33. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Hírek: Kérünk mindenkit, hogy ellenőrizzétek a drive-ban beadott multikarakterek esetén a hozzáférési beállításokat! Akiét nem tudjuk megnyitni vagy elolvasni, azét automatikusan elutasítjuk!
Bagolykő Mágustanoda FórumBagolykőtől távolMagyarországi helyszínek

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
Artemisia Rubya
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 305
Összes hsz: 1350
Írta: 2014. január 27. 14:32 | Link

Szeged (Egy januári hétköznap este, egyelőre egymagamban)

 Miután a szilvesztert Keresztapámmal töltöttem, (amiről jó pár fotó is készült, még az utcán is...a népszerűség átka...) úgy döntöttem kicsit kitolom ott tartózkodásom idejét és nála maradok. A helyiek által "Napfény városa" néven emlegetett település számomra keserédes emlékek tömkelegét takarja, minden épület mesél nekem. Itt operáltak meg, többször is, itt kaptam a ritmusszabályzómat és igen, itt készült a megbűvölt kövem, mely életben tart. Dél-Magyarország legszebb városában Szegeden töltök tehát most még pár napot, mielőtt visszatérnék a Kastélyba.
  Egymagamban sétálgatok a Tisza partján, majd megállok s az árvízi emlékmű tövében csendben figyelem a fények játékát a víz színén. Elgondolkozom az elmúlt idők eseményein. Túl gyors, túl szép és tökéletes mindez, hogy igaz legyen, valami úgyis elrontja ezt a csodát, ami köztem és Ádám között kialakult.
 Apjától kapott medálom színe tiszta, átható vörös, tehát kedvesem jól van és ez nyugalommal tölt el, ám mégis belül a lelkem mélyén félelem ébred és kúszik felfelé torkomig, hogy elszorítsa azt. Ott kezdődött, azon a vallatós délutánon, erős dobbanásokkal, melyek felhatottak szegycsontomig. Pedig nem féltem, nem volt okom rá, mégis megremegtem beléjük és szinte fájtak az ütések.
 Lassan ideje visszamennem a keresztszüleimhez, nem laknak messze, pár perc séta a Dómon át, még pár pillantás és elindulok hát. Lépteim lassúak, komótosak de erőteljesek. A kihalt szűk utcák sötétje körbevesz, mintha nem akarna elereszteni, s én megint érzem azokat a fájdalmas szívveréseket.
 A félelem hirtelen utat tör magának bennem, s szinte fuldokolni kezdek. Tudom hol vagyok, az Apáthy utcában, de hiába szándék, ha torkomra forr a sikoly, a kiáltás. Lerogyok a földre, erőm elszáll, szemem előtt mindent fehér "rizspor" von be, hányingerem támad, forog velem a világ. Nincs más reményem a hideg földön fekve utolsó erőmmel előveszem kabátom zsebéből pálcám, közben mélyeket lélegzem, ami segít pár pillanatra visszanyerni tiszta öntudatomat. Átjár az emlék, egy másodpercre csupán, de most ennyi is elég.

- Expecto Patronum!...

 Mondom remegve, mire pálcám hegyéből előszáll a kékesen derengő fénysugár, hogy kisvártatva egy apró macskává inkarnálódjon. Sikerült a varázslat, még éppen időben az újabb kínzó roham előtt. Patrónusom előttem áll és mintha várna, pedig csak erőm tartja ott, az emlék ereje. Újabb lélegzetekkel enyhítem a görcsös fájdalmat és odahajolok az állathoz, hogy suttogjak néhány szót neki.

- Hívj segítséget...Siess...Kérlek...

