Az erdő mélye felé közelítve bukkanunk egy hatalmas, fölénk magasodó öreg és korhadt fára, amelynek elsőre csak vastag törzse tárul elénk, meg egy felfelé induló lépcsőszerűség. Felpillantva egy kissé lepukkant faházikót látunk, ami szinte hívogat minket, hogy fedezzük fel.
A lelakott külső ellenére, belül igen is használatban lévőnek tűnik, valószínűleg sok diák járkál ide, más-más okokból. Mikor felmegyünk a lépcsőn és belépünk a házikóba, babzsákfoteleket látunk, egy két itt felejtett hálózsákot, véséseket a faház falában, mint „ELŐRE UNIKORNISOK!” vagy „Szeretlek Anna!”. Igazán alkalmas egy jó kis beszélgetésre, de a magányra is.

Emma McNeilly munkája

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=814654#post814654][b]Kiss-Herczeg Domonkos - 2020.07.28. 20:44[/b][/url]

A tanórák mind ugyanúgy telnek; a professzor hangja kivehetetlenül mosódik össze a diákok halk sutyorgásával, a táblán megjelenő képletek és magyarázaton érthetetlen zagyvaságnak és lényegtelennek tűnnek. Kezében serceg a penna, ahogy cél nélkül szánkázik az előtte heverő pergamenen, azt a kósza illúziót keltve, hogy figyel, hogy a többiekkel együtt dolgozik és tanul. De őszintén szólva, alig képes bármi is felkelteni a figyelmét. Minden órán csupán
a maga előtt lévő üres padra bámul, próbálja odaképzelni öccsének talárba öltöztetett testét, piszkos szőke tincseit és a mosolyát, aminek jelentését csakis Domi tudhatta az adott pillanatban. De a szék üres volt.
Valamiféle kimondatlan egyezség született évfolyamtársai között, hogy szabadon hagyják azt a helyet. Kedves gesztusnak tartja, de szükségtelennek. Hisz már sosem foglalhatja el Teó azt a helyet, csak a hiánya szorítja össze a szívét és mar a húsába minduntalan, mikor rápillant az ablakon beszűrődő aranyos fénycsík által megvilágított helyre. Mintha angyali glóriát próbálna rajzolni fivére szőke fejére. Elviselhetetlen.
A saját életedet éld Dom, ne az enyémet kutasd.
Órák után kirobbant a kastély fullasztó tömegéből és fejhallgatóval a fején indult el a közös helyük felé. A zongora éles és egyszerre lágy hangja kiűzött minden gondolatot a fejéből, csak a gyász csontig hatoló hidege volt kéretlen útitársa. Lépteit zaját elnyomta a fülében doboló zene ritmusa, ajkai között lehelete is némán járt-kelt. A faház elé érve megtorpant és úgy nézett fel a magasban az épület roskatag falaira, mintha épp az imént dobták volna ki onnan és visszavágyna a kellemes melegbe. Az emlékek úgy szaggatják a bensőjét, mint vitorlát az ordító orkán. Elviselhetetlen.
Halkan zihálva lépked felfelé, egyre közelebb és közelebb a nevetések és a közösen eltöltött percek színhelyére. Az ajtó végül panaszos sóhajjal engedi útjára és Domi nagyot nyelve lép a napfény áztatta kis térbe. Tekintete egyből a barna kobakra siklik, amit a nap sugarai arany glóriába vonnak. Egy tünékeny pillanatra megáll az idő, lélegzete bennreked, ami gátat vet a hömpölygő érzelmek összemosódó árjának. A pillanat hamar tovatűnik, a valóság a lelkébe mar. Feketéi alig időznek a lányon, csupán némán biccent, ha ránéz, majd a falnak dőlve áll neki keresni valamit a tekintetével. Valamit a falakon, a beléjük vésett emlékekben. Valami, ami csak az övék. Az övék volt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=814820#post814820][b]Kiss-Herczeg Domonkos - 2020.07.31. 17:53[/b][/url]

