- Zsenge - ízlelgettem a szót pár pillanatig, mielőtt még szélesebben elvigyorodtam volna. Nem igazán szokták rám használni ezt a szót, sőt, a pozitív jelzők nagy része elég gyakran kimaradt, egyből arra ugrottak, hogy frigid vagyok, kiégett vagy csak ostoba. - Perfekcionista vagyok, nem érem be valamivel, ha a legjobbat is megkaphatom.
Ellököm a kezét. Már vagy harmadszor öt percen belül. Nem ért belőle. Odébbcsúszva felkelek. Sötét van, a zene hangos, nem figyel senki. Megszédülök a hirtelen testhelyzetváltástól. NE ÉRJ HOZZÁM.
Kissé össze is rezzentem az emlékre, de elég hamar eltolom vissza az elmém olyan szegletébe, ahol nem tud bántani. Nem akarom tudni, mi volt a folytatás, túl sokáig kísértene.
-Jepp, van az a demenciás bácsi is, aki néha hallucinál, őt is nagyon szeretem, szokott nekem festeni - a pillantásom akaratlanul is a kert felé siklott, de nem láthattam innen a helyet, ahol az öreg szokott ülni a cuccaival. Elvileg anno sportoló volt, de aztán családja lett, így inkább otthon maradt velük és rendes munkát vállalt. Édespofa. - Biztosan, de nem, nem náluk voltam gyülin.
Nem is voltam annyira kihívó, így nem is értettem elsőre, mi baja van, mert legalább úgy tolta be a kókuszos csokit, mintha az lenne az egyetlen dolog, ami életben tarthatja. Ami mellette szépen lassan meg is mérgezi, vagy legalább elundorítja az élettől.
- Ez nem a te napod, édes - ki is ült a sajnálat az arcomra, de csak pár pillanatra, majd tovább is suhant, nem hiszem, hogy ez olyasmi, ami segít bárkin is. Rajtam sem az segített, hogy anyám az ágyam mellett állva sajnálkozott, vagy hogy apám a karomnál fogva rángatott az autóig. Csakis én segítettem magamon. Ahogy rajta sem lett volna muszáj segíteni senkinek, de én akartam, így nem sokkal később a csocsiját eszegetve mosolyogtam a dokira. Át is öleltem a pasit, nyomva egy puszit az arcára, majd egy kicsit a buksijának biccentettem a homlokom, boldog mosollyal.
- Nevet nem mondhattam, rögtönözni kellett. És ha itt vagy, igenis van valami zizid. Mindenkinek van - csúszott le egészen mélyre a hangom a mondandóm végére, majd elemeltem a fejem tőle, a karom is elemelve a válláról. - Nekem is. Csokit. Alighanem.
Azzal a lendülettel fel is keltem az öléből és elcsócsáltam a maradék kókuszos csokit, berakva a fotót és a gépemet is a táskámba. Tettem pár lépést odébb, majd a vállam fölött néztem vissza a pasira.
- Most akkor jössz, vagy álmodjam meg én, milyen csokit akartál?

- Ezt majd eldöntöm én - feleltem halvány mosollyal, miközben megérintettem az orra hegyét. Mert igen helyes pasi, akármennyire is nincs ezzel képben vagy nem akarja elfogadni. Persze, nem az én súlycsoportom. Ettől még nem értettem igazán, hogy mi volt az a hirtelen szomorúság a hangjában. Nem is akartam belemászni, nem hiszem, hogy örült volna neki.
- Négyet. Nem tudom, hogy fogok valaha túllépni rajta, olyan lovat festett nekem, hogy mesél. - A mutató és hüvelykujjammal kört formáltam, míg a többit kinyújtottam, majd nyomtam egy csókot a pontra, ahol a két ujjam összeért. Az arcomra is kiült az elégedett mosoly, de aztán csak elnevettem magamat. - Itt is, ott is.
