A folyosón haladva egy szépen kidolgozott tölgyfaajtócskába botlunk. Külsőleg semmit nem árul el magáról a szoba, aki pedig nem ismerős errefelé, annak elképzelése sem lehet, mi is van odabent. Azonban abban a percben, hogy benyitunk, egyből magunkénak érezhetjük a szobát. A szoba alapvető kinézete a négy ház színeit hordozza magán, a bent lévő bútorzat pedig kényelmet és nyugalmat sugároz. Belépve azt látjuk, hogy körben egy kanapégarnitúra helyezkedik el. A párnák eltérő árnyalatokban pompáznak, van köztük sárga, bézs, fehér és szürke színű egyaránt. Középen egy nagyobb dohányzóasztal található, ami alatt kis rekeszek, azok régebbi Edictum számokat, pennát és pergament rejtenek magukban. A tetőtéri ablakon át beszűrődő fény bevilágítja a teret, de ez sem állandó, mint ahogy itt semmi. Különleges és hívogató szobácskáról beszélhetünk.
A falak színei a belépő ember hangulatát követve váltanak árnyalatot, ahogy a szobán belüli környezet is ehhez alkalmazkodva alakítja magát. Érzelmeinkhez igazodik a bent szóló dallam, vagy esetlegesen a csend, mindamellett, hogy kellemes illatokat is érzünk, ami szintén a mi javunkra válik. Lesz olyan, aki a csoki illatától örömittasan ír meg egy-egy szorgalmit, de lesznek keserűbb napjukon éppen ide menekülő diákok is, akiket valami más, szomorúságuk elillanására létrejövő érzetet kapnak. Szinte minden érzékszervünket megnyugtató kényeztetés veszi kezdetét. A látvány kápráztatja a szemet, az illat az orrunkat még a zene vagy éppen a csend a hallásunkat.
Ám a szoba egyszerre lehet áldás és átok is, hiszen, ha nem egyedül vagyunk bent, akkor azzal mások előtt titkunk is felfedődhet ízlésünkről, de másokat meg megismerhetünk. Ilyenkor valami olyan elegyét kaphatjuk a bent lévő személyeknek, amire még mi sem számítunk, de a szobán ülő varázslatnak köszönhetően ez a keverék olyan lesz, hogy a bent lévők egyikét se kergesse azért őrületbe, mégis megfeleljen mind a kettőjüknek.
Ez az a hely ahová menekülhet bárki, nem túl nagy, mégis tökéletes a léleknek. Emma McNeilly leírása
|
|
|
Tülk Imola INAKTÍV
offline RPG hsz: 39 Összes hsz: 70
|
Írta: 2018. február 27. 19:19
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1284&post=715181#post715181][b]Tülk Imola - 2018.02.27. 19:19[/b][/url] Millió titkos szoba és folyosó van még a falakon belül, melyeket az elmúlt hetek folyamán képtelen volt felfedezni. Nagy általánosságban késő délutánra időzíti a kalandozásait, azonban bár szeret egyedül lenni, mégis vágyik arra, hogy ezeken a sétákon társasága akadjon. Az más kérdés, hogy zárkózottsága miatt, mindig ő az, aki leginkább csak a háttérből figyeli az eseményeket, a népszerű diákokat, a nagy barátságok kialakulását, és bár nem vele történnek mindezek, oly nagy örömmel tölti el szívét egy-egy ilyen boldog pillanat, mintha mindez csak a sajátja lenne. És valahol legbelül hiába minden öröm és eufória ezzel kapcsolatban, szívének kicsiny része úgy érzi, igenis megérdemelné ő is, hogy végre valahára legyen neki is valakije, egy barátja, akivel bárhová elmehet, akivel beszélgethet, és aki pontosan olyan lelkesen keresné a társaságát, mint ahogy viszont is megcselekedné mindezt. Ebben a felemás lelkületben nyit be a lelkek szobájába, ahol még ezelőtt soha nem járt. Már pár nappal ezelőtt felfedezte ezt az aprócska szobát, azonban a hatalmas kilincsre rátapadó keze nem engedelmeskedett, mikor