Milan

Fogalmam sem volt, hogy hogy kezdjek neki a keresésnek. Egyszer csak az ölembe pottyan egy kis dobozka, a következőben pedig azt se tudom, hol van, aki a kezembe nyomta. Mivel nem igen volt rajta semmi mütyűr, ami megtartsa, így azóta anyáékkal csináltattam rá egy kis kallantyút, amivel használhatom csatnak, medálnak, vagy akár a karkötőm díszeként is. Jelenleg a második variációt részesítem előnyben, de láthatatlanul, hiszen a magas nyakú garbó pulcsim bőven eltakarja.
Most a könyvesboltban várok, ami a faluban van, mert egy pár nappal ezelőtt sikerült elérnem őt. Annyit tudok róla, hogy rellonos, meg hogy Felagund prof-fal közös a vezetékneve, bár azt nem tudom, hogy rokonok-e. Nagyon sok embert megkerestem, és mindezt csak azért, hogy magyarázatot kapjak erre, mert senki nem ad idegennek semmit indok, ok nélkül, főként nem jót...
Mindegy is, mert lassan egy óra van, a megbeszélt idő, így én is kezdek felhagyni a könyvek nézegetésével, és inkább csak álcázásként folytatom azt a műveletet, amit olvasásnak, érdeklődésnek hívnak, hogy időben észrevegyem azt a fiút, akinek a keresztneve még mindig rejtély számomra.

Milan

Éppen helyezek vissza egy könyvet, aminek a címe valami mugli találmány, nem is tudom, hogy mi az, rögtön el is felejtem, mikor hangosan kinyílik az ajtó. Csak felnézek, és máris kicsit megkönnyebbülök, hogy nem lettem átvágva, a következő pillanatban viszont úgy viselkedek, mint amikor a nyúl behúzza fülét- farkát. Őt vártam, de már fogalmam sincs, miért kerestem, és ezt nem tudom másképp kifejezni. A hangom cérnavékony, és ijedt, de nem általános nekem az ilyen stílus, senkitől sem.
- Nem tudom. Elfelejtettem.
Vallom be őszintén, de azt már nem, hogy ő ennek az oka. Elég, ha én tudom...
A kezemet magam elé veszem, és nekiállom tördelni, mert e közben mindig eszembe jut valami okosság. Kivéve, ha az mégis nagy baromság lesz.
- Levente hátrament.
Mondom még mindig cincogva, miközben odanézek a pulthoz, mert ő már nincs ott. Valószínűleg a raktárban van, hogyha van ennek a helynek olyanja. De mindegy is.
- Viszont ha valamit keresel, akkor lehet, tudok segíteni, mert most néztem át a címeket, miközben vártalak.
A kígyó megharapja a saját farkát. Hát így érzem most magam, mert bár el akartam terelni arról a figyelmemet, hogy fogalmam sincs, miért hívtam, végül nem sikerül. Csak ne szidjon meg nagyon. Én pici vagyok, ő meg nagy, és most már kezdek tőle tartani, hogy valami tárgy formájában kerülök ki innen. Ezért is nem merek többet mondani, csak hallgatok, és megpróbálok nem elrontani többet.