 Alig ejtem ki e szavakat a kékes fénylény szertefoszlik, elillan szemem elől, akár a füst. A szívem, mint rab, kit bordák rácsa tart féken ismét eszeveszett tombolásba kezd mellkasomban, ám ezt már nem bírom elviselni éberen. Fejem lehanyatlik és függesztőszálait vesztett marionettbábuként heverek a fal tövében, egymagam a sötétben.
Hozzászólásai ebben a témában
Doléance Arslí na Fírinne
KARANTÉN


bűbáj pápa
offline
RPG hsz: 186
Összes hsz: 6722
Írta: 2014. január 27. 22:15 | Link

Ha megkérdezte volna valaki Doléance-t, miért ül egy párnán a társalgóban, és ez a bizonyos párna miért egy szekrény tetején van, biztos valamilyen magától értetődő válasza lett volna rá. De ezen a késői órán senki sem volt már a társalgóban. Egyszer egy prefektus benézett, de nem vette észre a beszűrődő holdfényben a szekrény tetején törökülésben gubbasztó lányt. Az csak forgatta ujjai között a pálcáját, és néha motyogott maga elé. Amikor egy sugárzó fénymacska osont be a helyre, azt sem vette észre. Amikor az illető állat a szekrény tetejére próbált felkepeszteni két mancsával kapaszkodva, Doléance odafordította a fejét és némán segített a fénypamacsnak szilárd talajt érni. Szórakozottan hozzáért ujjával a macska orrához, gondolatban pedig még mindig annál a bűbájnál járt, aminél egész nap. A cicának beletelt egy kis időbe, mire végre a bolondos házvezető teljes figyelmét magára tudta vonni, de ezután már könnyen ment a kommunikáció.
Szerencsére Doléance nem az a mérgelődős-átkozódós lány volt, ezért nem tett megjegyzést arra, milyen butaság vészhelyzet esetén is feloldhatatlan hoppanálásgátlót vonni az iskola egész területére. Az erejét a rohanásra tartalékolta, két lefelé vezető lépcsősor múlva pedig már a bejárati csarnokon söpört kifelé. Amint engedte a védelem, köddé is vált nyomban.

Karjában a kedvenc állatát formázó patrónussal érkezett az utcába, majdnem egyensúlyát vesztve a lendülettől és még fújtatva a rohanástól. Pár sietős lépés, és oda is ért a földön fekvő nőhöz. Leguggolt, megvizsgálta helyettesét, de fogalma sem volt, mi baja lehet és mi a teendő - nem erre szakosodott.
- Hova? Hova? - sürgette a macskát, már annak a küszöbén volt, hogy elveszítse örök higgadtságát. A patrónus tudta az utat.
Percek sem kellett hozzá, Doléance és az ájult hölgy feltűntek a közeli klinikán, a macska addigra eltűnt. A levitás lány nem volt hozzászokva a kiabáláshoz, már épp felkészült, hogy a pálcájával hívja fel a figyelmet magára, de előbb vették észre, hogy ezt meg kellett volna tennie. Egy magát Dr. Darányi Zoltánként bemutató férfi első pillantásra tudta, mi a helyzet, így Doléance-nak nem kellett elmagyaráznia, amit maga sem értett. A Bagolykő professzorasszonyát röptében megvizsgálták, de már gurították is el egy ágyon másfelé, Doléance pedig magára maradt a kavalkádban.
Utoljára módosította:Doléance Arslí na Fírinne, 2014. január 28. 10:23
Hozzászólásai ebben a témában
Artemisia Rubya
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 305
Összes hsz: 1350
Írta: 2014. január 28. 16:10 | Link

Doléance (A Klinikán, pár órával később)

 Az ébredés a legrosszabb. Altatás után a fejem kavarog, benne kósza szürreális képek járják útjukat, míg szemem fel nem nyitom. Először egy szempárt látok tisztán, azután az arc is élessé válik előttem. A felettesem az, akit én magamban csak Kékasszonynak hívok, annak ellenére, hogy jó pár évvel fiatalabb nálam. Torkom száraz, akár a sivatag pedig még lélegeztetőgépre sem voltam kötve. Hangom halk, erőtlen, mégis megszólalok.  

- Ne haragudjon...Remélem a patrónusom nem zavarta meg semmi fontos dologban...

