36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastély - Északi szárnyÉszaki Torony

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
Emma Renae Weißling
KARANTÉN


Kismadár 2.1
offline
RPG hsz: 95
Összes hsz: 870
Írta: 2016. március 1. 14:38 | Link



A festés számomra maga a harmónia. Mikor az érzéseim szabadon áramolhatnak a lelkemből a papírlapra, ahol magam alkotta művészetté állnak össze. Ez egy elég bensőséges dolog a számomra, hisz ezzel ténylegesen kitárom magamat, nyitott könyvvé válok. Ezért sem mutogatom senkinek a rajzaimat, mert félek, hogy valaki esetleg túlságosan is belém látna ezek után. Egyedül a bátyám az, aki eme számomra szent körnek részese lehet, hisz tudom, hogy ő mindig mellettem lesz és olyannak szeret, amilyen ténylegesen vagyok. Na meg ő az, aki a legjobban ismer.
Ezt a szobát is ő találta és mutatta meg nekem. Ahogy beléptem és megéreztem a helyiség varázsát tudtam, hogy nekem kell, hisz itt érzem azt, hogy a lelkem szárnyalhat a testem fogságában is és ez reményeim szerint majd a képemen is meglátszik majd, egy kis újdonságot víve a megszokott mozdulatokba.
Este léptem be a terembe, óvatosan kukkantva be először, hogy vágyott-e a hangulatra más is rajtam kívül. Direkt ilyen kései időpontban érkeztem, hogy biztosan magam lehessek idebent és szerencsére csalódnom sem kellett. A cuccaimmal felszerelkezve léptem be és egy pillanatra becsuktam a szememet is. Halk lágy zongoradallam csendült fel, olykor kissé ritmustalanul, de számomra pont ez adta meg a szépségét. Orromban a friss levegő illata kúszott, némi festék kissé szúrós szagával elegyedve, de most pont erre van szükségem. Ha a szoba nem is, a táskámban lévő tubusok ugyan ezt az elegyet árasztották volna.
Ahogy kinyitottam a kékjeimet, a szoba is hasonló színre váltott, csupán sokkal szolidabb kivitelben. A kék ég szépségét tükrözték, a kanapé pedig, mint felhő terült el a fal mellett. Mosolyogva dobtam le magam a közepére, cipőimet lerúgva helyezkedtem egyből törökülésbe. Nem teketóriáztam, vettem is az ölembe a táblámat, az asztalkára helyeztem a festékes tubusaimat, majd egy jó ideig csak néztem a fehér papírlapot, gyűjtöttem az ihletet és vártam, hogy a kezem szinte magától moccanjon. Egy kívülálló számára kusza, kibogozhatatlan ceruzavonásokat húztam a lapra, csak ezután nyúltam az ecsetért, hogy ténylegesen életet leheljek a leendő művembe.
Hozzászólásai ebben a témában

Oszvlinsky Nimród
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 17
Összes hsz: 352
Írta: 2016. március 3. 22:24 | Link