Nem akartam minden szaromat kiteregetni, mint egy tarotpaklit a kattos cigányasszony a vásárban, nem hiszem, hogy jót tett volna a friss ismeretségnek. Így is azt mondták, hogy vissza kéne fognom magam, meg nem kéne magam ennyire mások arcába tolnom. Nem tudom, pontosan hogy is értették ezt.
- Nyuh, hát te aztán kiábrándultnak hangzol, életem - biggyesztettem le az ajkam kicsit, miközben megigazítottam a harmadik fülbevalóm a bal fülemben, mielőtt még kiesik megint, és kereshetem az ölében. Nem hiszem, hogy megdicsérne érte a recepciós kisasszony. Legalább 60 éves. Dénes bácsi tuti az ő szívét is meg tudná lágyítani.
A homlokom kicsit a fejének billentettem, csak olyan szolidan, azaz, tettem volna, ha éppen nem néz rám, így pedig meglehetősen érdekes helyzet született. Egyrészt megtolta az arcom egy egész nagy kókusz illatú fuvallattal, más részről pedig képtelen voltam nem, kicsit bandzsítva a szemeit bámulni. Oh. My. God. Valahogy nem tudtam betelni azzal a színnel, meg az apró foltokkal az írisze mentén. Kicsit olyan filmes volt az egész, damn, mindig rossz voltak kémiából, de most valahogy nagyon éreztem. Szóval az ajkam már majdnem súrolta az övét, mikor lassan kifújtam a levegőt és elhajoltam inkább. A hüvelykujjam azért még párszor végigfuttattam az arcán.
- Örülök - mosolyodtam el zavartan és inkább fel is keltem, hogy az automatához sétáljak. A zsebembe túrtam és előkotortam a kávéautomatás aprómat, majd egyenként elkezdtem beszórni. A kérdésre egészen lefagytam, még az apró is megállt a kezemben, félúton az automatához, majd kitört belőlem a nevetés. Ilyen rettenetesen rossz kérdést nekem még ember nem tett fel és egyre csak nevettem, meg kellett kapaszkodnom fél kézzel a vállában, mert már görnyedeztem, miközben éreztem, hogy kicsordul egy könnycsepp. Édesem. Legalább 15 másodperc kellett mire összeszedtem magam, már az aprót is visszaköpte a gép, mert nem reagáltam. A tenyerem élével töröltem meg végül az arcomat, eltüntetve az alapozóm maradványait is.
- Édes vagy. Heti kétszer tart az NA gyűlést, szerdán és pénteken. Mindkétszer itt vagyok. Hát te milyen gyakran jársz ide? - kérdeztem megvonogatva a szemöldökeim, mielőtt beszórtam volna az aprót és kikértem volna a 17-es, piros csocsit, amit végül felé is nyújtottam a legragyogóbb mosolyommal.

- Kiköltöztem az intézetből, anyámékkal nem beszélek, az iskolai hálóteremtől pedig pánikrohamom van - közöltem nemes egyszerűséggel, mert nem hiszem, hogy ebben van bármi, amit szégyellni kéne. Pláne itt, ahol mindenkinek van valamilyen nyomora, bánata, mentális szarsága. - Igen? Fel?
Nem igazán szokták az embereket érdekelni a dolgaim, ha nem a bajnokságokról, a dokijaimról vagy arról volt szó, milyen a függőség. Ezekről pedig nem szívesen beszéltem, főleg nem, mikor valaki csak okoskodni akart és nem tanácsként volt szüksége rá.
Nem tudom, hogy mi ütött belém, de egyszer csak ott voltam az arcában, egészen közel, annyira, hogy éreztem a leheletét az arcomon és a szemébe bámultam. Abban a pillanatban esküdni tudnék, hogy szerelembe tudtam volna esni. Olyan gyönyörű volt a szeme, a mosolya, egyszerűen az egész ember, úgy egyben, hogy hirtelen nem is tűnt annyira rossznak, hogy ráfüggtem az anyagra. De aztán összeszedtem magam és felkeltem, hogy az automatához totyogva vegyek neki csokit a bounty helyett.