 Szabadkozom, mert nem rá számítottam. Szüleim, Öcséim, Keresztapám és Ádám voltak azok, akikre akkor gondoltam amikor megidéztem a macskát, s ő mégsem egyiküket értesítette. Nem értem mi vezette Doléancehoz, ám ez már nem számít mert sikeresen eljuttatott a Varázsragály Kezelő Központi Klinikáig, mely a mugli Sebészeti klinika igézetekkel elrejtett ikerépületében található.
 Már épp folytatnám, amikor egy ismerős hang üti meg a fülemet. Fejem az üdvözlő szavak forrása felé fordítom és halványan elmosolyodom. Egykori párom, jelenkori jó barátom áll az ajtóban, nevezetesen Dr. Darányi Zoltán aneszteziológus. Besétál miközben gyorsan, érthető szavakkal elmondja mi is történt tegnap este velem. Inkább hozzám beszél, a mellettem ülő nőre csak ritkán pillant, talán mert nem ismeri és nem is emlékszik rá, mint családtagomra.

- Nem akarlak megijeszteni, de tegnap este megtapasztalhattad milyen az, ha a köved felmondja a szolgálatot és lemeríti a ritmusszabályzód telepét. Szerencsére időben érkeztél, hála a melletted ülő hölgynek. Gyorsan kicseréltük a telepet és a gyógyító kollégák új köveket programoztak be a varázsvilági működésre. Az a fekete kő, ami eddig volt ugyanis teljesen működésképtelen lett.
 Az okát nem tudták megmondani, úgyhogy most a lilák, azt hiszem Ametiszt a nevük, na azok lettek a vezérlők. Letesztelték őket, ezek teljesen biztonságosak. A nagyobb lett a fő vezérlő, a kisebb pedig a vésztartalék. Így legalább hat évig megint bírnia kell, sőt tudod, mivel van saját ritmusod is néha, ezért talán még tovább is kitart a telep szuflája. Szóval nincs okod aggodalomra. Most mennem kell vizitre, de még benézek. Vigyázz magadra!


 Mielőtt bármit is mondhatnék orvos barátom már el is tűnik a szemem elől. Visszafordulok hát Doléancehoz, látom rajta, hogy fáradt és talán nem ért semmit abból ami az imént elhangzott. Vagyis lehet, hogy mindent ért, csak nem akar rákérdezni a történtekre. Nagyon tapintatos és barátságos, ezt becsülöm benne, még ha néha szédült és furcsán habókosnak is tűnik megvan a maga bája és jósága.

- Köszönöm, maga nélkül már biztosan nem lennék az élők sorában...Tudja betegen születtem és több műtéten estem át, de nem akartam, hogy ennek alapján ítéljenek meg...Ezért titkoltam szinte mindenki előtt, hogy mi is a helyzet...Kérem bocsásson meg nekem. Tudom talán nem alkalmas rá az idő, de el kell, hogy mondjam nagyon jó önnel dolgozni. Azért fogadtam el a felkérését, mert különlegesnek találtam, olyannak akinek a kiegészítője lehetek. Kihívás egy önhöz hasonló különleges emberrel munkálkodnia egy hozzám hasonló különcnek. Aztán később az Igazgató úr megbízott azzal, hogy figyeljem és ellenőrizzem a módszerei helyességét. Visszautasítottam a kérését, mert nem tartottam etikusnak, ahogy akkor úgy most sem. Főleg az eltelt idő tükrében, tudom helyesen cselekedtem.

