A folyosón haladva egy szépen kidolgozott tölgyfaajtócskába botlunk. Külsőleg semmit nem árul el magáról a szoba, aki pedig nem ismerős errefelé, annak elképzelése sem lehet, mi is van odabent. Azonban abban a percben, hogy benyitunk, egyből magunkénak érezhetjük a szobát. A szoba alapvető kinézete a négy ház színeit hordozza magán, a bent lévő bútorzat pedig kényelmet és nyugalmat sugároz. Belépve azt látjuk, hogy körben egy kanapégarnitúra helyezkedik el. A párnák eltérő árnyalatokban pompáznak, van köztük sárga, bézs, fehér és szürke színű egyaránt. Középen egy nagyobb dohányzóasztal található, ami alatt kis rekeszek, azok régebbi Edictum számokat, pennát és pergament rejtenek magukban. A tetőtéri ablakon át beszűrődő fény bevilágítja a teret, de ez sem állandó, mint ahogy itt semmi. Különleges és hívogató szobácskáról beszélhetünk.

A falak színei a belépő ember hangulatát követve váltanak árnyalatot, ahogy a szobán belüli környezet is ehhez alkalmazkodva alakítja magát. Érzelmeinkhez igazodik a bent szóló dallam, vagy esetlegesen a csend, mindamellett, hogy kellemes illatokat is érzünk, ami szintén a mi javunkra válik. Lesz olyan, aki a csoki illatától örömittasan ír meg egy-egy szorgalmit, de lesznek keserűbb napjukon éppen ide menekülő diákok is, akiket valami más, szomorúságuk elillanására létrejövő érzetet kapnak. Szinte minden érzékszervünket megnyugtató kényeztetés veszi kezdetét. A látvány kápráztatja a szemet, az illat az orrunkat még a zene vagy éppen a csend a hallásunkat.

Ám a szoba egyszerre lehet áldás és átok is, hiszen, ha nem egyedül vagyunk bent, akkor azzal mások előtt titkunk is felfedődhet ízlésünkről, de másokat meg megismerhetünk. Ilyenkor valami olyan elegyét kaphatjuk a bent lévő személyeknek, amire még mi sem számítunk, de a szobán ülő varázslatnak köszönhetően ez a keverék olyan lesz, hogy a bent lévők egyikét se kergesse azért őrületbe, mégis megfeleljen mind a kettőjüknek.

Ez az a hely ahová menekülhet bárki, nem túl nagy, mégis tökéletes a léleknek.

Különleges nap ez a mai. Annyira különleges, hogy mindjárt belepusztulok.
Egy nyugis zugba hívtam Bettit, hogy ne zavarjon senki, amíg beszélünk. Persze olyan ideges vagyok, jóval korább idejöttem, itt addig sem háborgatnak, míg szoktatom magam a gondolathoz. Ülök a kanapé sarkában, ahol a legtöbb párna van, egyet magamhoz szorítok közülük.
Amikor izgulok, mindig nagyon rosszul leszek. Ha ilyen kínos helyzetbe tervezem hozni magam, elkezd nyomni a fejem, szédülök, felbolydul a gyomrom. Nagyon nehéz koncentrálni, úgyhogy csak a hosszú levegővétellel törődöm egyelőre. Mire ideér, összekapom magam valamelyest.
A terem, ami általában napsütötte, nyugos derűt áraszt, most, ahogy körülnézek, mintha megdermedt volna. A saját feszültségem telepedett rá, csoda, hogy nem sercen fel itt-ott a levegő. A színek is fakók, legalábbis meg mernék esküdni rá, hogy mikor legutóbb itt voltam, élénkebbek voltak a díszpárnák. Most csak vajsárgák, fehérek és halványszürkék vannak. A többit elvitte volna valaki?
Oh, egy pillanatra majdnem megfeledkeztem róla, miért vagyok itt. Áhh.
Félredobom a párnát és a tenyereimbe temetem az arcom.
Túlesek rajta. Aztán jön a nyári szünet, és mindenki ráér emészteni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1284&post=818314#post818314][b]Demeter Hunor - 2020.10.02. 23:20[/b][/url]

