultunk a gépünk felé. Közben folyamatosan nyugtattam magam, hogy nem lesz semmi baj, nem fogok berosálni, túl fogom élni. A repülő mellett voltak a felszerelések, melyek körül három másik férfi állt.
- Sziasztok! –Köszöntem, majd újabb ismerkedős percek után elkezdtünk öltözködni. A ruhánkra vettük fel a speciális védőöltözetet és a bukósisakot. Én egy fekete-citromsárga színösszeállítást választottam, vagyis inkább kaptam, mert az volt az én méretem. Egyre jobban izgultam, de próbáltam nyugtatni magam, hogy erős vagyok, nem lesz baj.
Már csak fel kellet szállnunk. Elindultunk a kisméretű repülőhöz és beszálltunk ugyanazon az ajtón, amin majd ki is kell lépnünk. Elfoglaltam az egyik hátsó helyet és reménykedtem, hogy Grace mellém ül, mert egyedül szerintem összeroppannék. Hasam görcsölt, úgy éreztem, hamarosan elhányom magam.
Utoljára módosította:Dasha Fresmoon, 2014. december 7. 10:24
Hozzászólásai ebben a témában
Grace Erin Green
INAKTÍV


Ms. Green | Gracie
offline
RPG hsz: 367
Összes hsz: 2187
Írta: 2014. december 7. 21:07 | Link



Rémesen be voltam tojva, azt hiszem. Elsőre nem is fogtam fel, hogy ott álltunk a gép mellett, amiből nem is olyan sokára ki kell majd ugranunk. A vérem a fülemben dobolt én pedig nagyot nyeltem, próbálva legyűrni a hirtelen jött felismerést: Zuhanni fogok. Most tényleg zuhanni fogok és nem lesz rá lehetőségem, hogy majd elkapjam a seprűmet és visszamásszak rá. Felkaptam a fejem, mikor a férfi közölte, hogy tegezzük és bólintottam aprót, szinte alig mozdítva a fejemet. Dasha is bemutatkozott, mire kissé furán néztem rá. Nem is tudtam, hogy ez az igazi neve... Végül csak vállat vontam, elvégre nem ismertem olyan régen, hogy ilyeneket is tudnom kelljen róla. Nem sokáig gondolkozhattam azon, hogy micsoda furi neve van a barátnőmnek, ugyanis Dávid elkezdte magyarázni, hogy hogyan fog az egész lezajlani, illetve azt is, hogy milyen pozíciókban érdemes zuhanni, én meg asszem egyre fehérebb lettem, ahogy ezt ecsetelte nekünk. De tényleg, nem volt bajom a magassággal, viszont amint belegondoltam, hogy én több ezer méterről fogok majd lezuhanni, egyszerűen tombolt a túlélőösztön, hogy fussak és bújjak el. Kicsit azért megnyugodtam, mikor mondta a pasi, hogy lesz azért mögöttünk szakképzett ember is. Legalább majd lesz, aki kirugdal a gépből, mikor pánikrohamot kapok és elkezdek nyüszíteni, hogy én nem akarok leesni és meghalni. Dashára sandítottam, remélve, hogy majd belőle erőt meríthetek, mert ő bizony bátor lesz és rettenthetetlen, de sajna ez nem jött össze, mert ő is pont úgy be volt ijedve az egésztől, mint én. Megeresztett egy elég ócska poént, de nekem ez is elég volt, hogy remegő hangon nevetni kezdjek, belegondolva, milyen jó is lenne tényleg elfutni most.
- Áh, már elment a busz... Fussunk utána? - igyekeztem valamennyi szilárdságot csepegtetni a reszkető hangomba, így még rosszabb összehatást érve el. Ez most nem jött össze, Grace... Kicsit el is kalandoztam, így mire felkaptam a fejemet, Dasháék már félúton voltak a gép felé, én pedig a homlokomra csapva sprinteltem utánuk, nehogy itt hagyjanak egyedül.
- Dasha, drága, ne hagyj itt, vááárj meg! - sikkantottam eldramatizált hangon, majd szorosan felzárkóztam melléjük. Ha valami, hát a magány most nem segített volna a félsz leküzdésében. A repcsi mellett már várt a kivégző-osztag... akarom mondani barátságos társaság. Ők is bemutatkoztak, míg én kábán visszaválaszolgattam a nevemet párszor. Talán négyszer... a lényeg az, hogy bőven többször, mint amúgy kellett volna. Igazából ezen röhögtek is egy sort, meg a srác, aki kb ugyanannyi volt, mint én, átkarolta a vállamat és közölte, hogy ne majrézzak, nem hagy meghalni, mert ahhoz túlságosan is szereti magát. Ezen azért muszáj volt felnevetnem... hogy is hívták? Richárd, asszem... Öltözni is segített, miután megállapította, hogy teljesen hülye vagyok hozzá, hogy magamtól kitaláljam, mi merre, illetve hogyan kerül. A ruci egész helyes volt, fekete-sötétkék. Szerettem ezt a színt, volt hasonló báli-ruhám is, ezért örültem a fejemnek. Aztán utána Ricsi a fejembe nyomta a bukósisakot, aztán intett, hogy szálljunk be. Dasha már bekepesztett, én pedig látva, hogy mennyire elfehéredett - vagy inkább zöldült? - mellé csücsültem és megfogtam a kezét, finoman megszorítva azt és rámosolyogtam.
- Nyugi, nem halunk meg. - simogattam meg a vállát, majd hagytam, hogy bekössenek, aztán figyeltem, ahogy a srácok is bemásztak. Az ajkamba haraptam, mikor meghallottam a motor hangját feldörömbölni. Pár perccel később már száguldottunk is, bennem pedig kihagyott pár ütemet a szívem, mikor a gép elemelkedett a földtől. Ahogy repültünk felfelé, az erő belepréselt az ülésbe, a szívem pedig veszettül dübörgött. A fülem is bedugult, rémesen éreztem magam, de rápillantottam Dashára, csekkolva, hogy ő vajon hogyan is érzi magát.
Hozzászólásai ebben a témában
Dasha Fresmoon
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 356
Összes hsz: 5924
Írta: 2014. december 11. 22:05 | Link



