Emma McNeilly leírása

Omboczi Sára

Kell egy nyugodt hely, ahol megírhatok úgy egy tucat levelet. Egyet anyának, egyet apának. egyet Virágnak, egyet Boginak. És ez még csak a családom. De megígértem a koreai barátaimnak is, hogy adok magamról életjelet, amint "beilleszkedtem". Nos, hogy mennyire illeszkedtem be, azt még nem tudom. De találkoztam pár emberrel, és még élek, ráadásul, nem is érzem magam rosszul. Nem is tudom, miért tartottam én ettől a sulitól. Talán mert új, ismeretlen, és nem olyan, mint amihez szokva vagyok. Persze, még most sem szoktam meg, de úgy érzem, ezzel egyáltalán nem lesz gond.
Csak azzal, hogy kiigazodjak a szárnyakon, folyosókon emeleteken. Vajon meg lehet ezt szokni? Elkezdtem amúgy rajzolni egy térképet, amin bejelölöm mi hol van, hogy aztán szabad perceimben memorizáljam, és könnyedén eltaláljak bárhova, de még közel sem jártam mindenhol. Most pedig kéne egy helyiség, ami üres, kényelmes, fényes, és szép a kilátás... szóval torony. Ez egyértelmű volt, a kezdetektől, most pedig, hogy megmásztam nem tudom hány száz lépcsőt, már csak az érdekel, hogy leülhessek. De nem... A bagolyház, a sok huhogó miatt nem az igazi, aztán meg mindenhol termek, meg tanári szobák... Vajon ők hogy tudnak mindennap ide feljönni? Biztos van egy rövidebb út. Jó persze, nem olyan vészes, meg lehet szokni, csak... Huh. Végre egy üres szoba. Szép világos kék falak, csend és nyugalom. Kanapé. Megjöttem!
Nem is gondolkodom tovább, egyszerűen bevetem magam, a kanapéhoz sétálok, lerúgom a cipőimet, és elfekszem. Papírt, és golyóstollat veszek elő, előbb a családnak tudom le a leveleket, aztán jöhetnek majd a varázsló-boszorkány barátok. Rögtön neki is állok, és az első levéllel Virágnak néhány perc alatt végzek. Az utána következővel azonban megakadok a köszönés után és a számhoz kezdem ütögetni a tollat, miközben agyalok, mit is írhatnék anyámnak.
- Tök mindegy, mit írok neked! Így is, úgy is, aggódni fogsz! De könyörgöm Anya, már 18 vagyok!!! - bár a papír nem ért, de nekem kifejezetten jól esik, most vele veszekedni. Furcsa mód, hogy halk zenehttps://www.youtube.com/watch?v=GlRHoj9BhZI kezd szólni, én pedig lehunyom a szemem, és fészkelődök kicsit, hogy még kényelmesebben elhelyezkedjem. A levél rá ér... előbb kicsit pihenek...