 Kezdek fáradni, a sebem, mely a rekeszizmom felett van fáj, a kartotékomban benne áll, hogy nem kérek mágikus eltüntetést, így most szenvedek a gyógyulás első jelétől. De hamar lohad a kín ereje így megint teljes figyelmemmel a felettesemre tudok koncentrálni, várva reakcióit az általam elmondottakra. Mert biztosan lesz hozzáfűzni valója, miután bevallottam, hogy kémévé kellett volna avanzsálnom.
Hozzászólásai ebben a témában
Doléance Arslí na Fírinne
KARANTÉN


bűbáj pápa
offline
RPG hsz: 186
Összes hsz: 6722
Írta: 2014. január 29. 21:38 | Link

Doléance a kórházi ablak szürke sötétítőjének most nyitott lapjait piszkálja a varázspálcájával. Az árnyakat figyeli, amit a lapok vetnek az ablakpárkányon. Nagyon bele tud merülni az ilyesmibe, de most mégis észreveszi a perifériájában megmozduló beteget.
Halk lépteivel gyorsan ott terem az ágynál. Udvariatlanság vagy nem, Rubya professzor fölé hajol, és ahogy gondolta: helyettese épp akkor ébredezik.
- Nem - mondja révetegen a lány, próbálva visszaemlékezni, mit is csinált, amikor elhívták a kastélyból. Fogalma sincs. - Semmi fontos dologban.
Ő nem is készül mást fűzni a dologhoz. El volt itt a maga kis világában egész éjjel, aludt is kicsit, amúgy pedig a szokásos kép és gondolatkavalkádot élvezte a fejében, amik sosem hagyják unatkozni. Hajnalban küldött egy rövid üzenetet a kastélyba, hogy a kék vezetőség kihagyják ezt a napot. Nem, mintha ilyen felelősségteljes lenne a lány amúgy, most valahogy mégis eszébe jutott, hogy ezt kell tennie. Talán, amikor nincs senki más kéznél, aki figyel az ilyen "normális" dolgokra, akkor hajlandó megerőltetni magát.
A tegnapról megismert férfi toppan be a szobába, Doléance, hogy helyet adjon neki, felkuporodik az ágy közelében lévő székre. Ellenőrzi: nincs rajta cipő. Nem fognak rászólni, hogy ne koszolja össze a szék ülőkéjét. Figyel arra, mit mond az orvos kollégájának. A szavak csillogó kék-szürke ködként bekacskaringóznak a fülén, okos kis feje egy-két dolgot leszűr belőlük, némelyek mindenféle egyéb gondolatokkal összecsomózódnak, későbbi kibogozásra várnak, de Doléance-t ekkor már az ágy gyűrődéseiben lévő minták varázsolják el. Azért fél füllel mindig figyel.
Azt is észreveszi, amikor hozzá szólnak. Nemigen jut eszébe semmi jó válasz arra, amit a professzor elmond neki a betegségéről. Húsleves. Ez az egy dolog. Talán ez nem ideillő. Inkább nem próbálkozik meg vele. Még egy rendes mondatba foglalva sem lenne semmi haszna.
A továbbiakban, a közös munkájukra és saját jelenlétére vonatkozó megjegyzésekre már tényleg illene reagálnia. Sosem ment jól ez a komoly beszéd. Nem hatja meg, el sem jut a tudatáig, mit jelenthet az, hogy ellenőriztetni akarták a "módszerei helyességét".
- Ügyesek vagyunk együtt - böki ki végül egy mosolykával. Okosan csillogó szemei árulják el mindig, hogy nem egy buta fruska, még ha zöldségeket is beszél olykor.
- Szervezhetnénk egy kirándulást a gyerekekkel - néz a professzor szemébe a ki tudja honnan jött ötlettel. - Egy kastélyban például. Vonattal utaznánk oda.
Fájdalmat lát beszélgetőpartnere arcán, és saját szíve gyorsabban kezd ettől dobogni. A fájdalommal igazán nem tud mit kezdeni, és mást szenvedni látni igencsak kicsalja belőle a pánikot.
- Szüksége van valamire? - teszi fel a kérdést, egy végre igazán helyén való mondatot jelen szituációban. És még magázódni sem felejtett el.
Hozzászólásai ebben a témában
Merkovszky Ádám
INAKTÍV


Mindenki apukája :3 | Berci férje <3
offline
RPG hsz: 353
Összes hsz: 1474
Írta: 2014. február 10. 15:43 | Link