Féltem, persze hogy féltem, még jó hogy féltem, nagyon is féltem, túlságosan is féltem. Szóval féltem. Mondtam már, hogy féltem? A félelmünket kicsit csillapítani akartuk, ezért elkezdtünk viccelődni. Tipikusan béna poén volt, de abban a szituációban ez is megfelelt. Barátnőm válaszát elképzeltem, vagyis azt, hogy futunk a busz után, mintha őrültek lennénk. Én még ki is néztem volna magamból, hogy megcsinálnom, de úgy éreztem, az előttem lévő lehetőséget nem szalaszthatom el. Végre itt az alkalom, hogy ejtőernyőzzünk, ezt vártuk hetek óta. Csak nevettem, jelezve neki, hogy hallottam, felelni már nem volt időm. A bemutatkozások után elindultunk készülődni. A gép felé tartva hiányérzetem támadt, hátranéztem és láttam, hogy Grace mintha kicsit elgondolkozott volna. Elmosolyodtam, húzott szemeim smileyt formáltak, mire Grace is elkezdett szaladni. Kicsit megtorpantam, hogy bevárjam, így egyszerre értünk a többiekhez. Sok bénázással és nem kevés segítséggel sikerült felvennünk a védőfelszerelést és megtudtam, hogy ki lesz a partnerem, akivel ugrani fogok. Én Dáviddal fogok ugrani, Grace pedig elvileg egy Richárd nevű sráccal.
Beültem a gépbe az egyik hátsó helyre, az ablak mellé. Barátnőm mellém ült és valószínűleg nagyon látszott rajtam az idegesség, de hát hogy a viharba ne látszott volna. Szavai nem igazán nyugtattak meg, de jól estek. Tudtam én is, hogy nem lesz semmi baj, de mégis. Vizsgák előtt is izgul az ember, pedig ott sem nyírják ki.
Mikor a szakemberek is felszálltak, a kép is elindult. A füves mezőn eléggé döcögött a gép, kicsit kényelmetlen volt a fenekemnek és a hátamnak, de ki lehetett bírni. A száguldás és a repülés íze rögtön elvarázsolt, a félelmem el is múlt. Olyan gyorsan száguldottunk a füvön, annyira jó volt és amikor hirtelen felemelkedett a gép orra, olyan érzés volt, mint amikor én rántom fel a seprűmet, persze ez most sokkal finomabb volt. Kedvem lett volna ilyen gyorsan röpülnöm egy száll seprűvel, de erre most nem volt lehetőségem. Viszont levontam a következtetés, hogy fogok én nagyon gyorsan száguldani, csak függőlegesen lefelé. A földfelszínt néztem, ami egyre távolodott el tőlünk. Miskolcot is megcsodálhattam felülről, de a Bükköt is teljesen beláttam, annyira magasra szálltunk.
Mikor már a város egy foltnak látszott, Dávid szólt nekem, hogy jöjjek oda mellé. Ijedten Grace-re néztem, de nem akartam megváratni a fiatal férfit, magamhoz méltóan rögtön felálltam és mellé léptem.
- Szerettelek Grace! - Mondtam még gyorsan nevetve a lánynak, mintha a kivégzésemre készülnék, de a feszültség már feloldódott bennem. Egészen magabiztos lettem a repüléstől. Dávid és Richárd már magára vették az ernyőt tartalmazó „hátizsákot”. Az én uram kérte, hogy forduljak meg, hogy neki háttal legyek, én így is tettem, mire ő közelebb lépett hozzám és rám csatolta a hátzsák engem illető részét. Kicsit zavart, hogy ennyire közel volt hozzám, nem szoktam meg az emberek közelségét, de tudtam, hogy ez ezzel jár. Megtudtam Dávidtól, hogy mi kezdjük az ugrást, mégpedig hamarosan, mire összeszorítottam a fogam és próbáltam nyugtatni magam. Minden bátorságom cserbenhagyott viszont, amikor kinyitották a repülő ajtaját és én ott álltam mellette. A szél durván belekapott hajamba, de az volt számomra a legkisebb baj. Több mint ezer méterről néztem le. Dávid nyugtatott, hogy élvezni fogom, amit én el is hittem neki, csak a hirtelen jött sokk után ez most nem annyira hatott meg. Egyszerre – mivel egymáshoz voltunk kötve - leültünk, lábunkat kilógatva az éterbe. Éreztem, hogy pár perc és én már repülni fogok, de azt nem gondoltam volna, hogy rögön. Mire felfogtam, hogy kilógatom a lábam a repülőből, Dávid már lökött is egyet kezével.
- Áááááááááááááá – Sikítottam, mint egy őrült. Azonnal megéreztem az m*g hatalmas erejét, amivel mint egy mágnes a földhöz szív. Szívem összeszorult a hirtelen rám támadt adrenalintól. Azt sem tudtam, hogy mi történik, pedig jól felkészültem rá szellemileg, most mégis. Olyan volt, mint álmaimban, mikor zuhanok, vártam is, hogy felébredjek, de ezúttal nem, ez a valóság. Alig tudtam felfogni, hogy szabadon esek és egyre gyorsabban. Pánikba estem, tudtam, azt súgta, vagyis ordította az ösztönöm, hogy azonnal csinálnom kell valamit, különben végem lesz, de a hátamhoz csatolt Dávid miatt nem tudtam, még szerencse. Mondta, hogy tartsam szét a kezeimet.
To be continued~
Hozzászólásai ebben a témában
Grace Erin Green
INAKTÍV


Ms. Green | Gracie
offline
RPG hsz: 367
Összes hsz: 2187
Írta: 2014. december 19. 14:09 | Link



