Levente

Dobozok hevernek körülöttem; félig kinyitott bőröndök alig karnyújtásnyira, bennük gyűrt ingek és zakók, farmer- és pizsamanadrágok, bakelit lemezek, nyakkendők, bögrék, feltornyozott könyvek. Allen Ginsberg kötete éppen szabadulni próbál egy puha, kötött pulóver fogságából. Az életem. Dobozokban. Közben hiába túrná fel bárki ezeket, semmit nem találna meg bennük, nincs rajtuk a nevem, nem őrzik más emberek illatát, akik belibbentek és elillantak, nem hordozzák szeretet és gyűlölet lenyomatát – és nem is érzem a belőlük áradó illatot, mintha nem is lenne illat, mintha nekem sem lenne illatom, és én sem léteznék. Bennem sincs lenyomat, csak a folyton tompa sajgásba torzuló üresség bordáim között rekedve.
Az utolsó korty kávé keserűn szalad végig torkomon, hidegen és marón marad nyelvem hegyén, a bögre aljában pedig szétesve, zaccba kapaszkodva hevernek a kockacukrok. Ujjaimmal végigszaladok zilált hajtincseimen, majd konstatálva, hogy ebből a mai nap folyamán nem tudok többet kihozni, halk koppanás kíséretében a padlóra helyezem bögrémet, és nehezen, pillantásomat Kafka levelezésein megakasztva, feltápászkodok. Ma nem dobol lázas őrület dobhártyámon, nem száll meg mélytengeri csend, nem hajt előre a tettvágy, nem izgatnak a papírra vetett szavak – ma nincs bennem semmi. Nem tudom, hogyan lehetne túlélni ezt a kietlenséget.
Lassú mozdulatokkal leporolom a nadrágomat, végigsimítok zakómon, nyakam köré tekerek egy sálat, végül szövetkabátomat eligazítom vállaimon. Hiába mostam frissen hajat, hiába tusoltam le, hiába vettem tiszta ruhát, hiába minden, mert a tükörből valaki egészen más néz vissza rám, talán valahol a pupillák mélyén rejtőzöm én, de olyan sötétségben, olyan végtelenül mélyen, hogy nincs az az erő ma, ami kiránthatna onnan. Szemem alatt karikák éktelenkednek, hiába aludtam hat órát, mintha csak tizenöt percre szenderedtem volna el, arcvonásaim is kemények, szemöldököm is riasztón feszül meg, pedig úgy érzem, egyetlen izom se rándul bennem, minden olyan gépies.
Ebből csak egy regény, egy novella, egy irodalmi folyóirat ránthat ki, egy szó, egy bekezdés, egy mások által megteremtett világ, valami, valami, ami olyan messze van az én valóságomtól, hogy a sajgás nem tud egyebet tenni, mint tompán küzdeni, hogy észrevegyem. És én minden erőmet megfeszítve hagyom figyelmen kívül. A könyvesboltot megérkezésem éjszakáján kinéztem magamnak. Az egyetlen hely, ahol véletlenül se futhatok bele egyetlen diákba sem, és az egyetlen hely, ahol nem futhatok bele a folyton belém maró emlékekbe. Árnyékként követi minden léptemet – az utcák, házam minden szeglete, de még Kafka levelezéseinek betűi közé bújva is simul, törleszkedik, dorombol, aztán éles karmokkal és fogakkal harap belém. Csak éppen már azt nem tudom, van-e még bennem vér, ami kiserkenhet.
Halk csilingeléssel nyílik az ajtó; néhány tétova pillanatig várva, hátha előbukkan a tulaj, meg se rezzenek, aztán lassan felolvad bennem az aggodalom, hiszen a könyvesbolt nyitva van, a csengő rendeltetésszerűen csilingelt, a könyvek puhán hívnak beljebb. Nyelvem végigszalad alsó ajkamon, mutatóujjam rögtön az egyik gerincére siklik, ujjbegyemmel végigsimítok a betűkön, aztán gondolkodás nélkül kezembe ejtem, és felütöm valahol a közepén.

Levente

Pillantásom végigsöpör a legelső soron, és érzem testemben szétáradni ezt a beteges nyugalmat, mintha drogot injekcióztak volna vénáimba, mintha az cikázna végig sebesen, lüktetve, mindent lassan felmorzsolva és átformálva, masszíroz és gyúr Encsy Eszter neve, az őzé, aki rombolt, pusztított, sírt, dühöngött, nevetett, tébolyult vigyorba torzultak ajkai, szavalt, mindig csak szavalt, mert beszélni nem tudott. Én sem tudok beszélni. Torkomra karcos emlékek tapadnak vékony hártyaként, állkapcsomat vaníliaillat rántja össze, mert az Ő bőre, az Ő selymes, mindig tökéletes, őzike bőre is így bódított, pont így, pont ilyen illattal. Ez hiányzik a ruhákból. Ez hiányzik mindenhonnan. Ezt nem lehet pótolni. Csak néha, ha megfeledkezem magamról, és tekintetem felemelem a kezemben szorongatott könyvről vagy folyóiratról, akkor érzem egy pillanatra az édességet, a cukrozott selymet, Őt magát - és ezért minden alkalommal súlyos árat fizetek.
Puha léptek zaja üti meg fülemet, és mielőtt egyáltalán megemelném pillantásom a betűk vad örvényéből, már tudom, már érzem, minden porcikám egyszerre reagál az illat tulajdonosára, koponyámon végigcikázik a felismerés, sejtek ezrei bombázzák impulzusokkal, és a szem, az az átkozott szem látványának feszítő szikrázásától sajog. Bűntudat. Önvád. Keserűség.
Pillantásom önkéntelen meneküléssel hullik a padlóra, hirtelen minden repedés élesen kirajzolódik, és én elmerülök bennük, el az összesben, elemi részekre hasadok, szétfolyok, bele a mélységbe, és eltűnök, mert itt van, és ha itt van, nem tudok mit mondani, mert minden egyes szó olyan hamisan csengene, és nem lenne bennük semmi, csak szavak lennének, amelyekkel nem lehet beforrasztani sebeket, nem lehet meghegeszteni repedéseket - és ezek nem is repedések, ezek törések, éles szélű, hasító repedések mindenütt. A levegőben is.
... van benne valami tébolyult gyönyör is, látni Őt, látni a pillákat, látni az írisz tekergőző szépségét, látni a testére tapadó éteriséget, látni, hogy él még, és pontosan olyan, mint amikor hátat fordítottam neki, ugyanolyan lágy és szilaj, a szeplők is mosolyogva ragadtak az arcára, az ajak íve sem változott, nem, szemernyit sem, ránézni pontosan ugyanolyan mellkast-sajdító, fantomi-kéj, nézni az őzike vonásokat, megőrülni, belebolondulni.
Hátrálni.
Nekiütközni a könyvespolcnak. Tarkómnak valami éles vágódik, és halk szisszenéssel próbálok menekülni a gyilkos könyv elől, ami éppen megbosszulja, hogy én ilyen meggondolatlanul merültem el abban, amit elhagytam - mert nem tehettem mást, és most sem tehetek mást. Encsy Eszter a földre hull, fejtetőmnek pedig egy vaskos kötet éles sarka ütődik.