Milan

- Aha. El.
Bólintok neki, még mindig ugyanazzal a hangszínnel. Magasan, és cincogva. Csak állok kukán, mígnem picit megnyugszom. Veszek is egy nagy levegőt, majd nekiállok megint gondolkodni. Amikor felém lép, én nem mozdulok semerre, de ez csak azért van így, mert a lábaim még nem engedelmeskednének.
Megpróbál segíteni, hogy miért is akartam vele összefutni. Egy picit én is visszagondolok, és már be is ugrik.
- De mégis emlékszem.
Fejtem ki egy mondattal, most már viszonylag felszabadultan, és én is egy lépéssel közelebb lépek felé.
Az ajkam beharapom egy picit, nem tudom, hogy álljak neki, és inkább egyelőre a könyvekről fogunk társalogni. Nézzük csak. Bűbájtan, meg SVK. Hümmögök egy sort, derekamra teszem a kezem, és elindulok egy sor felé.
- Gyere!
Intek a fejemmel is, és két sorral arrébbig terelem magunkat. Megnézek pár címet, meg az ujjammal is keresgélek, csak mert úgy precízebb, és jobb, majd lekapok egy kötetet.
- Áhá! Ezt kerestem. Én mondjuk csak elsős vagyok, de imádom a bűbájtant. Utóbbiért nem igen vagyok oda, így abban nem segíthetek, de ezzel talán.
Odanyújtom felé a könyvet, egy széles mosoly kíséretében, és máris nekiállok róla csevegni.
- Bár nem mondtad, hogy mi is érdekli benne, de ez ínyenc falat. Két részből áll. Első felében van néhány összehasonlítás, és részletesebb leírás, amivel jobban meg lehet érteni a tudományt, és a pálcát is. Én nagyon szeretem, otthon nekem is megvan. A második felében pedig van néhány különleges bűbáj is.
Nem hagyom abba a sok- sok beszédet, de hát ilyen vagyok. Főleg azért, mert már tényleg felszabadultam. Remélem, hogy így legalább meghálálhatom...
- Óóó, jut eszembe, talán így valamelyest megköszönhetem a khm..
Lehajtom a fejem, mert közben tiszta piros lesz, és nem is tudok mit mondani, vagy mit nem mondani. Remélem, nem nekem kell folytatni a beszélgetést, vagy csak valamit, mert akkor nem fogunk semerre sem haladni. Hát igen. Beszéd, és szégyenlősség. Nem a legjobb kombináció.

Milan

Ha könyvekről van szó, akkor mindig jól jövök. Főként, ha bármiféle bűbájtanos dologról van szó, avagy átváltoztatástanról. Mindkettőt szeretem, és mindkettőbe beleásom magam, aminek most itt van az eredménye. Tudok segíteni. Mikor odaadom a fiúnak a könyvet, ő meg megköszöni, meg ilyenek, csak lehajtom a pirosló orcámat...
- Igazán nincs mit. Remélem, ő is értékelni fogja.
Teljesen 100%-ban őszinte a mondatom, azt nem szeretném kommentálni sem, hogy átérzem, milyen pálca nélkül boldogulni. Nem könnyű, és ezt kénytelen vagyok magam is belátni. De ezt sem vagyok hajlandó elárulni.
Helyette inkább lassan kezdek rátérni a "lényegre", hiszen mégiscsak egy zölddel van dolgom, akik általában nem a türelmükről híresek. Ennek viszont meg is van az eredménye, ami után kénytelen vagyok bevallani, hogy...
- Nem is vagy akkora sárkány, mint amilyennek tűnsz.
És ez vehető szó szerint is, meg átvitt értelemben is, döntse el, mit akar belőle kiszűrni.
Megint fel merek nézni, annak ellenére, hogy az arcom még mindig pirosacska, a fentiek tükrében talán még érthető is, aztán elkezdek ám gondolkodni is, mert én olyan vagyok, és végre befejezem a nem régen elkezdett mondatomat is, most már plusz pír nélkül, bátrabban.
- Szóval köszönöm szépen...
Ekkor valami szöget üt a fejemben...
- Hogy is hívnak?
Nekiállok vakarni a fejem, és keresztbe tenni a kezem, hozzá meg az "elfelejtettem" arcomat mutatom, elég vicces látvány lehet, de egyszerűen fogalmam sincs, hogy hogy tudnék bármit is megköszöni, vagy kérdezni tőle, ha még a nevét sem tudom. Na mindegy. Addig viszont, míg nem tudom, hogy is hívják, felesleges lenne bármit is tennem, köszönhetően a nevelésemnek, meg anyának, aki megtanította a helyes viselkedést.