Nekem sem sok választásom volt, ahogy bemásztam a gépbe, Ricsi ránk csukta az ajtót, persze csak az után, hogy szólt, hogy kössük be az övet. Dasha is rettenetesen izgult, szóval jól esett, hogy nem egyedül voltam, meg ilyesmik. Elmosolyodtam halványan, majd kinéztem az ablakon, míg a fiúk is bemásztak. Ricsi persze hátranézett azonnal, kaján vigyorral, és elkezdett cukkolni, hogy hogyan fogok már innen kikeveredni. Elnevettem magam, majd felé legyintettem a sisakommal, mire lehúzta a fejét.
- Ne piszkálj már! - grimaszoltam őt nézve. Felszálltunk, nekem pedig kihagyott pár ütemet a szívem, de attól függetlenül isteni érzés volt, talán csak seprűvel lehetett volna ennél is jobb. Erre azonban nem volt lehetőségem, ezért inkább Richárdot piszkáltam, néha rápillantva Dashára, hogy ő hogyan érzi magát. Ő valahogy higgadtabbnak tűnik, mint amilyen én vagyok... A kis mázlista! A kilátás csak növelte volna bennem a félszet, így nem nagyon pislogtam kifelé. Mikor a többiek szerint elég magasan voltunk, Dávid szólt Dashának, hogy show time van. Dasha kissé riadtan pillantott rám, mire csak megveregettem a vállát, biztatva, hogy menjen csak oda.
- Én is szerettelek, Dasha! Elmondom a világnak, hogy mennyire jó ember voltál! - nevettem, majd megfogtam Ricsi kezét, aki már felvette az ejtőernyős hátizsákot. Ő kifejezetten izgatottnak tűnt, ami azért engem is feldobott három méterrel a felhők felé. Még jó, hogy nincsenek felhők, te szent isten! Még csak az kellene! Dasháékra néztem, miközben a srác rám csatolta a hozzám tartozó részét az ejtőernyőnek. Az ajkamba haraptam, majd hátranéztem, aztán vissza Dávidékra, akik éppen most ugrottak ki a repcsiből. Már épp vinnyogni kezdtem, mikor Ricsi elkezdett visszaszámolni, az ajtó felé tolva engem. Azért fura volt, hogy ilyen közel voltam valakihez, ennek ellenére nem volt rossz, mármint legalább biztos volt, hogy nem tojok be és maradok a gépen, mint egy gyáva nyúl. Még nem halhatok meg, még túl fiatal vagyok! Bár... ha most halok meg, nem emlékeznek rám öregen! Az ajtóhoz érve a szél az arcomba vágta a hajamat, mire kaptam egy csípős megjegyzést, meg egy hajgumit. Összekötöttem a hajam, aztán pedig lepillantottam, ismét felnyüszítve. Épp azon voltam, hogy visszafordulok, mikor Ricsi lenyomott maga elé, felszólítva, hogy lógassam ki a lábamat. A torkomban éreztem a szívemet, el akartam futni, mármint vissza az ülés felé. Nagyon váratlanul ért a lökés a vállamon, én pedig kiestem. A hátam mögül hallatszott az oktatóm röhögése, azon, hogy én felsikkantottam, miután a levegőbe kerültünk. A levegő két oldalt az arcomba süvített, a hajamba kapott, az erő a föld felé vonzott, én pedig vonyítottam, mint valami elmebeteg farkas. Ricsi is megengedett magának egy kis ordibálást, szerintem ő is kapott egy nagy adag adrenalint, akárcsak én. Vajon ilyen érzés lenne, ha leesnék a seprűmről? Több, mint valószínű... Azon voltam, hogy én szeretnék azonnal valami varázslatot, ami megfékez a levegőben, de ha akartam sem tudtam volna a pálcámért nyúlni, mert Ricsi az ujjaim közé fűzte a sajátjait, annyi időre, hogy széttárjam a karjaimat. Mámorító volt a sebesség, az esés érzése.
To be continued~
Hozzászólásai ebben a témában
Dasha Fresmoon
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 356
Összes hsz: 5924
Írta: 2014. december 22. 14:54 | Link


Már épp elfelejtettem félni, mikor szóltak, hogy készülődjünk. Elköszöntem barátnőmtől, kicsit olyan érzésem volt, mintha kivégezni vittek volna. Pulzusom megint az égig szaladt, de ezúttal koncentráltam is, hogy jól vegyem fel a védőfelszereléseket és jól kössem magam a hátam mögött álló férfihoz. Olyan volt a kötés, mintha hátizsákot cipelnék.
Fel sem tudtam fogni, hogy kinyitották a repülő ajtaját, az idő rohamosan felgyorsult és már arra eszméltem fel, hogy zuhanok. Sikítottam is, bár nem amolyan lányos, magas hangú kiáltás volt, inkább őrültnek nézhettek. A kezdeti sokk után kezdtem megszokni a zuhanás ízét. Az álmaimmal és a kisgyermekkori esésekkel ellentétben ez nem ért véget néhány másodperc után. Csak zuhantam és zuhantam. Egy idő után az ijedtség eltűnt arcomról és helyére mosoly került. Hihetetlen érzés volt a levegőburokban lenni és csak szállni, a madárral ellentétben nem vízszintesen, hanem függőlegesen, de az most mindegy. Élveztem, hogy nem volt semmi, ami visszafogna vagy a kezeim között lett volna, ahogy az esetek többségében a seprű, most csak én voltam.
Láttam, hogy a földfelszín egyre jobban közeledik és minél kevesebb méter választott el tőle, én annál jobban kezdtem kicsit pánikba esni megint. Ismét villogott a belső piros lámpám, az ösztönöm azt súgta, hogy csináljak valamit, mert fájdalmas élményben lesz részem. Hátrapillantottam a mögöttem velem együtt zuhanó férfira, aki nagy valószínűséggel megérezte aggodalmam, mert kezével felfelé nyúlt. Nem bírtam levenni tekintetemet a mezőkről és Miskolc városáról. Meg is ijedtem, amikor egy hatalmas lökést éreztem felfelé. Az eddigi óriási sebességünk egy másodperc alatt a töredékére változott, az ejtőernyő kinyílt. Arcom vörös volt, veszettül dobogott a szívem, úgy éreztem magam, mintha egy kilencvenperces focimeccset játszottam volna végig. És persze nyertük, hiszen olyan boldog voltam, mint kevésszer eddig életemben. Felpillantottam és megláttam a citromsárga és kék színekben pompázó hatalmas ernyőt. Csodálatos és megnyugtató látvány volt ez eddigi őrület után. Lassan ereszkedve volt időm körülnézni. Imádom Kelet-Magyarországot, annyira szép. Miskolc egyik szomszédsága erdős és hegyes, a másik alföld. Eddig még nem volt alkalmam a magasból is megismerni Magyarországot, szerintem magyarként sem lett volna eddig alkalmam, nem hogy koreaiként. Nem is annyira messze megpillantottam Gracet is. Integettem neki, majd szólt Dávid, hogy készüljek fel a landolásra. Elmagyarázták még odalent, hogy mit hogyan kell csinálni leszálláskor. Dávid manőverezett, hogy a megfelelő helyre szálljunk le, oda, ahonnan indultunk. Lábamat előre nyújtottam, de fölösleges volt az aggodalom. Dávid olyan könnyedén és finoman közeledett a földhöz, hogy nekem elég volt csak talpra állnom. Lábfejemmel megérintettem a talajt és elkezdtem futni egy kicsit a lendület miatt, de csak pár lépést. A férfi rögtön kapott is az ernyő után és engem is hátrahúzva lefektette az ernyőt elénk, hogy ne lepjen be a leszállás után. Következő mozdulata az volt, hogy elválasszon engem tőle. Meglepődtem, bár nem tudom miért, amikor elővetette a pálcáját és egy suhintással semmivé tette a kettőnket összekötő védőfelszerelést. Első mozdulatom az volt, hogy megöleltem a földet. Hihetetlenül boldog voltam, sikerült megvalósítanom egy álmom. A suliban még nem gondoltam volna, hogy az elején ennyire félni fogok, azt meg végképp nem, hogy a futáson gondolkozok majd, de szerencsére sikeresen legyőztem a hirtelen jött félelmem.
Megláttam, hogy Grace is leszállt és mint egy kutya, aki észreveszi hazaérkező gazdáját, úgy futottam én is a lány felé. Sikítva közeledtem barátnőmhöz, majd mikor odaértem hozzá rögtön megöleltem.
- Jesszusom, megcsináltuk! – Mondtam, miközben pacsira nyújtottam kezem. – Menjünk még egyszer, egyedül is! – Nekem nagyon megtetszett ez a sport is, bár a mondat utóbbi részét magam is megkérdőjeleztem. Kétségtelen, hogy akartam egyedül ugrani, de akkor rám van bízva minden, ha elrontom, akkor meghalok. Még szerencse, hogy varázslók vagyunk, és a kezdőknek van olyan lehetőségük, hogy egy varázsigével is ki tudjuk nyitni az ernyőt, valamint irányítani azt.
- Megyünk? – Kérdezem még izgatottabban, amikor leszállt a gép is.
Hozzászólásai ebben a témában
Grace Erin Green
INAKTÍV


