Emma McNeilly leírása

Renae

Nagyokat szusszanva fetrengett az ágyán és a gólyalak plafonját bámulta. Egy kicsit elgondolkodott, az estén, amit Bencénél kezdett majd Kamillánál végezte, az idegenvezetésen és még sok már dolgon, ami éppen eszébe jutott. Elég sok minden járt a fejében, amitől nem igazán tudott szabadulni főleg, hogy akkora volt körülötte a zaj, hogy az ember a saját hangját nem hallotta nem, hogy még a gondolatait. A sok elsőéves, akik még nem találták meg a megfelelő szobát számukra ott ette őket a penész a helyett, hogy elmentek volna valamerre. Undorodva emelete rájuk a tekintetét Nimród. Nem szerette az embereket, de legfőképp azokat nem, akik a napjuk nagy részét lustálkodással töltötték. Azokat az első fára fel tudta volna kötni, most is nehéz volt megállnia, hogy ne szóljon be nekik, de úgy volt vele, hogy nem az ő dolga. Inkább elővette a tankönyveit és bele kezdett a tanulmányozásukba. Hamar fel is, adta hiszen társai még mindig nem fogták vissza magukat, sőt még hangosabbak is lettek.  Összecsapta hát a kezében tartott könyvet, ledobta az ágya mellé és elmormolt pár nem éppen fülnek való szitkozódást, majd, mint aki jól végezte dolgát elhúzta a csíkot. Amint becsapta maga után az ajtót, egyből eszébe jutott, hogy már első este át cuccolhatott volna Bencéhez, de nem volt hozzá képe. Pedig milyen jó is lett volna, nyugalom, nyugalom és még több nyugalom. De nem ő volt olyan hülye és inkább a gólyalakot választotta. Viszont nézzük a jó oldalát, végre megtanulta, hogy jobb bízni az első megérzésekben.
Zsebre dugott kezekkel trappolt végig a Rellon körleten, kétségtelenül felhúzta magát. Még látszódhatott is rajta, hiszen motyogott magában. Talán azokat az idiótákat szidta talán azt, hogy idejött, mindenesetre nem lehetett hallani. Azt viszont hallhatták a mellette elhaladók mennyire jártak a fogaskerekei, még sosem forogtak ennyire. Annyira gondolkozott és annyira koncentrált a fejében való történéseken, hogy még az utat is elfelejtette nézni. Párszor neki is ment valakinek, de nem kért elnézést, bunkó volt és modortalan. Volt egy kislány, akinek még be is szólt, szerencsétlen jószág köpni, nyelni nem tudott, amikor Nimród kiosztotta. Mérges volt, de nagyon és már nem is azokra a barmokra, akik kizökkentették a nyugalmi állapotából. Sokkal inkább magára, hogy hagyta és, hogy nem jut eszébe mit mondott neki Eliza hova mehetne lenyugodni. Törte a kobakját, de semmi, nem jött az ötlet. Ennek ellenére valahogy eljutott az északi toronyig pontosabban a lélek szobáig. Nagyot is nézett, amikor útját állta az ajtó. Ennyire nem figyelt volna? Lehetséges, hiszen úgy nézte a fölé tornyosuló tömény akadályt, mintha valami újdonság lenne számára, pedig ma már csapott be maga után egy hasonlót. Fújtatott kettőt, majd a kilincsre helyezve a kezét lenyomta azt és kivágta szerencsétlen ajtót. De úgy ám, hogy, még az is megijedhetett, aki anno elkészítette a bejáratot. Várakozás nélkül lépte át a küszöböt és amilyen nagy lendülettel benyitott úgy vágta be maga után. Mára ez volt a második ajtó áldozata.
Mit sem törődve a már bent festő lánnyal leült pontosan elé és várt. Előre dőlt, térdére könyökölt és a vászon hátulját bámulta. Azt sem vette észre, hogy a kellemes kék égből és a tökéletesen fehér bárányfelhőkből ugyancsak kellemes érzetet árasztó szürke fátyol lett. Viszont Nimródot sokkal jobban érdekelte a vászon.

Renae

Mielőtt leült volna helyére egy futó pillantást vetett az éppen akkor összerezzenő leányzóra. Tekintetében nem tükröződött más, mint színtiszta megvetés a másik irányába. Nem szerette az olyanokat, akik már ennyitől szívrohamot akartak kapni. El is játszott a gondolattal, hogy ezt hogyan is fokozhatta volna még tovább, de a hirtelen jött szürkeség elhessegette mind ezt és inkább a meghitt ücsörgést választotta. Ujjai keresztezték egymást, hogy megtudja támasztani állát szemei mereven bámulták a vászon hátulját és csak néha pillantott fel a szürke felhőkre akkor is mindössze néhány másodperc erejéig. A lányra igazándiból nem is figyelt, ahogy megbújt a vászon mögött úgy meg is védte magát néhány elég durva lehurrogástól.
Erőteljesen koncentrált a fehér szövetre és az őt tartó faszerkezetre. Próbált valami szépet beléjük látni, ahogy illeszkedtek egymáshoz tartották a csavarok, de sajnos nem sikerült neki. Valahogy csak az járt a fejében hogyan is némíthatta volna el a gólyalakos társait. Próbált emberi dolgokra gondolni, mint például fenyegetés rábeszélés a némasági fogadalomra, de valahogy mindegyik valami véresbe torkollott át. Mindig a nyelv kivágásánál lukadt ki, ami nem éppen a legkellemesebb dolog volt egyik fél számára sem. Na meg persze hogy ne legyen olyan könnyű dolga még a kis ismeretlen reszkető nyárfalevél is közbe szólt.
Lassan emelte fel tekintetét az őt rabul ejtő textilről mély levegőt vett felhúzta vállait majd egy gunyoros mosoly jelent meg arcán. Nem állt szándékában rögtön megszólalni jobb szerette húzni a másik fél agyát ilyenkor. Röpke egy szemvillanásnyira nézett csak rá utána rögtön a felhőkre nézett. Aztán mintha megállt volna körülötte az idő. Vonásai még jobban megkeményedtek az epés mosoly is eltűnt, ami eddig mondhatni szépen díszítette arcát. Semmit nem lehetett leolvasni az arcáról.
- Mit akarsz? –kérdezett vissza a lány hangját és mimikáját utánozva. Valószínűleg ezzel meglepett mindenkit, hiszen nem ezt várta az ember. Mégsem volt az a jó pofa parodizálás sokkal inkább hasonlított egy elmegyógyintézetből szabadult sorozatgyilkos kinézete az egésznek.
Megnyikordult alatta a fotel, amin eddig ült és már csak annyit lehetett látni belőle, hogy vészesen közeledett a lány felé. Merev testtartása nem árult el semmi mire készült. De megint csak nem történt semmi különleges egyszerűen megállt a vászon mellett rátámaszkodott és lenézett a szeplős reszket a falevélre.
- Nyugalmat akarok szóval vagy kussolsz, vagy kimész innen. –tekintetét a másikéba fúrta és minden szót, amit kellett kellőképpen nyomatékosított egy kis nyomással.