Ombozi Sára - Boczi lány *-*

A zene egészen megnyugtat. Az jut eszembe, hogy a nagyiéknak tetszene ez a szoba, főleg, ha máskor is játszik ilyen zenét. Bár lehet inkább azon kéne aggódnom, hogy miért is kezd egy szoba, csak úgy, zenét játszani, de jól érzem magam, és nem tartok attól, hogy bármi veszély leselkedne rám. Pont emiatt, nyugodtan dőlök hátra, és hunyom le a szemem.
A gondolataimba merülök, és száz meg száz levelet fogalmazok meg magamban, tudva, hogy egyik sem az igazi, és hogy valószínűleg anyának csak néhány sort fogok írni, nem oldalakat, mint Virágnak. Elhatározom, hogy Boginak a hangul abc-t írom le, hadd örüljön, hogy "rajzolhat". Bár amilyen kis okos, úgyis tudni fogja, hogy azok nem vonalak... Mindegy is.
Visszatérnék gondolatban megint anya leveléhez, de ekkor valami megzavar a gondolkodásban. Egy fényképezőgép. Kattan, s bár szerencsére kikapcsolta a vakut az illető, azért még nem szép tőle, hogy engedély nélkül fotóz. Igaz, csukott szemmel nem látom, hogy valóban én vagyok-e az "áldozat", de ugyan ki más lenne? Igaz a termet is fényképezhetné... csak abban nem sok érdekes van. Nekem legalábbis, leszámítva, hogy hangulatosan van berendezve és olyan nyugodt. Volt.
Kinyitom az egyik szemem, hogy óvatosan szemügyre vegyem azt, aki megzavar. De először csak a fényképező gépet látom, amit a szeme elé tart. Aztán jövök rá, hogy melyik oldalról fotóz, és muszáj megszólalnom.
- A másik profilom előnyösebb - De közben már fel is ülök. Tudom, hogy az apró "pötty" a szemem alatt, nem tesz előnytelenné, de nekem akkor sem tetszik, mondhat bárki bármit, soha nem fogom szeretni. Főleg mert Virág Pötyinek csúfol miatt, bár ő meg van győződve róla, hogy ez egy kedves név... Még szerencse, hogy itt senki nem tud róla, hogy van egy húgom, aki beceneveket ad nekem. - Milyen géped van?
Az enyém még a bőröndömben pihen, de ha már felfedeztem minden zugot én is neki állok majd újra fotózgatni. Amúgy meg, lehet nem ártott volna bemutatkozni... De az is igaz, hogy ő sem azzal kezdte, hogy lefotózhat-e. Akkor meg... kvittek vagyunk, nem?

Boczi lány *-*

Van olyan ember, aki szereti ha fotózzák? Nyilván a modellek. De rajtuk kívül? Szerintem nincs. Vagy ha igen, az nagyon ritka. Én pedig nem tartozom közéjük. Átlagos vagyok, és bár tudom, hogy milyen jó lehet egy elkapott pillanat, mégis zavar, hogy a tudtom az engedélyem nélkül lencsevégre kaptak. Talán ezért is reagálok úgy ahogy, bár próbálom viccesre venni... A hangsúlyozásom nem lehet túl jó, mert nem viccnek veszi. Mondjuk, az is lehet, hogy egyszerűen nem érti a tréfát, mert annyira fontos neki a fotózás.
- Ha ezen múlik visszafekszem, adj 10 percet és aludni fogok mint a tej! - legalábbis megpróbálom. Szerintem nem okozna gondot az alvás. Az egyik kedvenc elfoglaltságom, ha éppen nincs jobb dolgom, és nem, nem zavar ha néznek közbe. A fél életem úgy telt, hogy éjjel-nappal szemmel voltam tartva, szóval meg sem kottyan.
- De mindegyikből kérek. Ha már én vagyok rajtuk, ez a minimum.
Jelentem ki határozottan és remélem belemegy. Különben kénytelen leszek elkobozni a gépét, és szépen kitörölni a képeket. De egyelőre nem teszem, várok mi lesz a válasz, és tovább kíváncsiskodom. Figyelek és bólintok, nagyon nem tudok hozzászólni. Nem csilingelnek a harangok a név hallatán, de ez sem jelent semmit. Ha akkoriban jelent meg, mikor Koreában éltünk, akkor simán összefuthattam vele, csak éppenséggel más néven.
- Néha... próbálkozom vele... amolyan hobbi szinten - megvonom a vállam. Bár többek szerint van hozzá érzékem, én nem érzem különösebben érdekesnek, vagy kiemelkedőnek, amit eddig fényképeztem. Inkább csak azért csinálom, mert nekem jelent valamit az adott pillanat. - de én a régebbi gépeket kedvelem... Fekete-fehér filmmel...
Mosolyra húzom én is a számat. Nekem a fekete-fehér képek néha többet mutatnak mint a színesek. Sokan nem értenek meg, de nem is érdekel a véleményük. Elvégre én ezt csak a magam szórakoztatására csinálom. Na meg, hogy dokumentáljak eseményeket az otthoniaknak.
- Bálint. Rentai Bálint - biccentek én is, és felhúzom a lábam a kanapéra, ahogy felé fordulok. - Futásnak éppen nem nevezném, de részemről a szerencse.
Kötekedek már megint. Rossz szokás. De nem tudok róla leszokni. Majd ha egyszer megátkoznak érte, talán abbahagyom. Előbb viszont biztos nem.