Különleges nap ez a mai. Annyira különleges, hogy mindjárt belepusztulok.
Egy nyugis zugba hívtam Bettit, hogy ne zavarjon senki, amíg beszélünk. Persze olyan ideges vagyok, jóval korább idejöttem, itt addig sem háborgatnak, míg szoktatom magam a gondolathoz. Ülök a kanapé sarkában, ahol a legtöbb párna van, egyet magamhoz szorítok közülük.
Amikor izgulok, mindig nagyon rosszul leszek. Ha ilyen kínos helyzetbe tervezem hozni magam, elkezd nyomni a fejem, szédülök, felbolydul a gyomrom. Nagyon nehéz koncentrálni, úgyhogy csak a hosszú levegővétellel törődöm egyelőre. Mire ideér, összekapom magam valamelyest.
A terem, ami általában napsütötte, nyugos derűt áraszt, most, ahogy körülnézek, mintha megdermedt volna. A saját feszültségem telepedett rá, csoda, hogy nem sercen fel itt-ott a levegő. A színek is fakók, legalábbis meg mernék esküdni rá, hogy mikor legutóbb itt voltam, élénkebbek voltak a díszpárnák. Most csak vajsárgák, fehérek és halványszürkék vannak. A többit elvitte volna valaki?
Oh, egy pillanatra majdnem megfeledkeztem róla, miért vagyok itt. Áhh.
Félredobom a párnát és a tenyereimbe temetem az arcom.
Túlesek rajta. Aztán jön a nyári szünet, és mindenki ráér emészteni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1284&post=818578#post818578][b]Harmat Betti - 2020.10.04. 13:03[/b][/url]

Futólépésben közeledek a Lélek szoba felé, néhol kettesével szedve a lépcsőket. Nem akarom megváratni Hunort. A kastély viszont hatalmas, és a Levita toronytól az Északi Toronyig sok lécsőn kell végig menni. Késésem oka a holnapi utazás, az izgalom, nehogy itt hagyjak valamit. A csomagjaim már összekészítve állnak. Csak azt a kis válltáskát hagytam elől, ami most rajtam van. Tervezek még lemenni a faluba a délután folyamán, így a táskámban a pálcám lapul, egy pár galleon, zsebkendő és hasonló dolgok. Plusz az a bizonyos sárga nyúl is a táskában lapul. Hunor már látta a kis elnyűtt plüsst, amit ereklyeként tartok magamnál. Még mindig nem indulok el sehova nélküle, úgyhogy utolsó pillanatban felkapom az éjjeli szekrényről a nyulat, és táskámba rejtve elindulok.
Lihegve érek a Lélek szoba elé. Szusszanok egyet, és benyitok. A torkom összeszorul, ahogy felkészülök rá, hogy meglássam a fiút. Sejtelmem sincs róla, mit akar mondani, de nagyon komolynak tűnt, mikor idehívott. Próbálok találgatni, miről lehet szó. Nagyon jóban lettünk azóta a közös lovagló lecke óta, sokat beszélgettünk, tanultunk együtt. Nagyon hirtelen jött, hogy beszélni akar velem, és látszólag valami nagyon fontosról.
Az orromat savanykás illat csapja meg, az ecetes salátára emlékeztet, ezzel felhívva figyelmemet az éhségemre, és a közeledő ebédidőre. Ahogy körül nézek, a fakó színek közt meglátom Hunort, ahogy a kanapén ücsörög. Halvány mosolyt varázsolok az arcomra. Csak ennyi telik tőlem most, tekintve, hogy a fiú komor arckifejezése megijeszt, én pedig izgulok, miről akarhat beszélni? Lassan sétálok oda hozzá.Közben felfigyelek a halk zenére, az alig hallható lágy dallamra. Mintha a szoba megnyugtatni próbálna mindkettőnket. Leülök barátom mellé, és ölembe veszek egy párnát, azon támasztom kezeimet.
- Szia - köszönök végül, egészen a szemébe nézve. Még mindig próbálok mosolyogni, de szeméből kiolvasva az érzelmeket nem könnyű tartani az arcomat.- Mi a helyzet? Miről akartál beszélni? - kérdezek rá rögtön. Tudni akarom végre, fel akarom oldani a feszültséget, ami a szobára telepedett. Már nem mosolygok, csak Hunor szemébe nézek, és várom, hogy beszélni kezdjen. A szoba a fiú hangulatát is átveszi, így a tömör feszültség ül rajtunk, mitől szinte összeroppanok.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1284&post=818792#post818792][b]Demeter Hunor - 2020.10.05. 21:04[/b][/url]

