DOMINIK

Minidig ugyanolyan. Teljesen mindegy, hányszor ébred még meg a Nap. Teljesen mindegy, hányszor kúsznak be az első sugarai, hogy arcomat gyöngéden simítva szólítsanak életre.  Ha szemhéjaim remegve engedelmeskednek is az álságos, édes szavaknak, lelkem a díszes anyagba csomagolt tollak között marad, valahol félúton álom és valóság között, ahol semmi sem gyötör, semmi sem mardos, semmi sem próbál meg negédes szavakkal boldogságra ösztökélni. És persze ugyanúgy igyekszik minden ölelő cseppje reggeli fürdőmnek lemosni a szürkeséget, ami már bőrömbe maródott, mint elfújni a hideg, fagyos szellő a keserű emlékek még keserűbb utóízét, de persze csak az arcom festi vörösre a pettyek rengetege alatt, ami amúgy is borítja azt.
Aztán minden nap eltelik valahogyan. Teljesen mindegy, hogy miképpen; mélyre merülve a saját gondolataimba, amikben még az a szerelmes csitri vagyok, aki mindig vágytam lenni, esetleg azokban, amikben már régen nem vagyok az. Mások gondolataimban a szerelemről, gyűlöletről, boldogságról és mély bánatról, amik erősek, érzésekről, érzésekről, amik megfoghatatlansága magaslatokba emel, s talán egy pillanatra elfeledteti velem, hogy mennyire alant érzem magam mindennek, ahelyett, hogy minden egy-egy erős szívdobbanás váltana ki belőlem, ami egy-egy újabb lökése az életnek, ami valahol ott kering ereimben, ami a mellkasomra nehezedett ólomsúlyokat emelgeti fel s le, napjában megannyiszor, hogy számolni sem tudom - persze szándékomban sem áll.
Szándékomban nem áll tenni semmit, szándékomban áll tenni mindent ma is, mint tegnap, s mint ahogyan holnapra, s az összes elkövetkezendő napra tervezem. Szándékomban áll oly' módon elmerülni egy könyv borítója alá ma is, ahogyan tegnap tettem, s ahogyan holnapra tervezem, ahogyan mindig is lesz majd, ha megadatik rá a lehetőségem.
 De kár is ennyire előre gondolkozni; hiszen ezt sem terveztem, csak az ölembe szakadt, amolyan égi adományként, hogy foglaljam el magam, hogy felejtsek, hogy emlékezzek, hogy az, amit ki akarok taszítani, az csak gyengéd emlékként fonjon körbe, s most itt vagyok. Itt vagyok a régi könyvek dohos illatával átitatott falak karjai közé szorulva, ahonnan menekvésem nincs, de nem is akarom, hogy legyen. Itt vagyok, ahol minden csilingelő hangot egy kuncogás követ hamarosan, esetleg egy szerelmes sóhaj, netalán egy tudatlan szisszenés;  a reakció nem marad el sosem. És én már rohanok is, hogy megnézzem, mi történik a szeretett gyermekeimmel, akik a polcokat súlyozzák; vigyázok minden betűre, ami itt kering mindenhol, s ez most sincsen másként. Már-már felvillanyozva emelkedem fel a párnák kényelméből, s hagyom el a biztonságos hátsó részét a boltomnak. Ujjaim közt egy bögre teát szorongatva szedem lábaimat,de bárcsak ne siettem volna annyira!
Sötét pillák keretezik a mélybarna szemet, ajkainak íve egy szemernyit sem változott. Arcának éle ugyanaz, mint akkor volt, amikor utoljára elsétált tőlem, és mégis minden vonása ismeretlen napokról, ismeretlen tettekről és gondolatokról mesél egy másodperc alatt. Talán még annyi sincs, de lehet, hogy percek is eltelnek, ahogy csak állok és nézem bambán, mintha megint tizenhét lennék, mintha megint sikítozó hangon akarnék kiabálni, s kérlelni, hogy ne menjen el.

Érzem, ahogy a felforrósodott porcelán égeti bőrömet,s alatta cikázik végig egész testemen. Látom, ahogyan szemeit lehunyva mélyet sóhajt. Látom, ahogyan a háta mögött egy apró darabja a vakolatnak a földre hullik. Látom, ahogyan a szél süvít az utcán körülöttünk; akkor is ősz volt. Hideg, szeles ősz. Érzem, hogy körmeim szinte kettéhasítják a fehérre színezett mázat a poharamon, s látom, ahogy ujjai a zakója zsebébe csúznak akkor, valamikor négy évvel ezelőtt, aminek a napja olyan mélyen beleégett elmémbe, és mégis annyira homályos, annyira mélyre el van temetve, hogy azt sem tudnám megmondani; emlékszem-e ténylegesen, vagy csak a gondolataim cikázó játéka minden kép, minden illat és minden érzés, ami körülvesz a pillanatban.