- Reméled? - kérdeztem, hirtelen felkapva a fejem, aztán csak a kabátom zsebébe csúsztatva a kezeim és az ajkamba haraptam kicsit. - Mármint persze, én is remélem. Örülnék neki.
Kicsit furcsán néztem rá, majd elgondolkoztam pár pillanatra, mert hát, ezt nem igazán szokták tőlem kérdezni és nem is lettem volna biztos a válaszban. Aztán csak megnyaltam kicsit az ajkam. Francba, oda a rohadt alapozó. Nyomi pöttyök.
- Két hónapja engedtek ki... nem tudom, visszaesnék-e, ha nem járnék tovább. Nem szeretnék kockáztatni - grimaszoltam kicsit, majd oldalra biccentettem a fejemet. - Fontos ez?

- De még mennyire! - Ezt valahogy sosem értette meg senki, még azután sem, hogy a dinamit-duó merő szeretetből lerakott az ELME-be, két teljes hónapra, mintha ez lenne a legjobb dolog, amit a gyerekeddel tehetsz. Nem akkor kellett volna odafigyelned rá, mikor még szüksége lett volna rá, a sérülés után! Minek is? 22 éves, igaz a fájdalomcsillapítótól egy 8 éves agyi szintjét üti, mozogni meg kevesebbet tud, mint egy 1.5 éves a törött csontok végett, de szarjuk le.
- Nem, nem igazán szoktak tőlem kérdezni. Öm... a kutyák. Meg a lovak, imádom a lovakat. De a kutyák - bólogattam pár apróbbat, mert imádtam a pacókat is, Aethert meg mindennél és mindenkinél jobban. De azért belőlük van olyan, akire azt mondom, hogy bakter, haver, téged nem vinnélek haza.
Kicsit jól esett normális dolgokról beszélni, nem arról, hogy milyen engedélyeket kell megszereznem és azokhoz milyen papírokat kell csináltatnom, meg arról, hogy milyen volt, mikor a saját hányásomban ébredtem, mert a gyógyszerek annyira szétvágták a szervezetem. Ez egy idő után már olyan unalmas lesz.
Nagyon nem volt valami oké azzal, ahogy bámultam rá, leginkább jó lett volna, ha el sem kezdem, de már mindegy volt, csak megtörtént. Inkább fel is keltem és a csokiautomata felé sétáltam, kiszedve belőle, mit is szeretne onnan, majd beütöttem, két kicsi csippanással.
- Rendes tőled - bólintottam párat, bár asszem, ilyen lame megjegyzést sem hallottam még. Ilyet szól... rendes tőled. Baszki. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy ő mi miatt van itt, de mivel igen szép a pofija, meg édes is, valószínűleg valami komoly defektje van szerencsétlennek.
- Biztos sikerül majd neked is kikepeszteni belőle - jegyeztem meg, ácsorogva ott, miközben ő elindult, de annyit nézegetett vissza, hogy végül apró szusszanással siettem utána. Nekem annyira nem hosszúak a lépéseim, szóval majdnem kocognom kellett. - Miért bújtál el a doki elől? Mármint alám. Mármint... érted.

Asszem, kicsit jobban is sikerült ez a ráhangolódás, mint azt általában éltem az emberekkel és nem tudom, hogy ezt most pozitívként vagy negatívként kellene megélnem. Annyi biztos, hogy nem fogom a csoportban a többiek orra alá tolni, mert még a végén megint kiakadnak.
- Hát, úgy tűnik - húztam fel egy kicsit a vállaim, őt figyelgetve, mert hát, elég közel voltam hozzá és nem az a tipikusan friss ismerős szitu volt. Nem mintha bántam volna, kifejezetten jól éreztem magamat abban a pillanatban, csak egy kicsit furcsán is. Kicsit még a hajammal is ökörködött, ami egész jó érzés volt, még enyhén arra is biccentettem a fejemet, de csak addig, míg a fejem az övének nem döntöttem óvatosan. Valami rettenetes ötlet volt, nem tudom, honnan jött, de rossz ötlet.