Nyílik az ajtó. Összerezzenek, ám csak lassan nézek fel, tényleg az jött-e akit várok. Betti az; átfut rajtam a hideg. De legalább nem kell a normalitás álarcát felvéve udvariasan elküldenem a bizonyos másik illetőt - ahhoz tényleg nem lenne energiám.
- Szia - hörgöm elszorult légcsővel. Megköszörülöm a torkom. - Bocsi.
Viszonzom tekintetét, és látom, milyen kellemetlen helyzetbe hozom őt ezzel az egésszel. Jobb lesz, ha túlesek rajta. - Ezt gondoltam, mégis kerülőutat választok:
- Valami nagyon fontosat akarok mondani. Sokkal előbb kellett volna, ne haragudj. De nem tudtam, hogy mondjam.
Eddig elfelejtettem levegőt venni, úgyhogy meg kell állnom pótolni.
- Végig... eltitkoltam. És most már olyan késő...
Érzem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe, sűrű pislogással próbálom visszaszorítani.
Nem hazudtam, csak nem mondtam el az igazat. Vagyis hazudtam, hiszen varázslatokkal segítettem elrejteni az igazságot.
Elfintorodom. Ezektől a gondolatoktól csak elbátortalanodom, de nem bírok nem arra gondolni, hogy innentől máshogy fog nézni rám. Ha egyáltalán szóba áll velem még.
- Engem nem Hunornak hívnak.
Egy egész nyár lesz, amikor elrejtőzhetek a következmények elől.
De hogyan térek vissza ide utána? Bámulni fognak az emberek?
- Ehehe - zavartan röhögcsélek. - Ez tisztára filmbe illő mondat, nem? - legörbül a szám.
- De ez az igazság. Valójában Hunorkaként anyakönyveztek.
Kifújom ezt az utolsó levegőt is. Vége. Kimondtam.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1284&post=819346#post819346][b]Harmat Betti - 2020.10.15. 00:37[/b][/url]

A szobában mintha vágni lehetne a feszültséget az első perctől, hogy beléptem. A saját és Hunor feszültsége úgy terül szét a helyiségben mint terítő az asztalon. A terem mágiája ugyan arra szolgál, hogy megnyugtassa a benne tartózkodót, ám úgy tűnik, jelen helyzetben nem elég erős. Ha lehet most még jobban izgulok, mint idefele jövet. Ahogy Hunor szemébe nézek tömény félelmet vélek felfedezni, aggodalmat. Sejtelmem sincs róla miről szeretne velem beszélni. Egyik felem ég a kíváncsiságtól, hogy megtudja, miről van szó, míg másik felem inkább kirohanna elmenekülve az esetleges kellemetlen helyzetek elől. De tudom, hogy nem csak magamnak, barátomnak is ártanék azzal, ha eltolnám magamtól ezt a beszélgetést. Így inkább mosolyt öltök az arcomra, és leülök mellé. A feszültség nem csökken a szobán, sőt, ha lehet inkább nő.
Ahogy Hunor szemébe nézek, félelmet látok, ahogyan ő is azt láthat az én szememben, talán egy kis kíváncsisággal vegyítve. Majd ahogy beszélni kezd, a félelem nem tágít belőlem, hiszen pont olyan feszülten és ijedten beszél, mint ahogy eddig éreztem magam. Ennek ellenére kitörök valahogyan a saját kis feszült burkomból, és óvatosan a fiú felé nyúlok. Megfogom a kezét, és bátorítóan rászorítok egyet, hogy tudja, itt vagyok, és végig fogom hallgatni, bármit is szeretne mondani.
Torkomba azonban gombóc szorul, ahogy próbálkozik a beszéddel. Hát még mikor felfedezem a könnycseppeket a szeme sarkában. Nem segít az érzésen a fintor sem az arcán. Máskor egy ilyen filmbe illő jelenet után nevetnék, mennyire szürreális a helyzet. A feszültség azonban még mindig érezhető a szobán, így pedig eszembe sem jut nevetni, még kínomban sem.
Ahogy kimondja az utolsó szavakat hatalmas csend telepedik a szobára. Lassan, csak egészen lassan esik le, mit is jelent ez pontosan. Rengeteg válasz fogalmazódik meg bennem. De a barátomat elnézve, és azt, hogy mennyire komoly biztosra veszem, hogy melyik az a válasz, amit keresek. Hosszú pillanatok telnek el, miközben nem tudom, hogyan reagáljak. Hirtelen és nehéz információ ez. Hát még Hunornak.
Lassan kimozdulok a merev pozícióból, amiben eddig ültem, és óvatosan átölelem a barátomat. Most belőlem törnek elő a könnyek, s csöndesen lecsorognak az arcomon. Nem szomorúság az ami rám tört, csak a feszültség kiengedése, a hála, hogy ezt megosztotta velem, és az együttérzés, hogy mindezt eddig titkolnia kellett mindahányszor csináltunk valamit együtt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1284&post=819417#post819417][b]Demeter Hunor - 2020.10.15. 23:54[/b][/url]

