Vittman Levente

Ma reggel direkt korábban kelt - élvezte a szünidőt, hogy alig maradt diák a kastélyban és azt is, hogy Nathaniel még vastagon húzta a lóbőrt, amikor ő kikúszott az ágyból. Napsütésről ugyan szó sem volt és hiányolta is egy kicsit, mégis, derűsen készülődött, gyorsan összekapva magát - egyébként sem tartozott a piperkőc emberek közé, bár amióta munkába járt, gyakrabban kísérletezett (hiába) fésülködéssel. Most kicsit kapkodva csavarta nyakába a tarka sálat, hamarabb kellett elindulnia, mert még be akart térni a könyvesboltba is, így kilépett, hogy gyorsabban tegye meg a faluig vezető utat, vállára csapott táskájában legutóbbi szerzeményével, A Mester és Margaritával. Óvatosan nyitotta Őszike néni boltjának ajtaját, halkan köszönve, mert valahogy még mindig inkább feltűnésmentesen szeretett jönni-menni, hiszen aprópénzért kölcsönzött, nem pedig vásárolt. Most viszont - miután már napok óta nem kínozta a késztetés, hogy rágyújtson, s így költenie sem kellett ilyesmire - igenis végleg haza akart vinni egy kötetet, ami megtetszett neki, csak előbb a helyére akarta csempészni a Bulgakov-művet. Ez már megvolt otthon, de nem szívesen kérte volna el a nagyitól bagollyal, kitéve szegény portékát az időjárásnak és tollas postásuk minden szeszélyének. Megkereste a polcot, ahonnan leemelte, majd utoljára ellenőrizte a saját kézzel gyártott könyvjelzőt, melyen az alábbi, kicsit cikornyás betűkkel rótt idézet állt:

"Nem elég olvasni. Újraolvasni - az összes tanácsadók szerint - fontosabb. S nem csak a könyvet kell újraolvasni, melynek emléke halványodik vagy, melyet első olvasásra nem értettünk meg tökéletesen: a mondatot is újra kell olvasni, a főnevet, igét és jelzőt is, mely végzetesen meghatároz a könyvben valamit.
Mit akar egy könyv? Megértetni magát. De az ilyesmi lassan megy, majdnem oly lassan és bonyolultan, mint az életben."

Márai Sándor: Ég és föld

Ez az előző olvasmánya volt, és bár erre is fájt a foga, előbb inkább a Khalil Gibran gyűjteményre szerette volna rátenni a mancsát. Tekintete mohón kereste az ismerős gerincet, vagy a Prófétát szerette volna, vagy s Törött szárnyakat, vagy azt a furcsa aforizmagyűjteményt. Azonban errefelé a könyvek ritkán maradtak ugyanazon a helyen, mintha vándoroltak volna és annyira nem is tartotta lehetetlennek, elvégre félig a varázsvilágban nevelkedett, kevés dolog lepte meg. Most azonban akármilyen kitartóan keresgélt is, csak nem tudott ráakadni egyik könyvre sem, így egyre tanácstalanabbul állt egyik lábáról a másikra, azon töprengve, vajon van-e elég ideje, hogy végigbóklássza az egész kínálatot.

Vittman Levente

Ma reggel direkt korábban kelt - élvezte a szünidőt, hogy alig maradt diák a kastélyban és azt is, hogy Nathaniel még vastagon húzta a lóbőrt, amikor ő kikúszott az ágyból. Napsütésről ugyan szó sem volt és hiányolta is egy kicsit, mégis, derűsen készülődött, gyorsan összekapva magát - egyébként sem tartozott a piperkőc emberek közé, bár amióta munkába járt, gyakrabban kísérletezett (hiába) fésülködéssel. Most kicsit kapkodva csavarta nyakába a tarka sálat, hamarabb kellett elindulnia, mert még be akart térni a könyvesboltba is, így kilépett, hogy gyorsabban tegye meg a faluig vezető utat, vállára csapott táskájában legutóbbi szerzeményével, A Mester és Margaritával. Óvatosan nyitotta Őszike néni boltjának ajtaját, halkan köszönve, mert valahogy még mindig inkább feltűnésmentesen szeretett jönni-menni, hiszen aprópénzért kölcsönzött, nem pedig vásárolt. Most viszont - miután már napok óta nem kínozta a késztetés, hogy rágyújtson, s így költenie sem kellett ilyesmire - igenis végleg haza akart vinni egy kötetet, ami megtetszett neki, csak előbb a helyére akarta csempészni a Bulgakov-művet. Ez már megvolt otthon, de nem szívesen kérte volna el a nagyitól bagollyal, kitéve szegény portékát az időjárásnak és tollas postásuk minden szeszélyének. Megkereste a polcot, ahonnan leemelte, majd utoljára ellenőrizte a saját kézzel gyártott könyvjelzőt, melyen az alábbi, kicsit cikornyás betűkkel rótt idézet állt:

