Rettenetesen unja magát. Valami borzalmasan. A klubhelyiségben már un ücsörögni, a konyhát jól ismeri, pedig csak három hete van itt, a könyvtárba még csak egyszer merészkedett be, de most oda sincs kedve menni. Sehova sincs kedve menni. Kedve sincsen. Úgy egyáltalán, menjen mindenki valahova jó messze.

Első három hete a mottója szerint telt, ami a jól ismert "Ne szólj szám, nem fáj fejem"-elve. Azaz nem szólt senkihez - szükséges esetekben se nagyon -, nagyjából nem ismer senkit, és eddig ezzel nem is volt baj, mert minden új volt. A kastélyt, a környékét, a falut persze ennyi idő alatt nem ismerhette meg kellőképpen, de a hideg beálltával csavargási kedve erősen megcsappant. Ő a meleget szereti. Szóval a mai napra nem maradt más, minthogy rosszkedvűen őgyelegjen összevissza.

Rosszkedvűen, mert ilyen is kell. Meg úgy egyáltalán. Nincs kivel beszélgetnie; rátört a honvágy; szembekerült a kamaszkor elején kifejlődő filozófusi hajlamaival. Azaz: mi az élet? Minek az élet? Áh, menjen mindenki a fenébe.

Így lyukadt ki ezen a folyosón, ahol biztos járt már, de sose figyelte meg. A festményből áradó hangoskodás először zavarja - ebben a hangulatban minden idegesíti, meg amúgy is, kamasz, tudjuk, hogy milyenek -, de mindenki annyira jól érzi magát, hogy muszáj megállnia a kép előtt. Evés-ivás van, mulatás. Elnézegeti a képet, szép aprólékosan, visszainteget és visszamosolyog minden nagyvonalú képalaknak, aztán keres valami ablakmélyedést, ahonnan kilátása nyílik a külvilágra és a festményre is, és van. Egy dolgot tud nagyon, és az a puszta létezés.

Nincs jó idő, fúj a szél, jönnek a felhők, minden ideális tehát ahhoz, hogy gyakoroljon. Na, nem a tanulmányait, kikéri magnak a gyanúsítást - nem, a legújabb szórakozását, a pletykacsinálást. Az utóbbi időben rendszeresen kiül a folyosóra vagy nagy forgalmú kandallós helyiségekben tölti az idejét, úgy tesz, mintha olvasna, és figyeli az embereket. És kombinál. És élvezi.

A mai nap a vigadófreskók helyét választotta, mert ha esetleg ember nem járna erre, legalább a festményeken gyakorolhasson. Az a két dáma nagyon sutyorog ott a báli festményen a sarokban. Az egyik közbe-közbe megnézegeti az egyik táncost a kép középpontjában. Hát adva van a lehetőség, hogy ugye szemet vetett rá, és most bátorságot gyűjt arra, hogy felhívja magára a figyelmet, de az olyan unalmas. Nem, a navinés olyanokat kombinál inkább össze, hogy a táncos dalia a dámának a titkos férje, akivel sutyiban megesküdött, a barátnője pedig a férjurának a szeretője szeretne lenni. A dáma tehát olyan pletykákat suttog a szép barátnő fülébe, hogy a kis daliánk nem feltétlenül a nők társaságát részesíti előnyben. Van ennek értelme? Nincs. Alapja? Még annyi se. Mint a mester, a bibircsókos banya elmeszüleményeinek sem szokott értelme lenni, a navinés tehát jó úton halad a megkeseredett, de kreatív vénasszonylét felé. Fantázia kell ehhez, az meg van a navinésnek egy pici.