- Pedig szerintem annak tűnsz - vontam meg a vállamat kicsit, elmosolyodva, mert határozottan édes nevetése volt, az a fajta, hogy ha a vicc szar is volt, nevetsz, mert ő is. Érdekelt volna, hogy mi az isten baja van szerencsétlennek, hogy ide kell járnia, szintén heti szinten, de nem igazán akartam elüldözni, szóval féket toltam a pofámra.
- Csodát ne is, de gondolom javítani minden állapoton lehet valamennyit. A csodákra várni kiábrándító. - Ez most határozottan keserűbben hangzott, mint azt eredetileg terveztem, így csak gy kis grimasszal helyre tettem a vonásaimat és inkább utána sétálva figyeltem, ahogy eszi a csokiját. Legalább ennek volt valami élvezeti értéke.
- Miért, te hogy mondanád? Gyakorlatilag odarántottál, mint fedezéket - nevettem el magam én is egy egész kicsit, az arcát figyelve, valahogy elég nehezen vettem le róla a pillantásomat, pedig bámulni azt mondják illetlenség. De ha nem bámulsz, honnan fogják tudni, hogy érdeklődsz utánuk? Hülye szabályok.
- Azt hiszem, hogy ez egy dokinak éppen elég. Az én kérdéseimre válaszolnál?- kuncogtam kicsit, majd a kabátom zsebébe csúsztattam a kezeim. Kicsit az ajkamba haraptam, majd ismét őt figyeltem. - És mostanság jössz még?

Ha valakivel közös pontot akarsz találni, a kutyák az egyik legbiztosabb talajt nyújtják. Mert lelkesek, szeretnek és mindenüket odaadnák azért, hogy a figyelmedben fürdőzzenek. Én ezt elég jól ismertem, volt már elég tapasztalatom négylábúként élve a napjaimat. Ha nem figyelsz eléggé, könnyen azon kaphatod magad, hogy lelkesen vetődsz a nagy Ő felé. Azt mondják a kutyák a szerelemhez hasonló érzést éreznek, mikor téged néznek. Még pár pillanatig a szemeibe bámultam, azzal az ostoba mosollyal az arcomon, mielőtt elhajoltam volna tőle.
- De van, amit mégis. Csak akkor veszíted el végleg, ha önként lemondasz róla. Nem dönthetik el helyetted, meddig élhetsz igazán. - Nem vagyok egy nagy filozófus, soha nem is leszek, azt hiszem, csak azt tudom, hogy amiért érdemes, azért nem csak illik, de kell küzdeni. Lehet az egy jobb jegy, test, élet, az egészséged. Bármi.
Elindult, én pedig álltam még ott pár pillanatig, csak bámulva utána, hogy akkor erről ennyit. Addig, míg másodszor is vissza nem pillantott. A kutyaiskolában azt mondták, ha az ebed nem fogad szót, indulj el a vele ellentétes irányba, kb egyszer szólítsd meg és nézegess vissza. Az esetek nagy többségében beválik. Véletlen lenne? Lehet.
- Oh, sok és széles spektrumú kérdéseim lehetnének, ha úgy gondolnám. Onnan, hogy miért pont a mogyorós csoki, azon át, hogy mit szedetnének veled, addig, hogy melyik a kedvenc kutyád. Mindig sok a kérdésem. - Még a szemem sem rebbent, ahogy kicsit elnyújtottam a lépéseim, hogy ne maradjak le tőle túlzottan. Furcsa lett volna, de akartam. Csak ugye... Vannak, akiket rosszul érintenek a kérdések.
- Van, amit nagy dózisban szedetnének? Vagy miért kéne visszajönnöd kedden? Miért nem adták oda most? Ez nem logikus.