Temi, Dol

Sosem éreztem még ilyesmit. A szívem olyan erősen dobog, hogy már kezdem úgy érezni, képes akár a bordáimat is áttörve kiugrani a mellkasomból. Talán nem is lenne olyan rossz, ha a tündőmnek több helye lenne, most ugyanis úgy érzem, mintha nem kapnék levegőt. A torkom összeszorul, a szám száraz, alig tudok nyelni. A kezem remeg, gyengének és elesettnek érzem magam. Mintha elvesztem volna a ködben, vagy valami szürke mocsárban bolyonganék, ahol nem látszik a kijárat. Mintha minden kicsúszna a kezeim közül, és a jövő, ami az előbb még oly kecsegtetően ragyogott, hirtelen nem számítana.
Hiába tűnnek súlyosnak a tüneteim, nem szenvedek semmilyen betegségben. Egyszerűen félek. Félek attól, hogy elveszíthetem.
Azóta érzem így magam, mióta megtudtam, hogy kórházba került. Azonnal idesiettem, most a folyosón rohanok észre se véve a nővérek figyelmeztetéseit és megrovó pillantását. Már éppen odaérnék az ajtóhoz, amikor azon kilép egy fehér köpenyes férfi, valószínűleg az orvos. Névtábláján a Dr. Darányi Zoltán név szerepel, végignéz rajtam, sejti, miért jöttem.
Zavar, hogy feltartóztat, de szavai meg is nyugtatnak, mégis a félelem továbbra is velem marad. Talán csak akkor múlik el teljesen, ha már láthatom őt, ha foghatom a kezét, ha szól hozzám. De az is lehet, hogy ez az érzés, hol erősebben, hol gyengébben mostantól mindig velem lesz. Eddig nem is igazán fogtam fel, hogy mit jelent a betegsége, legtöbbször meg is feledkeztem róla, de ez az alkalom örökre az eszembe, és a szívembe véste. Erről a félelemről soha nem fogok elfeledkezni.
A doki végre félreáll, és én beléphetek a szobába. Biccentek a levita házvezetőjének, majd Temihez sietek. Szerelmem sápadt, nagyon kimerültnek tűnik, vonásai fáradtságot, fájdalmat mutatnak. Lábamból eltűnik az erő, szinte lerogyok az egyik ágy mellett álló székre, majd finoman megfogom a kezét. Tekintettemmel az övébe kapaszkodva várom, hogy megszólaljon, hogy tőle halljam, hogy minden rendben, vagy legalábbis minden rendben lesz. Kezét az arcomra simítom, belecsókolok a tenyerébe, és közben olyan megnyugvást érzek, mint még soha. Itt van velem, él, csuklójánál érzem vére lüktetését, szívének dobbanásait.
- Örülök, hogy vagy. - Mást nem tudok mondani, félek, hogy hangom elcsuklik, így inkább csak némán gyönyörködöm benne. Majd mégis megerőltetem magam, elvégre azért jöttem, hogy támogassam őt. - Ha bármire szükséged van, csak szólj! Itt maradok veled.
Az utolsó három szót csak suttogom, jobb kezem ujjaival végigsimítok a nő homlokán, haján. Doléancról már rég el is feledkeztem. Arcomon lágy mosoly, szám széle azonban remeg, jelzi, hogy a félelemtől még nem szabadultam meg teljesen. De Temi itt van velem, most már nem lehet semmi baj.
Hozzászólásai ebben a témában

Kérdezz.. // Év tanára 4 tanéve (Köszönöm nektek. Love Pirul Q_Q *teljesen meghatódott*)
Artemisia Rubya
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 305
Összes hsz: 1350
Írta: 2014. február 10. 17:56 | Link

Dol és Ádám <3

 Sok téma feljön beszélgetés közben, kolléganőm nem vette nagyon a lelkére vallomásomat, aminek jelen körülmények között nagyon örülök. Most már tudja és ez a lényeg, hogy a későbbiek folyamán mit kezd a birtokába jutott információkkal, konfrontálódik-e esetleg az Igazgatóval, az már csak rajta áll. Ezek után felhozza egy kirándulás ötletét. Nekem rögtön beugrik az egyik ismerősöm és az ő élmény építménye.  