Érzem a talpamban és a térdeimben, érzem a gyomromban, érzem a mellkasom alatt lüktetni, érzem ajkaim közé préselődni, érzem, ahogy ráül szempilláimra, ránehezedik, hogy addig húzza, addig nyúzza, míg a világ sötétségbe nem takarózik, a lámpák sárgás fénye pedig már csak emlékként tetszik vissza, mintha sosem lett volna ott, mintha sosem adott volna világosságot, hogy aztán lebegjen körbe, mintha ott sem lenne. Csak a hiánya tűnik fel, mindig csak az az  undorító, az a kegyetlen, visszataszító, hányingert keltő hiány az, ami látszik, ami azt feltűnővé válik, és elront mindent. Elrontja a legédesebb szavakat, elrontja a legszebb nyári napot, szürkévé teszi a legpompásabb színeket, s értelmetlenné a legtökéletesebb dallamokat, amiket az ember füle bármikor hallhat.
Hiány jelenlétével válik teljessé, hiánya megragadja minden szervem, s addig csavarja, addig feszegeti, tépi, mígnem az összes meg nem érti, fel nem fogja, s el nem fogadja, hogy itt áll velem szemben. És a szorítás rögtön enyhül. Érzem, hogy ujjaimba újra vér költözik, érzem, hogy a zsibbadás, a bénító tehetetlenség el nem illan valahová a hátam mögé, de csak annyira, hogy tudjam; bármelyik pillanatban vissza is költözhet, ha óvatlan vagyok. Tudja, hogy óvatlan vagyok. Nagyon jól tudja.
Pont annyira, amennyire ő maga, ahogy mozdul, megint menekülne, megint távolodik, s bár még látom, s bár még tudom, hogy itt van, nem ment messzire, olyan, mintha soha nem is történt volna meg, s valahol azt kívánom; ébredjek fel, jöjjenek a Nap sugarai, ébresszenek kegyetlen, galád módon, hogy a szenvedéseimnek új napja virradt. De nem azok ébresztenek, hanem a földre zuhanó kötet tompa csattanása az évszázados fapadló vékony porrétegén. Testének hangtalan ütődése a polchoz. Aztán hangom, ami rekedten szakad ki torkomból, mintha ezer éve lenne,  mikor utoljára használtam. Pedig nincs annyi, pár órája csupán, hogy néhány bájosan csivitelő lánykának adtam a legszerelmesebb könyveket, amiket rejthetnek a falak.
- Igazán bántana, ha pont itt, esetleg pont így kellene meghalnod... - jegyzem meg, mintha csak úgy fele vállaról pöccinteném le a szavakat, miközben letérdelek a padlón heverő írásért.

Kegyetlenül, éles körmeivel mart ki az álmok pille karjai közül a reggel. Utálatos volt minden napsugár, ami a szürke téli égbolton keresztül arcomat érte, miközben fürgén szedtem a lábaimat a kis boltocskám ajtaja felé, s minden karácsonyi maradvány fintorra késztetett, ami még az ablakokban tetszette vissza a szeretet ünnepét, amit idén is, mint olyan régen már; egyedül töltöttem. Egyedül és a könyveimmel, amikben olvastam barátságról és szerelemről a paplanom rejtekében, a boltom zugaiban, amit természetesen most sem zártam be egy pillanatra sem.
Talán ez az oka az állandó aggodalmamnak; a folytonosan nyitott ajtók, s a nem folytonos jelenlétem. Hiszen bár a könyvek visszatalálnak, amíg helyüket nem tudom, addig nyugodt nem tudok lenni.
Mivel az ajtók mindig, szüntelen hívogatják befelé az arra járókat, így eshet meg az is, hogy mire reggel megérkezem, már nem vagyok egyedül, s bár nem látom, ki az és merre jár, egyértelmű nyomai vannak, hogy valaki nem sokkal előttem érkezett; lehetne ez lapokra illően az illata, erős kisugárzása, esetleg hatalmasra nőtt aurája, de ennél sajnos sokkal földhöz ragadtabb jelenlétének jele; cipőjének még frissen taposott nyoma az amúgy nem makulátlan padlómon. Ugyan morcolódom pár pillanatig, hogy már megint takarítanom kell, mégis valahogy megnyugvással tölt el, hogy itt vagyok a kötetek között, így ennek hangot nem adva haladok egyre beljebb, miközben az otthon sokáig válogatott ruhadarabjaim egyre gyorsabban kerülnek le rólam.
