Az erdő mélye felé közelítve bukkanunk egy hatalmas, fölénk magasodó öreg és korhadt fára, amelynek elsőre csak vastag törzse tárul elénk, meg egy felfelé induló lépcsőszerűség. Felpillantva egy kissé lepukkant faházikót látunk, ami szinte hívogat minket, hogy fedezzük fel.
A lelakott külső ellenére, belül igen is használatban lévőnek tűnik, valószínűleg sok diák járkál ide, más-más okokból. Mikor felmegyünk a lépcsőn és belépünk a házikóba, babzsákfoteleket látunk, egy két itt felejtett hálózsákot, véséseket a faház falában, mint „ELŐRE UNIKORNISOK!” vagy „Szeretlek Anna!”. Igazán alkalmas egy jó kis beszélgetésre, de a magányra is.

Emma McNeilly munkája

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=814575#post814575][b]Harmat Betti - 2020.07.28. 01:29[/b][/url]

Lassan haladok a sáros úton. Szerencsére voltam elég okos ahhoz, hogy bakancsot húzzak, így harisnyám és lábam tiszta mard. Meggyorsítom a lépteimet, és kissé sietősebben haladok tovább az erdei úton. A faházat legnagyobb örömömre üresen találom, így felmászva el is helyezkedem az egyik babzsákon. Cipőimet kulturáltan ledobom, ezzel kényelmesebbé téve magamnak a helyzetet. Lábaimat keresztbe rakva felhúzom. Kényelmesen elhelyezkedem, majd táskámból kihalászom a füzetemet és egy tollat. Írni kezdek. Először csak egy sort. Azt az egyet, ami már napok óta érik bennem. Egyik éjszaka fogalmaztam meg, mikor nem tudtam aludni. Az első sor után azonban elakadok, és csak nem akaródzik folytatódni a történet. A tollam végét rágva kibámulok az ablakon. Az enyhe szél rángatja a fákat. Az idő kezd kicsit lehűlni, és fülledt is a levegő. Lehet, hogy esni fog? Na de, vissza a történethez. Ismét a papírra helyezem az íróeszközt és lassan írni kezdek. "Fejét óvatosan felemelte, és..." És mi? Az agyamban mintha gát épült volna. Semmi nem jut az eszembe. Hátra hajtom a fejemet, és aprót nyögök nagy szenvedésemben.
- Gondolkozz! Gondolkozz, Betti! - motyogom magamnak.
"Fejét lassan felemelte, és megpillantotta Őt! Ez az! Mint gyors folyó a gáton, a gondolatok úgy zúdulnak át az agyamban lévő falon. Egyszeriben teljesen kirajzolódik a történet a fejemben, és írni kezdek. A szavak gyors egymásutánban jelennek meg a papíron. Mint annyi más alkalommal, most is teljesen elveszítem a kapcsolatot a valósággal. Számomra már csak a történet világa létezik, való világ valahol a messzi távolban rejtőzik előlem.
Csak akkor eszmélek fel, amikor recsegést hallok. Valaki mászik felfelé?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=814682#post814682][b]Harmat Betti - 2020.07.29. 00:27[/b][/url]

Csak a testem van a kis erdei faházban, az agyam meg valahol teljesen máshol. Gondolatban messze, Nagy-Britanniában járok, valamikor a 19. század végén. Fejemben éppen egy átok által ketté törött fa reccsenése hangzik. A hanghoz viszont valami más is társul. Valami sokkal hangosabb, élethűbb. Beletelik pár másodpercbe, míg rájövök, hogy az a hang bizony nem a fejemben szólt, hanem a valóságban. Visszatérek a jelenbe, és lassan felemelem a fejem. A létra nagyokat reccsenve küzd, hogy meg tudja tartani azt aki éppen igyekszik fel rajta. Az ajtóban egy szőke kobak jelenik meg, majd lassan a hozzá tartozó test is. A fiú szörnyen ismerősnek tűnik, de nem jut eszembe honnan.
- Szia - válaszolok a biccentésre csendesen.