Boczi

- Egy percig sem kételkedtem, csak úgy tűnt többet szeretnél... - belőlem, de ezt csak magamban fűzöm hozzá. Nem tudom mi van velem, biztos a tavasz hozza ki a "rosszabbik" felemet. Vagy csak a szimpla tény, hogy Koreában fiú iskolába jártam, és hirtelen sok a lány körülöttem. De hazudnék, ha azt mondanám nem élvezem. Viszont attól tartok, hogy az egomnak ez árt. Jobb is, hogy beszélgetni kezdünk, különben nagyon elbíznám magam.
- Ez esetben fel kell jelentselek a személyiségi jogaim megsértése miatt - mert ugye az engedélyem nélkül készített rólam fotót, és ugyan miért kéne elhinnem, hogy nem mutatja meg senkinek sem? Bár nem vagyok híres, attól még... Na jó, tudom, hogy semmilyen következménye nincsen, de ki tudja hány képet készített, és csak egyet kapok? Ez nem üzlet. De legalább van közös témánk. Igaz, érdemben nem tudok hozzászólni. Egyszerűen nem találom rá a megfelelő szavakat... Lehetséges, hogy az ember néhány év alatt elfelejtsen magyarul? Remélem azért visszajönnek majd a dolgok. Ő viszont, pontosan tudja és sorolja is, amit én képtelen lettem volna megfogalmazni. Bólogatok is, mert igen, pontosan erre gondoltam, más hangulat, más jelentés, más mélység. Nekem ezekre van szükségem, meg arra hogy a fantáziám szabadon szárnyalhasson.
- Nem vagyunk egyformák... - állapítom meg egyszerűen. Igaz nekem a reaálitás fogalma valamikor akkor szűnt meg létezni, amikor megtudtam, hogy varázsló vagyok. Egészen addig az ilyesmi csak tündérmesének tűnt, erre jön egy levél, majd egy tanár az iskolából, és elmagyarázza, miről is van szó. Azóta a legvadabb dolgokról is képes vagyok elhinni, hogy létezik. Mint például Virág csillámpónijai... Sosem lehet tudni.
- Ne kérj olyat, amit nem tudok teljesíteni - válaszolom könnyedén, mert lássuk be, ha 18 év alatt nem tudtak erről elszoktatni, akkor nem ő fogja a világot megváltani. De persze szabad próbálkoznia. Én meg talán, megpróbálok a kedvében járni, de megígérni biztos nem fogom, hogy nem csinálom többet. Ez nekem csak úgy jön, magától, nem is gondolkodom rajta. Ilyen a természetem, vagy megszokja, vagy... vagy elmegy. Mert én voltam itt előbb.
- Valami mágikus szoba - állapítom meg, és ismét körbenézek, egész biztos, hogy nem ilyen volt, amikor bejöttem, bár még mindig tetszik, és most még valami kellemes illat is száll a levegőbe - olyan nyugis...
És így, hogy belemerülök ezekbe a gondolatokba, egészen váratlanul ér, hogy visítani kezd, s mire észbe kapok egy párna az arcomban landol, majd az ölembe esik. Reflexszerűen hunytam be a szemeimet, s csak az egyiket nyitom ki, a szemöldököm is felhúzom mellé, úgy kérdezem meg.
- Nem volt elég lapos az orrom? - mondom kissé megdörzsölve a nózimat. Nem mintha a párna veszélyt jelentetett volna, de ez egy vicc akar lenni. Amivel nem biztos, hogy kéne próbálkoznom. Inkább megfogom a párnát, és igazat kell adnom Sárának, ez valóban puha, bár engem ez annyira nem hoz lázba. Sokkal inkább a lehetőség, amit tartogat.
- Igen, valóban nagggggyyoooon puha - mondom miközben az arcomhoz emelem, majd lassan felállok, és közelebb is lépek hozzá - Biztos szeretnéd visszakapni...
De persze nem adom. Legalábbis nem a párnát. Azt kapja, amit én is kaptam tőle, egy párnát az arcába... A párna sarkát fogom, és amikor elég közel vagyok, "megütöm" vele, persze csak játékosan és csak is akkor ha hagyja. Jó lenne most egy kis párnacsata.

