[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1284&post=285073#post285073][b]David Bennett - 2014.04.30. 15:55[/b][/url]
Ninim. Nem tudom mit akartam bizonyítani mindezzel az eljövetellel. Annyi minden zsongott a fejemben, annyi sok dologtól szerettem volna megszabadulni a lehető leggyorsabban. De főleg a fájdalomtól. Attól, amelyik olyan lassan öli meg az embert, mint az éveken át tartó mérgezés, amelyet egy hátsó szándéktól vezérelt közeli barátunk tesz bele folyton abba a kávénkba, amit minden reggel felvisz hozzánk. Évek óta ilyen lassan ölő méreg keseríti meg a napjaimat, csepegtet az óráimba olyan pillanatokat, amiket egy ember hirtelen sokktól nem tudna elviselni. Minden áldott nap, hajnali négytől kezdve a következő éjfélig küszködök azon, hogy ne roppanjak össze, hogy bírjam még szusszal és erővel. Hogy ne adjam meg magam. Lassan pedig az a szoba, ahol hetek óta Nina is segít ebben a harcban olyan kegyetlenül hatott. A lány sem volt otthon, hogy elkergesse a démonokat az ágyam mellől, amelyek ott várnak rám tenyerüket dörzsölve, kéjenc vigyorral a pofájukon csak arra várva, hogy végre azt mondjam: elég volt. Közel voltam hozzá. Sosem hajlottam még ennyire a dologra, hogy beadjam a kulcsot és véget vessek ennek az életen át tartó rémálomnak. Aztán megjelent Nina az életembe a makacsságával, a kitartásával, az andalító mosolyával és azzal, hogy bízott bennem. Tudta jól, hogy nincs esélyem, láttam rajtam azt is, hogy nagyon az utam végézhez értem. Mégis beengedett a házába azon az éjjelen, mégis győzködött a véleményem ellenkezőjéről. Lehetett bennem valami, ami nagyon a kedvére tett de sosem fogja megtudni, hogy nekem az életet jelenti most már. Mindezen dolgával együtt, a szertelenségével és a reggeli szexin kócos hajával tartotta bennem a lelket. Nem engedte, hogy beadjam végleg a törölközőt és addig elment, hogy a szülőhazámba követett. Próbáltam nem a tudtára adni, de eleinte a támaszom volt, később a szövetségesemmé vált. Mostanra pedig egy olyan fénnyé az életemben, amit képtelen lennék elengedni. Az én fekete, sötét és sivár világomba csak néha lehet látni egy-egy pislákoló póznát, ám mihelyst alá érek már el is alszik - és aztán csak a sötétség. Ez a lány viszont maga volt a napfény. Elvakított, fel kellett emelnem a kezem ahhoz, hogy lássak tőle, mert a szemembe sütött. Más világot kezdett jelenteni, mint anno Elizabeth, bár az ő világossága volt eddig a leghosszabb ideig tartó. Nináé más érzéseket ébresztett bennem. Sikerült elhitetnie a lényemmel, hogy velem marad, hogy nem csak pillanatnyi és időleges, hogy a halálba is követne.. Megtette. És lassan megszokta a szemem a fényt, már nem félt kibújni a rejtekhelyéről az énem. Beszélgettem vele, meghallgatott, magához ölelt és nem engedett el, nem hagyott magamra. Amitől már majdnem két éve tartok, az most szép lassan beleitta magát a reggeleimbe. Volt valaki mellettem, aki azokat fogukat vicsorgató démonokat elkergette minden áldott nap, aki óvott a sérelmektől, a negatív és önmarcangoló pillanatoktól. Aki
velem volt. Nem éreztem magam többé magányosnak. Az üresség, amit Beth hagyott bennem kitöltetett. És pontosan ez volt az, amitől nagyon rettegtem, jobban, mint a saját életemért. Nem akartam ezt.
Felsegített a padlóról, én meg mint valami darab rongy, hagytam, hadd csináljon velem, amit akar. A kanapé volt a következő állomás, ahova a testem elért majd éreztem azokat a kezeket a hajamat simogatni, amelyek az utóbbi időben boldogsággal áldottak meg. Hangulatom az eddigi gyér és véresről váltott át egyre nyugodtabbra, ahogy meghallottam a hangját.
-
Már megtették. Hálás voltam, hogy a megkezdett utolsó mondatom figyelmen kívül hagyva válaszolt - akár direkt tette, akár nem. És akkor beütött. Tudtam, hogy most kellene neki megvallanom mindazt, ami már napok óta a fejemben kering kiszorítva a véres és kínnal együtt járó dolgokat.