Végtelenül lassan, hangtalanul eresztem ki a számon a levegőt. Betti arcára rámerevedik a döbbenet, én pedig rájövök, mekkora hibát követtem el. Jobb kezemmel megfogom libabőrössé vált bal karom. Mindent tönkretettem. Soha többet nem áll velem szóba. Legrosszabb esetben még indulás előtt mindenki tudni fogja. Látom magam előtt a tekintetüket! Lehunyom a szemem, összehúzom magam, de pont ebben a pillanatban megérzem a lány haját az arcomban és a kezeit a hátamon.
Évek óta először veszek igazán levegőt; teljesen kiürített tüdőmbe mélyen beszívom Betti édes, rózsaszínes illatát. Óvatosan kibújtatom hosszú karjaim magunk közül, hogy viszonozhassam az ölelést. Újabb örökké tartó lassú kifújás, amíg megnyugszom.
- Tavasz illatod van - szűrődik tompán és gyerekesen a hangom a nyaka hajlatából. Még egy kicsit szorítok barátnémon köszönetképpen.
A szempilláim nedvesek attól a pár könnycsepptől, amit a frusztráció okozott. Hüvelyk és mutatóujjammal titkon letörlöm őket a lány háta mögött. Most már csak végtelen megkönnyebbülést érzek. Meg egy kis zavart, de azt hiszem, ez a lényemből fakad, és örökre berendezkedett.
Megengedek magamnak egy utolsó sóhajt, mielőtt kibontakozom az ölelésből.
A legszerencsétlenebb módon sikerült kinyögnöm a vallomást, de most, hogy túl vagyunk a nehezén, azt hiszem, már könnyebb lesz beszélni.
- Ha szeretnél bármit tudni, kérdezz - ajánlom fel csendesen, és felhúzom a térdeimet is a kanapéra most már kényelmesebben. Egy pillanatra elnézek társam válla fölött: mintha barátságosabb lenne most a szoba. Milyen érdekes, hogy az, hogyan érzed magad, hatással van az érzékelésedre is - tűnődöm.
De csak ezt az egy gondolatot hagyom elkalandozni, aztán teljesen Bettire fókuszálok.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1284&post=820378#post820378][b]Harmat Betti - 2020.10.29. 23:06[/b][/url]