Majd ismét a papíromra nézek, és folytatom az írást. Nem úgy tűnik, mint aki beszélgetni kíván, így nem is zargatom. Eltelik 5-10 perc, míg csenben ülünk egymás mellett, és mindenki csinálja a maga dolgát. A gondolataimat azonban nem tudom teljesen visszafordítani az íródó történetemre, és visszakalauzolni Skóciába. Egyre csak azon gondolkodom, ki lehet a srác, miért annyira ismerős. Persze ebben a kastélyban éjjel-nappal össze vagyunk zárva, így könnyedén meglehet, hogy elmentünk már egymás mellett, egymás mellett ültünk reggelinél, közösen várakoztunk egy tanárra. De nem. Egyik szituációra sem emlékszem, ahol ez a szőkeség lett volna mellettem. Talán levitás és a klubhelyiségben találkoztunk. Igen, ez már ismerősebb. Hogy is hívják? Mintha valami "T" betűs neve lenne. Tomi? Vagy Tivadar? Nem, nem, valami más volt. Teó! Ez az!
Ekkor, mint villám hasít belém a felismerés. Természetesen hozzám is eljutott a hír, hogy a múlt nyáron elvesztettünk egy levitást. A gyomrom egészen apróra szűkül össze, ahogy rájövök, hogy ez a fiú bizony Teó egyedül maradt ikertestére. Pár percig csak ülök ott, a szemem sarkából a srácot figyelem. Nem ismertem nagyon a testvérét, de emlékszem, egyszer kisegített egy házi dolgozatban, mikor elakadtam azzal. Mindig nagyon kedvesen mosolygott mindenkire, és akik ismerték, igen bátornak is mondták.
Hirtelen felállok. Lassan leteszem a holmimat, és óvatosan a fiú mellé sétálok.
- Szia - köszönök rá ismét, most már beszélgetés indító jelleggel. Intek is egyet, hogy felfedezzen, ha esetleg nem hallana a zenétől. - Én Betti vagyok, levitás másodéves. És te? - kérdezősködöm csak, hogy ne a semmiből induljunk. De aztán rátérek a lényegre, mert úgy érzem, nincs értelme tovább hárítani. - Te vagy Teó testvére, igaz? - próbálok tapintatos lenni, de egy ilyen téma nehéz, akárhonnan közelíti is meg az ember. Ha pedig valaki tudja, mi a gyász, az én vagyok. Na meg sokan mások is ebben az iskolában. A varázslótársadalomnak sajnos sok veszteséggel kellett szembenéznie az idők során, és még most sem teljesen veszélytelen mágiával élni, még ha most már nem is a mugliktól kell félnünk. Abban reménykedem, hogy tudok beszélni a fiúval, és esetleg tudok segíteni neki. Talán egy másik diák jobb hallgatóság, mint egy terapeuta.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=815277#post815277][b]Harmat Betti - 2020.08.07. 14:02[/b][/url]

Egy darabig csak ülök még a helyemen, és figyelem a fiút. Próbálom megformálni a fejemben a szavakat, hogy kicsit könnyebb legyen. Nem tudom, hogyan tudnék hozzá finoman és kedves közeledni. Mindenki másképp dolgozza fel a gyászt, a veszteséget, így arra sem támaszkodhatok, hogy nekem van már “tapasztalatom”. Végül lassan felállok és mellé lépek. Egy bemutatkozással kezdeni talán a legegyszerűbb és a legjobb, hiszen így legalább a másik nevét tudjuk.
A fiú erőteljes reakciójára viszont kicsit visszahőkölök, és hátra is lépek egyet. Hát ez nehezebbnek ígérkezik, mint gondoltam.
 - Én csak… - motyogom - Én csak annyit akartam mondani, hogy részvétem - makogom. - Nem… Nem akartalak megzavarni - felnézek a falra, oda ahol Domonkos nézte. Rögtön megértem a helyzetet. - Ezeket a testvéreddel rajzoltátok? - kérdezem halkan. Nekem mindig segít, ha szép emlékeket idézek fel. Nem akarok én tapintatlan lenni, és remélem ő sem érzi azt, hogy illetlen vagyok. - Nagyon érdekesek. Bár nekem nem mondanak semmit - hangom egészen halk. Próbálom kicsit meglágyítani a fiút, hiszen nem sikerült nyugodtan indítanunk.
