Emma McNeilly leírása

Szofi

A vizsgaidőszak már itt van a nyakunkon, és ezt már a körülöttem lévőkön is érzem. Szinte mindenki már nagyon be van sózva a vizsgák miatt, és mindenki gőzerővel tanul. A levitában is. Talán én vagyok az egyetlen a kékek közül aki most nem egy könyv felett görnyed, és tanul szorgosan. Persze már én is várom a vizsgákat,várom, hogy minél hamarabb túllegyek rajta, és mehessek haza anyuhoz, apuhoz, és a kisöcsikémhez. Annyira szeretném már látni, és nem csak egy képről csodálni a gyönyörű kis pofiját. Igen, szerintem ő a legtündéribb kisgyerek akit valaha a Föld a hátán hordott, mondom ezt úgy, hogy még élőben nem láttam a kis csöppséget.
Viszont én már nem bírok meglenni a Levita toronyban, látva, hogy mindenki tanul, csak én nem, így inkább fogom magam, és megyek valamerre. Bármerre, csak legyen egy kis nyugtom. Természetesen a mókus, és a puffskein követ engem, de látom, hogy nem igazán tudják velem tartani a lépést, ezért kicsit megszánom őket, és hagyom, hogy kényelembe helyezkedjenek a vállamon. Hamar elérek az északi szárnyba, de ott már nem bírom tovább a képek fecsegését. Általában szeretek némelyikkel beszélgetni, de most valahogy zavar a jelenlétük, így rögtön az első szobába bemenekülök, amit meglátok. És amint becsukom magam mögött az ajtót halkan egy dal csendül fel, ami be kell valljam igen nyugtatóan hat rám, és eszembe juttatja a hazámat, Japánt. Szinte teljesen megnyugszom, és ehhez a kék szín nyugtató hatása, és a sakura fák virágának illata is hozzátesz még. Egy halvány mosoly jelenik meg ekkor az arcomon, majd levetem magam az egyik kanapéra, s szememet becsukva relaxálok. Mogyoró, és Mazsola pedig úgy látszik szintén átvette ezt a nyugodt hangulatot, mert a földön, összebújva szinte azonnal elalszanak.

Szofi

A vizsgaidőszak már itt van a nyakunkon, és ezt már a körülöttem lévőkön is érzem. Szinte mindenki már nagyon be van sózva a vizsgák miatt, és mindenki gőzerővel tanul. A levitában is. Talán én vagyok az egyetlen a kékek közül aki most nem egy könyv felett görnyed, és tanul szorgosan. Persze már én is várom a vizsgákat,várom, hogy minél hamarabb túllegyek rajta, és mehessek haza anyuhoz, apuhoz, és a kisöcsikémhez. Annyira szeretném már látni, és nem csak egy képről csodálni a gyönyörű kis pofiját. Igen, szerintem ő a legtündéribb kisgyerek akit valaha a Föld a hátán hordott, mondom ezt úgy, hogy még élőben nem láttam a kis csöppséget.
Viszont én már nem bírok meglenni a Levita toronyban, látva, hogy mindenki tanul, csak én nem, így inkább fogom magam, és megyek valamerre. Bármerre, csak legyen egy kis nyugtom. Természetesen a mókus, és a puffskein követ engem, de látom, hogy nem igazán tudják velem tartani a lépést, ezért kicsit megszánom őket, és hagyom, hogy kényelembe helyezkedjenek a vállamon. Hamar elérek az északi szárnyba, de ott már nem bírom tovább a képek fecsegését. Általában szeretek némelyikkel beszélgetni, de most valahogy zavar a jelenlétük, így rögtön az első szobába bemenekülök, amit meglátok. És amint becsukom magam mögött az ajtót halkan egy dal csendül fel, ami be kell valljam igen nyugtatóan hat rám, és eszembe juttatja a hazámat, Japánt. Szinte teljesen megnyugszom, és ehhez a kék szín nyugtató hatása, és a sakura fák virágának illata is hozzátesz még. Egy halvány mosoly jelenik meg ekkor az arcomon, majd levetem magam az egyik kanapéra, s szememet becsukva relaxálok. Mogyoró, és Mazsola pedig úgy látszik szintén átvette ezt a nyugodt hangulatot, mert a földön, összebújva szinte azonnal elalszanak.