A könnyeim lassan, de egyre sűrűbben gördülnek le az arcomon. Nem tudom mi ütött belém, hiszen nem szeretek mások előtt sírni - bár azt nem mondom, hogy nem szoktam. Most mégsem érzem magam kényelmetlenül. Mintha megnyílt volna egy kapu köztünk, amiről nem is tudtuk, hogy zárva van. Hiába voltam benne biztos, hogy Hunor olyan közel került hozzám az elmúlt hónapokban, mint hosszú idő óta senki, most mégis végtelenül közelebb érzem magamhoz. Érzem, hogy bármit kimondhatok előtte, bármilyen titkot rábízhatok. Könnyeim a vállainkra potyognak, ahogy szorosan ölelem. Nem is tudom, meddig tart az ölelés. Az érzelmek és a gondolatok cikáznak bennem közben. Olyan, mintha nem is csak bennem, hanem az egész szobában elszabadultak volna az érzelmek. Mintha már nem lenne, ami bent, elrejtve a lélek legmélyén tartja őket. Érzem, ahogy Hunor megkönnyebbülten fújja ki a levegőt. Kijelentésére elnevetem magam, holott könnyeim még mindig hullanak. Válaszolni azonban nem tudok neki, csak én is sóhajtok egyet.
Én is elengedem a barátomat, ahogy hosszú pillanatok, vagy talán percek után kibontakozik az ölelésből. Kézfejemmel megdörzsölöm a szemeimet, ezzel szétmorzsolva a könnyeimet arcomon. Visszacsúszom oda, ahol eddig ültem, hátamat pedig egy színes párnának támasztom. Lábaimat magam alá húzom, és Hunor felé fordulok. Most már nem potyognak a könnyeim, csak a szipogásom maradt meg. Most rajtam van a sóhajtozás sora. Igyekszem rendezni légzésemet, és egyenletesen, hosszan kifújom a levegőt. Nem kérdezek még, csak várom, hogy mindketten megnyugodjunk kicsit jobban. Nem akarom letámadni kérdésekkel, hiába merül fel bennem egy halom. Nem is tudnám. Nem vagyok olyan felhevült állapotban, hogy sokáig csevegjek.
- Mióta élsz Hunorként? - kérdezek végül. Hangom egészen halk, és még mindig, mintha remegne egy kicsit. Magamban közben azon vívódom, hogyan tegyem fel a kérdéseimet, mi az, amivel segítek neki. - Ki az, aki tudja még a titkodat rajtam kívül? - csak a kíváncsiság hajt, hogy feltegyem ezt a kérdést, ám a szoba előző feszültsége kicserélődött valamiész másra. Egy nyugodt, otthonos érzésre. Úgy érzem, nyugodt szívvel mondhatok bármit. Bármit, mert egy olyan burokba kerültünk ami mindkettőnket ugyanoda emel, ugyanott tart és megvéd.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1284&post=820600#post820600][b]Demeter Hunor - 2020.11.01. 23:05[/b][/url]

Sokáig nem szólal meg, gondolom, emészti a hallottakat. Én viszont magamban ujjongok. Túl vagyok az első vallomáson. Ettől rettegtem a legjobban, és most utólag már olyan könnyűnek tűnik, hogy nem is értem, miért aggódtam ennyire. Vagyis persze, ha alaposan belegondolok, tudnám listázni az ellene szóló érveket, de így, hogy túl vagyok rajta, már az egész nem számít. Ezzel egy nagy adag magabiztosságot kaptam hozzá, hogy másoknak is beszéljek róla. Szóval, bár ahhoz, hogy idétlen vigyor üljön ki az arcomra, túlságosan le vagyok taglózva az érzelmi vihar miatt, amiben az imént részem volt, a szememből biztos süt a bágyadt-boldog megkönnyebbülés.
Oldalt ülök a kanapén, felhúzott lábaimmal mintha felhőbe süppednék. A fejemet oldalra, a párnára döntöm, és csak élvezem a létezést. Mindketten hallgatunk, de nem érzem zavarónak: szép körítése a nyugalom újdonsült érzésének bennem.
Betti arca még csillog a könnyektől, de életemben először nem aggódom. A csilingelő nevetése biztosított arról, hogy nem a barátságunkat siratta. Most minden egyéb másodlagosnak tűnik. Olyan hálás vagyok, hogy ettől még maradhatok ugyanaz az ember a szemében. Ettől még ugyanaz vagyok. Csak sokkal inkább önmagam lehetek.
Elvesztem a gondolataimban, így váratlanul ért az első kérdés, ő pedig olyan bizonytalanul tette fel, mint egy fuvallat. Nem hallottam teljesen, de mivel éppen a lányt néztem közben, mire visszazökkenek a jelenbe, agyam kipótolja a mondat első felét.
- Hát... - kezdek bele, de hol is kezdjem? - Igazán Hunorként csak itt a Bagolykőn. Amikor felvettek, a szüleim eljöttek velem, és előre megbeszéltük a helyzetem az igazgatóval, aki nagyon rendes volt. Ezért kerülhettem fiú szobába, és nem csinálnak ügyet abból sem, hogy a férfi vécébe járok.
- Tudod... nekem igazából nem ilyen a hangom - elpirulok erre a vallomásra. Az egy dolog, hogy elmondtam neki a tényt - bármilyen sután is -, hogy lánynak születtem, de ahhoz nem kellett direktben hazudnom. Aki rám néz, a legnagyobb valószínűséggel fiúnak azonosít be, és erre büszke vagyok. Viszont amint megszólalok, az egyértelművé teszi, hogy tévedtek. És itt jön a csalás része.
- Van egy varázslat. Amint megvettük a pálcámat, az volt az első, amit megtanultam. Így mélyítettem a hangomon, hogy az se árulhasson el. Otthon, a varázstalanok között nem használhatom, de itt... túl nagy volt a kísértés.
- Jó nagy pácba is kevertem magam vele - dünnyögöm magam elé. Most már valószínűleg visszacsinálnám ezt a részét. Hogy átvertem mindenkit. Mindenki, aki megkedvelt, nem is igazán engem kedvelt meg, hanem azt, akit kitaláltam magamnak. A folyamatos aggódás, hogy lebukom, keserűvé tette az abbéli örömömet, hogy úgy élhetek, ahogy mindig szerettem volna. Nem kell azt a nyomást elviselnem, hogy lánynak tekintenek és akként kezelnek, cserébe hónapok óta rosszul alszom, nyúzott vagyok, szorongok, néha paranoia gyötör.
Olyan szívesen elmondanám neki ezt mind, de nem akarom ráönteni a nyomoromat. Nem fogom megölni a hangulatot pont most, amikor végre egy korombelivel, egy barátommal beszélhetek ezekről a dolgokról. Örülök, hogy kérdez, és ezzel én is jobban elfogadhatom magamat. Segít, hogy a másik szemén át nézhetem a dolgot, aki nem ítél el érte. Ez ritka lehetőség nekem; erre a kurta listából is lehet következtetni, ki tud még a titkomról.
- A családomon kívül? Te vagy az első, akinek elmondtam a suliban. Ajsa szerintem képben van, de sosem említette, és én sem hoztam fel neki.
Valami nem stimmel azzal a lánnyal sem - gondolom minden szeretetemmel.
- Fogalmam sincs, hogy mondjam el mindenkinek.
Az előbb inkább csak Betti felé meredtem, ahogy összeszedtem a gondolataimat, de most visszaemelem a tekintetem, és a barna szemekbe nézek. Hangomban tanácstalanság vegyül egy cseppnyi (legalább három cseppnyi, de valószínűleg több) kétségbeeséssel.
- Fogalmam sincs, hogy fogják ezt bevenni. Úgy érzem, rátértem erre az útra, és azt hittem, így lehetek végre önmagam, de ettől a folytonos hazudozástól sokkal rosszabbul vagyok, és úgy érzem, már nem fordulhatok vissza.
Egy szuszra kibököm, mi őröl. A gombóc visszakerült a torkomba, újra nehezebb a légzés. Most nem attól félek, hogy elvesztem Bettit, de rám tört, hogy ha kilépünk ebből a szobából, a problémám oroszlánrésze is visszatér.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1284&post=822408#post822408][b]Harmat Betti - 2020.12.03. 21:18[/b][/url]

