Emma McNeilly leírása

Grace

Grace

Will

Nos, a hoppanálás után, ami kifejezetten leélt az elkövetkezendő pár napra, tartottam egy kis szünetet a társasági életemben. Szükségem volt a magányra, hogy valamilyen szinten regenerálódjon az az antiszociális kis lelkem. Persze a válasz, amit Tonytól kaptam, megdobta a hangulatomat, meg a kis dobozka tartalmát is hordtam, csak ettől még nem volt kedvem más emberekkel találkozni. Talán ezért is történt ma az, hogy felmarkoltam a rég nem használt, de hőn szeretett gitáromat és bevonultam a falun át a kastélyba, hogy ejtőzzek egy kicsit valami kevésbé forgalmas helyen. Úgy gondoltam, hogy a lélekszoba pont jó lesz erre a célra, ott majd nem lesz senki, de már a folyosó felén megtorpanva hallottam, hogy valaki keresztül húzta a számításaimat, mert igenis vannak ott. Először csak zenefoszlányok ütötték meg a fülemet, majd ahogy közeledtem, egyre hangosabbá vált, én pedig az ajkamba harapva hezitáltam, hogy bemenjek-e egyáltalán. Végül meggyőztem magamat, hogy igenis bemegyek, mert én ide terveztem telepedni, ha pedig a már itt lévő személynek ez derogál, akkor elmegy, mert nem kizárólag egy személy tulajdona a helyiség.  A kezem a kilincsre tettem, majd benyitottam és a szőke fiút néztem elgondolkozva, aki a kanapén terpeszkedve gitározott. Nem volt rossz hangja és egész jól játszott, szóval nem szakítottam félbe, csak csöndben becsuktam magam mögött az ajtót és nekidőltem, a gitáromat letámasztva. A szobába vegyült némi kék, illetve fekete szín és megjelent a kanapétól nem messze egy fekete bőrfotel is, amit elégedett mosollyal konstatáltam. Mikor a srác abbahagyta a gitározást, úgy tűnt, hogy végül feltűntem neki, mire egy félmosollyal intettem neki, majd szusszantam egyet, eltűrve egy hajtincsemet.
- Egész jól játszol - dobtam le magamat az imént megjelent ülőalkalmatosságba és őt vizslattam, oldalra biccentve a fejem kicsit. Igen, szokásom volt, hogy nem azt csinálom, amit mások, ergo nem menekültem el és nem kezdtem el görcsösen aggódni azon, zavarom-e. Megszoksz vagy megszöksz öcsém...

Grace

Will

Szerencséje volt a srácnak, vagy talán látszott az arcomon, hogy nem igazán vagyok egy toleráns kedvemben, szóval nem igazán firtatta, hogy milyen alapon masíroztam be, változtattam meg a szobát és dobtam el magam, az engedélye vagy különösebb emberszámba vevése nélkül. Ezt csak egy elégedett, lusta mosollyal konstatáltam, majd elnyújtóztam a fotelemben. A hangján kicsit mondhatni meglepődtem, mivel kissé nőies hangszínt ütött meg, de gondoltam talán egyszeri eset volt, mert az ilyesmi nem túl jellemző. Habár fene se tudja ezeknél a mai fiataloknál. Ch... New generation... Egy hanyag intéssel letudtam a köszönetet és felvéve a gitáromat, hangolni kezdtem.
- Ugyan... - vontam vállat, fel sem nézve az elfoglaltságomból egy jó darabig, egész konkrétan addig, míg be nem fejeztem és tökéletesnek nem ítéltem a hangzást. Aztán eljutott a tudatomig, hogy valamit kérdezett, mire szórakozottan felpillantottam rá felvont szemöldökkel. Most már valamivel férfiasabbra vette a figurát és ez azért biztató volt, már ha úgy vesszük, hogy nem kell nyivákolást hallgatnom.
- Hm? Mit mondtál? Nem figyeltem... - mondtam végül visszapillantva a gitárra, majd rá és kb ennyi idő kellett, hogy az agyam feldolgozza a sufniba rekkentett mondatot. - Hogy miket... minden félét... Attól függ, milyen a kedvem.
Ezzel lezártnak is tekintettem azt, hogy miket játszom, mert ez tényleg szeszélyes dolog volt, azaz minden apró tényező befolyásolta. Már az is, hogy itt van, elvégre a zene egyfajta önkifejezés, teljesen magamat pedig nem adom ki egy idegennek. Ez azt hiszem elvi kérdés. Minden esetre annyira mégsem akartam taplónak tűnni, mert a szőkém nevelt belém némi bűntudatot, szóval halvány mosollyal felnéztem a társaságomra.
- Miért, te miket játszol? - kérdeztem a gitárra támasztva lazán az egyik könyökömet, majd továbbra is őt vizslattam a pillantásommal. Nem volt csúnya, ennyit meg kell hagyni, ettől függetlenül a hangja tényleg jó volt. Az ujjaim szórakozottan vándoroltak egyik húrról a másikra, ettől függetlenül még nem akartam játszani. Arra később is ráérek.
- Öh, ja tényleg... be kéne mutatkoznom... - sóhajtottam a hajamba túrva, majd a gitárom doboltam halkan az ujjaimmal. Nem akaródzott nekem ez az udvariasság dolog ma, egyszerűen csak nem akart összejönni. Chh... - A nevem Grace E. Green.
Csak remélni tudtam, hogy az angol akcentus ellenére ő nem hallja félre a nevemet és nem kezd el Graciezni, mert akkor aztán tényleg Erinként kell bemutatkozni, másrészről pedig tutira fejjel futok a falnak. És keresek egy nyelvtanárt is...