Mire a megszokott, kényelmes székemhez érek, már semmi sem bizonyítja, hogy volt, hogy nem voltam itt. S bár következő mondatommal felfedem magam az ismeretlen előtt, remélem, hogy lesz szíves nem elárulni senkinek. Na nem mintha lenne bármi tétje is.
- Szólj, ha szükséged van valamire! - kiáltom bele a levegőbe, mivel tudomásom nem igazán van róla, hogy hol található a vendégem. Mindenesetre amíg más dolgom nincsen, addig lábaimat magam alá húzom, s összekucorodva kezdek bele az előző olvasmányom folytatásába. Hátha meglátom közben Bokonont.

A sorokat követve San Lorenzo - képzeletemben - sárgásbarna utcáin vezetnek végig lábaim, s szinte érzem az otthonokból ebédre készült fűszeres étel illatát. Gondolataim között már megtalálható a szuperjég ismerete is, s amint a Villa Mona fehér párnái közé hajtom fejemet, már ki is veszem farzsebemből, hogy eldugjam a díszesen faragott éjjeliszekrény legfelső fiókjába, hogy kivegyem onnan bármikor, amikor szükségem és kedvem szottyanna rá. Szemeimet lehunyva tisztelettel adózom Bokononnak, s bár tudom, hogy tilos követni és hinni, mégis titokban úgy vonzódom hozzá, mintha tisztes kötelességeim elengedhetetlen egyike lenne.
Aztán ujjaim gyengéden fordítják a könyv lapját egyik oldaláról a másikra, s mintha  kalandjaim abba sem maradtak volna, egy pillanatnyi kihagyás után, amii alatt orromba szívom a régi könyvek illatát magam körül , már folytatódik minden ott, ahol emlékeztem rá.
Aztán hirtelen mindig vége van, keserű vége, amikor a vágyakozás még ott van valahol az ember mellkasa alatt, rátelepszik minden gondolatára, hogy majd a saját utcáján sétálva egy-egy emberre rápillantva a könyve hősét lássa meg benne, s újra vágyódjon rá, hogy akár csak egy oldalt is újra átbogarásszon, mintha újat találhatna rajta, mintha minden olvasással új értelmet nyernének a betűk külön-külön. De előtte érzi, érzi mindenki azt, hogy most vége lesz, amikor a tetőfokára hág, amikor már nincsen más, csak a végkifejlet; s mintha a gondosan felépített kis világ falai láthatatlanul málladozni kezdenének. Mindig érdekes, mindig szomorú és mélyen megdöbbentő az igazság. Az, hogy jól éreztük; a kötete fedelét nézve hirtelen érteni lehet a törmelék ízét a szánkban, s a keserűséget. És ami a jó, hogy rossz nincs. Rossz kaland nincsen, csak nem megfelelő ember; ha felépült környezet nem tetszik, csak mást kell elküldeni, hátha ő valami olyat fedez fel, amit nekünk nem sikerült.
Az utolsó sor utolsó betűit szinte falva nyomom le a torkomon, hogy gyorsan túl legyek a keserű részen; a legvégén. De nem sikerül, hiszen egy szó, egy egészen aprócska szó veri szét a képet orrom előtt. Ujjaimra hajtom a fedelet, remélve, hogy még visszatérhetek hozzá, míg nem hűl ki a történet, de reménykedésem hiábavalónak és reménytelennek tűnik, amikor vendégem tovább pergeti a szavakat. Most  ő válik a célponttá, végighordozom rajta tekintetemet - valahonnan átkozott ismerősnek tűnik, valószínűleg nem most tért be először ide először, s mivel szinte beleolvad a környezetbe, azt gyanítom, nem is ritkák a látogatásai.
- Talán elnézem - szólok hozzá , a vállam megvonom közben, s eleresztem az emlékeit is a macskabölcsőnek ujjaim közül; leeresztem a kis pultomra, szinte hallom, ahogy koppan vele együtt egy nagy kő, valahol a bensőmben.
- Á, szóval te vagy az! - adok hangot a felismerésemnek, amikor a kölcsönözni szót kiejti. Ide nem szoktak az emberek kölcsönözni járni; a többség elviszi, aztán majd visszahozza, vagy csak lefekszik a legkényelmesebb pontokon, hogy ott élje át az izgalmakat, de ez a srác mindig becsülettel megfizeti minden nap árát, amit nála töltenek a történetek.