- Van egy szellemes-logikai és ügyességi játékokkal telerakott varázskastély Norwichben, Angliában. Esetleg meg tudok beszélni oda egy időpontot. Régi ismeretség fűz a tulajhoz. Szerintem a Levitásoknak is tetszene, mert nem csak az eszüket, de az erejüket is próbára tudnák tenni. Lovagrendünk beavatását is megejthetnénk ott egyúttal. Mi a véleménye?

 Még a nő kérdésére nem is jutott időm felelni, máris, szinte a semmiből berobban közénk Ádámom. Nagyon zilált és szemében félelem csillan. Túlzott aggodalma most jól esik, látom felfogta mivel is jár velem élni és engem asszonyának tudni. Cirógat, mint kincsét a fösvény. Szerencsére nem kegyetlen, irigy ragaszkodással érint és fordul szíve szívem felé.

- Minden rendben van, Doléance időben behozott és most már kutya bajom...Ne aggódj Kedvesem.

 Rámosolygok előbb a Kékasszonyra elodázón, majd igyekszem erősnek lenni és megnyugtatni a mellettem ülő magába roskadt férfit, életem jövendő társát. Remélem érzi milyen jó, hogy itt van, de nem viszi túlzásba az aggódást. Tudom, csak szerető féltés az övé, mégis ha fojtogatna egy percig sem hagynám, elűzném mint elődjét, aki nemrég lépett ki a kórterem ajtaján.

 
Hozzászólásai ebben a témában
Doléance Arslí na Fírinne
KARANTÉN


bűbáj pápa
offline
RPG hsz: 186
Összes hsz: 6722
Írta: 2014. február 10. 18:36 | Link

Logikai játékok - a lány már itt eldöntötte, hogy meg fogják látogatni a helyet.
- Kiváló! - bólogat, csak úgy szálldos a haja bele.
- A vizsgák után, addigra biztosan meggyógyul - ezt inkább reménykedve mondta, nem meggyőződéssel -, indulhatnánk.
A lovagrendről nem sokat tudott, mert azt végig Rubya professzor intézte, ő csak be-besegített.
- Ha a lovagok is jönnek, mindenképpen. - Neki aztán mindegy, ő csak néző lesz.
Ekkor toppan be a férfi, akiről még az örökké álmodó Doléance is tudja, hogy elemi mágiát tanít az iskolában, hogy ex kviddicssztár, és hogy házvezető-helyettese vőlegénye az illető.
- Csókolom - mondja egészen nem odafigyelve, mit is ejtett ki éppen a száján. A beteg és a látogató ettől fogva nemigen törődnek vele, ő csak lábát lógázva nézelődik, kibámul az ablakon, figyeli a plafon és a falak összeértét, kukucskál, hogy lássa, ki halad el éppen a kórterem ajtaja előtt... Aztán ráébred, hogy el vannak macskásodva a tagjai - nyújtózik egyet -, és hogy tulajdonképpen itt már nincs rá szükség, ellenben a Levitában mindig jól jön egy házvezető, ha valakinek valami gondja-baja támadna.
- Viszontlátásra - mosolyog Artemisiára és Merkovszky professzorra, majd mindenféle egyéb magyarázat nélkül kisétál a betegszobából. Addig gyalogol, míg végre nem talál egy kihalt helyet, ahol biztosan nem látja varázstalan ember. Pördül egyet a sarka körül, és Bagolykő váránál bukkan fel újra.
Utoljára módosította:Doléance Arslí na Fírinne, 2014. február 10. 19:03
Hozzászólásai ebben a témában

Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumBagolykőtől távolMagyarországi helyszínek