be akart lépni. Valahogy elrettentette a lélek szó, és úgy vélte, nincs még felkészülve arra, ami valójában odabent várja. Most azonban teljesen kipihenten és felkészülve érkezett, hogy benyisson és szembenézzen azzal, ami majd odabent várni fogja. Keze alatt az öreg fém megnyikordul, majd az ajtó szélesre tárul. Íriszei elkerekednek, majd ahogy belép nem győzi kapkodni a szemét, hiszen a szoba rögvest megváltozik. Halovány bézs árnyalata és óriási kanapéja eltűnik, helyette lágy szürkéskék szín dominál, némi capucchino barnával. A kanapé helyén a plafonról lelógó fonott kosár lóg, mintegy hintaként, párnákkal kirakva és kényelmesebbé téve, körös körül pedig óriási ablakok nyújtanak lélegzetelállító látványt. Odakint az erdőt látja, egy másik ablakon a tengert és bár tudja, mindez illúzió, mégis a víz morajlását is hallani véli. Orrát lágy illat csapja meg, eső, és frissen vágott fű aromája tolul az orrcimpájába, ez pedig arra készteti, hogy az elmúlt napokban először mosolyogjon. Kecsesen szökdécselő léptekkel siet a hintához, majd lábáról cipőjét lerúgva kucorodik bele a hatalmas párnák közé. Lábát törökülésbe fűzi, úgy hintázik előre hátra élvezve a szoba adta kellemes élményeket.
|
|
|
|
Tülk Imola INAKTÍV
offline RPG hsz: 39 Összes hsz: 70
|
Írta: 2018. március 2. 09:28
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1284&post=715337#post715337][b]Tülk Imola - 2018.03.02. 09:28[/b][/url] Mióta eljött otthonról, most érzi egyedül azt, hogy elégedett az életével. Hogy egy kis szeletét az otthonának megkapta, mint egy tortát, és hogy a szoba, melybe sikerült benyitnia a legjobb döntés volt, amit valaha is hozhatott. Ő az egyetlen mágus a családban, még az ük-ük-ük nagyszülei között sem volt egyetlen mágiával megáldott lélek sem. Épp ezért furcsa, hogy benne mégis motoszkál valami, és hogy pont Ő lett az, aki kiérdemelte ezt az óriási kegyet. Mert annak érzi. Még akkor is, hogyha soha nem volt annyira hivalkodó mint a testvérei, és még akkor is, ha ő inkább az a magának való fajta, nem pedig a népszerűség mintapéldánya. Arcán mosoly játszik, hiszen a szobában terjengő illat eszébe juttatja a balatoni kis faluban töltött nyarak emlékét. Mikor még minden tökéletes volt. Mikor a húgai még nem voltak hiperaktív szörnyetegek. Mikor még olyan jó érzés volt a lábát a jegesen hideg vízbe dugni, mely lehűtötte felhevült testét, és mikor még igazi, összefogó család voltak. Fejét lehajtja, és nagyokat pislog, hiszen hiába van egyedül, nem akar sírni, nem akar a múlttal foglalkozni, sem a hatalmas honvággyal, mely a szívét szorongatja már napok óta. Egyszerűen csak a helyzet túl új neki, és bár új helyen van, mégsem állíthatja azt teljesen őszintén, hogy annyira megtalálta itt a számításait. Barátai még mindig nincsenek, de legalább már akad pár ismerőse, akivel örömmel folytat eszmecserét a folyosókon egy-egy óra előtt, ezt leszámítva viszont pont olyan egyedül érzi magát, mint egy különálló kisujj. És akármennyire is igyekszik a dolgokat jól látni és megítélni nem tud szabadulni abból a skatulyából, melybe önmagát helyezte. Gondolataiból valami egészen fura dolog rángatja ki. Az eső illata eltűnik, vagyis inkább valami belevegyül. Egy mély és erőteljes, domináns illat, dohány, mint a pipadohány. És ha ez még nem lenne elegendő valami mást is felfedezni vél benne, némi pézsma illatot, valami