Szememet vágigjáratom a falra rajzolt ábrákon. Egy korona, csillagok és hangjegyek. Hogy mit takarnak a képek, azt egyedül Domonkos tudhatja. Illetve Teó. A torkom összeszorul, ahogy megpróbálom elképzelni a mellettem álló fiú helyzetét. Ám hiába is próbálkoznék, nem tudom. Elveszíteni valakit olyan, mintha kitépnék egy részedet. Egy elvesztett szeretteddel egy részed is meghal. Örökre. Mindaz, amit az elveszített ember - vagy akár állat - jelentett neked, amit előhozott belőled, elvész, meghal. Az ikrek között pedig olyan kapcsolat van, amit más nemért. Egy ikertestvért elveszíteni olyan lehet, mintha az egyik feled halt volna meg vele együtt.
 - Én a szüleimet veszítettem el - hajtom le a fejem. - De ennek már pár éve. Mondjuk attól nem fáj kevésbé - teszem hozzá. - De megtanultam együtt élni a dologgal. Viszont el sem tudom képzelni, te min mész keresztül - ismét a fiúra nézek. Próbálok szemkontaktust teremteni. Ám a helyzet kezd számomra is egyre nehezebb lenni. Szemem sarkában könnyek gyűlnek, ahogy visszagondolok arra a napra, mikor az az auror, megjelent a házunknál, és elmondtam hogy nem jártak sikerrel a keresésben. Nem találták meg őket.
Óvatosan megtörlöm a szemem, és veszek egy nagy levegőt. Kifújni viszont kicsit szaggatottan sikerül. Szemem ismét a falra téved. Alaposan megvizsgálom az alakokat. Azokat is, amiket Domonkosék rajzoltak, meg azokat is, amik másokhoz tartoznak. Szerelmesek monogramjai tömegével. Vajon ezek a párok együtt vannak-e még? Vagy évek óta nem is hallottak egymásról? A veszteség, a múlandóság gondolata elteríti az agyamat. A térdeim megremegnek. Úgy döntök, inkább leülök. Visszalépek hát a babzsákon, és onnan figyelem tovább a szőke srácot.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=818592#post818592][b]Harmat Betti - 2020.10.04. 13:58[/b][/url]

Nem számítottam rá, hogy szavaim ilyen agresszívvá teszik majd. Persze mindenkiben máshogy dolgozik a gyász. Míg én visszahúzódóvá, zárkózottá váltam, Szofi hisztis lett, Dominik pedig ingerlékenyebbé vált. Ennek ellenére megijedek a heves reakciójától. Következő szavaim üresek, hiába gondolom komolyan. Talán érzi, hogy mellette vagyok, segíteni akarok. Ellenben a részvét szavakban kifejezve nem jelent semmit. Csak üres mondatok, melyeket az emberek udvariasságból mondanak a kínos helyzet kitöltése érdekében. Furcsa felismerni, hogy most a másik oldalon állok. Most én vagyok a zavarodott másik, aki nem érti, mi zajlik le Domonkos lelkében. Aki nem tudja mit mondjon, mit tegyen, amivel kimenti magát. Furcsa érzés most a másik oldalon állni. Annak idején én is gyűlöltem ezeket az embereket. Meggyőződésem volt, hogy nem tudják miről beszélnek, és nem is érdeklem őket. Hosszú időbe telt megértenem, hogy segíteni akarnak, csak nem tudják hogyan. Nem tudják, mi zajlik bennem legbelül, min megyek keresztül.
Zavartan szám szélébe harapok, ahogy a falra csap. Aha. Szóval ezek személyesebbek mint gondoltam. Teljesen igaza van. Pontosan tudom, hogy egy mély sebet téptem fel újra. Egy emléket, amihez a legkevésbé sem volt közöm. Ami csak az övé és Teójé. Ami összeköti őket. Emlékszem, sokan azt akarták, meséljek nekik szép emlékeket a szüleimről. Merthogy az majd segít, majd nem szomorkodni fogok tőle, hanem szépen emlékszem majd rájuk. Magamban persze elküldtem mindet melegebb éghajlatokra, és leráztam mindenkit, aki ezt kérte tőlem. Az első pár évben, pláne hónapban, a szép emlékek a legfájdalmasabb sebek. Azok, amikről tudja az ember, hogy soha többé nem él már át hasonlót. Magamba roskadok a felismeréstől, hogy én is olyanná váltam, mint azok a távoli rokonok, ismerősök, akiket a hátam közepére sem kívántam abban az időszakban. Aztán összeszedem kicsit magam, hogy ismét megpróbálkozzak beszélgetni a fiúval.