- A könyvek elvándoroltak, valahogy nem éreztem, hogy jók lennének ott, ahol voltak. Most kicsit hátrébb kell menni - ujjammal a megfelelő irányba mutatok, de közben a kis fotelkémből is felemelkedem; ha akarja, természetesen mindenképpen megmutatom neki pontosabban is, hogy hova kell mennie.

Régen szerettem, ha néznek. Szerettem, ha valaki érdeklődéssel vizslatta arcom minden végtelen vonását szeplőim tömérdek kuszasága alatt. S szerettem, ha valaki rezzenéstelen tekintettel figyelte az ég színét az én tekintetemben, hátha megtalálja benne az örök igazságok titkát. S szerettem, ha valaki gondolatai megremegtek, mikor fülledt hangulatban halántékomra tapadt rézszín hajam, s rátévedt nézni.
Ez mára mind por és hamu, valahol a sarokban, valahol a szőnyeg alatt, valahol a hátam mögé szórva, hogy soha ne is emlékezzek rá, milyen volt a feltűnést csak úgy kelten, csak úgy akarni és kiállhatatlanul vágyni, hogy figyeljenek. Most minden pillantás szúrós tüskeként éri bőrömet, most minden egy rajtam felejtett tekintet egy újabb és újabb csattanó pofon az arcomon. Egy óra, egy perc, egy másodperc, esetleg annak a legapróbb törtrésze elegendő ahhoz, hogy a kellemetlenség minden mélységét és magasságát bejárjam, s a legmélyebb zavar színezze arcomat olyan színűre, mint hajam minden különálló tincse együttvéve sem lesz majd sohasem. Ezért bújok a történetek mögé, ezért óvom magam egy-egy díszesen mintázott fedéllel, s ezért érzem magam olyan nagyon kellemetlenül, ha le kell tennem, s bár megteszem, és teljes sikerrel üzenem vonásaimmal; semmi baj, minden rendben, valójában az egész olyan... borzasztóan nehéz. Mintha ólmos súlyok húznák ajkaim szélét lefelé, úgy kell erőlködnöm minden mosolynál, ha nem őszinte, mégis megteszem, mert szeretem magam megkínozni. Vagy csak szeretem, ha ezt mások sem tudják. A választ még én sem tudom, és nem is kell pont most ezen gondolkoznom, hiába érzem megint. Hiába ér olyan nagyon rosszul az, hogy ez az ifjú rajtam felejti ékkő szemeit. lehet, nem is teszi, én mégis érzem, és ez... Próbálok nem erre gondolni, hiszen ő is láthatóan van kényelmetlen, amit viszont nem engedhetek meg. Senki nem érezheti rosszul magát Őszike falai között, ez az ő öröksége, és én vagyok, akinek ezt foggal és körömmel kell óvnia. De ez valóban az öröksége? Valóban nem máshol vagyok?
Egy olyan helyen, ahova végtelen vágyom, ahol nyugalmat és békét lelhetek. Látogatóm háta mögött már nincsenek könyvek. Már nincsen semmi, ami emlékeztetne a megsárgult lapokra a színes borítok alatt, s nincsen, ami tüdőmre nehezedik; egy pillanat műve volt az egész, s máris örömmel húzom magamra a sós levegő burkát, szinte betakarom magam vele, ahogy megbabonázva lépkedek a macskakövön, bár egy hatalmasra nyílt szirmaival kápráztató virág mellett megállok. Színei valahol a vér és a naplemente tüzes árnyalatai között játszadoznak egymással, én pedig lehunyom szememet, mert ez... mert ez valahol túl szép ahhoz, hogy nézni tudjam.
Helyette megérinteni akarom. Ujjaimmal felé nyúlok, hogy érezzem a bársonyos tapintását bőrömön, de éppen abban a pillanatban, hogy ez megtörténhet, máris visszarántom magam mellé karomat, s másik kezemmel fogom le, nehogy  megint kísértésbe essem. Szemem is kinyílik, egyenes a látogatómra nézek. Feje búbjától vizslatom végig, ha pedig a talpa látható lenne, még azt is megnézném magamnak. Aztán újra arcán állapodom meg, s hatalmasra nyílt szemekkel pislogok rá.
- Ugye te sem gondoltad komolyan, hogy magázol?  - kérdeztem a bárminemű témától és gondolatoktól függetlenül, miközben még mindig csak úgy pislogok rá - természetesen felfelé, hiszen azt  az esetemben nem nehéz, alig akad valaki, aki nálam alacsonyabb lenne...