Lélegzetvételeinek neszét elnyomja a fülében doboló dallam. Fogalma sincs, hogy a lejátszási lista elején vagy végén jár-e, vagy esetleg ugyanaz a szám megy azóta, hogy kilépett a kastély sötétjéből a nap fürdette udvarra. Nem is érdekli, csakis azért van rá szüksége, hogy jótékonyan elzárhassa a külvilágtól, hogy csakis annyit fogadjon be belőle, amennyit el is tud viselni. Nem akarja hallani fivére suttogását az elméje mélyén, nem akar beszélni róla. És mégis... mégis kutat utána, a közös emlékek után, mert hiába teltek el hónapok, képtelen elfogadni a tényt. Egyedül maradt.
Feketéi zizegve pásztázzák a televésett szavakat, kutatja azt az egyet, amit ők hintettek a kéregbe még elsősként, mint örök bélyeget. Az év elején találtak rá erre a kis erdei menedékre és vált hamar központi helyszínné az életükben. Amikor csak tehették, kiosontak ide, hogy némán lehessenek egymás mellett, furcsa intimitásban, vagy épp a szófolyamuktól legyen élénk és vibráló a kis házikó. Lehetett éjjel, mikor a csillagok és a Hold fénye sütötte orcájukat, vagy nappal, mikor a nap sugarai töltötték meg élettel a kis helyiséget, mindegy volt. Mindegy volt, mert ott voltak egymásnak. Egyedül maradt.
Ahogy tekintete beleakad az ismerős karcolatba, lábai önkéntelenül vezetik oda elé. A gombóc a torkában egyre csak nő, amit szorgosan próbál lenyelni és a gondolatok árja helyett elveszni a dallam lágyan ringató karjai között. Balja kissé tán reszketve indul meg, hogy lassan, óvatosan, akárha acsargó kutyát próbálna nyugtatni, érintse meg a rajzot. Egy csillagokkal tűzdelt korona, körülötte pár kósza hangjegy, amik egyes egyedül nekik jelentett bármit is és állt össze egy teljes egésszé. Tekintete rebben, ahogy fantazmaként megjelenik előtte Teó mosolya, ráncba szaladt homloka, ahogy mérnöki precizitással karcolja a vonalakat a fába...
Összerezzen a fókuszpontján kívüli mozgásra és kapja fejét annak irányába. Szemöldöke hirtelen szökik a homloka közepére és tolja le a fejhallgatót a nyakára, utat engedve újra a valóság áradatának.
- Domonkos - mondja kissé rekedtes hangon. Kissé késlekedik a válasz, nemigen akaródzott megszólalnia, végül mégis győzedelmeskedett az udvariasság. Egészen addig, míg meg nem hallja testvére nevét idegen ajkak közül, idegen hangon. Állkapcsa megfeszül erre az egy szóra, balját maga mellé ejti a falról, megszakítva ezzel a múlttal való kapcsolatot.
- És? - A faház visszaveri hangjának éles csattanását. Erőteljesebbre sikerül ez az egy szó, mint eredetileg tervezte, de nem visszakozik. Feketéit kissé összeszűkítve szegezi a lánynak. Mit akarhat még? Egyedül maradt, hát nem elég?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=816793#post816793][b]Kiss-Herczeg Domonkos - 2020.09.10. 12:49[/b][/url]

