Kata

Mostanában az egyszerű nem az a jelző, amit előszeretettel alkalmaznék az életem folyására. Hiszen folyamatosan, leginkább heti háromszor minimum helyt kellett állnom a bajor csapatban, két hetente egyszer pedig az anyaországom tette rám a kezét, hogy nekik bizony kell egy csapatkapitány, ebbe kellett belavíroznom a repüléstan tanári állást, amit nemrég sikerült a magaménak bélyegezni. Maja.
Ez ugyebár nem lenne gond, mert legalább az egyetemet sikerült kicsit háttérbe szorítanom, a vizsgák miatt kellett éppen csak bejárnom. Ami leginkább megviselte a lelkivilágom, az az volt, hogy Polska úgy döntött, Bojarski hűtlen lett és vagy teljes egészében kéri vissza, vagy meg akar válni tőle. Igen, jól értetted. A saját csapatom vágta az arcomba, hogy vagy menjek a magyar válogatottba, vagy kapjam össze magam és ne hanyagoljam őket.
Egyrészt rettenetesen megbántott ez a feltételezés, mert havonta legalább 5-6 találkát összehoztunk velük, meg négy-nyolc edzést, attól függően, mennyire volt zsúfolt a hónap. Másrészt pedig felhúzott, mert én voltam a csapatkapitány és képesek voltak megkérdőjelezni. Éppen ezért is sikerült a múltkori meccs után Drazkowskival össze is verekedni. Mármint szó szerint. A járomcsontomon még mindig látszott az a bizonyos véraláfutás és az ajkam is sebes volt...
Ma inkább az foglalt le, hogy időt szánjak a munkámra és éppen a kastély folyosóit róttam, mikor meghallottam a lépéseket magam mögött. Jó esetben csak egy diák lett volna, egész addig hátra sem pillantottam, míg a kéz súlya a vállamra nem nehezedett. Felszisszenve összerezzentem kicsit, majd gyorsan tettem előre egy lépést, amit arra is használtam, hogy szembe kerüljek vele.
- Jó napot... ööö... igen, itt. Gond van? - kérdeztem összevont szemöldökkel nézve a nőre.

Kata

Imádkoztam, hogy ma ne fussak össze egy emberrel se, aki kommunikációt igényelne a részemről, mert nem vagyok képes elvonatkoztatni a pár nappal ezelőtt történtektől. Lassan már odáig jutottam, hogy tényleg egyszerűbb lenne, ha felhagynék az egésszel és beszednék egy levél nyugtatót. De ez az imádság dolog csak nem akar összejönni, mert nem sokkal később érintést éreztem a vállamon, ami reflexes borzongást váltott ki. Nem a jó értelemben. Az útból eltáncolva fordultam meg és vetettem a pillantásomat a nőre.
- Lewy Bojarski... - pillantottam meglehetősen bizonytalanul a nő felém nyújtott kezére, de aztán pár pillanat hezitálás után elfogadtam a gesztust és kezet ráztam vele. Nem volt gondom alapvetően a fizikai kontaktussal, sőt. De voltak a privát területeim, amik már túl voltak azon, hogy átlagember tapizza őket, mint a vállam, vagy a nyakam.
Arról kezdett faggatni, hogy hát lesz-e tanári megbeszélés a termekről, meg kap-e majd órarendet, illetve, ogy hát neki fogalma sincs erről az egészről. Na bumm, pont a jó embert kérdezte, mivel nekem kevés alkalommal lesz szükségem teremre, arról nem is beszélve, hogy hát a többiről sejtelmem sem volt. Hogy lett volna? Én sem tanítottam még itt.
- Öhm... szerintem biztosan lesz majd megbeszélés... de nem tudom, hogy mikor vagy milyen és miért. Igazából én is most kezdek majd - kicsit lassabban beszéltem, mint általában, semmi hadarás, ennek az volt az oka, hogy bármilyen hirtelenebb mimikára az ajkam képes volt úgy dönteni YOLO és felszakadva vér szivárgott belőle. Ehhez pedig most semmi kedvem nem volt.
- Arra talán, esetleg mééééég alkalmas lehetek - bólintottam pár aprót, bár nem mondhatnám, hogy én vagyok a lelkesedés mintaképe.