A hirtelen reakció azonban széthasít bennem valamit. A szavak jelentése lassan tudatosulnak bennem. A döbbenet, az empátia nehezedik rám. Könnyeim már nem csak saját sebeim miatt potyognak. Nem ismertem a teljes történetet. Honnan ismertem volna? Most viszont egy hatalmas pofonként ért a dolog. A babzsákon ülve a tenyerembe temetem az arcom, a könnyeim már patakokban folynak, a vállamat pedig rázza a zokogás. Nem tudom elképzelni mit érez Domonkos. Ő sem tudja, én mit érzek. Nincsen joga üvölteni velem ezért. Már nem tudok neki válaszolni. Nem is akarok. Ha azt hiszi, neki nagyobb a fájdalma, mint az enyém, nagyot téved. Könnyeim egyik fele azonban érte hullik. Nem tudhatom, milyen lehet látni, ahogyan az, aki a világon mindennél kedvesebb számodra, eltávozik. Csak a mély fájdalmát ismerem, azt tudom elképzelni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=823186#post823186][b]Harmat Betti - 2020.12.16. 13:46[/b][/url]

A levegőt szikázó feszültség tölti meg, a csendet pedig vágni lehetne. Egyikünk sem szól, de annál több érzelem és gondolat cikázik bennünk és köztünk. Nem tudom ő mire gondol pontosan, és ő sem tudhatja, hogy én mit gondolok. Azt viszont mindketten érezhetjük, hogy valami nagyon kellemetlen, de különleges helyzetet teremtettünk. A fal azonban nem omlott le közöttünk, továbbra is ott tornyosul a feszültség. A feszültség azokból a falakból, amit mindketten magunk köré építettünk. Mert az biztos, hogy ebben hasonlítunk. Ugyanazt az áthatolhatatlan falat húzta maga köré, amit egykor én is, és amit a mai napig nem sikerült teljesen lebontanom. Mert ezt a falat nem lehet kívülről áttörni, Belülről kell megnyitni, beengedni rajta másokat. Ez viszont egy hosszú, nagyon hosszú folyamat. Íme, itt állok én, és bár sokat fejlődtem, mióta a Bagolykőben vagyok, az elmúlt öt évben nem sikerült teljesen lebontanom azt a falat. Talán sosem sikerül teljesen.
A könnyek viszont áttörnek a falon. Nálam legalábbis. Mintha égetnék az arcomat, ahogy lassan lefolynak rajta. Ahogy pedig a kezembe hajtom a fejemet, mintha egy buborékba kerülnék. Egy buborékba az egész faházzal. Mert Domonkost ki akarom zárni, ám nem tudom. Hiába érzem, hogy utálom, nem tudok rá nem figyelni. Talán az empátia? Nem tudom. Mindenesetre része a buboréknak, és tudom, hogy egyikünknek sem lenne jó, ha most felállnék, és otthagynám egyedül.
Hallom a fiú lépteit, minden levegővételét. Hallom, hogy mennyire bizonytalan. És hallom azt is, ahogy megszólal. Nem erőlködik nagyon. Nem tudom azonban figyelmen kívül hagyni a bocsánatkérését. Lassan kifújom a levegőt, és felemelem a fejem. A szemeim pirosak, arcomon pedig csillognak még a könnycseppek.
- Semmi baj - hangom nagyon halk, és kicsit rekedt is. - Én meg sajnálom, hogy beletapostam az emlékeidbe. Tudom, hogy milyen rossz. Bocsánat - egy-egy könnycsepp még mindig lecsordogál az arcomon. Ám ez nem gátolja meg azt, hogy a köztünk lévő fal repedezni kezdjen.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=829928#post829928][b]Harmat Betti - 2021.04.21. 23:55[/b][/url]

Gyors léptekkel haladok a fák között, közben pedig összefogom magamon a pulóverem, ahogy egy erősebb szélfuvallat végig söpör az erdőn. Amélia valószínűleg már a faházban vár rám, ugyanis megbeszéltük, hogy együtt csináljuk meg a házikat jövőhétre. Egyikünknek sincs nagy szüksége segítségre, együtt azonban mégis kellemesebb dolgozni. Az egyszerű feladatokon legalábbis. A faház mindenesetre megfelelően csendes és hangulatos helynek ígérkezik ehhez a délutáni programhoz.