Boczi

Elég lesz. Most rossz, ha emiatt kicsit szomorúnak érzem magam? Nem mutatom persze, de ettől még így van. Nem mintha szeretném, ha fotóznak, de ettől olyan érzésem van, mintha belőlem is elég lenne. Persze ez nem így van, és a fenyegetőzésem, ha másra nem is, arra elég, hogy valami mosolyfélét csaljon Sára arcára. Még ha ez inkább vigyor is, az biztos, hogy a jó irányban haladunk.
- Legalább lesz egy jó napjuk - vonom meg a vállam, mert úgy érzem felesleges ebbe jobban belemenni. Máshogy is rávehetném, hogy megmutassa majd a képeket, és mostantól inkább erre fókuszálok. A közös témánk, annyira nem is közös, mert hamar kiderül, hogy nem egyezik az elképzelésünk a fotózást illetően. Nem erőltetjük ezt sem. Helyette a szobát hozza fel, ami valamelyest megváltozott, mióta beléptem ide, de egyáltalán nem zavaró ez a változás, nekem kifejezetten tetszik.
- De. Tök komolyan mondtam - válaszolom először nagyon komolyan, aztán nevetni kezdek. Jobban belegondolva, tényleg elég röhejes megállapítás volt. Pont ezért hozzáfűzöm, mint egy mentségként: - Az elmúlt két hónapban muglit játszottam, néha még elfelejtem, hogy már szükségtelen.
Ez tényleg így van. Kisebb feladatokhoz egyáltalán nem használok pálcát, amit csak lehet, azt mugli módon oldom meg. Megszokás. Na meg, lustának is érezném magam, ha teszem azt mindig mindent begyűjtenék ahelyett, hogy elmennék érte.
Egy párna landol az arcomban, én meg az orromat féltem. A válaszára felhúzom a szemöldököm.
- Mi bajod az arcommal, hogy át akarod formázni? - lehet ez egy nehéz kérdés, vagy éppen a válasz nem fog tetszeni, de fontosnak tartom az őszinteséget, szóval inkább tisztázzuk most, hogyha valami nem tetszik neki, minthogy később - esetlegesen - emiatt... hmm... koppanjak, vagy éppen puffanjak, ahogy az előbb a párna az arcomba. Persze nem kell félteni, felállok, és abszolút minden hátsó szándék nélkül lépek hozzá közelebb, hogy aztán szépen én is eltaláljam a párnával.
Szerencsém van, belemegy a játékba, bár először nem értem, miért kapja kezeit az arcához, amikor felpattan, már tudom, hogy ez is csak színjáték volt. Eltalál, én pedig visszavágok, de közben hátrálni is kezdek. Menekülök. Persze védekezem, püfölöm én is, még ha szaladva ez nem is éppen egyszerű. Mégsem én botlok meg előbb hanem ő. Rám esik, én meg vele együtt a kanapéra. Ha valaki most benyitna nyilván félreértené a jelenetet. De ha Sára azt hiszi győzött, téved. A párnával még így fekve is rácsapok a hátára, aztán a párna felett átölelem.
- Megvagy.