Kata


Ez van, vannak helyzetek, mikor az ember egyszerűen nem számít semmiféle közeledésre és aztán meglepődik, ha mégis megtörténik. Mint velem, meg ezzel a bizonyos tancinénivel. Elég alaposan meglepődött, mintha annyira szokatlanok lennének a külföldiek errefelé. Pedig aztán tapasztalatból mondom, hogy a Bagolykőben folyamatosan növekedik az idegennyelvűek száma az évek során. Hiába mondja nekem bárki, hogy ez egy magyar iskola, ötven százaléknál többre nem tenném a magyar diákok számát.
- Nocsak... igen, alighanem. Köszönöm. Kiskorom óta tanulom, itt tanultam, szóval azt hiszem, van benne némi gyakorlatom - vontam meg a vállamat, de azért volt benne némi odafigyelés, mint az esetek nagy többségében, mikor azt a rohadt akcentust rugdaltam vissza a sarokba. - Sok időt töltök itt, a kapcsolataim folytán sokat használom a magyart.
Tipikusan az a nő volt, aki látszólag megállja a helyét a világban és már a kézfogásból nyilvánvaló volt, hogy ő inkább szellemi fölényt szeret jelezni, mint fizikait. Volt már pár hozzá hasonló barátnőm annak idején, szóval talán a tapasztalat szülte ezt a pillanatnyi analízist. Lewy, jobb lenne, ha észrevennéd magad és inkább a pillanattal foglalkoznál, fiam!
- Ami azt illeti, nem mondanám, hogy nagyon tapasztalt vagyok ezen a téren. Magánórákat és előadásokat szoktam tartani, de az teljesen más, mint mikor az ember bevág egy rakás diákot a terembe. Minden esetre nekem fontos, hogy ne csupán a száraz anyagot adjam le, hanem érdekessé próbáljam tenni, kissé interaktívvá, ha lehet. Persze, nem a kölcsönös tisztelet árán. Az másik alap dolog. Illően kezelem a diákot, míg ez fordítva is igaz - ebből a szempontból nem tartottam magam jó tanárnak, mert igen, amint úgy vettem észre, hogy meg vagyok kérdőjelezve, vagy a személy úgy tesz, mintha a saját szakterületem, az életem terén jobban tudja a dolgaim, mint én, általában tettem róla, hogy többé ne legyen kedve okoskodni.
Igazából nem magával a nővel volt a problémám, hanem magával a ténnyel, hogy léteznem kell az utóbbi pár napban. Nagyon nehezen tudtam együttműködni magammal.
- Nem, nem gond, ha gondolja nagyjából körbevezetem, közben... beszélhetünk, csak kissé elszoktam már... a társaságtól - talán nem ártana, ha egy kicsit előszedném Lewy-a-sztár sármos énjét. Nem azért, hogy felszedjem, csak hogy ne rúgjam össze a port a kollégákkal rögtön az első nap, nem hiányzik több vita. - Szóval, ha nem bánja, hogy kissé... még vissza kell rázódjak ebbe az egészbe, lehet róla szó.

Kata

Egyszerűen képtelen voltam elengedni a gondolatmenetet, hogy fáj az arcom. Ott lüktetett normáltalan módon a tudatom apró peremén és mikor már éppen zuhanásba kezdett volna azok közé, amik nem érdekelnek már, ismét visszaevezett. Végigfuttattam kissé a nyelvem a sebzett felületen, mielőtt a nőre nézve válaszoltam volna.
- Repüléstant. Kviddicses vagyok, ha a foglalkozásomat tekintjük - vontam finoman kicsit a vállamon. Általában két véglet volt, azok, akik megpróbálták a hajamat megtépni, hogy legyen egy sajátjuk otthon, illetve azok, akiknek fogalmuk sem volt róla, ki vagyok. Néha az utóbbiakkal sokkal könnyebben jöttem ki.
Ő nem tudta elképzelni, hogyan lehet nem illően kezelni egy diákot, ez csak azért lehetett, mert engem sem diákként, sem tanárként nem látott még. Anno nem kezeltek úgy, ahogy illett volna, azért, mert néha pofáztam és meg is érdemeltem. Most én nem kezeltem úgy őket, mert ott volt mondjuk Maja, akit csak nagy küzdelmek árán tudtam Czettner kisasszonynak hívni, vagy mondjuk az a foggyos rellonos gyerek... bah. Ő csak az agyamra ment.
- Remélem, nem is fogja a közeljövőben megtudni, az azt jelentené, hogy teljesen kiábrándult - közöltem nagy tudálékosan. Igazából csak a tapasztalat beszélt belőlem. Én próbáltam hinni benne, hogy nem lesz gond, meg ugyan, a szöszik nem azért veszik fel az órám, mert szép kék szemem és jó seggem van. Hát...?
Végül a kezeim zsebrevágva intettem a fejemmel, hogy hát ebbe az irányba tessen már követni, hölgyem.
- Ez a hely igazából az egyik legjobb, ha az ember festmény... - És kezdődött is a mesedélután.