A szobára rátelepedik  egy kis csönd, ám most nem olyan feszült, mikor a beszélgetés kezdetekor, inkább egy megnyugvás. Végül az én hangom töri meg a csendet, barátom pedig pont olyan bizonytalanul válaszol kérdésemre, mint ahogy én feltettem.
- Rendesek a szüleid - mondom halkan, Közben megtörlöm az arcom, hogy az utolsó könnycseppek is eltűnjenek. - Nekik mikor mondtad el? - kíváncsiskodom tovább. Figyelem az arcát, a reakcióit. Semmiképp sem szeretnék túlmenni a határon, és mivel nem vagyok benne biztos, hogy ő leállít, szeretném észre venni, ha sok számára a kérdés. Tudom, mennyire nehéz neki ez a helyzet alapjáraton, nem akarom neki még kellemetlenebbé tenni a sok kérdéssel.
Csak csendben figyelem, ahogy beszél. A könyökömet a kanapé háttámláján támasztom, a fejemet pedig a kézfejemen. Rengeteg féle érzelem kavarog benne, ám főleg pozitívok. Ahogy kifakad, lassan a vállára teszem a kezem, és megsimítom a karját bátorítás képpen.
- Szerintem mindenki megérti, ha elmondod, miért - mosolygok rá, és leengedem a kezem. - Én megértem. Nem érzem úgy, hogy ezzel hazudtál volna nekem - biztosítom róla.
Igazság szerint viszont érzek valamit. Nem is a hazugsága miatt. Hiszen - ahogy az előbb ezt meg is mondtam neki - teljes mértékben megértem, miért tette. Ennek ellenére ez egy különleges információ. A barátságunkat egyáltalán nem teszi tönkre, de megváltoztatja. Erősíti. Ennek ellenére - akár mennyire is hálás vagyok azért, mert elmondta nekem - máshogy nézek rá picit. Egyáltalán nem ítélem el. Sőt. Inkább becsülöm érte.
A saját érzéseimet sem tisztáztam még. Nem tudom pontosan, mit fogok érezni, gondolni, amikor holnap elköszönünk egymástól az állomáson. Abban azonban biztos vagyok, hogy közelebb kerültem hozzá.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1284&post=822533#post822533][b]Demeter Hunor - 2020.12.05. 23:05[/b][/url]