Levente

A fájdalom lustán nyal végig koponyám belső falán, belezsibbad minden gondolatom. Egy kissé a világ is belezsibbad mindenbe, és többé nem tudok mozdulni vagy beszélni akarattal, lassítva látom, hogyan omlik szét minden érzelem az arcán, mintha erőteljes hullámok gyötörnék a vonásait, a gyönyörű vonásait; a szempilla rebben, a pupilla tágul, majd szűkül, az ajak leheletnyire megremeg, és látom ádámcsutkáját is mozdulni, hogy milyen istentelenül, e világtól idegen, éteri nyaka van, az idegek és bőr megvonaglik, az izomkötegek egészen csontosnak hatnak, ahogy belefeszülnek az érintésembe. Forrón ölelem ujjaimmal a falatnyi bőrt, nem jut több, tudom, hogy nem fog több jutni, mert kisétálok innen, ahogyan kisétáltam az életéből is közel négy évvel ezelőtt, ahogy megpróbáltam felépíteni a maszkomat, és hiába fizetek súlyos árat ezért az egyetlen, kétségbeesett birtokvágyért, képtelen vagyok lehámozni róla magamat. Beléolvadok. Valamiképpen, valahogyan, ismeretlenül, mégis otthonosan. Semmi sem változott, sem a tapintása, sem az illata, sem a magassága, sem a csontossága, minden ugyanolyan, én is ugyanolyan vagyok, és olyan végtelenül egyszerű lenne lehajolni, és magyarázkodás nélkül ráharapni az ajkaira, mennyire, mennyire, mennyire ugyanolyan minden. Csak a tekintete nem, csak a tekintetem nem.
Egészen mostanáig tompa volt a fájdalom, vékony hártya, amit nem lehetett lesúrolni, sötétlő folt a gondolatok között, egészen könnyed, egészen sűrű, kiszipolyozhatatlan massza. De elrántja a kezét, a piciny ujjak, a vékonyka csukló mozdul, hidegen, reszketve rázza le magáról forró, billogszerű érintésemet, és pillantásom rögtön elfordul az arcáról, mintha valami undorító, becstelen dolgot tennék vele. Elhagytam. Súlyosan húz végig mellkasomon az igazság, mert elhagytam, egyetlen ok nélkül, kegyetlenül, ridegen, tekintetem az arcára sem fordult, nem bírtam volna ránézni, nem tudtam volna otthagyni, ha meglátom a szemeit, ha látom a beléjük torzuló fájdalmat.  Elhagytam, miután vérző, nyíló rózsákat csókoltam a bőrére. Ha Tata tudta volna… de Tata nem tudhatta, mert sosem voltam elég bátor ahhoz, hogy igazat mondjak.
Tétován emelem lerázott, bizsergő kezemet a fejemhez újfent, hajtincseim közé túrok, végigtapogatok a fejtetőmet, mozdulok, ugrál a tekintetem, nem bírok ránézni, nem bírom elviselni az érintése hiányát. A fagyos elutasítás végigperzseli tenyeremet, és belőlem nem marad más, csupán néhány elharapott, torokra égett gondolat. Mondhatnék valamit, az egymásba préselődő magyarázatok mind hamisan csengenek, és tudom, sosem hinné el nekem, és jogom sem lenne bármit mondani ennyi idő után. És talán igaza is van, talán nem kellene itt lennem, nem kellene maradnom feltépve ezzel tucatnyi éppen hegedő sebet. Az enyémek véreznek, bordáimon érzem a nyomást, az enyémek felszakadtak, az enyémet nem fehérek és simák, hanem vörös és rózsaszín csíkok a bőröm alatt a húsba ágyazva.
- Nem lenne kellemesebb, de azt hiszem… - Ügyetlen, suta mozdulatokkal pakolok néhány könyvet a helyére. – Azt hiszem, neked mégiscsak így lenne a legjobb. Igen, mégiscsak így – ismétlem szinte Encsy Eszternek motyogva, mert Az őz mereven, barátságtalanul pillant le rám. – Mennyibe kerül a könyv? Elvinném, ha nem bánod.