Boczi

- Ennél jobban? Kizárt! - Nevetek. Nem vagyok amúgy beképzelt vagy ilyesmi. Inkább úgy mondanám teljesen elégedett vagyok a külsőmmel. Én még az apámtól örökölt vonásaimat is látom, ha tükörbe nézek, bár lehet azokat én képzelem oda. Mindenesetre, nem szeretném, ha átalakítanák az arcomat.
Látom rajta, hogy a mugli témán elgondolkozik, de egyelőre nem tulajdonítok neki jelentőséget. Fontosabb dolgom van, nevezetesen, hogy megpüföljem a párnával, amit hozzám vágott. Ez kifejezetten jobb szórakozás, mint esetlegesen a családom firtatása. Én speciel büszke vagyok a származásomra, a családomra, de tisztában vagyok vele, hogy a varázsló világban, nem mindenki gondolkodik hasonlóan. Épp ezért, gyakran kerülöm a témát. Kisebbeknek gond nélkül mondom el. Mondjuk úgy, nincs mitől tartani. Az esetleges "utálat" vagy "lenézés" nem zavar valaki olyantól, aki fele annyit sem tud mint én. Sára viszont más. Ő velem egy idős lehet, a korombeliekkel pedig szeretnék jó kapcsolatot ápolni. Szóval püfölöm, és mivel visszavág, nem is igazán aggódom a téma miatt. Még az is lehet, hogy félreértettem azt a pillantást. Nem kéne rögtön mélyreható következtetéseket levonni.
Esik, és engem is kibillent az egyensúlyomból. Szerencsére a kanapén landolunk, és  tulajdonképpen ez egészen kellemes. Kap még egy utolsó ütést a párnámtól - mert akkor is én győztem - aztán hirtelen ötlettől vezérelve átölelem.
- Löktél... - de aztán kapcsolok - Oh, bocsi, tudom. Nem kötekedek. Szóval... Igen, szó szerint levettél a lábamról.
Válaszolom én is vigyorogva, és még egy kicsit helyezkedem, ügyelve rá, hogy mindkettőnknek kényelmes legyen. Az sem zavar, hogy ilyen közel van, vagy hogy ez a helyzet félreérthető. Igaz átfut a fejemen, hogyha egy bizonyos lány járna erre, akkor lehet mégis csak lelökném magamról, de egy ekkora kastélyban ennek igazán kicsi az esélye, és egyébként is...
- A fekete-fehér képes vagy a színes változatot szeretnéd hallani? - kérdezek vissza bizonytalanul, kissé elfordítva a fejem, hogy a szemeibe nézhessek. Furcsa helyzet ez is. Máskor a fekete-fehér jelentené a komor valóságot, a színezett történet lenne a mesés. Most én mégis fordítva látom magam előtt az egészet, hiszen a fotózás kapcsán erre jutottunk. Ez a kontraszt pedig mosolyt csal az arcomra. Aztán ha választott én is válaszolok neki.
- Itt fotózd le - simítok félre egy hajtincset, és a halántékához érintem az ujjam. Mondjuk, nem tudom pontosan, mit szeretne lefotózni, de ha már a gépét lusta megszerezni, talán az emlékei közt elraktározhatja azt a képet, ami épp megragadta a figyelmét. Én egész biztos megjegyzem a mosolyát.