Milan

"Igazán nem tesz semmit a dolog."
Mondanám, de helyette beszél a megint kipiruló pofikám, és a kézlegyintésem, szóval inkább csendben maradok. Kis idő múlva pedig már elő is jön belőlem, hogy mit is akartam mondani, ami jó, hiszen annál kevesebb időre "erőszakolom" magamra szegény fiút. Bár ahogy halad az óra nagymutatója, kezdem úgy érezni, hogy nem is kell annyira, hiszen magától feloldódik kicsit.
Én is ezt teszem, bár a következő pillanatban picit meg is bánom. Én nem úgy gondoltam, hogy annak szánom, hogy nem is akkora sárkány. De itt valami nem stimmel.
- Én nem tudom, ki az apád.
Rázom meg picit a fejem, és csukom be megint a szám, mert kezd egyre érdekesebb lenni a dolog. Még egy ember, akit valószínűleg másnak hiszek, mint aki. Nem először fordulna elő...
Bár, ha jobban belegondolok, akkor lehet, hogy mégiscsak van rokoni szál közte, meg... Na mindegy, most nem ez a lényeg. Megköszönni jöttem azt, amit, szóval kijönnek ám belőlem azok a szavak is. Nehezen, de kibírom mindenféle jelenet nélkül, már ami a saját kellemetlen helyzetemről szól, és utat engedek neki is. Bár sejtem, hogy mit fog mondani, azért adok egy esélyt, mielőtt letorkollom, bár utólag be kell látnom, hogy igazam volt, amire megint csak mosolyogni tudok. A válaszkérdésem pedig kész is van.
- És honnan tudod, hogy nálam jó kezekben van?
Elvégre nem is ismer, és én sem őt. Ennek ellenére még mindig vidámabban megköszönöm a kis ékszert, vagyis megköszönném, ha nem lenne egy csöppnyi akadálya. A fejem tényleg viccesen nézhet ki, bár én nem annak szántam. Ezt is csak abból szűröm le, ahogy ő viselkedik.
Aztán szöget üt a fejemben valami. Vagyis több minden is.
- Nem is vagy egyáltalán sárkány. Még akkor sem, ha a szigorú bácsi az apud. Amúgy meg...., te figyi!
Jut eszembe valami, bár kicsit későn, de azért mégis. Pluszban így még a családi háttérről sem kell dumcsizni, ami inkább nekem kényelmetlen. Neki kétlem.
- Honnan tudod az én nevem? Még nem is mondtam.
Tényleg nem értem a dolgot, de hát biztos valakitől meghallotta, vagy valami. Na de akkor most mégis sárkány, csak én nem látom? Fura egy emberke, de egyben vicces is. Bár megszeppenek a következő meghíváson, azért torokköszörülés után sikerül kinyökögnöm pár szót.
- Lehet, de nem büntetésként akartad adni, ugye? Mert én nem ismerlek, csak most tudtam meg a neved. Amikor a bálról elrohantál, csak a kezembe nyomtad a dobozkát, bemutatkozás nélkül. Nekem pedig csak annyit sikerült kinyomozni, hogy... hát...
Nem is tudom, folytassam-e, avagy sem. Azért bántó nem akarok lenni.
- ... szóval csak a vezetékneved tudtam meg, a keresztnevedről nem tudtam. De a cukrászdába mehetünk. Imádom a sütiket, legyen sós, vagy cukros, vagy kicsi, vagy nagy. Csak habos ne legyen. Azt nem szeretem.
Nevetem el magam egy picit, mert ekkora fura alak is csak én lehetek. Hangulathullámzás, meg ilyesmi...
- Mit szólnál, ha a következő hétvégén ugranánk le? Utána segítenem kell már Holden bácsinak is, mert megígértem, és hamarosan vizsgák vannak. Arra is kéne tanulni majd.
Tökéletesen vágom a fát. Magam alatt legalábbis, így hozzám méltó módon a kezemmel a homlokomra csapok, ott hagyom a tenyerem, így csóválom picit a buksim, és magamban szidom magamat, hogy már megint hogy lehetek ilyen hangulatromboló. A tanulás csak nekem szórakozás, másnak nem biztos.
Szépen lassan emelem el a kezem, és megpróbálok még valamit menteni.
- Mivel ekkora egoista vagyok, azt hiszem, hogy a nap kiválasztását rád bízom, és őszintén mondom, hogy bármikor lehet, szóval az ezelőtti mondatom felejtsd is el.
Gyenge mentés tőlem, de hát én még pici vagyok a nagyon sok komolysághoz, és az ilyenekhez. Ez még új, hogy vannak ismerőseim, meg barátkozom, és hasonlók, de majd talán lassan belejövök...