- Ennél többet senki sem fizetett még nekem könyvért, köszönöm - hetek óta az első őszinte mosollyal ajándékozom meg, majd újra hátam fordítom felé, hogy lépteimet újra szaporán kövessék egymást, mígnem újra megállok.
- Megjöttünk, azt hiszem - játszi könnyedséggel ejtem ki a szavakat egy utca csap előtt állva, mintha tényleg ide érkeztünk volna meg. Mielőtt pedig eltűnik az illúzió, még  utoljára megpróbálom meghallani a távoli tenger mély morajlását.

Talán hatalmas pelyhekben hullott a hó, s terítette be a falu utcáit fehér paplannal. Talán esett, mintha dézsából öntenék, hogy aztán mindenki nyakig sárosan rohanjon hazáig. Talán sütött nap, az emberek mellkasa pedig nehezen emelkedett, s ajkuk talán szárazon kapkodok a forró levegő után, ami aztán talán végigégette torkukat. Persze az is lehet, hogy az átlagosnál valamivel átlagosabb nap volt, és a szürke hétköznapok képét csak elmém formálja szélsőségessé, hogy legalább valamilyen legyen. És minden nap és minden óra, s ezeknek az ezrelékei is képesek megváltoztatni a képet, a környezetet és bármit. Egy a közös csak; minden emlékben a hátát látom, ahogy távolodik, a hangomat hallom, ahogy könyörög, és a szívemet, amit darabjaira hullik szét, az emberek hangját, ahogy arról kérdezgetnek, minden rendben van-e, s én azt mondom; igen. Persze dehogy, semmi sem volt rendben, hiszen az utcán térdeltem, és ő elment.
De egyre jobb lett. Első nap még vártam. Vártam, hogy egy doboz csokoládéval és a kedvenc Keats idézetemmel vár rám a szobám ajtajában. Vártam, hogy egy hét elteltével küld egy levelet, két hét múlva már csak egy rövid üzenetet reméltem, egy hónap múlva pedig már csak a csöndes sóvárgás maradt, s mire eljutottam a felismerésig; soha nem jön vissza hozzám, addigra már egészen meg is szoktam a létezés sivárságát, az arcszeszének illata már nem simogatta érzékeimet csalókán, s nem érintettem meg minden férfi vállát örömmel, akinek zakója akárcsak színben megközelítette az övét. Kikapartam a bőröm alól, kimostam a hajamból, nem csókoltam le ajkai emlékét minden pohár széléről, amiről tudtam, hogy nála volt.
Felejteni vágytam, átadtam magam mindennek és ezzel a semminek, a napokból hetek, abból hónapok, majd évek lettek. Hosszú évek, egyre fakuló emlékekkel arról, hogy hogyan simítottam puha bőröm a reggeli borostájához játékosan, hogy rám keljen fel, miután velem aludt el, és... hazudtam magamnak nagyon sokat. Rengeteget, és mikor már a tükörbe sem tudtam nézni, akkor betemetkeztem a könyvekbe, hogy még csak gondolkoznom se kelljen semmiről, nemhogy valamiről.  Álmomban sem reméltem, és a pokolban sem kívántam volna, hogy pont itt találjon meg, hogy itt zavarjon meg, ahol a legundorítóbb tőle, ahova eddig nem férkőzött be, de megtett és én utáltam érte.
És imádom, hogy meg kellett találnia, hogy ahova bújtam, ott is meg kellett lelnie, hogy lássa és érezze, hogy mi lettem miatta, mi lettem általa. Hogy elmondjam neki, mennyire gyűlölöm, hogy valaha szerettem, hogy két szemében a hiányát lássam annak, ami volt. Annak, ami lehettem volna mellette.
Az, akinek megremeg a gyomra érintésének legapróbb ígéretére is. Aki sóhajtva szívja mélyre illatát minden alkalommal, ha közel kerül. Aki ajkait úgy kell visszafogja, hogy ne könyörögjön csókért mindent pillanatban.  
Az lettem, aki segít felállni, ha elbotlik, aki riadta húzza vissza kezét, ahogy teheti, aki egy lépést hátrál, ha csak a közelébe ér. Aki lehajtja fejét, hogy szomorkás hangon szólaljon meg.
- Tudod, ha ez három éve és kilenc hónapja történik, akkor talán elhiszem, hogy egyáltalán tervezted, hogy találkozunk megint. Így viszont - nyelek egyet, nyelvem végigfuttatom alsó ajkamon - azt sem hiszem el, hogy nem lenne neked is kellemesebb, ha most megfognád magad és kimennél az ajtón, amelyiken bejöttél.