A létra előtt nagyot szusszanok, ahogy észreveszem, hogy mennyire kifulladtam. Szinte rohantam idáig. Lassan felkapaszkodom, s kíváncsian dugom be a fejem, meglesve, barátnőm bent van-e. Az elmúlt évben egészen közel kerültünk egymáshoz. Attól, hogy mindketten olyan közel állunk Hunorhoz, sokat láttuk egymást, aztán egyszer-kétszer külön szerveztünk programot. Egyikünk sem nyitott ember azonban, ami pedig igencsak megnehezíti a barátkozást.
- Szia! Remélem nem várattalak meg nagyon - mosolygok rá Améliára, ahogy belépek a faházba. Ahogy számítottam rá, őt már ott találom. - Milyen tárgyból készülsz? - rögtön a lényegre térek. Közben pedig lehuppanok egy babzsákfotelbe a lány mellé, hogy aztán én is előszedjem a csillagtanra írandó feladatomat, meg a mítoszok és legendák tankönyvet. - Mi van veled mostanában? - nézek fel a szőkére. Igen, most tényleg én voltam, aki beszélgetést kezdeményezett. Fejlődöm!
Toll után kezdek kutakodni, és próbálom nem megbánni, hogy kimondtam a kérdést. Nem tudom ugyanis, mennyire van kedve beszélgetni, s én se tudom, mit mondok neki, ha visszakérdez. Persze szívesen beszélgetek háztársammal, a kérdés csak az, pontosan miről is fogunk végül.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=831136#post831136][b]Harmat Betti - 2021.05.08. 00:35[/b][/url]

- Igen, a következő fejezetből kell összefoglalót írni - húzom magamhoz közelebb a mítoszokat rejtő tankönyvet. Most csak kijegyzetelem a fontosabb pontokat, az írás később lesz majd meg.
A bájitaltan említésére megrándul kicsit az arcom. Sajnos idén sem bizonyult könnyebbnek a tárgy, sőt. Ötödév végéig azonban kötelező a bájitaltan, kénytelen vagyok megtanulni annyira, hogy átmenjek a vizsgákon. A tavalyin nagyon elcsúsztam, így idén még jobban kell majd igyekeznem. Még úgyis, hogy Farkasházy sokkal kevésbé szigorú, mint Felagund prof volt.
- Milyen a mágusjog? - inkább arra a tantárgyra kérdezek hát rá, ami engem is érdekel. Nekem is szerepel az órarendemben idén, bár ahogy ismerem, Améliához sokkal jobban illik a tárgy, mint hozzám. Azért izgatott vagyok, mit hoz ki belőle az újdonsült tanárunk.
- Hű, gratulálok! - nézek fel mosolyogva a könyvemből. - Melyik tanár mellett? - érdeklődöm tovább. Örülök a sikerének, ám kis féltékenység is vegyül az érzéseim közé. Amikor volt lehetőség, nem mertem pályázni a pozícióra. Azóta viszont nem kínálkozott alkalom, akármennyire is szívesen lennék tanársegéd én is. Persze a prefektusi feladatok lefoglaltak tavaly, és idén is fognak, így tényleg nincs miért irigykednem. Az érzéseim viszont az eszemtől függetlenül cikáznak bennem. - Jó helyen vagy az Edictumnál is. Én szeretem olvasni az írásaidat - bólintok neki bátorítóan. Ebben is nagyobb bátorsága van, mint nekem. Ugyan megfordult a fejemben a csatlakozás gondolata, nem tudtam megtenni. Pedig anya biztosan örült volna neki. Talán pont ez volt az, ami visszatartott végül.
Már nyitom a számat, ám a visszakérdezés után rögtön folytatja is, így én csönben maradok. Második kérdésére is csak bólintok, és egy darabig nem szólalok meg.
- Megkérdezhetem, hogy min vesztetek össze tulajdonképpen? - idegesen a fülem mögé tűrök egy előre eső hajtincset. Természetesen észrevettem, hogy kerülik egymást, arról viszont eddig egyikük sem mondott semmit, hogy mi a vita oka. - Nem tudjátok megbeszélni? - Hülye kérdés, igaz? Mással nem tudtam előállni viszont.