Az iskoláról otthonra térünk, a szüleimre.
- Igazából sosem kellett elmondanom nekik. Azt hiszem, előbb tudták, mint én. Mert olyan fiús voltam, és nem hagytam, hogy lányos ruhákat aggassanak rám. És az első szerelmem az óvodában Liza volt. Mondjuk arra megkértek, hogy ezt ne hangoztassam.
Szóval a családom már semmin sem lepődik meg. De a katasztrofális itteni helyzetem még mindig pánikot kelt bennem, aminek egy részét most ki is adom magamból. Betti megértőnek tűnik. Megsimít, én viszonzásképp megpróbálkozom egy halvány mosollyal. De nem annyira hiszem, hogy másokkal ez ilyen egyszerű lenne, mint vele. Még ha ő nem is érzi hazugságnak, én nem akarok mindenkinek magyarázkodni.
- Szeretnék egy hatalmas felejtésátkot szórni az iskolára - csak miután kimondtam, lepődöm meg, hogy tényleg kicsúszott, pedig csak gondolni akartam rá. Meg hülyeséget is mondtam.
- Igazából akkor is valahogy így csinálnám. Jobb, hogy így ismertek meg. Fiúnak. Még ha nem is tudom én sem, igazából ki vagyok. Nem lehetnék egyszerűen csak... én?
Valahogy nonszensznek tűnik, hogy miért csak kétféle lehet az ember, és ez miért különül ennyire el egymástól.
Megint elmerengek, de nem zárom ki Bettit soká.
- Kérdezz még!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1284&post=824451#post824451][b]Harmat Betti - 2021.01.12. 23:42[/b][/url]

Elmosolyodom azon, ahogy mesél. Kétségtelenül szerencséje van a családjával. A régimódi, aranyvérű családok például biztos nem lennének ennyire támogatóak a gyerekeik felé. Megpróbálnák rájut kényszeríteni a szoknyákat, és férjhez adni őket, még mielőtt a gyerek kibontakozna, megtalálná önmagát. Az aranyvérű családok elég szigorúak tudnak lenni, pláne, ha nézeteik szerint ők felsőbbrendűek, mint mindenki más.
- Liza biztos nagyon aranyos lehetett - mosolygok Hunorra bátorítóan.
Látom rajta, mennyire feszült. Érzem, hogy mennyire nehéz neki ez a helyzet. Nekem sem egyszerű. Próbálok mindenre jól reagálni, hiszen mély sebeket tud hagyni, akár egy rosszul megfogalmazott mondat is. Azt meg semmiképp sem akarom. Nem szeretném megbántani semmivel, hiszen a barátsága nagyon sokat jelent nekem. Évekig nem voltak körülöttem olyan emberek, akikben ennyire megbíztam volna, mint Hunorban.
Keserűen, de mégis együttérzően mosolyodom el kijelentésére. Csak most gondolok bele, hogy mennyire ijesztő  lehet számára egy egész iskola reakciójával szembenézni, ha nekem is ennyire nehéz volt megnyílnia.
- A Bagolykő előtt mi volt veled? - kérdezek rá, ha már felszólított a dologra. Míg én párszor említettem neki a muglisulit és a magántanulóságot, róla még nem tudom, merre járt, mielőtt megismertük egymást. Nem tudom, hagytak-e benne sebet azok az évek. - Jártál valahova? Ott tudtak róla? - rögtön magyarázom is a kérdésemet, hogy konkrét választ tudjon adni.
- Nem szeretnék olyat kérdezni, amivel esetleg megbánthatlak. Nem szeretném, ha kellemetlenül éreznéd magam bármitől is, amit mondok, vagy teszek. - Végül úgy döntök, őszinte leszek vele. Mondatom közben mégis a földet szugerálom, és hosszú időbe telik, míg fel tudok nézni rá, egyenesen a szemébe.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1284&post=825342#post825342][b]Demeter Hunor - 2021.01.26. 19:03[/b][/url]