A faház máris sokkal kisebbnek tűnik. A nap elbújt egy kósza felhő mögé, eltakarva az éltető, aranysárga sugarakat és nem hagyva mást, csak szürke, komor színeket. Mintha egy pillanat alatt veszett volna ki az élet a kis építményből és az egész világból. Pontosan akkor, mikor a lány megszólalt. A fejhallgatóból olykor kihallatszik egy-egy erőteljesebb passzus, de erőtlenül hal el az összes leütött hang. Nem figyel rá, eddig sem tette és már az eddig betöltött óriási szerepétől is meg lett fosztva; már csak tehetetlenül pihen a nyakában, míg Domonkosnak ismét szembe kell néznie a rideg valósággal, ami elől az ódon falak közül menekült ide.
Feketéi résnyire szűkülve figyelik a megszeppent lányt, hogy végül egy halk sóhajjal, erőnek erejével engedje el a feszültséget, amit az imént keltett benne életre. Biccent egyet összeszorított ajkakkal és tekintetét elszakítja az arcáról, hogy a falra függessze újra. Mégis mit csináljon a részvéttel? Visszahozza a testvérét? Nem. Tettetett sajnálattal fordul felé mindenki, látja a szánalmat a tekintetek kereszttüzében, de senki sem gondolja komolyan. Hogyan is tehetnék? Senki sem érezheti azt a lelket szaggató, égető fájdalmat és ürességet, ami benne uralkodik.
Engedd, hogy megértsék. Engedd, hogy segítsenek, Dom.
Kezeit suta mozdulatokkal dugja a zsebébe. Egyetlen egy ember van, aki képes megérteni a fájdalmát itt, ahol olyan egyedül van. Egyetlen ember, aki tényleg ismerte a testvérét, akivel Teó nem csak az udvariassági formulák miatt volt kedves, hanem beengedte az életébe is. Ezáltal mindkettejük életébe. De ő most nincs itt. Most egyedül kell szembenéznie az egész világgal... és Betti szavaival, ami újra és újra feszültséget von a tagjaiba.
Élesen szívja be a levegőt és szorítja össze a szemét. Legszívesebben sarkon fordulna és kimenekülne a fullasztó térből, de... ez volt a mentsvár. Ez volt az a hely, ahova ketten jártak, elzárkózva minden és mindenki elől. Teó még azelőtt megtanult egy lakatoló bűbájt, mielőtt órai anyag lett volna, így tényleg kettesben uralhatták a teret. Ha meghallottak valakit, aki be akart jutni, lélegzetvisszafojtva tapasztották feketéiket az ajtóra, míg zsörtölődve odébb nem állt, hogy végül a nevetésük tölthesse be a faház belsejét...
Hirtelen csapja tenyerét az évek alatt simára koptatott fára, elrejtve a kíváncsi tekintet elől a csillagokkal tűzdelt koronát. A csattanás hangja erőteljes visszhangot vet a hirtelen beállt csöndben.
- Közöd sincs hozzá! - rekedt hangja élesen hasít a levegőbe, tekintetét haragosan emeli ismét a lányra. Szinte hallani véli ismét Teó gyengéden megrovó szavait, de nem engedi felszínre törni azt a tudatában. Nem akar beszélni róla, nem akar se boldog, se keserű emlékeket megosztani illetéktelenekkel. Ez az ő küzdelme, senki másé. Egyedül van a saját démonjaival szemben.
- Őket is a szemed láttára ölték meg!? - gondolkodás nélkül buknak ki belőle a szavak, ahogy ráförmed Bettire. A falnak támasztott keze immár ökölbe szorulva feszül a sima fának. Mellkasa gyors ütemben emelkedik és süllyed, majd ahogy ráeszmél, hogy mit is mondott, hirtelen reked benn a levegő. Feketéit hatalmasra tárja, úgy mered a lányra, az arcára, a kósza könnycseppre. Nem tud megmozdulni, a végtagjait mintha ólomba öntötték volna.
Dom... mit művelsz?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=821110#post821110][b]Kiss-Herczeg Domonkos - 2020.11.12. 20:56[/b][/url]

A faházban a napsugarak kergetni kezdik egymást, ahogy szülőanyjuk a felhők takarásába vonul, majd újult erővel robban ki közülük, fénybe borítva az egyre szűkebbnek tűnő teret. A fénypászmák incselkedve cirógatják a kettős bánat-árnyékolta arcát, bolondos játékra csalogatva őket, de kérésük mindkét részről viszonzatlan marad. Domonkos számára az idő és a tér megszűnik létezni. A kimondott szavak megmásíthatatlan ténye von béklyót végtagjai köré és azok visszhangja tépázza lelkét és szorítja össze a folyamatosan túlélésért küzdő szívét. Tágra nyílt feketéi a semmibe merednek, légcsövét marja a megrekedt levegő. Mintha testetlenül, mégis mázsás súllyal zuhanna megállíthatatlanul a sötét ködfátyol borította, csontot törő talaj felé, amiben zöld villámok cikáznak minduntalan.
Nincs semmi baj, Dom. Beszélj róla, jobban leszel.
Szemei lecsukódnak, miközben tüdeje reszketegen, sípolva megtelik levegővel. A szemhéjak adta óvó sötétségben tűélesen rajzolódnak ki a felszínre törő emlékképek. Kívülről látja magát, ahogy a nappali takarásában mozdulatlanul, némán áll, testvérére meredve, aki kettejük helyett próbált helytállni. Tisztán hallja a félőrült szavakat, amik, mint kígyó a zsákmányára tekeredve, préselte ki belőle a cselekvés kényszerének minden morzsáját és ösztökélte Teót arra, hogy megvédje. Dobhártyáját szaggatja megkésett kiáltása, majd…
Feketéi kipattannak mielőtt az utolsó foszlányok is utat találnak maguknak. Levegő után kapkod, ahogy próbálja kipislogni a képek maradékát. Most mondta ki először… annyiszor próbálták beszédre ösztökélni, mondván, az majd segít neki feldolgozni a történteket. Annyian próbálkoztak, mindig hasztalan. És most, egy óvatlan pillanatban, Betti akaratlan törte át benne azt a bizonyos gátat, utat engedve a pusztító árnak, ami képes lehet ledózerolni mindent, ami eddig képes volt egyben tartani őt. Ami képes volt meggátolni, hogy egy könnycseppet is hullajtson azóta.
A sírás nem tesz gyengévé. Nézz rá, Dom.
Tekintete lassan siklik fel Betti arcára. A benne dúló elemi vihar csitulni kezd a lány arcán lehulló könnycseppek láttán. Hangosan nyel egyet, ádámcsutkája vad táncot lejt közben, az eddig a falat támasztó ujjai remegve szántanak a szőke tincsek közé. Ő tette. Pontosan tudja, hogy miatta maszatolja az arcát a szomorúság. A bűntudat elegyedik bensőjében a könnyek iránti irigységgel, hisz az ő szeme még ezek után is száraz. Pedig egy pillanatra elhitte…
Kezeit zsebre vágva, suta léptekkel dönti romba a kettejük között húzódó szakadékot. Szóra nyílnak ajkai, de a hangja a torkára forr, a gondolatban született bátorság válik semmissé. Ujjai marokba szorulnak a zsebek rejtekében és reszelősen szívja tele tüdejét oxigénnel.
- Sajnálom, hogy kiabáltam... - halk sóhaj ez mindössze csupán, ami eggyé válik Betti hüppögésének zajával. Komor pillantása fogva tartja a törékeny, kuporgó alakot a lábai előtt. Állkapcsa megfeszül, majd elernyed, ahogy újra nyel egyet és szusszanva engedi el a bűntudat keserű érzését, mert tudja, pontosan tudja, hogy a hibája ellenére, Teó büszke lenne most rá.
Büszke vagyok rád, Dom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=827274#post827274][b]Kiss-Herczeg Domonkos - 2021.03.08. 13:20[/b][/url]