Ms. Green | Gracie
offline
RPG hsz: 367
Összes hsz: 2187
Írta: 2014. december 22. 17:18 | Link


Én figyelemmel kísértem, ahogy a barátnőm és Dávid kifelé indulnak, nagyot nyeltem és próbáltam kiverni a fejemből, hogy mindjárt kiugrok egy repcsiből. Persze Ricsi egy csomó mindenen parádézott, mint pl azon, hogy kössem össze a hajamat, mert már harmadszor vágja arcon és idegesíti. Én ezen azért vigyorogtam egy sort, de elköszöntem közben Dashától és amennyire tudtam, néztem utánuk. Nyugtalanítóan néztek ki, ahogy zuhantak, de nem sokat volt időm gondolkozni ezen, mert ugye Ricsi lenyomott és ki kellett lógatnom a lábamat a gépből. Mire észbe kaphattam volna, hogy ja bocsika, nem akarok ma meghalni, már a levegőben voltam és zuhantam, sikítva, mint egy őrült. És akkor szerintem még enyhén is fogalmaztam. Pont ilyen érzés lett volna az is, ha a Navine elleni meccsen nem kaptam volna el a seprűmet, ha akkor leesek. Bár remélhetőleg, ennek kevésbé fájdalmas végkimenetele lesz, mint annak lett volna. Álmaimban érdekes módon sosem álmodtam zuhanásról, az nem rémített meg, szóval a  rémálmaim nem kezdtek el kísérteni. A kezdeti sokk persze hamar elpárolgott, mert már attól röhögnöm kellet, hogy Ricsi mennyire élvezi és visong, mint valami kislány, közben az ujjait az enyémek közé fűzi és kitárja a kezemet két oldalra. Asszem bírtam a srácot, annak ellenére, hogy egy zakkant állat volt, akit alig ismertem. Meg kell hagyni neki, hogy szórakoztató zakkant állat volt. Volt alkalmam megcsodálni a csodaszép kilátást, mikor már eleget zuhantunk, ami az őszintét megvallva rabul ejtett. Seprűről soha nem nézelődtem még, de akkor nem is voltam ilyen magasan, egyszerűen csak muszáj volt vigyorognom, meg néha-néha sikkantanom egyet, kifejezve, hogy mennyire fel vagyok pörögve. De komolyan, tök olyan volt, mintha egy hatalmas domborzati-térképet néznék, felülről, nagyon bulis volt, tetszett. Aztán jött egy kisebb sokk, mikor realizálódott bennem, hogy cseszki, közeledik a talaj, én pedig belefúródok, mint valami groteszk meteor. Már csak az hiányzik! Persze a sokkomat megérezve Ricsi még inkább röhögni kezdett, aztán megrántotta azt a bizonyos kallantyút, én pedig erős rántást éreztem felfelé. Elsőre azt hiszem, nem teljesen jutott el az agyamig, hogy mi is történt, csupán akkor, mikor felnézve megláttam a hatalmas, kék-fehér ernyőt. A szívem majd kiugrott a helyéről, szívem szerint ugráltam volna, ha tehetem, de ez most fizikai képtelenségnek bizonyult, le kellett mondanom az ugrálásról. Fájt a szívem érte. Még egész sokáig ereszkedtünk lefelé, mint a gyermekláncfű kis fehér vitorlái, mikor elfújod őket, miközben Ricsi navigálta az esésünk irányát.  Nem messze megláttam Dashát, aki úgy tűnt, hasonlóan pezsgő hangulatban van, így mikor integetett nekem, visszaintegettem, akár egy eszelős, hogy hahhóóóó! Amikor közelebb érkezett a föld, kicsit tartottam tőle, hogy eltöröm a bokámat, vagy hasra esek, esetleg más elmebeteg dolgot teszek, amivel leégetem magamat, de végül nem így történt. Kinyújtottam a lábamat és kecsesen landoltam, állva maradva. Ezzel az az egy baj volt, hogy mikor az első lépést akartam tenni, kicsit megszédültem, így a mögöttem álló fiú kapta el a derekamat, nehogy elessek. Erre elpirultam kicsit, ő meg csak vigyorgott, majd elkezdte leszedni rólam a felszerelést. Ő nem akart sietni sehova, azt hiszem, mert pálcával egy másodpercbe tellett volna, ő viszont inkább csatolgatta a szíjakat. Pedig nála volt a pálcája! Miután kibogozott, térdre borulva szeretgettem meg a füvet, hálát adva, hogy túléltem, de igazából repültem a boldogságtól. A szeretet-rohamból a sikítás térített magamhoz, ami Dasha felől érkezett, aki már sprintelt is hozzám. Több sem kellett, én is futásnak eredtem a barátnőm felé, nevetve, majd mikor találkoztunk, szorosan megöleltem.
- Túléltük, Dasha - nevettem, majd mikor elengedett és emelte a kezét, lepacsiztam vele, már kicsiket ugrálva, szinte repülve a boldogságtól. A kijelentésére egy pillanatra elbizonytalanodtam, majd sikongatva ugráltam ismét, csapkodva, mint egy retardált fóka. - Oké!
Nem féltem annyira, mert eszembe jutott, hogy mondták, hogy akár a pálcával is irányíthatjuk az ernyőt, így nem kellett három másodperc, hogy belemenjek, majd Dashába karolva ismét a gép felé húzzam, ami időközben leszállt.
- Menjünk, gyere már, Dash, menjüünk!
A fiúk persze röhögve jöttek utánunk, amire csak a szememet forgattam. Jellemző...férfiak. Ha Ricsi így folytatja, valahogy meg kell leckéztetnem.
Hozzászólásai ebben a témában
Dasha Fresmoon
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 356
Összes hsz: 5924
Írta: 2014. december 23. 12:17 | Link