"Nem elég olvasni. Újraolvasni - az összes tanácsadók szerint - fontosabb. S nem csak a könyvet kell újraolvasni, melynek emléke halványodik vagy, melyet első olvasásra nem értettünk meg tökéletesen: a mondatot is újra kell olvasni, a főnevet, igét és jelzőt is, mely végzetesen meghatároz a könyvben valamit.
Mit akar egy könyv? Megértetni magát. De az ilyesmi lassan megy, majdnem oly lassan és bonyolultan, mint az életben."

Márai Sándor: Ég és föld

Ez az előző olvasmánya volt, és bár erre is fájt a foga, előbb inkább a Khalil Gibran gyűjteményre szerette volna rátenni a mancsát. Tekintete mohón kereste az ismerős gerincet, vagy a Prófétát szerette volna, vagy s Törött szárnyakat, vagy azt a furcsa aforizmagyűjteményt. Azonban errefelé a könyvek ritkán maradtak ugyanazon a helyen, mintha vándoroltak volna és annyira nem is tartotta lehetetlennek, elvégre félig a varázsvilágban nevelkedett, kevés dolog lepte meg. Most azonban akármilyen kitartóan keresgélt is, csak nem tudott ráakadni egyik könyvre sem, így egyre tanácstalanabbul állt egyik lábáról a másikra, azon töprengve, vajon van-e elég ideje, hogy végigbóklássza az egész kínálatot.

Kegyetlenül, éles körmeivel mart ki az álmok pille karjai közül a reggel. Utálatos volt minden napsugár, ami a szürke téli égbolton keresztül arcomat érte, miközben fürgén szedtem a lábaimat a kis boltocskám ajtaja felé, s minden karácsonyi maradvány fintorra késztetett, ami még az ablakokban tetszette vissza a szeretet ünnepét, amit idén is, mint olyan régen már; egyedül töltöttem. Egyedül és a könyveimmel, amikben olvastam barátságról és szerelemről a paplanom rejtekében, a boltom zugaiban, amit természetesen most sem zártam be egy pillanatra sem.
Talán ez az oka az állandó aggodalmamnak; a folytonosan nyitott ajtók, s a nem folytonos jelenlétem. Hiszen bár a könyvek visszatalálnak, amíg helyüket nem tudom, addig nyugodt nem tudok lenni.
Mivel az ajtók mindig, szüntelen hívogatják befelé az arra járókat, így eshet meg az is, hogy mire reggel megérkezem, már nem vagyok egyedül, s bár nem látom, ki az és merre jár, egyértelmű nyomai vannak, hogy valaki nem sokkal előttem érkezett; lehetne ez lapokra illően az illata, erős kisugárzása, esetleg hatalmasra nőtt aurája, de ennél sajnos sokkal földhöz ragadtabb jelenlétének jele; cipőjének még frissen taposott nyoma az amúgy nem makulátlan padlómon. Ugyan morcolódom pár pillanatig, hogy már megint takarítanom kell, mégis valahogy megnyugvással tölt el, hogy itt vagyok a kötetek között, így ennek hangot nem adva haladok egyre beljebb, miközben az otthon sokáig válogatott ruhadarabjaim egyre gyorsabban kerülnek le rólam.
Mire a megszokott, kényelmes székemhez érek, már semmi sem bizonyítja, hogy volt, hogy nem voltam itt. S bár következő mondatommal felfedem magam az ismeretlen előtt, remélem, hogy lesz szíves nem elárulni senkinek. Na nem mintha lenne bármi tétje is.
- Szólj, ha szükséged van valamire! - kiáltom bele a levegőbe, mivel tudomásom nem igazán van róla, hogy hol található a vendégem. Mindenesetre amíg más dolgom nincsen, addig lábaimat magam alá húzom, s összekucorodva kezdek bele az előző olvasmányom folytatásába. Hátha meglátom közben Bokonont.