férfias kölnit, ez pedig elgondolkodtatja. Neki semmi ilyen illattal nem volt még dolga, úgyhogy a helyzet több mint meglepő. Az ajtó ebben a pillanatban tárul fel, és tör utat magának az ismeretlen fiú, Molka pedig a meglepődöttségtől borul ki az apró hintájából. És ha már kiborult, akkor a földön is marad, elterülve, mint egy béka, hiszen ki lenne képes ilyenre, ha nem ő?! Jellemző, hogy kellemetlen helyzetbe keveri magát mikor valami új ember sodródik a közelébe. A fiú kérdéseire csak egy halk nyögéssel tud válaszolni, hiszen nagy valószínűséggel a lábát sikerült kificamítania. Lassan igyekszik feltornázni magát, legalább felülni annyira, hogy az embereknek ne egy szőnyeg jusson eszébe mikor meglátják, hanem ... mondjuk egy gömb. Mert arra amúgy is jobban hasonlít, és mert az legalább formás. Kicsi és kerek. - Jól vagyok... - suttogja maga elé, miközben próbál nem hangosan sziszegni a fájdalomtól. Abba már bele sem gondol, hogy hogy volt képes pont úgy esni, hogy a bokáját maga alá gyűrje. Végül is, ez is egy művészet...
|
|
|
|
Tülk Imola INAKTÍV
offline RPG hsz: 39 Összes hsz: 70
|
Írta: 2018. március 7. 18:41
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1284&post=715832#post715832][b]Tülk Imola - 2018.03.07. 18:41[/b][/url] Megijed a különös illattól, talán épp ezért is borul le arról a hintáról, mely eddig a kényelmet és az otthont jelentette számára. Elterül a földön, mint egy béka, és arra sem igazán képes, hogy az újonnan érkezőt jobban szemügyre vegye. Lábába belehasít a fájdalom, szinte már égeti, de ettől függetlenül igyekszik magát egyenesbe tornázni. Aprócska kezével tolja fel magát a földről, majd letörli a szeme sarkában megbújó könnycseppet. Igazából nem remél segítséget, semmit sem vár, hiszen már megszokta a mugli iskoláját, ahol ez egyáltalán nem volt megszokott dolog. Ott senki nem segített a másiknak, és ha valaki rosszul is lett, inkább gúnyolódtak rajta, mintsem hogy segítséget nyújtsanak. Talán ezért is lepi meg annyira a fiú, aki hamar mellette terem, és igyekszik neki segíteni. Orrába bekúszik a másik friss illata, valami sampon, és parfüm édes vegyülete, - vagy lehet hogy csak a másik bőrének illata, - ám ez egyáltalán nem érdekli, teljesen elvarázsolódik attól a gesztustól, amit az ismeretlentől kap. Az érintése fáj, azonban fel sem szisszen, túlságosan lefoglalja hogy elvörösödjön az érintés miatt, és amiatt, mert a fiú egészen közvetlen vele. - Nem mondom... de te prefektus vagy, nem? - kérdez vissza kissé félénken, és próbálja levonni a kellő konzekvenciát, hogy vajon prefektus létére a másik miért is kéri arra, hogy a jelvénye hordásáról ne beszéljen. Aztán természetesen megkapja a választ is a kérdésére, de hogy milyen szavak is hangzanak el indokként, arra egyáltalán nem tud koncentrálni. Elméjét és szívét abszolút leköti a másik lénye. Nézi a csodásan csillogó lélektükröket, a kerek pupillát, a dús hajat, a magas és erőteljes termetet, és bár soha nem érzett hasonlót, mégis tudja, hogy most, életében először a szíve megdobbant valaki olyan iránt, akit még csak nem is ismer. És nem csak a külsőségek teszik ezt vele, hanem az egész helyzet. A fiú segítőkészsége, a modora, a hangja, az illata és az arcán játszó őszinte aggodalom, ahogy a lábát megérinti. Az erőteljesebb tapintásra kissé felszisszen, hiszen nem kellemes ahogy áttapintja a bokáját. Mégis