- Alaptalan vád! - A nevetés akaratlanul szakadt fel élesen a mellkasomból. Nem voltam filozófus, vagy nagy gondolkodó, még csak különösebben okos sem, az egyetlen, amit elmondhattam magamról, hogy a mágiám mindig is a helyén volt és kitartó voltam. Az animágia is így került a képbe anno, mert mégis ki tartja egy hónapig egy mandragóra levelét a szájában 0-24-ben, ha nem elvetemült? Aztán jött a nap és minden elbaszódott, mintha a sors akarta volna, hogy magasról hatalmasat essek. És itt nem a lóra gondolok. - Tudom mit érzel. Mármint, szó szerint. Semmi pszicho-szarság. Én saját magam csináltam ki a mágiám.
Ha egészen pontosak akarunk lenni, megfojtottam. Előbb csak óvatosan vontak köré az orvosok burkot a gyógyszerekkel, ahogy az elmém köré, a fájdalomcsillapító egy kellemes lebegésbe lökött, mintha selyemben feküdnék, a valóság jelentette rémálom helyett. Aztán egyre szorosabbra húztam ezt a burkot, addig a pontig, míg csak én voltam és a bennem fuldokló, utolsó lélegzetért küzdő varázslat.
Nem mozdulnak az ujjaim. A pálca a fiókból hónapok óta elő se került. Rá se bírok nézni. Nem mozdul a kezem. Semmi. A mellkasom egyre jobban szorít, vagy három napja nem ettem. Blanka valamit arról beszél, hogy egy görény hozzám képest parfüm. Nem mozdulok, csak bámulom a falat, mielőtt az ágy mellé hányok. Az ajtó újra csukódik és ismét minden sötét.
- Hú, de készséges válaszadó valaki. Mindenkivel ilyen nyitott vagy? - Még a szemöldökömet is megvonogattam, miközben akaratlanul is végigmértem egy óvatlan pillanatában. Érdeklődő ember vagyok, szeretek a legapróbb részletig mindent megjegyezni az ismerőseimről, így nála is igyekeztem. A koptatott farmertól a forgó miatt furcsin álló tincseiig mindent. - Mi történt az arcoddal amúgy? Mármint, van pár karcolás itt a...
Mutogattam a saját arcomon a szememtől nem messze a halántékomra, a lépést is nehezen tartom, az arcát tapizni pluszba még nincs kapacitásom.
- Annak is hangzik, hú, bonyi pasi vagy. - Figyeltem rá, még talán egy kicsit be is bandzsítottam, mire szélesen elvigyorodtam és tettem pár táncikálósabb lépést, hátravetve a fejem, hogy élvezzem a napfényt. Még el is nevettem magam kicsit, mielőtt visszanéztem volna rá. - És mit szeretsz csinálni, mikor nem orvosok elől bujkálsz, szőkeherceg?

Nem tudom, hogy mindenkivel ennyire őszinte szokott-e lenni, de nekem kicsit olyan volt, mintha csak úgy kicsúszott volna az az indok, mi nyomja annyira. Szívesen lettem volna terápiás kutya asszem, szerettem, mikor jobban érezték maguk mellettem.
- Van olyan része, ami még mindig... mintha elzárkózna előlem. Csak nem megy. Néha sikerül, aztán megint fuccs neki, hogy "hahaha, bevetted". Nagyon le is merülök tőle, nem erőltetem. - Nem akartam kimondani kerek-perec, hogy az animágiáról van szó, ez a saját kis titkom volt, amit csak pár ember tudott. Nem mintha annyira nagy súly lett volna, de közben mégis az énem olyan kis része volt, ami szinte csak az enyém. A pillantásom mégsem szakítottam el az övétől, csak egy egész halvány mosolyt engedtem meg magamnak.
- Ugye tudod, hogy a közös titkok összekötik az embereket? A helyedben inkább csak azt mondanám, hogy ne reklámozzam senkinek. - Én így hittem. Hogy ha egy titkot megosztasz valakivel, az közös kapocs marad, a tudatod egy része, amit csak vele oszthatsz meg, akárhogy is nézem, egy titok az intim kapcsolat ahhoz, hogy egy idegennel oszd meg. Valahogy olyasmi, ami viszonzást is vár, mert később akár tetszik, akár nem, azzal a személlyel te is megosztasz dolgokat.