Boczi

Tudom, hogy rossz dolog, hogy mindenbe belekötök. Virág mellett azonban ezek az apróságok is viccesek voltak mindig. Ez nem jelenti azt, hogy nem tudok velősebb lenni. Ami azt illeti tudok. Csak kell valaki, aki kihozza belőlem azt a fajta "humort". Ráfogom ezt is a két hónap mugliságra. Meg az én kedvenc húgom jótékony hatására. Igazából mindegy. Igyekszem javítani, és örülök, hogy Sára is értékeli. Annak már kevésbé, hogy az igazságot akarja hallani. Pedig jobban belegondolva, ez olyan, mintha szégyellném a származásom, de ez nem igaz. Én csak... "egy olyan elvárásnak akarok megfelelni, aminek sosem fogok tudni" - jut eszembe amit a volt barátnőm mondott, és sóhajtok egyet, mielőtt belekezdek.
- A családomban mindenki mugli. Szöulban jártam varázsló iskolába. Ott fejeztem be a negyediket. Aztán hazaköltözünk. Nem akartam jönni. Próbáltam a szüleimet meggyőzni... De nem igazán érdekelte őket. Hiába mondtak el nekik is mindent, amit tudniuk kell a varázsvilágról. Ettől még nehezen fogadják el. Ha otthon vagyok, akkor a pálcám, és minden más, ami ideköt egy dobozban pihen a ruhásszekrényem mélyén. Nem beszélhetünk róla senkinek. Ezért a szünetekben csak egy mugli vagyok.
Kicsit suta, de mivel az igazságot kérte, nem szépítek rajta semmit sem. Ennél jobban pedig felesleges lenne belemenni. Talán már ez is sok volt. Fogalmam sincs mi járhat a fejében. Persze próbálok leolvasni valamit az arcáról, de nem olyan könnyű az ilyesmi, főleg nem fekve. Már ha még fekszünk. Kicsit nyugtalan vagyok, és ez a szobán is meglátszik, valamivel sötétebbek lesznek a színek, a zene is, gyorsabb kapkodóbb ütemet vesz fel. Mintha ítéletre várnék...
Nem tudom mit szeretne lefotózni, de tudom, hogy nem csak géppel tudja megtenni. Erre teszek neki apró célzást, és kissé meg is lep, mennyire jól érti.
- Sőt! A fényképek megfakulnak, és sokszor pont a lényeg az, ami eltűnik róluk - válaszolom én is mosolyogva, s bár tetszett az előbb, hogy a haját érintettem, elveszem a párnát  a hátáról, elhajítom valamerre - ezáltal fegyvertelenné válok - és a tarkóm alatt fűzöm össze az ujjaimat, figyelve rá, hogyha Sára még feküdni szeretne őt ne nagyon zavarjam a mozgolódásommal.

Boczi

A komor és cudar valóság, nem olyasmi amit szívesen hangoztatok. Viszont az igazságot kérte én pedig őszinte embernek vallom magam. A szavaimra pedig nem szalad el, nem tesz csúnya megjegyzéseket, és ez pont elég, hogy ne érezzem magam nagyon feszélyezve a dolog miatt.
- Ez csak egy hiedelem - mondom teljes meggyőződéssel, mert bár van, amiben tényleg nem azok, ha a saját családom veszem alapul, még mindig a koreai anyám az aki elfogadóbb, és nem az édesapám, aki viszont magyar.
Amit ezek után mond, arra csak bólintok. Fogalmam sincs mi lehet az a valaki vagy valami. Ha nem számítom azt a tényt, hogy számolom a napokat mindig, amikor visszatérek a varázslók közé. Jó otthon lenni, de valahogy az évek alatt a pálcám is hozzám nőtt, és hiába nem lakunk veszélyes környéken egyszerűen nem érzem magam biztonságban ha nincs látótávolságban.
Kicsit helyezkedem, mire Sára felül. Nem tudom, hogy alapból is így tervezte, vagy a mozgolódás késztette erre, de hirtelen kicsit hűvösebbnek érzem a levegőt. Fel sem tűnt, hogy eddig "melegített". Viszont ha már így alakult, fészkelődöm egy újabb sort, és felkönyöklök, hogy ne keljen egyikünknek se nyakat törni egy értelmes beszélgetéshez.
- Ezt bóknak veszem - válaszolok vidáman, de csak nem bírok magammal, kíváncsian megkérdezem - Elsőre mit gondoltál?
Én próbálok nem ítélkezni, de nem mindig sikerül. Mostanában egész jól megy. Legalábbis szeretem ezt hinni.
Körülnézek újra, ahogy a szobát említi. Nekem is tetszik, bár már egyáltalán nem olyan, mint amikor bejöttem. Mégis olyan nyugodt légkör uralkodik benne. Kifejezetten kellemes.
- Olyan, mintha igazodna a bent levők hangulatához... - állapítom meg, ahogy végiggondolom a korábbi változásokat. Bár nem fogalmazom meg teljesen jól. De egész biztos, ilyesmiről van szó. Persze arra kíváncsi vagyok Sára mit gondol erről.
- Érdekel - vágom rá, lehet kicsit túl gyorsan, de nem bánom. Szimpatikus lány, a művészetek pedig mindig is foglalkoztattak. Én mondjuk nem vagyok olyan jó benne. Rajzolásban is Virág a ügyesebb, de a művelődés az sosem árt - mesélsz a festményeidről?
Kérdezem, s közben felülök én is, még a cipőimet is felveszem. Lassan mennem kell majd, és a leveleket is be kell fejeznem. Nem úgy haladok, ahogy szerettem volna. Nem mintha bánnám...

