Szerda délelőtt | A karácsonyi csengő hatása alatt

Mint egy vadállat szimatolok a levegőbe és szaladok egyik ablakból a másikhoz a folyosón. Kinézek rajta, akár egy macska, aki idegesen lesi az ottani galambokat, aztán szaladok a másikhoz és keresem azt, ami az enyém. Vagyis inkább aki az enyém. Nem tudom mi ütött belém, vagy mi üthetett. Azt se tudom hogy hívják. Igazából azt se, hogy hogy néz ki, de ő kell. A szívem hevesen ver, még az órákat is kihagytam és a kihalt folyosók bizonyítják, hogy a tanodás diákok bizony ott csücsülnek a termekben szívhatják a krétaport. Egyszer hahotázhatnék, egyszer sírhatnékom van. Vele akarok lenni, érezni a porcikámban, hogy velem van. A mellkasom fáj, a gyomromban pillangók repdesnek a boldogságtól. Vágyom rá, mármár annyira, hogy a szemembe szöknek a könnyek, aztán sóhajtozva az ablakon bámulok kifelé. Ha itt körözök a folyosón, biztosan meglátom. Előbb-utóbb muszáj lesz, különben belehalok a bánatba. Egész testemben remegek, mintha elvonási tüneteim lennének. Ha ez a szerelem, olyan csodás és fájdalmas érzés...

Szerda délelőtt | A karácsonyi csengő hatása alatt

Hol van? Hoooool???!!! Belehalok, ha nem láthatom az én szerelmemet! Ez az! Előkapom a mobilomat, hátha a Tinderen megtalálom. Hátha félvér, vagy mugliszületésű és neki is van mobilja és jobbra is tudom húzni. A felrúnázott fon ugyan működik, de a mobilnet csak lent működik a faluban egy bizonyos ponton néha, úgyhogy esélytelen ez a dolog. Bosszúból hozzávágom a falhoz a telefont, aztán rájövök, hogy akár fel is hívhatott volna... lerogyok a betört képernyő és kiesett akkumulátor mellé és elkezdek zokogni, aztán letörlöm arcomról az összes nedvet, összeszedem a maradványokat és a falnak nyomom a hátam. Nagyokat sóhajtozok, amolyan szerelmetesen, aztán zombi módra nekiállok róni a folyosó további részét. A szívem majd' beleszakad abba, hogy nem láthatja ezt a csodálat ifjút. Pedig ha megtalálnám... ha megtalálnám, egyből tudnám, hogy ő az. És még az is lehet, hogy rávetném magam. Újra könnyezek, aztán felkacagok. Ekkor jön nekem egy nagyon rikítóan szőke, vagy mármár fehér hajú csajszi, aki az üres folyosón valahogy képes volt nem kikerülni. Csak futópillantást vetek rá, ennyiből normál esetben... mármint ha még prefektus lennék, biztos számonkérném, hogy miért nincsen órán, vagy miért nincsen egyenruhában, de jelen pillanatban csak egyetlen dolog foglalkoztat. Megragadom a lányt a vállainál és kétségbeesetten kezdem el rángatni.
- Hol vaaaaaan??! Mondd meeeeeeg!

Popómat rázom, fejemet ingatom, így róvom a folyosókat. A mai kísérlet olyan hülyén sült el, hogy újra valami zenét hallok a fülemben és ha már ezzel kell együtt élnem, akkor miért ne tehetném, hogy élvezem? Csak annyi a baj, hogy ugyanaz a szám megy újra és újra... mégpedig a hátsójából szivárványt lövelő vidám kis macsek dala. Hogy miért ez, a fene se tudja, hiszen mégcsak nem is valami mágikusan csucsidocsás fantasztikum, amit a varázsfiatalok is szívesen hallgatnak magányukban a hálókörletben, könnyesen az exüktől kapott maciba borulva. Sosem értettem ezt a hozzáállást, merthát az élet megy tovább, miért kell bőgni valaki miatt, aki csak úgy döntött, hogy többet nem az ő könyökét csókolgatja? Odaállok egy részegen dülöngélő portréalakhoz, aki épp a kipirosodott orrán fújja ki a mézes sörbuborékokat. Furcsán úgy tűnik, mintha a fülemben szóló muzsika ritmusára tenné mindezt, majd rám hunyorog, hukkantva csuklik egyet és kidől az asztal alá. Szegény bácsi, nem is értem, hogy képes ennyire berúgni, hiszen az csak némi festék! Bár sose jártam be a művészekhez, lehet, hogy alkohol is van a pigmentek között? Sarkon fordulok, letolok egy Michael Jacksonos holdhátrafelé járást, majd pördülök egyet egy "NYAN NYAN" nyikkantással és tovább indulok a kastély bármely más része felé.