Tekintetemet a tankönyveimen nyugtatom. Semmiképp sem szeretnék belekeveredni a veszekedésükbe. Viszont van rá esély, hogy Hunor is érdeklődni fog a lány iránt, ha meg tudja, hogy Améliával voltam ma délután. Én inkább arról kérdezősködöm, mi történt köztük. Nehéz olyan dolgot kitalálnom, amin össze tudnának veszni. Nagyon közel állnak egymáshoz - legalábbis kívülről úgy tűnik - így fogalmam sincs, mi szakíthatta szét őket.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=831642#post831642][b]Harmat Betti - 2021.05.22. 17:05[/b][/url]

- Nekem is van már egy-két oldalnyi jegyzetem belőle. De messze nem foglalkoztam vele annyit, mint Te - mosolygok rá. Érdekelt a téma, így felvettem a tárgyat, de sosem jutott eszembe, hogy az alap tudásnál többet is magamra szeretnék szedni. - Fontolgatod, hogy joggal fogsz foglalkozni később? - mondom ki a kérdést, ami felmerült bennem. Az biztos, hogy nagyon illene hozzá. Az is biztos, hogy megvan hozzá asz esze, és nem riad vissza attól e rengeteg tanulnivalótól sem, amivel a jogi pályán találkozik az ember. Ha pedig dr. Laines mellett még több időt tölt, hatalmas tudást szedhet fel a témával kapcsolatban.
Köszönetére csak mosolyogva bólintok. Örülök, hogy én tudtam neki pozitív visszajelzéssel szolgálni. Kérdésére azonban eltűnik a mosolyom, és kicsit el is fordítom tőle az arcom. Azt nem állíthatom, hogy nem számítottam rá, reménykedtem azonban, hogy csak önmagamban kell helyre raknom ezt a kérdést.
- Eszembe jutott egyszer-kétszer - félbe hagyom a gondolatot. - Valami azonban mindig visszatartott - folytatom végül. - Pedig édesanyám író volt. - Végül felnéztem Améliára, és még halványan el is mosolyodom. Nem tudom, kijelentésem után akar-e még beszélni a témáról. Általában, mikor szóba kerülnek a szüleim, s mikor a másik tudja, hogy elveszítettem őket, a beszélgetés meghal, esetleg másik témára terelődik. Az emberek félnek, hogy olyan talajra lépnek, ami kellemetlen számomra, vagy még inkább számukra. Pedig lassan hét év után nehéz ilyesmi terepet találni.
Türelmesen várom, hogy összeszedje magában a választ. Tudom, hogy friss a dolog, és nem akarom kiszedni belőle a dolgot, ha ő nem akarja velem megosztani. Szeretnék viszont segíteni nekik, részben azért is, mert nem szeretnék kettejük közé szorulni. Mikor azonban végül megszólal, és végig mondja gondolatát, összeráncolom a szemöldököm. Lehetséges, hogy csak elmesélve nincs semmi értelme Hunor viselkedésének?
- Mi oka lenne csalódottnak lenni, mert kedvelsz valakit? - Nem szeretnék oldalt választani, az a legrosszabb eshetőség lenne. Hunor viselkedését azonban nem látom indokoltnak, és ezzel valószínűleg Amélia is így van. Arról nem akarom faggatni, hogy kit kedvelt meg pontosan. Bár fúrja az oldalamat a kíváncsiság, ha nem akarja elmondani, nem fogom kikényszeríteni belőle. - Így viszont neki kéne bocsánatot kérnie. - Azonnal meg is bánom, hogy kimondtam, hogy állást foglaltam a dologban. A véleményem azonban ez, legalábbis a helyzet eddigi ismeretében. - Ha szeretnéd, megpróbálhatok beszélni vele én is - vonok vállat. Most már ígyis-úgyis belefolytam a vitába. Legalább legyek a segítségükre.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=832831#post832831][b]Harmat Betti - 2021.06.18. 20:53[/b][/url]

Ugyan én tettem fel Améliának a kérdést, reméltem, hogy nem kérdez vissza. Hiszen azt a kérdést teszi fel, amit én ötszázszor feltettem magamnak a szünet alatt, és, amit otthon is mindenki ötvenszer megkérdezett. Már egy évvel közelebb a VAV-hoz, és jövőre ilyenkor már tudnom kéne, merre tovább. Nekem pedig talán még annyira sincs ötletem, mint barátnőmnek. Vannak ugyan olyan tantárgyak, amiket szeretek és amikkel szívesen foglalkoznék a későbbiekben, a döntés meghozatala azonban nem bizonyolul nagyon könnyűnek. Hiszen el sem tudom magam képzelni mesterképzésen, dolgozó felnőttként pedig pláne nem.
