Ki nem állhatom a jóslástant. Felesleges tudományág, nem épül semmire, csak spekulációkra, és érzékem sincs hozzá. Nem mintha a kreativitásommal lenne baj, nem, az köszöni, él és virul. Miután az óra elején elszürcsöljük a teánkat, könnyűszerrel belelátom a csésze aljában lévő teafűbe a különböző formákat, néha egészen sajátos módon, olyanokat, amik nincsenek a tankönyvben. Olyan ez, mint a felhőnézés, kiskorom kedvenc játéka. Felnéztem az égre, és másodpercek alatt látni véltem a különböző állatokat, jeleneteket a bárányfelhőkben. Ennyi erővel így is jósolhatnánk, annak is annyi értelme lenne, mint a teafű olvasásnak.
Egyik kezemben Holly csészéjével, másikkal a fejemet támasztva görnyedtem a pad fölé, jeleket keresve a teafűben, amikor Huszthy mellénk lépett, és belenézett a Holly kezében tartott csésze aljába, majd elszörnyülködve emelte rám a tekintetét.
   
- A Zordóóó - utánzom a jóslástan professzorunk ijedt hangját, a teremből kilépve, - Ugyan már! - legyintek.
És ha én mást látok bele? Nem kutyát, hanem egy teknőst sombreroban?
- Láttad a többiek arcát, amikor Huszthy kiolvasta a Zordót? Ők tényleg elhiszik, hogy a jóslástannak van alapja?
Lemondóan legyintek még egyszer. Nem gondoltam, hogy egyedül maradok a véleményemmel a tantárggyal kapcsolatban, márpedig a többiek ijedt, és sajnálkozó tekintetéből ítélve, így van. Ezeket a pillantásokat még mindig a hátamban érzem.
Elgondolkodva lépkedek Holly mellett a folyosón. A jóslástantermi rideg, és vészjósló hangulat után furcsa érzés a mindig jókedvű festményalakok keretei mellett elhaladni. Egyik-másik a szomszédos képekben társalog, van, amelyik mosolyogva megemeli a kalapját, amikor elmegyünk mellette, én pedig egy halvány mosolyt erőltetve az arcomra, visszaintegetek neki.

Padtársam kijelentésére elhallgatok egy kicsit. Van abban igazság, amit mond. Huszthy tényleg tanítja már a tárgyat egy ideje, és kétségem sincs afelől, hogy jövendőmondó lenne, ha már egyszer felvették tanítani, de arról senki nem tud meggyőzni, hogy a teafű, vagy kávézacc olvasás hiteles lenne. Ennek egyszerűen semmi értelme. Magamban dúlva-fúlva caplatok tovább a folyosón, szinte alig hallva meg Holly további mondandóját, de az azért eljut a tudatomig, hogy az álláspontommal azonos véleményt hallat.
- Igen, annak sokkal több értelme lenne! - bólogatok hevesen, továbbra is magamat hitegetve azzal, hogy a prof tévedett, nem fogok meghalni azért, mert a teafű azt mondta...
A durcás hangulatomon kicsit sem adok alább, hiába nem Holly hibája a zordós marhaság, kicsit mégis úgy érezheti, hogy rá haragszom, pedig nem. Én az egész világra haragszom per pillanat, de főleg azokra, akiknek köszönhetően a jóslástan kötelező tárgy az iskolában.
A kedvemen az sem segít, hogy miközben mélyen elgondolkozom a történteken, majdnem Hollyba ütközöm. Dünnyögve ellépek mögüle, és rápillantva meglep az ijedt arckifejezése. Mint aki szellemet látott. Mondjuk abból van itt egy pár, és nem ijesztőek, csak amikor feltűnésmentesen kiugranak a hátad mögül, és rád kiabálnak. Hanna, a Levita szellem csinált már ilyesmit, de persze nem gonoszságból, egyszerűen csak megörül, ha kéket lát.
Pillantásom Holly arcáról abba az irányba téved, amerre ő bámul elfehéredve. A szívem a torkomba ugrik, amint hátrálok egy lépést.
Ez is véletlen lenne? A szemben lévő festményről egy hatalmas fekete kutya néz vissza ránk. Második pillantásra abbamarad a hirtelen jött lábremegés, és kifújva a bent maradt levegőt, sóhajtok egyet. A kutya farokcsóválva rohan tovább a szomszédos keretbe, fellökve a nőt az almaarató képen, aki erre méltatlankodva vág a kutya után egy piros gyümölcsöt, de késő, az állat már egy másik képen rohan végig.