Levente

Néha segítenek a falak - legyenek fizikaiak vagy csupán képzelete szüleményei. Néha, ha tégla és elutasítás magasodik közte és a világ közt, nem olyan hangos a kint és csak nagyon távolról szűrődnek be gondolatok, ahogy behúzott redőny lapjai közt szivárog be csendesen a fény. Ilyenkor majdnem jó volt, megülni elméje peremén és hagyni halkan zümmögni az idegenek hangjait. Más napokon nem akadt meredéke, sem kő, sem könyv nem segített, csak a menekülés, az üres tér. Karácsonyra annyira kimerült, hogy másra sem vágyott, mint messzire futni és kikerülni minden embert, vagy ha ezt nem tehette, hát fülére tapasztott kézzel járni az utcákat, még ha tudta is, hogy nem segít. Ez a pár röpke nap, amíg kiürült a város és mindenki hazatért, egyszerre hozott szomorúságot és megkönnyebbülést. Ha csak egy-egy hang érte el, elbírta terhét, s ahogy most meglegyintették a közeledő, majd belépő gondolatai, csak egy pillanatra hunyta le szemét. Az érzés minden alkalommal ugyanaz, mint egy hullám, ami magával sodorja, ha nem vigyáz, de most inkább csak bokáját nyaldosta. Bár szó nem hangzott el, reflexszerűen húzta be a nyakát, ahogy a cipőnyomok okozta bosszúság elérte - akármennyire is igyekezett leverni a havat a lábáról, valamennyi mindig maradt és ahogy a boltban sétált, olvadásnak indult, kis tócsák hosszú, egyre keskenyedő sorát hagyva így maga mögött. A másik gondolatai csakhamar más irányt vettek, de etőtl még lelkifurdalása nem szűnt meg; nagyon jól tudta, mennyi munkát jelenthet mások után takarítani. Az előteret ugyan nem ő felügyelte, de egyetlen óvatlan mozdulattal bárki el tudta áztatni a fél asztalt vagy az ülőpárnákat, s százszor jaj, ha még alaposan meg is mézezte előbb a teáját. Előhúzta hát pálcáját, s feladva a hiábavaló keresést, elindult visszafelé, halkan motyogva bűbájjal tüntetve el a nyomait - kicsit az egyiptomi papok jutottak eszébe, akik seprűvel jártak el hasonlóan a sírkamrák lezárásakor, bár fogalma sem volt, miért most villant eszébe mindez. Ahogy elért a polcsor végére, óvatosan kikukucskált, hogy meglesse a tulajt - még sosem találkoztak szemtől-szembe, s most kíváncsian leste, mint mindenkit, akit először látott. Elmélyülten olvasgatott, nem habzsolva, inkább kiélvezve a sorokat, mégis, volt benne valami mohóság, vagy inkább szomj, ahogy a lapokat forgatta. Csak addig szakította el tőle a tekintetét, amíg suttogva az ajtótól idáig sötétlő nyomokra uszította a tisztítóbűbájt. Persze, szörnyen gyerekes dolgot művelt már megint, de mégis elfogadhatóbb, mintha elé állna, csak hogy hosszasan, némán meredjen rá, amíg vonásait és rezzenéseit lesi. Mégis, mivel magyarázná? Hogy talán egyszer papírra veti vonalait, ha emlékei közül előkúsznak egy üres pillanatban?
Végül visszahúzódott, eltette a pálcáját, egyik rakoncátlan tincsét füle mögé tűrte, majd vett egy nagy levegőt és elszántan előlépett - teázó ide vagy oda, ha kilépett a szerepéből, még mindig nehézséget okozott csak úgy odamenni idegenekhez.*
- Elnézést.-*Állt aztán meg kicsit félszegen a pult előtt, megvárva, amíg a tulaj feltekint rá, remélve, hogy nem kap újabb bosszús gondolatot, amiért megzavarja olvasás közben.*- Nem találok néhány könyvet, amit itt láttam és rövidebb időre kölcsönöztem. Szeretném -*nyelt egyet, mert egy boltban a "kölcsönöztem" szó olyan átkozottul furcsán hangzott*- szeretném megvásárolni őket. Khalil Gibran köteteiről lenne szó.-*Tette végül hozzá, halkan, de érthetően beszélve. Megint előjött régi rossz szokása, hogy a gombjait tekergesse, de mivel ezen a kabáton már csak zipzár volt, végül a sálja szélét kapta el, hogy lefoglalja az ujjait