Ahogy Betti ráemeli a könnyektől csillogó barna szemét, Domonkos ismét a falat kezdi szuggerálni. Képtelen állni a szomorú tekintetet, ami önnön fájdalmát tükrözi, nem képes látni a könnyeket, amiket ő nem tud elsírni, de másnak mégis oly könnyen előcsalogatja őket.  Önző. A fájdalma az övé és bármennyien is próbálták eddig levenni a terhet a válláról, hogyha megszűntetni nem is tudják, legalább könnyítsenek rajta, mindannyiukat elutasította. Senki sem értheti meg azt a hiányt, azt a végtelen űrt, ami benne van. Betti se… ez a gondolat mégis reszketegen, bizonytalanul száll tova.
Miért nem akarod, hogy megértsék, Dom?
Állkapcsát megfeszítve bólint a lány szavaira. Vállait felhúzva járatja végig feketéit a falakba vésett szimbólumok és szavak végeláthatatlan hálóján. Eddig nem tűntek fel neki, holott a szabadideje nagy részét itt töltötte Teóval. A nevetés, a titkok és a meghittség színhelye volt, ami csakis azért létezett, hogy ketten létezhessenek, ahogy az iskola előtt - egészen mostanáig így hitte. Most, ahogy szeme elé tárul, hogy milyen sokan hihették ugyanezt, zavarba jön. Annyi de annyi emléknek adhat otthont ez a hely. Szerelem. Fájdalom. Boldogság. Barátság. Búcsú… mindenre találhat utalást e falakon, amik talán még hosszú évtizedekig fogja hirdetni őket. Ahogy a Teó és általa vésett mintát is.
Szemeit lehunyva ejti állát a mellkasára, szőke tincsei az arcába szökennek, jótékonyan takarva azt Betti elől. Nem akarja, hogy lássa. Ő csak egyedül szeretett volna itt lenni… Lába hamarabb lép, mintsem felfogná, hogy mit is szeretne tenni. Egy, majd két lépést hátrál Bettitől, balja sután végigszánt közben rakoncátlan tincsein.
Kérlek, ne menekülj, Dom!
- Én… bocs, hogy megzavartalak - morogja halkan, rekedtes hangon. Ahogy ajkán elhal az utolsó szó, hátat fordít a lánynak és az ajtó felé indul. Feketéit szigorúan a padlón tartja, véletlen se néz fel, hogy ne férkőzhessen gondolatai közé egy idegen vagy ismerős emlék sem. Ujjai a fejhallgatójára fonódnak, menet közben helyezi vissza jogos helyére és az oldalán a gombot megnyomva árasztja el dobhártyáit a zongora gyönyörű dallama. Hogy mond-e még valamit Betti, fogalma sincs. Nem is szeretné tudni. Csak egyedül szeretne lenni...