összeszorított fogakkal tűri, hogy azt csináljanak vele, amit csak kell, hiszen nincs doktor fóbiája, nem retteg az orvosoktól, meg úgy senkitől sem, aki egészségügyben dolgozik, szóval ha el kell látni, és ki kell feküdnie, akkor megteszi. - Akkor azt mondod rendbe jön? Mintha te is orvos lennél... - ámuldozik a lány és mikor a másik aprócska derekánál fogva megkapja a szíve őrült ütemben kezd verni. Arcára pír ül ki, és már nem is amiatt aggódik, hogy nem tud a lábára állni, hanem amiatt, hogy vajon a fiú mit fog gondolni róla, hogyha meglátja a vörös arcát, a remegő kezét, és testének minden reakcióját. Hiszen teljesen kipirult a találkozástól, a szeme csillog, ahogy a másik íriszeibe néz, és nem is nagyon tud mást tenni, csak csodálni a megmentőjét, aki pont úgy lépett az életébe, mint egy herceg, vagy egy hős. - Levitás vagyok, és a nevem Molka. Téged hogy hívnak? - kérdezi meg a fiútól, majd kezével átkarolja a nyakát, bár ez kissé nehezére esik, lévén, hogy termete nem arra teremtetett, hogy ekkora magasságba kelljen kapaszkodnia. Tökéletesen működő másik lábával lábujjhegyre emelkedik, hogy legalább egy kicsit menni tudjon, bár a legjobb megoldást így nem tudja elérni. Szinte úszik a levegőben, és innen már az is célravezetőbb lenne, ha a fiú az ölébe kapná és úgy indulna meg vele a gyengélkedő felé. - Hát... azt hiszem ma is sikerült a napi szerencsétlenkedésemet letudni.. - dünnyögi az orra alatt, majd két ujjával a felsőjét morzsolgatva hajtja le a fejét. - Ne haragudj, hogy tönkretettem az estédet!
|
|
|
|
Tülk Imola INAKTÍV
offline RPG hsz: 39 Összes hsz: 70
|
Írta: 2018. április 19. 20:04
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1284&post=721051#post721051][b]Tülk Imola - 2018.04.19. 20:04[/b][/url] LilyIgazából egyáltalán nem számítottam látogatókra, pláne nem arra, hogy egy lány hatalmas lendülettel fog benyitni az ajtón, majd valami ismeretlen szót kántálva rohanni felém. Az első meglepődöttségemben csak dermedten szuszogok, és hagyom, hogy a dolgok megtörténjenek. Semmi gond, hozzászoktam már a Bagolyköves furcsaságokhoz, így ahhoz is, hogy mostanában mindenki a határaimat feszegeti. Lélekben fel vagyok készülve mindenféle eshetőségre, többek között arra is, hogy pálcát kapok a fejembe, azonban egyáltalán nem ez történik. Bocsánatkérő arcot látok magam előtt, némi pírt azon a bizonyos járomcsonton, és a szuszogásom lassan csitulni kezd. Helyét hümmögés veszi át, egy hangos, mely igazából annak szól, hogy a lányt a helyén tudjam kezelni. Olyan ismerős az arca valahonnan, a sötét haja, a nagy íriszei... mind olyan ismerős. Mikor bemutatkozik kezem automatikusan lendül felé, majd szorítja meg az ő jobbját, hogy immár egy kellemes mosollyal rázzam meg azt. - Az én nevem Tülk Imola, de szólíts csak Molkának! - mosolygok továbbra is kedvesen, majd elengedem apró ujjait, majd mondatát hallva bólogatni kezdek. Hát innen ilyen ismerős. Láttam már a folyosón és talán még közös óráink is vannak. Na meg persze, így hogy prefektus lettem több embert is sikerült már megismernem, ha más nem látásból. Legalább is bőszen gyakorlom a neveket minden este lefekvéskor. - Ó tényleg! És szerintem van is közös óránk talán. Vagy legalább is úgy hiszem. - mélázok tekintetemmel a plafonra bámulva, majd kék íriszeimet a lány arcára irányítom. - És milyen itt? HOgy tetszik a suli? Honnan érkeztél?
|
|
|
|