A sorokat követve San Lorenzo - képzeletemben - sárgásbarna utcáin vezetnek végig lábaim, s szinte érzem az otthonokból ebédre készült fűszeres étel illatát. Gondolataim között már megtalálható a szuperjég ismerete is, s amint a Villa Mona fehér párnái közé hajtom fejemet, már ki is veszem farzsebemből, hogy eldugjam a díszesen faragott éjjeliszekrény legfelső fiókjába, hogy kivegyem onnan bármikor, amikor szükségem és kedvem szottyanna rá. Szemeimet lehunyva tisztelettel adózom Bokononnak, s bár tudom, hogy tilos követni és hinni, mégis titokban úgy vonzódom hozzá, mintha tisztes kötelességeim elengedhetetlen egyike lenne.
Aztán ujjaim gyengéden fordítják a könyv lapját egyik oldaláról a másikra, s mintha  kalandjaim abba sem maradtak volna, egy pillanatnyi kihagyás után, amii alatt orromba szívom a régi könyvek illatát magam körül , már folytatódik minden ott, ahol emlékeztem rá.
Aztán hirtelen mindig vége van, keserű vége, amikor a vágyakozás még ott van valahol az ember mellkasa alatt, rátelepszik minden gondolatára, hogy majd a saját utcáján sétálva egy-egy emberre rápillantva a könyve hősét lássa meg benne, s újra vágyódjon rá, hogy akár csak egy oldalt is újra átbogarásszon, mintha újat találhatna rajta, mintha minden olvasással új értelmet nyernének a betűk külön-külön. De előtte érzi, érzi mindenki azt, hogy most vége lesz, amikor a tetőfokára hág, amikor már nincsen más, csak a végkifejlet; s mintha a gondosan felépített kis világ falai láthatatlanul málladozni kezdenének. Mindig érdekes, mindig szomorú és mélyen megdöbbentő az igazság. Az, hogy jól éreztük; a kötete fedelét nézve hirtelen érteni lehet a törmelék ízét a szánkban, s a keserűséget. És ami a jó, hogy rossz nincs. Rossz kaland nincsen, csak nem megfelelő ember; ha felépült környezet nem tetszik, csak mást kell elküldeni, hátha ő valami olyat fedez fel, amit nekünk nem sikerült.
Az utolsó sor utolsó betűit szinte falva nyomom le a torkomon, hogy gyorsan túl legyek a keserű részen; a legvégén. De nem sikerül, hiszen egy szó, egy egészen aprócska szó veri szét a képet orrom előtt. Ujjaimra hajtom a fedelet, remélve, hogy még visszatérhetek hozzá, míg nem hűl ki a történet, de reménykedésem hiábavalónak és reménytelennek tűnik, amikor vendégem tovább pergeti a szavakat. Most  ő válik a célponttá, végighordozom rajta tekintetemet - valahonnan átkozott ismerősnek tűnik, valószínűleg nem most tért be először ide először, s mivel szinte beleolvad a környezetbe, azt gyanítom, nem is ritkák a látogatásai.
- Talán elnézem - szólok hozzá , a vállam megvonom közben, s eleresztem az emlékeit is a macskabölcsőnek ujjaim közül; leeresztem a kis pultomra, szinte hallom, ahogy koppan vele együtt egy nagy kő, valahol a bensőmben.
- Á, szóval te vagy az! - adok hangot a felismerésemnek, amikor a kölcsönözni szót kiejti. Ide nem szoktak az emberek kölcsönözni járni; a többség elviszi, aztán majd visszahozza, vagy csak lefekszik a legkényelmesebb pontokon, hogy ott élje át az izgalmakat, de ez a srác mindig becsülettel megfizeti minden nap árát, amit nála töltenek a történetek.
- A könyvek elvándoroltak, valahogy nem éreztem, hogy jók lennének ott, ahol voltak. Most kicsit hátrébb kell menni - ujjammal a megfelelő irányba mutatok, de közben a kis fotelkémből is felemelkedem; ha akarja, természetesen mindenképpen megmutatom neki pontosabban is, hogy hova kell mennie.