- Ja, hát, az már rég volt - mondom sután, amikor Lizát méltatja. Voltam vagy öt éves, alig emlékszem rá és tényleg nem számít már az egész. Ami azután volt, emlékezetesebb, és sokkal kellemetlenebb.
- Mugli általánosba jártam, és hogy is mondjam... nem voltam a kortásaim kedvence. Fura voltam, a végtagjaim nyúlánkak, mint egy fura manónak...
Ezen a ponton kezemmel hullámozok is előre és hülye fejet vágok, mint egy fura manó. Na, pont így.
- Ügyetlen voltam, és próbáltam az osztály bohóca lenni, de főleg csak rosszindulatúan kinevettek. Ez, meg az olykori öntudatlan varázslás zárkózottá tett, úgyhogy nem, nem tudta senki, ha csak maga nem találta ki. Valahogy kisebb gondom nagyobb volt ennél. Vagy ez tetézte is a gondokat, nem is tudom.
Ezek tényleg nagyon rossz emlékek, de most, két év távlatából már könnyebb. Meg is rázom kicsit a fejem, mintha leráznám a múltat is.
- Te nem tudsz olyat kérdezni - mosolygok Bettire. És tényleg így érzem. Nem hiszem, hogy tudna túl tolakodó kérdést feltenni, vagy bántani - most, hogy a legnehezebben már túl vagyunk. Még szélesebb lesz a mosolyom.
Ekkor kivágódik az ajtó és egy kisebb, de annál zajosabb csapat zúdul be rajta, az ajtóban ledermednek.
- Elférünk? - kérdezik, én meg Bettire nézek.
- Szerintem menjünk - javaslom neki.
Erről eszembe jut valami tök más.
- Ó, a nyári szünetre írtam haikukat.
Előhalászom pálcátlan zsebemből a neki szólót, amit ügyesen nem felejtettem a szobámban, akármekkora stresszben is indultam ma el a vallomástételre.
- Tessék, ez a tiéd!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1284&post=825633#post825633][b]Harmat Betti - 2021.01.31. 22:25[/b][/url]

Halványan elmosolyodok a hárítására. Nem is tudom, miért ez az ösztönös reakcióm a dologra. Talán egyféle együttérzés nyilvánítás a dolog. Ahogy a grimasz is, ami arcomra ül, mikor a mugli iskolát említi. Én négy évet töltöttem egy mugli iskolában, és nem szép emlékeim vannak onnan. Folyamatos stresszben éltem, hiszen tudtam, hogy a mágiám bármikor előjöhet, és nagyobb célponttá tehet mint amekkora amúgy is voltam. A szüleim elvesztése után kerültem oda, nem vágytam rá, hogy beszélgetésbe bonyolódjam bárkivel is. A sarokban ülve, sokszor olvasással töltöttem a szüneteket, ez pedig nem adta meg nekem a "menő" státuszt egy csapat 10-11 éves gyerek körében.
Visszamosolygok a barátomra, és aprót bólintok, valamiféle köszönetként. Köszönetként, hogy bízik bennem. Ha tudnám valahogy némán, én is a tudtára adnám, az érzés kölcsönös. Nekem is akkora a bizalmam őbenne, mint neki bennem. A szoba mintha kicsit meg is tenné helyettem a munkát, mert feleszmélve, észre veszem, hogy a színek melegebbek, a halk zene pedig sokkal lágyabb, mint amilyenek eddig láttam.
Az idilli pillanatból egy csapat diák zökkent ki. A szünidő előtt mindenki próbálja kihasználni az együtt töltött időt. Ilyenkor nehéz olyan helyre bukkanni a kastélyban, ahol nyugalom van.
Egyetértően bólintok Hunor felé, és lábaimat kihúzva magam alól, felkászálódom a kanapéról. Hangjára azonban visszafordulok. Meghatódva veszem át a papírt, és átfutva a három sort, mosolyogva megölelem a fiút.
- Köszönöm - mondom halkan a fülébe az ölelés közben.
Kibontakozva pedig udvariasságból intek a magunk mögött hagyott társaságnak, majd Hunorral az oldalamon elindulok vissza a Levita Toronyba, befejezni a csomagolást.