Renae

Nagyokat szusszanva fetrengett az ágyán és a gólyalak plafonját bámulta. Egy kicsit elgondolkodott, az estén, amit Bencénél kezdett majd Kamillánál végezte, az idegenvezetésen és még sok már dolgon, ami éppen eszébe jutott. Elég sok minden járt a fejében, amitől nem igazán tudott szabadulni főleg, hogy akkora volt körülötte a zaj, hogy az ember a saját hangját nem hallotta nem, hogy még a gondolatait. A sok elsőéves, akik még nem találták meg a megfelelő szobát számukra ott ette őket a penész a helyett, hogy elmentek volna valamerre. Undorodva emelete rájuk a tekintetét Nimród. Nem szerette az embereket, de legfőképp azokat nem, akik a napjuk nagy részét lustálkodással töltötték. Azokat az első fára fel tudta volna kötni, most is nehéz volt megállnia, hogy ne szóljon be nekik, de úgy volt vele, hogy nem az ő dolga. Inkább elővette a tankönyveit és bele kezdett a tanulmányozásukba. Hamar fel is, adta hiszen társai még mindig nem fogták vissza magukat, sőt még hangosabbak is lettek.  Összecsapta hát a kezében tartott könyvet, ledobta az ágya mellé és elmormolt pár nem éppen fülnek való szitkozódást, majd, mint aki jól végezte dolgát elhúzta a csíkot. Amint becsapta maga után az ajtót, egyből eszébe jutott, hogy már első este át cuccolhatott volna Bencéhez, de nem volt hozzá képe. Pedig milyen jó is lett volna, nyugalom, nyugalom és még több nyugalom. De nem ő volt olyan hülye és inkább a gólyalakot választotta. Viszont nézzük a jó oldalát, végre megtanulta, hogy jobb bízni az első megérzésekben.
Zsebre dugott kezekkel trappolt végig a Rellon körleten, kétségtelenül felhúzta magát. Még látszódhatott is rajta, hiszen motyogott magában. Talán azokat az idiótákat szidta talán azt, hogy idejött, mindenesetre nem lehetett hallani. Azt viszont hallhatták a mellette elhaladók mennyire jártak a fogaskerekei, még sosem forogtak ennyire. Annyira gondolkozott és annyira koncentrált a fejében való történéseken, hogy még az utat is elfelejtette nézni. Párszor neki is ment valakinek, de nem kért elnézést, bunkó volt és modortalan. Volt egy kislány, akinek még be is szólt, szerencsétlen jószág köpni, nyelni nem tudott, amikor Nimród kiosztotta. Mérges volt, de nagyon és már nem is azokra a barmokra, akik kizökkentették a nyugalmi állapotából. Sokkal inkább magára, hogy hagyta és, hogy nem jut eszébe mit mondott neki Eliza hova mehetne lenyugodni. Törte a kobakját, de semmi, nem jött az ötlet. Ennek ellenére valahogy eljutott az északi toronyig pontosabban a lélek szobáig. Nagyot is nézett, amikor útját állta az ajtó. Ennyire nem figyelt volna? Lehetséges, hiszen úgy nézte a fölé tornyosuló tömény akadályt, mintha valami újdonság lenne számára, pedig ma már csapott be maga után egy hasonlót. Fújtatott kettőt, majd a kilincsre helyezve a kezét lenyomta azt és kivágta szerencsétlen ajtót. De úgy ám, hogy, még az is megijedhetett, aki anno elkészítette a bejáratot. Várakozás nélkül lépte át a küszöböt és amilyen nagy lendülettel benyitott úgy vágta be maga után. Mára ez volt a második ajtó áldozata.
Mit sem törődve a már bent festő lánnyal leült pontosan elé és várt. Előre dőlt, térdére könyökölt és a vászon hátulját bámulta. Azt sem vette észre, hogy a kellemes kék égből és a tökéletesen fehér bárányfelhőkből ugyancsak kellemes érzetet árasztó szürke fátyol lett. Viszont Nimródot sokkal jobban érdekelte a vászon.
Hozzászólásai ebben a témában
Emma Renae Weißling
KARANTÉN


Kismadár 2.1
offline
RPG hsz: 95
Összes hsz: 870
Írta: 2016. március 4. 08:57 | Link