Levente

Az utóbbi időben hozzászokott már, hogy végigmérik - egyrészt, a munkája része, másrészt, mióta nem sétálhat cilinderben az asztal alatt, csak feltűnőbb, mint régen volt. Most mégis, zavarta kissé, mert úgy néztek rajta végig, mint egy betolakodón, mint egy eltévedt futóférgen és nem mondhatta, hogy nem szolgált rá. Rosszkor szólt - olvasás közben az ember gondolatai kuszák, s hiába próbálta kivárni a megfelelő pillanatot, nem sikerült. Széttörte a képeket, amiket a másik felépített és ráadásul még el is csípett párat belőlük, akaratlan. Egyébként szomorkás, kedvesnek tűnő vonásai bosszúságról árulkodtak, s Gilbert önkéntelenül is erősebben szorongatta sálja rojtjait, bár megállta, hogy lesüsse szemét vagy hátráljon.
- Én.-*Kicsit olyan érzése támad, mintha megint elsős lenne, madárhangú és idétlen külsejű apróság, akire nem lehet máshogy nézni, mint egy verébfiókára - sajnálattal vegyes csodálkozással vagy "hess innen!" kifejezéssel. Akárhogy is, még nem vedlett le minden tollat, s furcsaság maradt. Ő abból indult ki, hogy a bolt tulajának meg kell valamiből élnie s mivel neki nem volt elég pénze, hogy minden számára kedves kötetet azonnal hazacipeljen (pedig megtette volna), hát legalább a kölcsönzésért fizetett. Az a lehetőség, hogy helyben olvasson, egyébként sem jöhetett számításba, hiszen most is legfeljebb tíz perce ülhetett volna le. Így maradtak a vádló, szép szemek, amik számonkérték rajta a durván elrabolt szavakat. A legszerencsétlenebb az egészben, ahogy ezt a szempárt fürkészi, mert minden, mi szép, kiszakíthatja őt a valóság keretei közül, s míg ő fényeket, színeket, formákat, árnyékokat, mélységet és vonalakat habzsol, addig az idő könyörtelenül telik tovább. Ráadásul már nyelve hegyén érzi az elcsépelt mondatot, s bele kell harapnia, hogy örökkön járó száját elhallgattassa. Maga az eladó kínál kapaszkodót szavaival, hogy visszataláljon helyére a képben, vissza gondolataihoz, melyek közt feltűnt egy új szál.*
- Megmutatná, ha megkérem?-*Miközben a szavakat ejti, már szőni kezdi illúzióit - a háta mögötti két polcsor közt fokozatosan tűnik elő a padló csempéi helyett macskakő, s ott, ahol a polcok kezdődnének, hirtelen házak kezdenek a magasba kúszni, karcsú, egymáshoz préselt épületek, zsalus ablakokkal, amik déli rekkenő hőségben árnyat adnak, virágcserepekkel a párkányon és néhol padokkal az ereszek vagy ernyők alatt. Szűk utcácska bontakozott ki a semmiből, s mivel legalább kicsit ismerte a pulton heverő könyvet, a tenger közelsége miatt friss, sós illatú levegő szállt. A színeket csak kicsit koptatta meg, nem lett egészen szépiás a kép, de hiányoztak az igazán rikító árnyalatok, inkább a részletekben jelent csak meg erőteljes, élénk szín, máshol kő, homok, fa dominált. Az illúzió messze nem volt tökéletes, még csak teljes sem - továbbra is érinthetetlen maradt, mert a tapintást még nem tudta becsapni, így könnyedén lebukhatott, hisz a látvány mögött ott lapultak a könyvekkel tömött polcok.
Nem is igazán töprengett a következményeken. Kárpótolni akarta valahogy a kellemetlenségért, amit okozott, s a lehetőség kínálta magát, így akármilyen bizonytalan lap is volt ez, erre tette fel most mindenét, már amit a bolt jelentett. Csendesen, egy kicsit lemaradva követte, s most tényleg fülelt - a kép nem lehetett tökéletes, de ha figyel a másik gondolataira, észrevétlen csempészheti bele azt, amit az hiányol. Ráadásul, ha mégsem a remélt hatást éri el, legalább egy kicsivel közelebb marad az ajtóhoz, bár sokkal inkább az mozgatta Gilt, hogy láthassa a másik reakcióját.