Hát ez valami szuper volt. Mától imádom az extrém sportokat! Mindketten könnyedén és biztonságosan leértünk, nem is tudom, hogy miért aggódtam ennyit, mert tényleg semmi gond nem volt. Amikor Grace is megszabadult a kötésektől, ő is elindult felém. Lepacsiztunk és sikítozgattunk, jó volt látni, hogy ő is élvezte, kétségtelen, hogy a legjobb személlyel volt lehetőségem kipróbálni az ejtőernyőzést.
Megkérdeztem tőle, hogy menjünk-e még egyszer csak egyedül, mire ő beleegyezett. Mindkettőnkön ismét látszott az idegesség, de ezúttal megfogadtam magamnak, hogy nem hagyom eluralkodni. Szeretném, és ez a lényeg. Úgy éreztem, hogy barátnőmmel egymást bátorítjuk, amire egyedül nem lennénk képesek, azt ketten megvalósítjuk. Milyen jó csapattársak lennénk. Ja, várj, hisz csapattársak vagyunk.
Elindultunk egymásba karolva a repülőhöz. Odaérve elmondták a srácok, hogy mit és hogyan kell csinálni egyedül, mikor kell a pálcával suhintani és milyen varázslatot kell elordítani odafent, ahhoz, hogy kinyíljon az ernyő. Egyszerűnek hangzott és meg is értettem a lényegét, de mégis valamiért aggódtam. Sosem volt gond a magabiztosságommal, mégis most egy kicsit elbizonytalanodtam, hogy mi lesz, ha elejtem a pálcám, mi lesz, ha kétségbeesek odafent. Abban bíztam, hogy ez előző ugrásom előtt is minden butaságtól tartottam, most is fölösleges lesz aggódnom. A kedvem viszont megkérdőjelezhetetlen volt, irtózatosan vártam, hogy megint repülhessek.
Ezúttal másfajta védőfelszerelést adtak ránk. A bukósisakom maradt, viszont most hála istennek nem cipeltem a hátamon egy egész embert. Az ernyőt egyszerűen, mint egy túrahátizsákot rám adták és a hasamnál is bekötötték, hogy még véletlenül se tudtak kibújni esés közben belőle. Az ugrásom előtti érzésemmel ellentétben, most könnyűnek és felszabadultnak éreztem magam, pedig nem volt mögöttem hozzám kacsolva egy szakember. Miután megvagyunk mindennel átkaroltam Gracet, hogy együtt lépjünk be a repülőbe. Természetesen a fiúk is jöttek velünk, miután ők is beszálltak, a gép ismét elindult.
- Áááá, ez hihetetlen. Annyira jó! – Most volt hosszabb időm beszélgetni a mellettem lévő lánnyal. Mosolyogtam és arcomon is látszódott a boldogság. – Imádom az adrenalint!
A gép a magasba emelkedett, mire én jobban szétnéztem, minden kis apróságot észrevéve. Szerencsére az ég ugyanolyan tiszta maradt, egy felhőt sem láttam, a nap viszont belesütött a szemembe, de nem engedtem, hogy zavarjon.
- Melyikőnk ugorjon most előbb? Szeretnél kezdeni, vagy legyek én az első? - Kérdeztem meg, mert most gondolom nem fogják megszabni a fiúk. Az előbb nem mi választhattunk, valószínűleg azért, mert akkor még mindig nem lennénk túl az első ugrásunkon sem.
Hozzászólásai ebben a témában
Grace Erin Green
INAKTÍV


Ms. Green | Gracie
offline
RPG hsz: 367
Összes hsz: 2187
Írta: 2014. december 23. 15:54 | Link



Úgy voltam vele, hogy mától bizony az új hobbim az extrém sportok űzése, az életveszélyes helyzetek keresése lesz. Majd elrepültem csak a gondolatától az előbb érzett adrenalin-löketnek. Az aggodalomnak már nyoma sem volt a szívemben, főleg akkor nem, mikor lepacsiztunk Dasha drágámmal. Legalább annyira boldoggá tette ez a mai program, mint engem, ez pedig még jobban feldobott. Grace, tessék felírni jegyzetbe: ha hülyeséget akarsz csinálni, mindenképpen kérdezd meg Dashát, van-e kedve hozzá! Egymásba karoltunk, olyan csapat voltunk, mint az óramű, pontosan tudtuk, mit is szeretne a másik éppen csinálni. Dávidék persze már a gépnél vártak ránk, tudták, hogy most már nem fogjuk a segítségüket kérni, akkor sem, ha ők szeretnének velünk ugrani. Szóval nem kérdezősködtek, egyből elkezdték magyarázni, hogy milyen varázslattal lehet kioldani, majd irányítani az ejtőernyőt, meg is mutatták, hogy milyen mozdulatot kell leírni a pálcával. Remélhetőleg pont olyan könnyű lesz odafent, mint amilyennek idelent tűnt. Ha nem, legfeljebb kicsit gyorsabban találkozom a földdel, mint az előbb. Na de ez most kit érdekel? Nem görcsöltem ezen különösebben, azzal nem lettem volna előrébb, de még egy fél fokkal sem. Már reszkettem a jól eső izgalomtól, menni akartam, beülni a repülőbe és indulni. Persze ez még egyelőre nem volt esedékes, mivel le kellett cserélnünk a felszerelést egy sokkal kisebbre. Megvolt a maga súlya, de biztos voltam benne, hogy kevésbé ránt majd meg hátulról, mint amennyire Ricsi súlya tette... Na meg ezzel nem kell összesimulnom, ellentétben a sráccal. A farkas-mosollyal vigyorgó srác megrángatta a szíjaimat, ezért rázkódtam, mint valami rongybaba. Voltam is szíves felpofozni érte, nem erősen, meg nem direkt, reflex volt. Ha valaki egy fiú tesóval nő fel, annak az ilyesmi túlélési kérdés. Szóval felpofoztam, ő meg elkezdett röhögni rajta, de abbahagyta a rázogatásomat, tehát a célomat elértem. Ricsi még az arcát pátyolgatta, mi meg Dashával karöltve bemásztunk a repcsibe. Már most muszáj volt mosolyognom, mint valami fakutyának. Bemásztak a fiúk is, aztán bezáródtak az ajtók, a gép pedig ismét nekilendült.
- Nekem mondod, Dasha? Egész nap tudnám ezt csinálni, annyira jó! - lelkendeztem a barátnőm felé fordulva félig, hogy jobban láthassam, meg ő is láthassa az arcomon szétterülő boldogságot. Ez olyan volt nekem, mint valami terápia, rosszkedv ellen. Egyszer még biztosan el kell jönni ide... Mikor felszálltunk, körbenéztem, megcsodálva az időt, a tájat, annak ellenére is, hogy a nap hét ágra tűzött, szóval verőfény volt.
- Tessék? Jaaa... ugorhatok én először? Lehet, hogy berezelnék, ha látnálak zuhanni. - nevettem fel zavartan, de azért reméltem, hogy nem haragszik meg érte. Dávid "alig észrevehetően" hallgatózott, ha lett volna nálam valami, egész biztos, hogy hozzávágom, de most csak pálcám volt, azt pedig nem akartam, mert még kellett. Aztán szóltak, hogy az ugrózónában vagyunk, készüljünk, én pedig nagyot nyelve Dashára pillantottam. Ha beleegyezett, hogy én menjek először, akkor pár lépéssel átszeltem az ajtóig vezető távolságot, amit Ricsi volt szíves kinyitni, aztán lecsüccsentem és kilógattam a lábamat, majd hallgattam, ahogy a fiú háromig számol. Vagyis csak kettőig, mert tudtam, hogy háromnál kilök, ezért inkább magamtól ugrottam. És emberek, azt kell mondjam, hogy ez az ugrás ezerszer jobb érzés volt, mint az előző. Muszáj volt sikítanom.