Keiko


ruha

Nem értem, hogy miért izgul ennyire mindenki a vizsgaidőszak miatt. Nem mintha én nem izgulnék, de akkor is. Mindenki olyan feszült. Az érzés, hogy én már szépen megtanultam mindent, nagyon jó. Aki még csak most kezdi el, azt csak sajnálni tudom. Akinek van egy kis esze, legalább egy hónappal előbb elkezdi a tanulást. Hát de, végül is milyen rossz lenne az, ha a tanárok senkit nem buktatnának meg. Néha ők is biztos örömüket lelik benne. Legalábbis, ha én tanár lennék, biztos, hogy nem sok diák lenne oda értem. Ha nem tudja, egyest kap. Ez van, ezt kell szeretni.
Miután elhagytam a hálókörletet a Lélek szoba felé veszem az irányt, hátha találkozok valakivel, aki nem tanul, és lenne kedve csinálni valamit, vagy csak szimplán megismerkedni.  Kicsit még fáj a térdem, a múltkori szép esésem óta Min Woo-val, de próbálok nem rá gondolni, és haladok a szoba felé. Amikor ablakok mellett megyek el, mindenhol korosztályom pihenteti az agyát, vagy éppen szorgosan tanul, a mondhatni, jó időben. Az eső nem esik, úgyhogy sokan vették a bátorságukat és egy gyors sétát tettek a kastély udvarában.
Amint megérkezek a szobához, benyitok, majd nyugalom tölt el. Leírhatatlan, hogy mennyire jó érzés ilyen nyugalomba lépni. Amikor körülnézek, egy lányt pillantok meg, akinél nincs könyv.
- Hurrá, te nem tanulsz! – kiálltok fel, és mosoly gördül az arcomra.  Lehuppanok vele szembe, és megcsodálom a nyakában ülő kisállatokat. Egy puffskein, és egy mókus. Aranyos állatok, főleg a kis szőrös puffskein, egyszer én is szeretnék majd egyet.
- Ja, egyébként, szia. Szofi vagyok. – szegezem rá a tekintetem. – Te.. ööö… Keiko, ugye? – biztos, hogy így hívják a lányt, és az is biztos, hogy Levitás, mert már láttam őt valahol. Mélyen gondolkozni kezdek, hol is volt az esemény, ahol láttam. Biztos eszembe fog jutni, csak még nem most.  Felhúzom a lábaim, és bámulni kezdem a mellettem lévő ablakot.

Szofi

Miért van az, hogy egyeseknek a vizsgaidőszak előtt néhány nappal jut az eszébe, hogy ideje lenne tanulni. Nem lehet ilyen kevés idő alatt megtanulni a tananyagot. Persze, míg a vizsgák le nem zajlanak, addig tudod, de hosszabb időre lehetetlenség megtanulni azt a nagyon sokmindent. Mondjuk igaz, hogy én sok tantárgyat vettem fel, de az már mellékes. Mégha a lehető legkevesebbet is vettem volna fel, akkor sem azt csinálnám, hogy az utolsó pillanatban kezdek el tanulni, mert nekem fontos az, hogy ne csak néhány napig maradjon meg a fejemben az a minden, amit tudni kell, hanem akár még évek múltán is tudjam, mondjuk.... mondjuk bármit, amit a rúnákról tudni kell.
Ez a szoba tökéletes arra, hogy kicsit nyugodtan tudjak pihenni, távol a sok diáktól, akik bőszen tanulnak, mert év közben nem tették. És amíg rosszabb, hogy egyes levitások is ezt csinálják. Egyszerűen nem értem. Én speciel még nem érzek késztetést arra, hogy egész nap a könyvek felett görnyedjek. Majd talán még vizsga előtt egyszer átolvasok mindent, és kész.
Olyan kényelmes ez a kanapé, meg ez a nyugtató zene, és a szín, meg az illat összhangja olyannyira nyugtatóan hat rám, hogy kezdek elálmosodni. Csak fekszem, de nem akarok elaludni, így valamit tennem kell, hogy ébren maradjak, így a nyakamból leveszem a medált, ami mindig ott van, és a benne lévő képet nézem, azt a boldog családot, amilyenek egykor voltunk. De még ez sem segít, mert szemhéjamat nem bírom nyitva tartani, s én elalszom. Álmodom. Álmomban ismét otthon vagyok, gyerekként. Boldognak érzem magam, mert hát valóban az vagyok. Egy szép kertes házban vagyok, pont olyan, mint amilyenben régen laktunk. És ott van anyu, és apu is. Ők is boldogok, és nevetnek, és szeretik egymást. Olyan tökéletes minden, nem is akarok felkelni.... Azonban az álom hamar szertefoszlik, s csak ködös képek maradnak utána emlékeimben. Egy lány kiáltott fel, mire én válaszképp a földön kötök ki, ugyanis kicsit megijesztett. Vagyis, felijesztett a lány, aminek ez a szépen kivitelezett esés lett a vége. Egy pár percbe beletelik, míg magamhoz térek rendesen, és visszaülök a kanapéra, közben pedig a lány helyet is foglal előttem.
- Szia Szofi. Öhm.... igen.... Deee honnan tudod? - nézek rá értetlenül, és kicsit összezavarodva. Vajon honnan tudja a nevem? Mert én szégyen szemre nem ismerem őt, de mintha ez fordítva nem lenne igaz, azonban halvány lila gőzöm sincs, hogy honnan tudja a nevem.
Eközben pedig a két szőrmók támadásba lendül az ismeretlen lány felé, vagyis inkább csak Mogyoró, a mókus, Mazsola azért már kicsit bátortalanabb. Egyenesen a lány felé ugrándozik, és meg sem áll egészen addig, míg a lány ölébe nem ér, ha az "áldozat" engedi, majd onnan néz fel rá a kíváncsi kis pofijával.