Régen szerettem, ha néznek. Szerettem, ha valaki érdeklődéssel vizslatta arcom minden végtelen vonását szeplőim tömérdek kuszasága alatt. S szerettem, ha valaki rezzenéstelen tekintettel figyelte az ég színét az én tekintetemben, hátha megtalálja benne az örök igazságok titkát. S szerettem, ha valaki gondolatai megremegtek, mikor fülledt hangulatban halántékomra tapadt rézszín hajam, s rátévedt nézni.
Ez mára mind por és hamu, valahol a sarokban, valahol a szőnyeg alatt, valahol a hátam mögé szórva, hogy soha ne is emlékezzek rá, milyen volt a feltűnést csak úgy kelten, csak úgy akarni és kiállhatatlanul vágyni, hogy figyeljenek. Most minden pillantás szúrós tüskeként éri bőrömet, most minden egy rajtam felejtett tekintet egy újabb és újabb csattanó pofon az arcomon. Egy óra, egy perc, egy másodperc, esetleg annak a legapróbb törtrésze elegendő ahhoz, hogy a kellemetlenség minden mélységét és magasságát bejárjam, s a legmélyebb zavar színezze arcomat olyan színűre, mint hajam minden különálló tincse együttvéve sem lesz majd sohasem. Ezért bújok a történetek mögé, ezért óvom magam egy-egy díszesen mintázott fedéllel, s ezért érzem magam olyan nagyon kellemetlenül, ha le kell tennem, s bár megteszem, és teljes sikerrel üzenem vonásaimmal; semmi baj, minden rendben, valójában az egész olyan... borzasztóan nehéz. Mintha ólmos súlyok húznák ajkaim szélét lefelé, úgy kell erőlködnöm minden mosolynál, ha nem őszinte, mégis megteszem, mert szeretem magam megkínozni. Vagy csak szeretem, ha ezt mások sem tudják. A választ még én sem tudom, és nem is kell pont most ezen gondolkoznom, hiába érzem megint. Hiába ér olyan nagyon rosszul az, hogy ez az ifjú rajtam felejti ékkő szemeit. lehet, nem is teszi, én mégis érzem, és ez... Próbálok nem erre gondolni, hiszen ő is láthatóan van kényelmetlen, amit viszont nem engedhetek meg. Senki nem érezheti rosszul magát Őszike falai között, ez az ő öröksége, és én vagyok, akinek ezt foggal és körömmel kell óvnia. De ez valóban az öröksége? Valóban nem máshol vagyok?
Egy olyan helyen, ahova végtelen vágyom, ahol nyugalmat és békét lelhetek. Látogatóm háta mögött már nincsenek könyvek. Már nincsen semmi, ami emlékeztetne a megsárgult lapokra a színes borítok alatt, s nincsen, ami tüdőmre nehezedik; egy pillanat műve volt az egész, s máris örömmel húzom magamra a sós levegő burkát, szinte betakarom magam vele, ahogy megbabonázva lépkedek a macskakövön, bár egy hatalmasra nyílt szirmaival kápráztató virág mellett megállok. Színei valahol a vér és a naplemente tüzes árnyalatai között játszadoznak egymással, én pedig lehunyom szememet, mert ez... mert ez valahol túl szép ahhoz, hogy nézni tudjam.
Helyette megérinteni akarom. Ujjaimmal felé nyúlok, hogy érezzem a bársonyos tapintását bőrömön, de éppen abban a pillanatban, hogy ez megtörténhet, máris visszarántom magam mellé karomat, s másik kezemmel fogom le, nehogy  megint kísértésbe essem. Szemem is kinyílik, egyenes a látogatómra nézek. Feje búbjától vizslatom végig, ha pedig a talpa látható lenne, még azt is megnézném magamnak. Aztán újra arcán állapodom meg, s hatalmasra nyílt szemekkel pislogok rá.
- Ugye te sem gondoltad komolyan, hogy magázol?  - kérdeztem a bárminemű témától és gondolatoktól függetlenül, miközben még mindig csak úgy pislogok rá - természetesen felfelé, hiszen azt  az esetemben nem nehéz, alig akad valaki, aki nálam alacsonyabb lenne...
- Ennél többet senki sem fizetett még nekem könyvért, köszönöm - hetek óta az első őszinte mosollyal ajándékozom meg, majd újra hátam fordítom felé, hogy lépteimet újra szaporán kövessék egymást, mígnem újra megállok.
- Megjöttünk, azt hiszem - játszi könnyedséggel ejtem ki a szavakat egy utca csap előtt állva, mintha tényleg ide érkeztünk volna meg. Mielőtt pedig eltűnik az illúzió, még  utoljára megpróbálom meghallani a távoli tenger mély morajlását.