- Gondolkodtam, nagyon sokat, de igazából fogalmam sincs. Vannak irányok amik érdekelnek, de nem tudom eldönteni, mit szeretnék csinálni - vonom meg a vállam. Próbálok nem nyafogni a dolog miatt, mert azt tettem már eleget, Elianának, a nagyinak, Dominiknek, sőt, még Elinek is valamikor a szünet végén. Nem akarom szegény Améliát is fárasztani vele.
- Nem hiszem - rázom meg a fejem. - Újságoknak írt sokat, meg van néhány gyerekkönyve mágusgyerekeknek. - Nem volt nagy nevű író, de szerette amit csinált. Egy darabig, mert aztán izgalmasabb dologra vágyott. - Végül is egy kérdés még nem kötelez semmire - halványan elmosolyodom, ahogy megvonom a vállam. Talán tényleg érdemes lenne kipróbálnom, és akkor rájönnék, hogy szeretem-e tényleg vagy sem. - Megköszönöm, ha rákérdezel.
Lassan átevezünk a Hunor témára, s kicsit talán mindketten visszafogottabbá válunk. Mármint még visszafogottabbá, mint amilyenek egyébként is vagyunk mindketten. Válasza azonban túl zavaros, hiába akarnám leplezni értetlen arckifejezésem. Ha nem volt vele rendes, hogyan kedvelhette meg? Vagy mi történhetett utána, amitől az egész helyzet megváltozott köztük. Hunor aggodalmát azonban így már megértem, bár veszekedésre még mindig nem adna okot a helyzet az én szememben.
- Hát, ötletem pont nincsen - rázom meg a fejem, - de Hunor nekem is a legjobb barátom, és nem jó látni, hogy rossz kedve van ettől az egésztől. Meg azt se, hogy téged is elkeserít a dolog. Így ráadásul én is a közepében vagyok a dolognak bizonyos részig. Szeretnék segíteni nektek valahogy, hogy végre kibéküljetek - mosolygok a szőkére mondandóm végeztével. - Csak nem akkora dolog, hogy kedvelsz valakit, lehet, hogy valami más gondja is van Hunornak. Akkor pedig mindenképp mellette kell lennünk - fűzöm hozzá. Merthogy még mindig furcsa, hogy pusztán aggodalomból megszakítsa a kapcsolatot Améliával.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=834172#post834172][b]Harmat Betti - 2021.07.11. 21:54[/b][/url]

Halvány mosollyal az arcomon bólintok, ezzel igazat adva Améliának. Nem könnyű váltani, ha valamit elkezdtél, de a lehetőség valóban ott van. Ha pedig attól leszek majd boldog, hogy szakot váltok, akkor mindenképpen le kell majd győznöm a félelmeimet, és mást tanulni. Nem szabad, hogy a gyávaságom megakadályozzon abban, hogy szeressem azt, amivel majd keresni fogom a kenyerem. Pedig tudom, hogy nehéz lesz, hogy sok mindenben megakadályoztak már a félelmeimet, később pedig sokszor megbántam, hogy nem tettem meg valamit. Biztosan anya is félt, sőt, apa is, de én ezt sosem láttam rajtuk. A szüleimről kialakított idilli, gyermeki kép az, ami sokszor bátorít, ahonnan példát veszek.
Visszamosolygok barátnőmre, és arcomra hála is kiül.
- Köszönöm - bólintok aprót. Köszönetem félig a felajánlásának szól, féli pedig annak, hogy nem kezdett hegyibeszédbe arról, mennyire sajnál a szüleim miatt, és mennyire át tudja érezni, holott a legtöbben nem tudják. Sokkal többet jelent most nekem az, hogy látom rajta, tényleg segíteni szeretne nekem, még ha csak egy apró dologról is van szó. Érzem rajta, hogy mellettem akar lenni, ha nehéz valami. És bár még nem vagyunk olyan jóban, azt hiszem, ez egy sokkal mélyebb barátság lesz köztünk, mint elsőre látszott.