A kedvenc fázisom rajzolás közben az, mikor még magam sem tudom, hogy mi fog visszaköszönni nekem a vászonról. Ilyenkor kikapcsol az agyam és teljes mértékben utat engedek az érzéseimnek, hogy szárnyat bontva vegyék birtokba a fehér lapot, hogy valami számomra csodálatos egységgé álljanak össze. De ahogy a bennem uralkodó kusza mikrovilág sem mindig ugyan olyan, úgy rajzaim stílusát se lehet épp könnyen meghatározni. Mindig van egy-egy mozzanat bennük, ami ténylegesen azt bizonyítja, hogy a saját kezem munkájának gyümölcse, de valahogy a színvilág, a formák és alakzatok mindig más és más lesz egységet alkotnak, amire én magam tudok leginkább rácsodálkozni. Főleg, hogy másnak nem is mutogatom őket.
Mosollyal az arcomon, de mégis egy nagyobb szusszanás közepette fogtam meg az ecsetet és vittem fel vele némi habozás után a kezdő vonásokat. Számomra ez a legkritikusabb pont alkotás közben, hisz itt válik el minden. Amint az ecset hozzáér a laphoz, nincs visszaút, csak onnan tudom folytatni tovább. Az élet maga is ezen alapszik, csupán annyi különbséggel, hogy míg az élet göröngyős, meredek és nem ad lehetőséget a szárnyalásra, a vásznon minden önálló életre kel és végül egy teljes, gyönyörű egésszé lesz a szemeim előtt. Mert ennek látom a végét…
Úgy váltak a szoba árnyalatai színesebbé, ahogy haladtam előre a festéssel. A kék és a lila tucatnyi színvariációja vált uralkodóvá, de egyáltalán nem volt hivalkodó, ahogy a vásznamon sem. Mind harmóniában állt egymással, pedig ennél ellentétesebbek a való életben talán nem is lehetnének. Lehetőségek tárháza nyílik meg ilyenkor, amit csak én láthatok, senki más.
A lehetőségek pedig egy pillanat alatt zuhantak alá a mélybe, ahogy teljesen megrengette a hozzám igazodott légkört és a feje tetejére fordította a saját aprócska világegyetememet a démon. Mert mi lehetett volna más, ami képes ilyen játszi könnyedséggel tiporni bele a másik személyes terébe? Túlságosan is feldúlt mindez, mégsem voltam képes megszólalni. Annyi telt tőlem, hogy rendes lány módjára rezzentem össze és kaptam hatalmasra tárt kékjeimet a kivágódott ajtóra és a démonomra. De az tény, hogy sosem láttam még ilyen szép démont…
Átkoztam magam a futó gondolatomért is és egyből lesütött szemekkel bámultam a félkész művem, közben alig láthatóan húzódtam kissé összébb, remélve, hogy képes leszek kaméleon módjára eggyé olvadni a kanapé színével. Mélyeket lélegeztem, próbáltam figyelmen kívül hagyni a betolakodót, de túlságosan is zavart a jelenléte, túlságosan is közel volt. Az alsó ajkam kezdtem harapdálni és tétova mozdulatokkal próbáltam felvenni ismét a művem elvesztett fonalát, de csalódottságomra immár csak sötétben tapogatóztam.
Jó pár perc is eltelhetett, mire végre megembereltem magamat és félve feltekintettem a szemébe.
- Mit akarsz? – A szavak halk mivoltukban hagyták el a számat és azon nyomban el is haltak a szoba kialakult csendjében. A beállt félhomály sem kedvezett épp a felborzolt lelkemnek, mégis megmaradt az a furcsa kellemes bizsergés, amit azóta éreztem, hogy beléptem ide.
Hozzászólásai ebben a témában

Oszvlinsky Nimród
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 17
Összes hsz: 352
Írta: 2016. március 7. 14:31 | Link

Renae

Mielőtt leült volna helyére egy futó pillantást vetett az éppen akkor összerezzenő leányzóra. Tekintetében nem tükröződött más, mint színtiszta megvetés a másik irányába. Nem szerette az olyanokat, akik már ennyitől szívrohamot akartak kapni. El is játszott a gondolattal, hogy ezt hogyan is fokozhatta volna még tovább, de a hirtelen jött szürkeség elhessegette mind ezt és inkább a meghitt ücsörgést választotta. Ujjai keresztezték egymást, hogy megtudja támasztani állát szemei mereven bámulták a vászon hátulját és csak néha pillantott fel a szürke felhőkre akkor is mindössze néhány másodperc erejéig. A lányra igazándiból nem is figyelt, ahogy megbújt a vászon mögött úgy meg is védte magát néhány elég durva lehurrogástól.
Erőteljesen koncentrált a fehér szövetre és az őt tartó faszerkezetre. Próbált valami szépet beléjük látni, ahogy illeszkedtek egymáshoz tartották a csavarok, de sajnos nem sikerült neki. Valahogy csak az járt a fejében hogyan is némíthatta volna el a gólyalakos társait. Próbált emberi dolgokra gondolni, mint például fenyegetés rábeszélés a némasági fogadalomra, de valahogy mindegyik valami véresbe torkollott át. Mindig a nyelv kivágásánál lukadt ki, ami nem éppen a legkellemesebb dolog volt egyik fél számára sem. Na meg persze hogy ne legyen olyan könnyű dolga még a kis ismeretlen reszkető nyárfalevél is közbe szólt.
Lassan emelte fel tekintetét az őt rabul ejtő textilről mély levegőt vett felhúzta vállait majd egy gunyoros mosoly jelent meg arcán. Nem állt szándékában rögtön megszólalni jobb szerette húzni a másik fél agyát ilyenkor. Röpke egy szemvillanásnyira nézett csak rá utána rögtön a felhőkre nézett. Aztán mintha megállt volna körülötte az idő. Vonásai még jobban megkeményedtek az epés mosoly is eltűnt, ami eddig mondhatni szépen díszítette arcát. Semmit nem lehetett leolvasni az arcáról.
- Mit akarsz? –kérdezett vissza a lány hangját és mimikáját utánozva. Valószínűleg ezzel meglepett mindenkit, hiszen nem ezt várta az ember. Mégsem volt az a jó pofa parodizálás sokkal inkább hasonlított egy elmegyógyintézetből szabadult sorozatgyilkos kinézete az egésznek.
Megnyikordult alatta a fotel, amin eddig ült és már csak annyit lehetett látni belőle, hogy vészesen közeledett a lány felé. Merev testtartása nem árult el semmi mire készült. De megint csak nem történt semmi különleges egyszerűen megállt a vászon mellett rátámaszkodott és lenézett a szeplős reszket a falevélre.
- Nyugalmat akarok szóval vagy kussolsz, vagy kimész innen. –tekintetét a másikéba fúrta és minden szót, amit kellett kellőképpen nyomatékosított egy kis nyomással.
Hozzászólásai ebben a témában
Emma Renae Weißling
KARANTÉN