Levente

Míg a kékségen mereng, a gondolatok elcsitulnak, s ha apró foszlányaik el is jutnak hozzá, szavak helyett érzést hullatnak ölébe, józanító, szomorkás érzést - a vele szemben ülő nem szereti, ha nézik, mert a pillantások feltépnek valamit, egy vagy több sebet. Amennyire tud, visszahúzódik, tekintetét a polcsorok felé fordítva, mielőtt a felszínnél többet karcolna ostoba szokása miatt, de valahol minden akarata ellenére elorozott darabbal gazdagabb lesz. Még mindig ott a bűntudat fátyolvékony pókhálója, de amíg nem tehet róla, amíg nem szándékosan, erőszakkal veszi el őket, addig mint kisgyerek a porban talált üveggyöngyöket, úgy rejtegeti félve ezeket a lélekszilánkokat. Nem csak a gondolatokat, de minden mást is - rezzenéseket, megtorpanó mozdulatokat, elkapott pillantást, lépések halk neszét, egy kimondatlan szót, egy tekintet cirógatását, bármit.
Most épp az utcát, rézszín szálakon csillanó fényt, macskakövek dorombolását a talpa alatt és azt, ahogy az arcon felszakadnak az árnyakat vető felhők és elfújja őket a sós illatú szél, ahogy nemcsak vonásai, de mozdulatai is megváltoznak, puhábbá válnak. Amint megáll a virág mellett, az ő kedvéért festi a szirmait karmazsinra, s ahogy a másik csodálja, lehunyt szemmel szinte áhítattal nyúl a kehely irányába. Gil csak gondolatban kiáltott megállt felé, mégis, mintha az meghallotta volna, az utolsó pillanatban elkapta kezét, szinte lefogva, nehogy megint megpróbálja megérinteni a képet. Mert jelenleg ez csak egy valóság elé vont leheletnyi függöny volt, ami azonnal elszakadt, ha valaki anyagát simította volna. Mint az álmok, kifolyt az ember ujjai közül, bármily valósnak is tetszett egy szempillantással ezelőtt.
A megpördülésre és a hirtelen rá szegeződő szemekre nem számított, s elsőre leginkább szeretett volna összemenni, hogy kevesebb néznivaló legyen rajta, bár nem érezte, hogy neheztelnének rá engedély nélküli mutatványáért. Tagadhatatlanul oda nem illő lehetett téli kabátban, sálban, pulóverben a napfényes utcán, de már késő megváltoztatni külsejét. A váratlan, költői kérdés hallatán kinyitotta a száját, aztán rövid, potykaforma tátogást követően inkább becsukta és mélyen hallgatott - megint meghasonlott, mert valahogy minden nála idősebb, felnőttnek érzett embert magázott és mivel nem sok gyakorlata volt ilyen téren, nehezére esett rávenni a nyelvét, hogy engedelmeskedjen, amikor tegezni kellett valakit. A dolog furcsaságát tovább növelte, hogy lefelé nézett, mert ülve nem tűnt ilyen alacsonynak a tulaj, ő meg gyakran elfelejtette, mennyit nőtt, pedig nem kevésről volt szó, elvégre elsőben biztosan nem lehetett magasabb, mint a vele szemben álló.