- Tetszik a mosolyod, jól áll. Többet villogtathatnád. - Vehetjük baráti jó tanácsnak, ami elhagyta a szám, túl őszinte voltam hozzá, hogy ne csússzon csak úgy ki. Az viszont abszurdum, hogy összeveszett egy bokorral. Én fákkal szoktam, főleg lovon, volt, hogy a fél arcom karcolások lepték be, nem volt szép látvány, de soha, egyetlen pillanatot sem bántam.
Éreztem magamon a pillantását, ahogy hátravetettem a fejem pár pillanatra és élveztem a nap jelentette meleget, rövidesen vissza is emeltem a zöldjeim a mellettem sétáló férfire.
- Minden rendben, kedves? - kérdeztem, az egyik szemöldököm ívesen felvonva, majd az ajkamba haraptam kicsit, mielőtt megérintettem volna az orromban fityegő karikát, hogy a helyére igazítsam.
- Ebben biztos vagyok, hazugság. De asszem, ennyi elfér a rovásodon. Kiknek segítesz? - kérdeztem, a kezem a zsebembe csúsztatva, kicsit összébb is húzva a mellkasomon a fekete anyagot. - Van a közelben egy park. Van kedved még beszélgetni, vagy sietsz kiváltani a bogyijaid?

- Nem nyugtat meg, miért kéne megnyugtasson az, hogy neked is rossz? - vontam össze a szemöldököm, még a homlokom is ráncokba húzva a kijelentésére. Nem hiszem, hogy ez pozitív irányba fogja előrelendíteni a dilemmámat az, ha még megmosolygom az ő szenvedéseit. De persze, nem zárkózom el tőle teljesen, de meghagyom arra az eshetőségre, ha semmi nem jönne be.
- Csak azt mondtam, ha titkot bízol rám, akkor valamilyen szinten hozzád fogok tartozni. Hogy mit kezdesz az infóval, már a te saját döntésed - vontam egyet a vállamon. Én nagyon ritkán osztottam meg tényleg fontos, belsős részleteket az életről, s nem is mindenkinek hagytam, hogy megtegye ezt velem. Vannak határok, amik mások szerint nem léteznek, de én betartom őket, meg olyanok, amik mások szerint vannak, de én nem tudok róluk.
Nem tudom, hogy jött fel a fejemben az a kijelentés a mosolyról, pláne nem, hogy miért mondtam ki, egyszer csak kint volt, de nem tudtam sajnálni. Ha egy icipicit feldobtam a napját, már teljesen megérte nekem, minden egyes pillanata a mondanivalómnak.
- Bocs, én nagyban játszom. Fákkal veszek össze. Élőkkel és már megmunkáltakkal egyaránt. Nem igazán jó velük a kapcsolatom - grimaszoltam kicsit, mert felvillant, ahogy Aether kifarol az akadály elől, aztán először emelkednek a hátsó lábai az ég felé. Aztán a többi már történelem, olyan, amin nem lehet változtatni. De az a mosoly tényleg megnyerő volt, egy pillanatra mintha éreztem volna a gombócot a gyomromban, mint valami elsős.
- Hogy nem érdekes az életed. Mindenkinek van egy sztorija, aki ide jár - pillantottam vissza a vállam felett a nagy hodály épületre. Vannak egyszerűbbek és filmszerűbbek, de mindenki háttérrel kerül ebbe az intézetbe és nem is hagyja el soha a kis pluszt, amit magával vonszol. - Lehet, hogy ráérsz, de kedved is van?

- Úgy valahogy - mosolyodtam el ravaszul, lassan fültől fülig ért az a mosoly az arcomon, ahogy rá pillantottam a szemem sarkából. - Partners in crime, tudod, az ilyen kapcsolatok mindig jók.