Von kisasszony

Vannak azok a kínos esték, mikor az ember csak szeretne hazamenni, de egyszerűen nem jön neki össze a dolog. Óravázlatokat írtam, dolgozatokat javítottam, ha már egyszer Maja úgyis éppen anyukával lógott. Mert ugye néha ilyen napokat is kellett beilleszteni a képbe, mikor vele van. A lényeg az, hogy sikerült elaludnom, aztán hogyan, hogy nem a dolgaim összeszedve indultam az utamra, hogy hm, akkor most ideje lenne hazamenni.
Az utam a vigadófreskó folyosóján át vezetett, mert ha már egyszer úgyis itt voltam, egy portya azért belefért, ez a hely pedig szinte mindig vidám. Arról nem is beszélve, mennyire térhatásuk volt az illatok miatt, csak egy grimaszra futotta a folyosóra érve.
Már majdnem a végén jártam, mikor megtorpantam kissé figyelni, ahogyan két magyar főnemesi boszorkány koccint, még egy halk "na zdrowie" is elhangzott a részemről, mikor egy pillanatra mindenki megtorpant a keretében és a folyosó másik fele felé sandítottak. Aztán mintha mi sem történt volna, mindenki tovább mulatott.
Én viszont elindultam az ellenkező irányba, a lehető leghalkabban, hogy megnézzem, ki is császkál erre.
- Segíthetek valamiben, kisasszony? - érdeklődtem meg a lánykát, aki láthatóan nem prefektus volt.

Von kisasszony


A folyosó egy pillanat alatt elcsendesedett, minden szempár kelet felé fordult, aztán, mintha mi sem történt volna, kitört a boogie és újra csápolni kezdtek, azaz, hogy inni kezdtek lelkesen és tovább folytatták a pletykálást. Én az ismét kitört káoszt használtam fel arra, hogy a lehető legcsendesebben az újonnan érkezett látogató felé induljak. A szemöldökömet kérdőn felvonva álltam meg, a karomat összefonva a mellkasomon. Ő is legalább olyan kíváncsi pillantással méregetett engem, mint ahogyan én őt.
- Nem, valóban nem - közöltem rezzenéstelen arccal, kissé megingatva a fejemet. Nem voltam manó és ha lettem volna, akkor valószínűleg nem lenne hozzá önállóságom, hogy megszólítsam.
A lány láthatóan meg sem rezzent, ez vagy azt jelenti, hogy gyakorlott rellonos és szeme sem rebben, ha tilosban kapják, vagy nem tudja, hogy bajban van. A mosolyból ítélhetően sokkal inkább az utóbbi.
- Én szívesen megmondanám, de azt is mellékelnem kell mellé, hogy most épp a hálókörletében kéne tartózkodjon, Ms... hogy is hívják?- érdeklődtem arra az esetre, ha a lányra büntetőmunkát kellene kiszabnom. Igazából jobban örültem volna neki, ha nem kell most piszkálnom semmi miatt. Szóval apró sóhajjal pillantottam egy csalafinta arcú banya portréjára, majd vissza a lányra.
- Ön új itt?

Von kisasszony

Széles mosolyt villantott és megpróbált elbűvölő lenni, de ezzel csak nőtt a gyanakvásom, hogy bizony, ha tudta volna a szabályzatot, akkor is ugyanígy kint értem volna a folyosón. Nem viszonoztam a gesztust, tartottam ahhoz magamat, hogy a diákok közelében nem kell az érzelmeinket villogtatni.
- Ez a Vonból jön? - kérdeztem felvont szemöldökkel, mert e becézgetés megint egy olyan szintű személyeskedés, amit nem engedhetek meg magamnak tanárként. Nem is akarok, hogy őszinte legyek, nem azért lettem tanár, hogy a diákokkal jó viszonyt alakítsak ki, hanem hogy tanítsam őket.
- Látszik, igen - biccentettem egyet, mert ugye a tapasztalt diákok pontosan tudják, hogy velem összefutni szabályszegés esetén vagy nagyon jó ómen, mert éppen nem érdekel az egész, vagy nagyon rosszul, mert olyan napom van, hogy figyelek. Ez esetben nem voltam a legjobb passzomban.
Azzal érvelt, hogy neki nem volt ideje elolvasni a szabályzatot, mire felvontam a szemöldökömet, de aztán csak megráztam a fejemet.
- Nem rám tartozik, mi lehetett olyan fontos, hogy amiatt ne legyen ideje elolvasni a szabályzatot. De akkor adok önnek még egy kis feladatot. Szeretném, ha készítene a házirendből legalább nyolc másolatot, kézzel írva, pergamenre, mához egy hétre az utolsó óra után lesz vége a megszabott határidőnek. És remélem, hogy tudja, ez most nem kérés volt - firkantottam fel egy darab papírra neki a nevem, az időpontot, a feladatot és a helyszínt, magamnak pedig szintén. - Mi a teljes neve?