Aztán teljesen lényegtelenné is vált, felelt-e. Új üveggolyót kapott.
Igazán szép volt ez a mosoly, szívből jövő és valahogy ragadós, mert azon kapta magát, hogy visszamosolyog, nem udvariasságból, hanem mert valami apró, furcsa melegség ellenállhatatlanul húzza a szája szélét. Volt benne egy pici zavar, csipetnyi büszkeség, egy kiskanálnyi őszinte öröm, gyűszűnyi napfény és késhegynyi csodálat, mert ez a finom, görbe vonal döntötte el, hogy le fogja rajzolni, amint teheti. Jobb is, hogy hátat fordítottak neki, mert nem töri valamilyen ostobasággal miszlikbe a pillanatot, s jut elég idő, hogy gondosan elcsomagolja a töredéket.
Követi kalauzát, s ahogy megáll, megtorpan ő is. Szavai hallatán egy kis időre lehunyja a szemét, s mire újból kinyitja, a fények kihunytak, a színek kifakultak, aztán elillantak és helyükre tolakodott a könyvek hosszú, tömött sora, mely most talán kevésbé hatott igézőnek. Mégis, ismerős illatuk, fedelük megnyugtató tapintása jó érzéssel töltötte el, ahogy leemelte a két vékony kötetet, a Törött szárnyakat és a Homok és tajtékot. Az egyikben még benne volt a könyvjelző - halovány, zöldes papírra rótt betűk és miniatűr rajz álltak rajta.
"A gondolat a tér szárnyaló madara, amely a szó kalitkájába zárva kitárhatja ugyan szárnyait, de repülni nem tud."
A tulajra pillantott, majd a pult felé, a könyvekre, megint a fiúra, végül az ajtóra - nem húzhatta a végtelenségig az időt, de még nem akart menni, pedig már kezében tartotta, amiért jött. De az égvilágon semmi sem jutott eszébe, hiszen mi mondanivalójuk maradt így, ismeretlenként?*
- Megtenné...d-*nyelt egyet,*- hogy beütöd ezeket a gépbe? Eszembe jutott még valami.-*Reménykedik, hogy kérésében a másik nem talál semmi furcsát, s ha annak megfelelően hátat fordít, táskájába túrva az előzőhöz hasonló cetlit halász elő, meg a kedvenc ceruzáját, hogy az egyik polcot használva a következő szavakat firkantsa rá, pont helyett valamilyen tengeri csiga házát kanyarítva az idézet végére.
Ha az ember lassan végigsimítja a saját füle mögött meglapuló hajszálakat, fejében a hamarosan homokká őrlődő apró kavicsokat magukkal görgető hullámok finom zaját hallja <(( @
A papír másik oldalára csak két szó kapar:
Egy újabb illúziót kihasználva csempészi a papírt a miatta félbehagyott könyv utolsó oldalára észrevétlenül, miközben fizet, majd úgy távozik, ahogy érkezett - gyorsan és csendesen.