Édes mosolya volt, el tudtam volna nézni egy darabig, ha őszinte akarok lenni, nagy volt bennem a késztetés arra is, hogy lefotózzam, bár már kevés filmem volt a gépemhez, de egyet vagy kettőt megért volna az a kis vigyor.
- Főleg, ha jó gyorsan megy neki az ember és nem hajol el időben - grimaszoltam kicsit, ahogy eszembe jutott, mennyire meg is tud tépni egy ilyen nyomorult környezeti tényező. A fél sörényemet otthagyom minden ágon, amibe beleakad. A csoki lassan, de biztosan kezdett is elfogyni, de nem igazán bántam, hogy nem kínált meg belőle, boldognak látszott azzal a nyomorult kakaós masszával.
- Aztán nem figyelsz és csak azt veszed észre, hogy Gizike mindent elmondott, amire kíváncsi voltam, mert minden reggel beülök - nevettem el magamat, de minden vicc fele igaz, lehet, hogy ezek után képes leszek megkeresni a nőcit, hogy meséljen. Sok vagyok én néha az embereknek.
- Jó, a férfiakon sosem igazodtam ki - billegtettem jobbra-balra a fejemet kicsit, mielőtt még elkaptam volna a kezét, hogy magammal húzzam a kedvenc ösvényem felé, ami a parkba vezetett és nem is jártak rajta olyan sokan. Kicsit ugyan kanyargós volt, ha pszichobbnak látszom, akár azt is hihette volna, hogy meg akarom ölni. Aztán hirtelen megtorpantam előtte,
felé fordulva, szinte neki ütközve. - Csinálhatok rólad egy képet?
Megint nagyon közel volt hozzám, de azért én nagyon szépen meredtem fel rá.

Azt mondta nekem, kislány. Pár pillanatig bootholtam az információt, majd megnyaltam kicsit az ajkaimat, elgondolkozva. Nem, mintha ne mondták volna már, hogy bolond vagyok, nem ez lenne az első alkalom, nem igen szeretnek.
- Jó gyorsan hát. Lovagolok. Mármint, ez a foglalkozásom, megesik, hogy fennakadok közben egy-egy ágon... bokron... kapun... az ágak még barátságosabbak - még grimaszoltam is mellé, mert nem igazán értettem, mi ebben az olyan nagyon furcsa. De ettől még igaza volt benne, hogy kattos voltam, nem változtatott a tényen.
Azt hiszem, hogy már nekem is kezdett kicsit feltűnni, hogy sok vagyok, talán visszavehettem volna, de egyszerűen nem art menni. Most éppen pörögtem, de a jó értelemben, és ez olyan ritka, szóval ilyenkor nem szoktam leállítani magam, mert ki tudja, mikor jön vissza legközelebb az érzés. Helyette inkább zsebre vágtam a kezem séta közben.
- Bármire - vontam meg a vállam egyszerűen, mintha ennyivel letudható lenne ez. Pedig tényleg így gondoltam, minden és bármi érdekelt volna vele kapcsolatban, érdekes kis zizinek tűnt, olyannak, akit szívesen tart az ember a közelében. Aztán megragadtam a kezét, az ösvényen a park felé húzva magam után, ha kell, ha nem alapon. - Mindenre.
Kicsit fura volt az a visszakérdés, de nem tettem szóvá, helyette csak bólogattam egyet-kettőt, hogy bizony, rajtuk. Nem is a jegesmedvéken, hát ki érti a férfiakat? Magukon kívül, mert ha az vagy, gondolom logikusnak tűnnek a gondolatmeneteik és érzelmiviláguk. Olyan beépített rendszer.
- Nem, a melletted álló Ferenc nevű fikuszról - böktem a mellette lévő vadrózsa bokorra, de továbbra sem terveztem elállni az orra elől. Sőt. Felszusszantam kicsit, miközben felnéztem rá. - Nem a lelked rablom el, csak egy képről lenne szó.