~to be continued~
Hozzászólásai ebben a témában
Dasha Fresmoon
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 356
Összes hsz: 5924
Írta: 2014. december 23. 20:56 | Link


Igazság szerint gondoltam én, hogy ez így lesz. Valószínű volt, hogy az elején be fogok izélni, igaz ez kicsit jobban sikerült, mint vártam, de az első ugrás után már minden tökéletes volt, alig vártam, hogy megint ugorhassak. Felfegyverkezve beültünk a repülőgépbe, majd felszálltunk. Grace is egész nap tudná ezt csinálni, én akár maradtam volna is estig, csak hát ugye pénzről van itt szó, kérem szépen.
Egy kis szétnézés és időjárás felmérés után visszafordultam barátnőhöz és megkérdeztem tőle, hogy melyikünk ugorjon előbb. Ha nem vele lettem volna, akkor lemertem volna fogadni, hogy azt válaszolja, inkább én kezdjek, de Grace mégis csak Grace, ő pedig bevállalta az első ugrást.
- Menj csak, de aztán ígérd meg, hogy lent találkozunk! – Mondtam és elkezdtem barátkozni a gondolattal, hogy én követem Gracet és nem fordítva, mint az előbb. Nem tudom, hogy melyikhez kell nagyobb bátorság, elsőnek lenni, vagy soron következőnek. A repülőben tartózkodás ideje sokkal gyorsabban eltelt, míg múltkor egy évezrednek tűnt, most sitty-sutty elröppen és arra eszméltünk fel, hogy szólnak Dávidék, hogy ugorhatunk. Összenéztük, aztán Grace felállt és elindult az éppen kinyitódó ajtó felé.
- Aztán csak őrülten! Üvöltsd közben, hogy „Geráppá”.  –  Poénkodtam vele, de nem hittem, hogy megcsinálja. Megfogadtam magamnak, hogy ha ő megteszi, akkor én is. Közben felálltam és kapaszkodva, nehogy kiessek még idő előtt, elindultam a leülő társam felé. Ricsi elkezdett háromig számolni, én meg csak néztem, hogy mi sül ki ebből, de végül Grace magától ugrott ki a repülőből. Így kell ezt csinálni, nem gondolkodni csak ugrani. Ahogy Grace eltűnt a fedélzetről, máris minden szempár rám szegeződött. Kértem őket, hogy engem hagyjanak nyugodtan leesni és ne kezdjenek el visszaszámolni vagy provokálni. Az ajtóhoz mentem és leültem pontosan oda, ahol az imént Grace is ült. Lenéztem magam alá és megláttam végtelen magasságból az földfelszínt. Kicsit meg is rezzentem, egy pillanatra elment a bátorságom, de megláttam azt az egy pici pontot, vagyis barátnőmet, aki ismét beindította bennem a motort. A boldogság felemésztette a félelmet, beugrott a zuhanás öröme. Ennek hatására pálcámat a jobb kezemben szorítva, erőteljesen és magabiztosan löktem el magam a gép aljától és bocsátottam magam a levegő karjai közé. Abban a pillanatban zuhanni kezdtem. Ezúttal is megijedtem az elején, de pár másodperc után el is múlt a félelem. Sokkal felszabadultabbnak éreztem magam, hisz egyedül voltam, nem volt a hátamhoz kötözve egy férfi, most már tényleg olyan volt, mintha repültem volna. Lábaimat, karjaimat széttárva hagytam magam a föld gravitációfának. Kiélveztem minden percet. Eszembe jutott, hogy mit mondtam Grace-nek, mielőtt leugrott volna, viszont most jöttem rá, hogy esélyem sem lett volna meghallani, csak ha a leugrás után közvetlenül kiáltja. Na mindegy, majd a következő ugrásnál elüvöltöm, ha netán megtette volna.
Az esés felénél elkezdtem kicsit trükközni is. Nem akartam mozdulatlan lenni egész idő alatt, ezért kinyit előre dőltem. Meglepetten és kis ijedséggel tapasztaltam, hogy rögtön előreszaltóztam egyet, csak arra eszméltem fel, hogy háttal voltam a földnek. Kis sokk kapott el, de sikerült megőriznem hidegvérem és ismét a kellő pozícióba helyezkednem. Woow, állati! Nagyon megtetszett, de nem akartam egy újabb szaltót csinálni, mert a föld közeledett. Igaz, még nem tartottam ott, ahol a múltkor kiengedtük az ernyőt, de elérkezettnek láttam az időt a landolás gondolatának ismerkedésével. Láttam, hogy Grace-nek már sikerült ernyőt bontania. Még szerencse, hogy az iménti bukfencem közben nem ejtettem el a pálcám, különben most bajban, nagyon nagy bajban lettem volna. A megbeszélt mozdulatot végezve pálcámmal elkántáltam a varázsigét. Az utolsó hangot benyeltem a felrántás következtében, ugyanis az ernyőm kinyílt. Lassan közeledtem a talaj felé, miközben próbáltam felfogni, ismét megcsináltam.
- Yeeeeeeeeeaaaah! – Üvöltöttem örömömben, bár magam sem tudtam, hogy Grace-nek, vagy csak magamnak az éterbe. Lefelé szálldosva azon gondolkodtam, hogy bevállalhatnánk a harmadik ugrásunkat is, elvégre három volt megbeszélve és csak tőlünk függ, hogy fizetjük-e vagy sem.
Barátnőm már landolt, már csak rajtam volt a sor. Elkezdtem irányítani a pálcámmal, becéloztam a mezőt, ami nem volt egyébként sem túl messze.
Hozzászólásai ebben a témában
Grace Erin Green
INAKTÍV


Ms. Green | Gracie
offline
RPG hsz: 367
Összes hsz: 2187
Írta: 2014. december 28. 22:24 | Link