Grace

Gitár / Zenécske

Ez az egyszerű kérdésem mintha kicsit elbizonyította volna a fiút, de nem nagyon foglalkoztam vele, csak szélesebben elvigyorodva néztem fel az arcára, majd ismét vissza a gitáromra, végig futtatva a kék fán az ujjaimat. Végül a srác egy egészen laza választ adott, mire halványan elmosolyodtam és ismét felnéztem rá, felvont szemöldökkel. A neve tetszett, mármint szerettem az angol neveket, a magyarba elég gyakran beletört a nyelvem, egyszerűen csak nem bírtam kinyökögni...  Mondjuk senki nem is várja el tőlem, hogy perfektül dúdoljam a magyart, elvégre nem vagyok itteni, nem várhatnak csodát, még csak nem is hasonlít a két nyelv egymásra. Grimaszolva megráztam kicsit a fejem, majd felvontam a szemöldököm.
- Tehát akkor William, úgy mint Will, vagy csak simán William? - nevettem fel halkan. Jobb szerettem volna letisztázni a rellonossal, hogy most akkor mi is az álláspontja erről. Nem voltam tapintatos hangulatomban még mindig, de a srác aranyos volt és szimpi, szóval megengedtem egy tényleg őszinte, félszeg mosolyt felé. - Én... csak simán Grace... vagy ennek valamilyen változata, ha kreatív kedvedben vagy...
Nem, nem sokszor szoktam megengedni a Grace becézéseit, például a Graciet tényleg csak az olyanoknak engedtem, akiket nagyon kedveltem. Az olyanoknak, mint Kuma, Tony, Dorian vagy a csapattársaim, bár ők többnyire felismerték, hogy melyik az a pillanat, amikor érdemes az ilyesmivel próbálkozni. Amúgy szinte biztos voltam benne, hogy nem értettem a nevemet, de mégsem hibáztathattam őt, mert tényleg ramaty a magyar kiejtésem, egy szó, mint száz, igenis visszasírom Britanniát.
- Ha nem értesz valamit, amit mondok, nyugodtan szólj csak, nem foglak megenni, mert egyrészt nem vagyok sárkány, más részről már ettem ma. Csak mert néhány embernek nem... nagyon esik le mit mondok, az akcentusom miatt - mutogattam és próbáltam érzékeltetni, mire is gondolok. Nem biztos, hogy nem nézett hülyének. Áh, kit zavar? Míg én hangoltam, ő a gitárján dobolt, talán nem tudott mit kezdeni a helyzettel, vagy nem is tudom... Annyira nem volt idegesítő, ha az lett volna, tutira elkapom a kezét, hogy hagyja abba. Ismét a tanulmányozásába feledkeztem, amit persze aztán észre is vett, de csak kivigyorgott érte. Kérdezett valami számról, mire csak tanácstalanul megráztam a fejemet. Nem mintha megvárta volna a válaszomat, igazából már rá is zendített, amit én a gitáromra támaszkodva hallgattam. Tetszett, jó volt a dallam is, meg a szöveg és a hangja is, szóval nem igazán akartam közbevágni. Voltam szíves megvárni, míg befejezi, kis tapsikolást imitáltam, majd pengettem párat a húrokon.
- Nekem nincsenek saját írású számaim, azok inkább a bátyám műfaja... De mugli számokat elég gyakran játszom... A Mad World az egyik kedvencem - mosolyodtam el, majd a hangszeremre lesandítva játszani kezdtem. Persze kevésbé magabiztosan, mint ő, de azért ment.