De mégis ki vagyok én és hogy jövök ahhoz, hogy belepiszkítsak az életébe? Hisz szép karrier áll előtte, kivételes egyéniség és varázslatos szépség párosul a karakterében és én mit tudok felmutatni, mit tudnék én nyújtani neki teszem azt Olivérrel, de még akár Mihaellel szemben is? Nem jövök gazdag családból, nem volt pénzes bácsikám, aki a halálakor rám hagyott egy kisebb vagyont de még csak családom sincsen. Kviddicsben jó vagyok, varázspszichológia szakon tanulok és már magam sem tudom hányadjára buktam meg ismét a vizsgákon. De ellenben vegyük csak szépen sorjában, akkor ha ez nem, mi lennék? Két szóval le lehet jellemezni: menekülő gyilkos. Nem több. Egy senki. Egy idő után ajkaim szétnyíltak és áradtak belőlem az értelmetlen szavak, melyek olyannira ostobán hangzottak és nem mondtam velük semmit. Végül felültem az öléből, amit engedett, szemeim az övét keresték, mint egyetlen kapaszkodási pontot. Csak bámultam azokat a világosbarna íriszeit, tekintetem egyikről a másikra cikázott, mint valami mérgezett egér. Nem tudtam kivenni belőlük, hogy mit érez, mire gondol, mit vár. Átfutott az agyamon a legilimencia, de nagyon gyorsan le is szidtam magam gondolatban, amiért egyáltalán felmerült bennem ez a dolog. Sóhajtottam egy nagyot, nyújtottam a pillanatot majd pillantáson megállapodott és elmondtam neki a mai nap 5 legértelmesebb szavát. Most láttam rajta a döbbenetet, íriszei kitágultak, jó, hogy a száját nem tátotta el hozzá - csak egy kicsit. Tekintetem lesütöttem, mint egy kisfiú, aki éppen most húzta ki a gyufát a szüleinél vagy szembesítették a saját, kicsinyes hazugságával. Arcom égett, mintha a kandalló fölé lenne tartva, szívem gyorsult és össze-vissza kalimpált amíg vártam a válaszára. De minek is várok rá, hisz tudom. Én magam sem választanám magam az ő helyében, főleg azzal megtoldva, hogy bajba és veszélybe sodortam az életét. Azóta pedig személy szerint én egyre jobban csak amortizálódok lefelé. Súlyomból veszítettem már vagy 8 kilót, minden régi ruhám esetlenül, ostobán és egyre jobban csak lóg a testemen; szemeim beesettek, a magas láztól pedig folyton csillogóak, alattuk pedig hatalmas olimpiai karikák árulkodnak az álmatlan éjszakáimról; és ne hagyjuk ki, hogy mankóval járok.
Megfogta a kezem. Az eddig csukott pilláim nehézkesen tárták fel előttem a hely kinézetét ismét, ám nem emeltem fel őket Ninára. Ujjaim az övéibe kulcsoltam, egy hangyányit pedig megszorítottam a mindig finom és kellemes tapintású kezét. A felelete még egy kis ideig váratott magára, ám nem sokkal ezután az is elhangzott. Tekintetem és fejem még mindig kitartóan a szőnyeget fixírozta, és ahhoz a csókhoz muszáj volt kissé rásegítenie az állam alatt maga felé fordítani. Aortapumpám egyre gyorsabb ütemben diktálta vénáimba a piros folyadékot az alatt a csók alatt. Nem volt akaratos, sem követelőző, ellenben az egyik legérzékibb és legjobb volt. Ajkaink megtalálták nagyon hamar a közös tempót, gondolataim pedig csak és kizárólag Nina körül tudtak forogni. Végül mint minden jó, ez is abbamaradt, kezeivel átkulcsolta a nyakam de mégsem ült rám. Kétlem, hogy nagy súly birtokosa lenne a Rellonos, de a jobb combom bizonyára megérezte volna. Praclijaim a hátára csúsztak és úgy szorítottam magamhoz, amennyire csak tőlem tellett. Közben kellemetlenül konstatáltam, hogy a kissrác a gatyámban is határozottan megérezte a lány jelenlétét. Kissé volt csak kínos a dolog, de mit csináljak vele.
-
Jah. Kompenzálja a hatalmas orrom, hm? Mosolyogtam bele az ölelésbe, ha meg már azóta kibontakozott belőle, akkor pedig a szemeibe. Olyan rég nem éreztem magam biztonságban, mint most, és volt határozottan egy katartikus élményem is = nem bírtam abbahagyni az idétlen vigyorgásomat. Utálok pedig felfelé görbülő vonalt rajzolni magamra, rendkívül torz megjelenést kölcsönöz az egyébként sem egy világszép arcberendezésemnek.
-
Miért tetted? Miért ragaszkodtál annyira ahhoz, hogy elgyere? És honnan tudtad, hogy most itt vagyok? És.. Annyi kérdés özönlötte el az agyamat, de meggondolni se volt időm, csak úgy találomra kiböktem párat. Végül számat elhúzva tekintetemmel a derekam felé böktem, nyilván érteni fogja a célzást bár neki is van szeme meg agya, nyilván már észrevette.
Nem sokat vesztegettük és loptuk a napot ebben a helységben, arra jutottunk, hogy kényelmesebb visszaballagni - valahogy - a házába. Kezeimbe adta a mankót, ám nem tettem őket a hónom alá. Inkább átvetettem a jobb praclim a lány nyakán, és bár így muszáj volt valamelyest ránehezednem, ott volt a feeling, hogy közvetlen mellem van. Az ő karja átölelte a derekam ezzel is támogatva és az utunk nagyobbik részét csendben tettük meg. Mindkettőnknek volt min gondolkodnia, és nem hoztuk elő _a témát.