Boczi

- Jó, vannak dolgok, amiben valóban nem azok... de azért már nem olyan rossz a helyzet, mint amilyennek sokszor lefestik - pontosítok végül,mert így helyes. Az előbb  túlságosan erre az egy helyzetre és a saját családomra korlátoztam a dolgot. Jobban azért nem kívánok belemenni. Valószínűleg Sárát sem érdekeli annyira a téma. Egyébként is másról csevegünk tovább. Most éppen rólam. Ami kicsit furcsa, főleg mert nem tudom, miért lehetett olyan az első benyomása, amit nem akarok tudni.
- Óh, hát aggódsz a lelki békém miatt? Ez nagyon kedves! De azért nem kell félteni, elég sok mindent túl éltem már! - Nem kell engem félteni, bár ha nem akarja, úgysem mondja el. De egyszer talán megtudom. Azért nem ártana tudni, milyen benyomást keltek. Eddig azt tapasztaltam, hogy jót, de lehet régen voltam magyar körökben, és nem úgy viselkedem, ahogy azt itt illő lenne. Vagy éppenséggel csak a varázslók közt mások a szokások, amiket én még nem ismerek.
A szobával kapcsolatban is próbálom megfogalmazni, ami történik körülöttünk, bár nem megy pontosan. De nem is vagyok teljesen biztos, hogyan működik. Az viszont biztos, hogy igazodik a hangulatomhoz, a hangulatunkhoz. Mégis kellemes marad a légkör. Vajon milyen lenne, ha egy szomorú és egy nagyon vidám ember tartózkodna itt?
Sárának bólintok. Ha egyetért, akkor ő is valami hasonló megállapításra juthatott mint én. Ha nem is tökéletes, legalább van egy fajta elképzelésünk, az pedig, hogy ez egyezik, arra enged következtetni, hogy jó nyomon járunk a titok megfejtésében. Most azonban nem ezzel fogunk foglalkozni, mert Sára a képeit említi, s bár én örülnék, ha maradna és mesélne, ő felpattan és az ajtó felé veszi az irányt.Onnan még visszafordul, és válaszol. Én pedig mosolyogva nézem, ahogy az ajtófélfának dől, vigyorog és kacsint. Mire válaszolnék, már nincs sehol, így csak az ajtó hallja, ahogy elköszönök:
- 안녕! - még intek is, de aztán visszarántom a kezem, és megcsóválom a fejem, mégis miért csináltam ezt? A szoba közben megint olyan lesz, mint mikor bejöttem, én pedig neki fogok, hogy megírjam azokat a leveleket otthonra.

//Köszönöm szépen ^^//