Aztán arcomról eltűnik a mosoly, ahogy egyre jobban belemegyünk a Hunor témába. A történet több darabját megismerve én is jobban kezdek aggódni a legjobb barátomért, pedig nem láttam eddig ennyire rossznak a helyzetet. Tudom, hogy nem könnyű neki, nem csak azokkal a problémákkal kell megküzdenie, amikkel a kortársainak. Ez még sem ad választ arra, miért volt annyire ingerült Amiéliával.
- Ugyan! Minden jogod megvan arra, hogy hőbörögj - nézek a szemébe együttérzően. - Ó! - Ez a reakcióm csupán a pontosítására, mert így picit világosabb azért. Talán pont azzal a személlyel van gondja?
Helyesnek tűnik a lány felvetése, bár szinte biztos vagyok benne, hogy nem csak a sztereotípiák azok, amik összezavarják Hunor önmagáról kialakított képét. Vajon Amiélia tudja? Neki elmondta már? Ha nem, nem volna helyes, ha a lány tőlem tudná meg. Pedig biztosan jobban megértené Hunort. Ha tudná, nem lenne ennyire sértett. Talán nem.
- Mindig is utáltam a sztereotípiákat - morgom halkan. De aztán már kérdezek is: - Szerinted úgy érzi, ő rosszabb, mint az, akit megkedveltél? - nézek rá ismét. - Valahogy meg kéne neki mutatnunk, hogy szeretjük, úgy, ahogy van - dőlök hátra aztán én is. Összeráncolt szemöldökkel gondolkodom, mit mondhatnék Hunornak, és azon is, mivel tudnám kicsit megnyugtatni Améliát. Mert Hunor titkát nem mondhatom el. Azt neki kéne, nem?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=835373#post835373][b]Harmat Betti - 2021.08.05. 21:52[/b][/url]

Utálok én lenni a bíró, nem szeretek ítélkezni mások felett. Mégis sokszor sikerül megtennem. Most épp a legjobb barátom felett. Pedig lehet, egyszerűen csak rosszul közölte Améliával, amit akart. Biztos vagyok benne, hogy nem akart neki rosszat. Hiszen ismerem Hunort, Amélia nagyon fontos neki, nem akarna neki fájdalmat okozni, ha neki nem lenne valami baja. Biztos, hogy van vele valami, valami nagy, amit rejtegetni próbál, nem akar elmondani. Nem hiszem azonban, hogy pusztán az a személy jelentené a problémát, akit Amélia kedvel. Nem, ez valami nagyobb Hunorban.
- Igen, így - felelem minden kételyem ellenére. Sajnálom Hunort is, és neki is éppúgy szeretnék segíteni, de azt biztos nem jól tette, hogy elvágta magát valakitől, aki annyira fontos számára mint Amélia. Én is bosszankodnék a lány helyében, ha a legjobb barátom így rám borította volna a problémáját - kimondatlanul.
- Hm - húzom el a számat szomorúan. Nem tudok már mást mondani neki. Hunort nehéz megérteni, még nekünk is. Pedig talán az a két személy vagyunk, akik a legközelebb állnak hozzá a kastély falai között. Még sem tudunk választ találni arra, miért mondta, amit mondott és miért tette, amit tett. Pedig én azt gondolom, hogy ismerem minden titkát, a személyének minden részét. És még így is, rejtély az egész számomra.
- Ó, ne! - Megint valami, amiről a fiú nem beszélt. Persze, hogy nem. Nem fog elfogadni konkrét segítséget, hiába lenne rá szüksége. Lehajtom a fejem, és az én mellkasomból is kiszakad egy kétségbeesett sóhajtás. - Nem fogja hagyni, hogy segítsünk neki - suttogom magam elé, nem is igazán a mellettem ülőnek. Felötlik bennem az ötlet, hogy kérjünk segítséget Keserű tanár úrtól, de kimondani nem merem, nem tudom, Amélia mit szólna az ötlethez.
- Végül is, azért vagyunk itt - bólintok. Az én ajkaim is halvány mosolyra húzódnak, de inkább keserű az a mosoly, mint vidám. A kezembe veszem a mítoszokkal teli könyvet, és ismét elmélyedek az elolvasni való történetben. Legalábbis megpróbálok, de gondolataim nem tudják elengedni Hunort még egy ideig.