Igazából voltak pillanatok és személyek, akiknél úgy éreztem, hogy muszáj legalább egy másodpercet megörökítenem belőle. Valahogy így volt ez most is, bár azt hiszem, rossz ötlet volt.
- Persze, nem muszáj, buta ötlet volt. Bocs. - vontam meg a vállam szinte észrevétlenül. Talán egész picit csalódottan is.

Azt hiszem, kicsit keszekuszára sikerült összeraknom a magyarázatomat, mert kimosolygott, de elég hamar el is nyomta. Nem mintha bántana, nem nevetett ki, meg nem kezdett el pornós utalásokat tenni, hol lovagolhatnék még, szóval már jóval szolidabb volt így is egyeseknél. Arra viszont túl gyorsan is sikerült rátapintania, hogy miért is voltam az ELME-ben, nem tudom, hogy ez jó vagy rossz. Vettem egy mélyebb levegőt, a tekintetem magam elé szegezve.
- Úgy valahogy. Éppen gyakoroltunk a bajnokommal egy nemzetközi versenyre, viszonylag rangosabbra európai viszonylatban, mikor megijedt. Kibillent az egyensúlyából és elesett. Olyan 580-630 kiló a versenysúlya - tettem hozzá, hogy legyen némi elképzelése arról, hogy az én kis bajnokom felépítésben mekkora is. - Úgy 20 másodpercbe telt, míg felkelt, mindezt próbálkozással töltötte, úgy, hogy a jobb lábam alatta volt. Aztán mikor sikerült felkelnie, legalább 200 métert vonszolt a földön maga után. Míg "lábadoztam", sikerült rákapnom a fájdalomcsillapítókra.
Az a szóvicc nagyon szar volt, de ha már rákérdezett, én meg a nyakába okádtam a sztorimat, asszem, egy ilyen vérszegény próbálkozást megejthettem.  Nem akartam én erről könyvet írni, vagy motivációsbeszéd alapanyagnak elrakni későbbre, csak kiraktam a lapjaim, hogy is jutottam ide, ha már volt szíves érdeklődni. Nem titkolózom.
- Akkor indítsunk azzal, hogy mi a neved. A teljes - biccentettem oldalra a fejem pár pillanatra, mielőtt az ajkamba haraptam volna egy egész kicsit, majd felszusszantam. - Az rendes tetkó, vagy kreatív ismerősi köröd van?
Az állammal mindeközben a karja felé biccentettem, aztán a kezét megfogva húztam magam után az ösvényen, ha kell, ha nem alapon. Nem mindenki lenne most rám büszke, nem szabad másokat csak úgy elragadni az erdőben.
Asszem megint kicsit elszaladt velem a versenypaci, mert egy pillanat alatt jutottam el onnan, hogy lovak, addig a pontig, hogy csinálnék róla képet, majd oda, hogy mindegy, nem fontos. Ez mintha neki is feltűnt volna.
- Miért hívsz kislánynak? - kérdeztem. A hangomban és a pillantásomban sem volt semmi rosszalló, csak érdeklődés, kicsit olyan nyomott is, ahogy elengedtem a kezét és összefontam a karjaim a mellkasomon.
- Nem sértődtem meg, nyugi. Nem tudom, csak késztetés - vontam egy apróbbat a vállamon.  Semmi komoly szándék nem volt mögötte, csak a késztetés, hogy későbbre legyen egy pillanatom elrakva innen is. Akkorra, mikor minden szar. Mert bizony vannak napok, amikor csak összecsúszok és arra gondolok, hogy mennyivel egyszerűbb lett volna, ha anyámék nem nyitják ki a szemük és jönnek rá, hogy gond van. Talán már lerakhattak volna a föld alá.
- Azt mondtad szép a nózim - néztem rá felvont szemöldökkel, majd vontam egyet a vállamon, mintha semmi extra nem lett volna az egészben. Nem is igen volt. - Az intézetben kezdtem, olyan 3,5 hónapja. A terápiám része volt, fotózzam azt, ami boldoggá tesz. Azóta is ehhez tartom magam.