Von kisasszony

Azt hiszem, hogy lassan, de biztosan sikerült neki realizálnia, hogy hoppá, nem a jó ajtón kopogtat, ha hízelgéssel szeretne jobban teljesíteni. Ha másra nem is, erre biztosan ránevelt a kviddics: ha akarok valamit, teszek érte és nem csak a számat járatom.
Hallottam, ahogyan feltehetően franciául káromkodik valamit - bár nekem az egész nyelv szitkozódásnak hangzik-, én pedig cserébe elmotyogtam egy csendes moj Bożet. A persze kezdetű mondatocskára apró biccentéssel válaszoltam, jelezve, hogy hallottam, megjegyeztem a dolgot, tehát el is várom, hogy megcsinálja.
- Lewy Bojarski, reptan tanár. Csak hogy tisztában legyünk az erőviszonyokkal - köszörültem meg kissé a torkomat, miközben felírtam a lány nevét a cetlimre, közvetlenül a kitalált bünti fölé és zsebre vágtam, mielőtt sikeresen elveszíteném. Nem lenne szerencsés, néha azt sem tudom, hogy hol áll a fejem az időbeosztásom végett.
- Szenzációs, Miss Von. Itt van a kis emlékeztető fecnije, ha kérhetem, egy hét múlva legkésőbb adja le a háziját. Egyéb kérdés-óhaj-sóhaj? - kérdeztem az órámra pillantva, mert azért nem akartam arra hazamenni, hogy Maja és Volt is az ágy közepén kiterülve húzzák a lóbőrt. Pedig erre elég nagy esély volt jelen pillanatban. Szóval várakozva néztem a lányra. Én ettől még nem haragszom, vagy ítélem el különösebben, csak szeretném megelőzni, hogy erre rászokjon.

Von kisasszony

Ha eddig laza is volt, mikor kijelentettem, hogy repüléstant tanítok, mintha lefagyott volna. Jó, általában meglepi őket eleve, hogy itt dolgozok, az meg még inkább, hogy tanárként. Pedig nincsen benne semmi ördöngősség. A reptant már általában el szokták engedni, az már kézenfekvő, ha akár csak egyszer is néztek európa-, vagy világbajnokságot az elmúlt hat évben.
Látszott rajta, hogy nem igen akaródzik neki kimondani a dolgot, de szeretne valamit. Valahol érthető volt, hogy inkább hallgatna, hiszen új diák és épp az előbb adtam ki neki az első büntetőjét, én sem rajonganék magamért. Ez nem jelenti azt, hogy emiatt elfogult voltam vele, látszott, hogy valami még böki a csőrét, hát összefontam a karjaim a mellkasomon rezzenéstelen arccal és vártam.
- Hm. Nem, nem hiszem, hogy el tudnám magyarázni. De talán annyi időm még van, hogy félútig elkísérjelek. A Rellon klubhelyisége az északi szárnyban, az alagsorban van. Bár gondolom már jártál ott - pillantottam várakozva a lányra, majd intettem neki, hogy kövessen, s elindultam a megfelelő irányba. Úgysem terveztem itt tölteni az éjszakát, az meg még belefért, hogy elkísérjem addig, ahonnan már meg tudom mondani, merre kell mennie.
Nem sokat beszéltem út közben, néha egy-két dologra rákérdeztem, mint hogy tud-e már repülni vagy hogy honnét jött, de nem estem túlzásokba.
Végül megtorpanva nyújtottam ki a karom az adott irányba.
- Itt, ezen a folyosón végigmész, majd balra, le a lépcsőn és ha minden igaz, onnan már látnod kell a klubhelyiség bejáratát.