Mielőtt kiugrottam volna, Ricsi poénból azt mondta, háromra kilök. Ezért én már kettőnél ugrottam, de még pont elért a fülemhez, mikor Dasha megkért, röhögve persze, hogy kiáltsam, hogy "Geráppá!" Igazából kénytelen voltam a levegőben röhögni, mert olyan szintem abszurdul hangzott, hogy az valami elképesztő. Mármint... miért kéne azt kiabálnom, hogy Geráppá? Mindegy, ennek ellenére megtettem, miközben a kezem a pálcámért nyújtottam. Jobbnak láttam előre kiszedni, hogy majd ne halálfélelmemben kezdjek el kajtatni utána. Ma nem akarok meghalni, még élnem kell, nem is keveset, hanem kifejezetten sokat! Na jó, azért még fiatalon akarok meghalni, de nem most. Mindezek utána  pálcámat szorosan markolva előre dőltem, így egy darabig széttárt karokkal, fekve zuhantam, úgy éreztem magamat, mint egy repülő mókus. Mikor viszont hátradőltem, hogy egyenesbe hozzam magam és túl nagy lett a lendület, én pedig bukfenceztem egyet a levegőben. Kicsit sokkos érzés volt, de aztán hangos ujjongással ünnepeltem az iménti, véletlen trükkömet. Az idő és a kilátás továbbra is csodálatosnak bizonyult, nekem nagyon tetszett. Még egy kicsit billegtem ide-oda a levegőben, kiélvezve a repülés, vagyis inkább a zuhanás örömét, aztán visszagondoltam a földön tartott kiselőadásra, hogy hogyan is éljem túl az esést. Erősen gondolkoztam, nehogy hibát vétsek, aztán persze suhintottam a pálcámmal, elüvöltve a varázsigét. A varázslás nehéz volt, mert a szél húzta felfelé a pálcám, meg a karom is, de végül sikeresen kinyílt az ernyő, én pedig éreztem egy hatalmas rántást felfelé. A levegő kiszánkázott a tüdőmből egy pillanatra, de aztán mély levegőt vettem ismét, feltöltve a tüdőmet, az egész testemet az éltető oxigénnel. Szépen lassan a föld felé közeledtem, felpillantva, hogy lássam, Dasha egyben van-e de sajnos nem sikerült megsasolnom, mert az ernyőm mindent eltakart... nyomi ernyő! Aztán a földre érkeztem, a lendülettől még futottam  pár lépést, majd fenékre ültem, hogy le tudjam szedni magamról az ernyőt. Nagy nehezen, de lekotortam magamról, hallgatva Dasha örömkiáltását. Igazából már azon gondolkoztam, hogy menjünk-e még harmadikat, de nekem nagyon volt hozzá kedvem, szóval nem rajtam múlt, csakis a barátnőmön. Bár egyelőre kétségem sem volt afelől, hogy neki is lesz majd hozzá kedve. A kezemet a szemem elé tartottam, mintegy ernyőként, hogy jobban figyelhessem, ahogyan a repülő megfordulva ereszkedni kezd, Dasha pedig végre landol. Amint földet ért, futni kezdtem felé, nevetve és megölelgettem, már azelőtt, hogy leszedhette volna magáról az ejtőernyőt.
- Ugye megyünk még egy utolsót, ugye megyünk? - ugráltam csillogó szemmel, leginkább olyan lehettem, mint valami túlpörgött gyerek.
Hozzászólásai ebben a témában
Dasha Fresmoon
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 356
Összes hsz: 5924
Írta: 2014. december 29. 09:50 | Link


Kiugrottam másodjára is a repülőből. Ez már bátrabb, ebből adódóan élvezetesebb zuhanás volt, jó érzés volt egyedül lenni és szabadon esni lefelé. Közben egy elég béna bukfencet is, vagy szaltót, ki hogy látta, vetettem, bár nem szándékosan. Ettől függetlenül nagyon megtetszett a manőver és csináltam volna még egyet, vagy kettőt, vagy ötöt, de már nem volt időm hozzá, nem akartam kockáztatni a leszállásom sikerességét. A pálcám már az ugrás pillanatában is a kezemben volt, így nem kellett akkor nekiállnom kotorászni a zsebeimben, már ha voltak egyáltalán olyanjaim. A tanított mozdulattal kiengedtem az ernyőt és lassan, mint egy tollpihe szállni kezdtem lefelé. Az elő pillanatokban alig bírtam nyugton maradni, üvöltettem és éljeneztem, repdestem az örömtől. A föld közeledtével viszont elkezdtem irányítani is új járművemet, ami most nem seprű volt. Nem volt szükség kanyarokra és pontos célzásokra, a mező már alattam volt és Grace is landolt már. Egyedül rá figyeltem, hogy ne éppen a fején kössek ki. Egy kicsit oldalra vezettem a pálcámat, minek köszönhetően én magam is egy kis jobbkanyart vettem. Lábamat egy pöppet behajítva tartottam, hogy ne mereven próbáljak meg földet érni, mert abból nem lesz jó dolog. Az első fűszál megérzése után léptem egy-két lépést, majd megálltam és az ernyőmet magam elé leengedtem. Egész könnyű landolás volt, rosszabbra számítottam.
Még mielőtt bármit is tehettem volna, meghallottam Grace hangját és lépteimnek zaját. Hátrafordultam, de már csak meglepődni volt időm. Barátnőm rögvest megölelt, még a vak is láthatta, hogy boldog. Az én szám sem tétovázott, rögtön mosoly tört elő bennem, na meg persze nevetés. Legalább ugyanannyira örültem a pillanatnak, mint ő.
- Menjüüüünk! Én szeretnék! – Ugráltam vele és természetesen beleegyeztem, hisz én magam is akartam még táncolni a levegőben. Kizárt, hogy ennyivel vége legyen a napnak!
Közben a fiúk is megérkeztek és egy egyszerű mozdulattal, a varázspálcájukkal visszavarázsolták az ernyőnket a hátizsákunkba. Ez előző készülődésekkel ellentétben, most késznek éreztem magam, nem tudtam elképzelni, hogy mivel kéne még bajlódnunk felszállás előtt, mert a felszerelésünk megvolt, tanítani meg nem kellett új dolgot. Dávidék már-már bólogatva, mintha tudták volna előre válaszunkat, megkérdezték, hogy kérjük-e a harmadik ugrásunkat, mire én azonnal, határozottan, megkérdőjelezhetetlenül igent mondtam, majd barátnőmre néztem. A szakértők is úgy gondolták, hogy ezúttal nem szükséges eligazítást tartaniuk, csupán be kellett szállnunk a gépbe.
A repülő ezúttal is elindult, hamar felért a magasba. Magamnak is déjà vu-t okozva ismét feltettem Grace-nek a kérdést.
- És most ki ugorjon előbb? – Már nem volt bennem semmi aggódás, csak izgatott voltam, hogy újra, sajnos utoljára ugorhatok a mai nap és biztosan egy darabig. Ebbe az ugrásba mindent belefogok tenni, őrült leszek, talán félni is fogok magamtól, de nem érdekel. Most a tettek ideje van!
Hozzászólásai ebben a témában
Grace Erin Green
INAKTÍV


Ms. Green | Gracie
offline
RPG hsz: 367
Összes hsz: 2187
Írta: 2015. január 12. 06:01 | Link