Kismadár 2.1
offline
RPG hsz: 95
Összes hsz: 870
Írta: 2016. március 16. 11:24 | Link



Hihetetlen, hogy olykor az első benyomás mennyire is képes tükrözni a valóságot. Bár jelen pillanatban ez mégsem volt olyan meglepő, hisz a szoba is az első perctől kezdve felismerte a fiúban lapuló sötétséget és a belőlem áradó bizonytalansággal keverte, ami egy nagyon érdekes harmóniát hozott létre. De míg eddig teljesen rabul ejtett a helyiség ezen varázsa, immár képtelen voltam örömömet lelni benne. Képtelen voltam csak egy pillanatra is körbe nézni, hogy még inkább képes legyek felismerni a felettem gyülekező viharfelhőket. Féltem...
Tekintetemmel a félkész művemet szuggeráltam, hogy hátha képes lenne elnyelni. A saját magam által teremtett békés, fals hangokkal teletűzdelt és a színek diszharmonikus egyvelegével tarkított kis világomba csöppenhettem volna, ha a Démon ezt nem akadályozta volna meg csupán a jelenlétével. De megtette...
Félve tekintettem fel rá a vászonról, viszont onnantól kezdve képtelen voltam elszakítani róla a tekintetem. A lelkem és a szemeim világa is még mindenhol a művésziességet kutatta és az arcában mindezt meg is találták. Amit az imént csupán egy pillanat alatt leszűrtem és amiért átkoztam magam, most ténylegesen rabul ejtett. Ő tényleg... gyönyörű.
Figyeltem arcának minden apró kis rezdülését, szemében tükröződő lelkének forrongó mélységét... Egyszerre volt gyönyörű és a végletekig szörnyű. És ez a kettősség valamiért megnyugtatott, fogalmam sem volt, hogy miért. Talán mert hasonló kettősség húzódik mind bennem, mind a lelkemet tükröző képeimben.
A szavai sem voltak képesek igazán megrémiszteni, pedig biztos vagyok benne, hogy más körülmények között, már rohantam is volna el messzire tőle. Most viszont csak hatalmasra tártam fénylő kékjeimet és az övéit kutattam rendületlenül, miközben hangjának mély dallama bennem visszhangzott. Az talán nem is igazán tudatosult bennem, hogy mit is mondott. Csupán a külleme, a jelleme és a hangja furcsán ható szimfóniájára figyeltem.
Egy apró mozzanat volt csupán, ami képes volt felrázni kissé ebből az elmélyült állapotból; mikor a vásznamhoz ért. Tekintetem egy pillanat alatt siklott a hatalmas férfikézre, majd vissza a szemére, ami ugyan csak gyönyörű volt... és ismét csak átkoztam magam ezért a kusza gondolatért.
- Engedd el. - Hangom halkan, de magabiztosan csengett, amivel saját magam is megleptem. Kitartóan álltam a tekintetét, közben viszont ujjaim szorosabban markoltál a kép oldalát.
- Nem fogok elmenni. - Talán ez az első alkalom, hogy képes vagyok úgy kiállni magamért, hogy közben nem a padlózat erezetére függesztem a tekintetem. Dacos voltam, ezt ordította minden apró mimikám, viszont a szemeimben még mindig meg-megcsillant a félelem tompa fénye. De volt mellette valami új is, valami, ami eddig csakis a szabadság megtestesítőit látva elevenedett meg bennük; a vágyakozás szikrája. Valamiért őt nagyon is szabadnak láttam.
Utoljára módosította:Emma Renae Weißling, 2016. március 16. 11:41
Hozzászólásai ebben a témában


Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastély - Északi szárnyÉszaki Torony