Az iménti szenzációs zuhanásom után az adrenalin még mindig a fülemben dobolt, halkan csilingelve, mint a csengettyű a csikó nyakában és ez boldoggá tett. Miután valahogy kikepesztettem az ejtőernyőm fogságából, rögtön a már földet ért Dashához rohantam, szintem kezem-lábam törve, hogy végre megölelhessem a barátnőmet, akivel belevágtunk ebbe  a hülyeségbe, együtt, közösen.  Ahogy előadtam neki a lelkes kiskutya vagyok-magánszámomat, már belőle is előtört a nevetés, én ennek pedig csak örülni tudtam. A szívem hevesen lüktetett, minden dobbanással egyetlen üzenetet küldve el az agyamig, ami kis híján megőrjített. Még akarom, még akarom, még akarom, még még... Persze a kérdésemre nem adott csalódást okozó választ, nagyon is erre számítottam, mégis muszáj volt ugrálnom és tapsikolnom, mikor kijelentette, hogy ő is akar velem ugrani, megint, hogy ismét zuhanhassunk, szabadon, mint a... Mi zuhan szabadon? Mint a kő? Ez határozottan pocsékul hangzik! Szóval szabadesés! Miután leszállt a gép, Ricsi a megmentésemre sietett és egy pálcaintéssel visszacsomagolta az ejtőernyőmet a hátizsákba, jót röhögve a lelkesedésemen, amiért persze meg kellett zuhálnom egy kicsit, mert neki ugyan semmi joga engem kinevetni! Persze miután kiverekedtem magamat és Dasha határozott igenlő választ adott a kérdésre, miszerint szeretnénk-e harmadszor is ugrani, Riccs volt szíves előre tessékelni, be a gépbe, jelezvén, hogy ezúttal sem hegyi-beszédet, sem misét nem óhajt tartani a számomra. Én beültem, azonnal, majd Dashára pillantottam, aztán sürgettem a fiúkat, hogy azért jó lenne, ha végre beszállnának, mert akkor esetleg indulhatnánk is. Igen, az tök jó lenne! Erre képesek voltak kiröhögni, majdnem megpukkadtam a méregtől, körülbelül úgy három másodpercig. Még mindig csodaszép volt a kilátás, amit ráérősen elnézegettem, míg a gép ráérősen felfelé vitorlázott. Akartam már, hogy felérjünk, mert már nem akartam itt bent csücsülni, de ez az idő túl lassan telt el, így is. Dash viszont a Déja Vu-re hajtott, megkérdezte, ki ugrik először, mire kis biccentéssel előre engedtem.
- Csak tessék, nem veszem el tőled ezt az örömet. Ugri-bugri Dasha, és kiabáld azt, hogy "geronimo!" - nevettem cukkolva a csapattársamat, majd néztem, ahogy kiugrik a gépből. Kis idő múltán az oktatómra pillantottam, aki egy színpadias meghajlás kíséretében intett az ajtó felé én pedig téve két futólépést, kiugrottam a gépből. Ezúttal nem csak zuhantam, mint az a bizonyos kő - Méééég mindig pocsékul hangzik - hanem forogtam is, de úgy, mint valami megveszett búgócsiga, aztán csináltam egy szaltót is, a fejem már szinte zúgott a sok forgástól. Ennek ellenére is nagyon tetszett, meg egy kicsit be is voltam rezelve. Mély levegőt vettem és konstatálva, hogy még van egy kis időm, előre dőltem, egészen addig, míg már a feje tetején láttam a világot. Ekkor értem el azt a pontot, a saját félelmeim határát, mikor semmi más nem maradt, csak az, hogy boldogan sikítsak torkom szakadtából. Persze, még időben hátradőltem, hogy stabilizálódjak, egyenesbe hozzam a világnézetemet és az életemet, mielőtt szét placcsnnék a földön. Előkaptam a  pálcám, majd a varázsigét elkiabálva, megtéve a mozdulatot, kinyitottam az ernyőmet, ami megrántott engem felfelé, én pedig pár másodpercig csak lógattam a lábam, mint lány a hintán. Aztán közelebb érkezett a föld, én pedig már a lábam alatt éreztem a sokszor megtiport pázsitot.
Hozzászólásai ebben a témában
Dasha Fresmoon
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 356
Összes hsz: 5924
Zárás
Írta: 2015. január 15. 16:42
| Link


Harmadjára is beültünk a repülőgépbe, egyszerűen nem bírtam abbahagyni, ha pénzem több lett volna, na meg persze időm, akkor ezt csinálnám napokon át. A jelenlegi helyzetben viszont nagyon úgy tűnik, hogy egy darabig ez lesz az utolsó ugrásom. Elszomorított ennek tudata, de nem hagytam, hogy ez megtörténjen, elvégre is boldog voltam és még nincs vége.
Ismét megkérdeztem Gracet, hogy melyikünk ugorjon előbb, ezúttal átadta a kezdés lehetőségét. Nekem teljesen mindegy volt, csak mosolyogva fogadtam válaszát, de nem sokáig maradhattam egy helyben, a fiúk szóltak, hogy idő van. Felpattantam az ülésből és elindultam a már kinyitott ajtó felé. Harmadik alkalomra már megszoktam a látványt, nem ájultam el a magasság láttán. Elővettem a pálcámat és azt kezemben szorítva hátráltam pár lépést, amíg el nem értem a repülő ajtóval szembeni falát. Társamra pillantottam röhögve, majd mint az autók a Forma1-es futamokon, elstartoltam helyemről, szökkentem néhányat, hogy lendületet gyűjtsek, majd az utolsó lépésnél felugrottam és egy szaltóval hagytam el a fedélzetet. - Geronimoooo! – Üvöltöttem őrültem, miközben ismét szívemben érezhettem a zuhanás örömét. Bukfencezgettem, mindenféle alakzatokat formáltam a levegőben, kiélveztem azt, ami tán a következő kviddicsmeccsünknél a rémálmom lesz.
Egy kis ideig fejjel lefelé zuhantam, éreztem, hogy ez irtó jól nézett ki. Egy bizonyos magasságnál azonban kénytelen voltam suhintani pálcámmal, aminek köszönhetően sebességem lelassult, az adrenalin ismét nyugovóra tért bennem, viszont nem voltam csalódott, se szomorú. Ez a három ugrás hihetetlenül jó volt. Az elsőnél még remegtem, az utolsónál pedig már szaltózva ugrottam ki a gépből. Ez is azt mutatja, hogy tényleg megkedveltem ezt a fajta extrém sportot.
Az egyik legjobb ötlet volt eljönni ide, pont ezen a szép napon és pont Grace-szel. Miután leértünk, megköszöntük a szakembereknek, akikkel közben nagyon jóban lettünk, a sok segítséget, a tanítást és mindent, kifizettük a megbeszélt összeget. Grace, mi a következő extrém sport, amit ki fogunk próbálni?
Hozzászólásai ebben a témában

Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumBagolykőtől távolMagyarországi helyszínek