Lanetta

Mosolyogva sétálgatott az erdő félhomályában, élvezve, hogy a kellemes meleg simogatja a bőrét. Iskolai egyenruháját még nem vette át, ki akarta élvezni, hogy normális ruhát viselhet. Szürke farmernadrágja szorosan simult lábaira, magas szárú szürke cipőjében hangtalanul sétált végig az erdőben. Zöld hosszúujjú pólója kiemelte halvány izmait, így akár erősnek is lehetett volna nézni. Fekete hegedűtokját a hátán átvetve viselte, így haladt végig a lombok árnyékában. Néha megállt, és körbenézett, hátha meglát egy-egy állatot, de még egy kismadarat sem. Így aztán eseménytelen sétáját csak a faház felfedezése szakította meg. A kissé rozoga épület azonnal felkeltette Domi érdeklődését, így egy laza hegedűtok igazítás után nyomban elkezdett felfelé mászni. Fent körbenézve két dolgot vehetett észre, hogy a hely tele van babzsákokkal, és a rajta kívül ott lévő személyt, egy korabeli lányt. Mosolyogva fordult felé, és köszönt rá.
- Szia! Én Cseke Domokos vagyok. És te?

Kicsit körbefordult a faházban, megszemlélve a babzsákokat, és hálózsákokat. Úgy látszik mások is felfedezték a helyet maguknak. És jól is érezhették magukat. Volt néhány szeretlek felirat a falon. Domi kissé elmosolyodik, és vissza fordul a lány felé.
- Te is eridonos vagy? Én is idén kezdtem. És, felfedezted már a kastélyt?
Mondja, miközben a lerakja a hegedűt a babzsákra, és ő maga is lehuppan mellé. Figyeli a szőke ciklont, nézi a mozdulatait, az arcát, a testét, a derekára kötött pulcsit... Majd szeme nyomban visszavándorolt a lány tekintetére, és folytatta kérdéseit.
- Honnan jöttél? Én Pécsről.
Reméli, hogy nem zavarja a lányt a folyamatosan beszéde, ő az első akivel találkozott, nem ártana megismernie a háztársait, főleg, ha azok szép lányok.

Már éppen ugrott volna fel, hogy segítsen a lánynak, ám az már össze is húzta a függönyt, és visszaült vele szemben. Amikor a tájékozódási képességek teljes hiányáról esik szó, kissé felnevet, majd körbemutatva a kis házikóban jelenti be.
- Nekem itt is sikerülne elvesznem.
Eger környékén még nem nagyon járt, így aztán nem tud viszonyítani, kérdezné is, hogy milyen vidék, azonban a téma gyorsan az egyik kedvenc tárgyára terelődik, így csillogó szemekkel kezd magyarázni a hangszerről.
- Igen, nagyon sokat szoktam zenélni. Kiskorom óta hegedülök folyamatosan. Ha szeretnéd játszok is valamit.
Mosolyog, és már cipzározza is ki a tokot, veszi elő a hegedűt, megszorítja a vonó szőrt, és megemeli a hangszert.
- Szóval, mit szeretnél, mi legyen?

Mosolyogva hallgatta a lány szavait, majd amikor rábízta a választást, újfent felcsillant a szeme. Haját hátradobva kelt fel a babzsákból, mert valljuk be, azon ülve nem olyan egyszerű hegedülni. Újfent megemelte a fekete hangszert, és egy lassú, szomorkás dalba kezdett. Énekelni nem mert hozzá, az ő hangja nem olyan tiszta, mint a hegedűé, azonban a lány ismerheti a dalt. "Egy gyönyörű leányról szól, akinek népe az erdőben élt, ő maga pedig minden éjjel a Hold fénye alatt táncolt, az állatokkal, és a csillagokkal. Egy éjjel egy vadász járt arra, aki azon nyomban beleszeretett a lányba és zsákmány nélkül tért haza. Onnantól kezdve napokon keresztül. Mígnem egy a népéből való férfival jelent meg a lány, a vadászt pedig, aki a bokrok közül lesett, mint mindig, olyan féltékenység öntötte el, hogy azon nyomban véget vetett az életüknek, majd magával is végzett." A dallam néhol még vidámnak is tűnhetett, ahol a táncoló leányról van szó, vagy a szerelembeesésről, azonban a vége felé egyre baljóslatúbb, míg végül szomorú melódiába csap át, és hirtelen szakad vége, mint a három szerelmes életének.
- Hát, nekem ez a kedvencem, bár nem túl vidám.
Mondja halkan, egy kis szünet után.
- Persze tudok boldogabb dalokat is játszani, meg feldolgozásokat is, ha szeretnél.

Lanetta



A lány nem tévedett, valóban bátorító mosoly suhant át Domi arcán, amikor meghallotta, hogy a másik dudorászik. Szerette, ha van aki énekel a játéka alatt, így nem érezte annyira egyedülinek a dolgot. Amikor pedig elkezdte az utolsó versszakot, akkor Domi szélesen elmosolyodott játék közben. Már amennyire a dalból áradó melankólia engedte ezt neki. Amíg játszott, szinte euforikus érzés kerítette hatalmába, és ez nem szűnt akkor sem, amikor leengedte hangszerét. Mosolyogva tekintett a lányra, és nyugtatta meg.
- Ne aggódj, én kifejezetten örültem neki. Szerintem is. Sőt, szerintem sokkal több szomorú dal van, ami szép, mint a vidámak. Mélyebb érzéseket adnak át.
A következő kérdésen már kicsit elgondolkodik, elég sok dolgot tanult meg, és nem egy előadó van, akinek csak egy-egy dalát ismeri, és jásza, mert az tetszett csak meg neki. Végül a sokból hármat emelt ki, akiknek a dalai közül sokat ismer.
- Hát esetleg a francia előadó, Zaz, dalai, vagy ha magyar talajon maradunk, akkor Qimby, Kispál, vagy Kiscsillag, de az utolsó kettő nagyjából ugyanaz stílusra. Ha gondolod én játszok szívesen, énekelhetsz.
Ajánlja fel mosolyogva a lánynak.

Lana


Csendben hallgatta végig a lány eszmefuttatását, és bólogatott is hozzá, hiszen egyetért vele, majd amikor az ficeregni kezdett, maga is megváltoztatta helyzetét, neki dőlt a falnak, és a hegedűt leengedte a hasa elé, de így is két kézzel fogta. Be kell szereznem egy ilyet. Suhant át agyán a gondolat, majd szállt is tova, amikor Lanetta megemlítette, hogy ismeri Kispálék munkásságát.
- Hát, tulajdonképpen bármelyiket, nyilván nem mindet, de jórészt. Ha mondasz egy kedvencet, akkor meglátjuk, hogy tudom. Vagy ha bízol a döntésemben, akkor Kiscsillag, Légyszíves. Azt például nagyon szeretem.
Mondja, és lepengeti az első pár hangot a kezeiben lévő hangszeren.

Lana


- Ennek örülök. Akkor az jó lesz? Ne aggódj, éneklés közben szerintem eszedbe fog jutni. Ha meg nem, akkor sincs baj, nem koncertet adunk, csak zenélgeünk egyet magunkban.
Mondta, mosolyogva, majd kissé elgondolkodva tette hozzá.
- Én szeretem, hogy ennyi ember van itt. Sosem bírtam sokáig elviselni, ha nem vettek körül emberek. Vagy legalább egy valaki.
Majd fölemelte a hangszert és lágyan játszani kezdett. "Vigyetek el engem is lassúzni srácok, vigyetek el innen, mert nem jön ide más." Hegedűn a dal jóval lágyabb, és a dobok nélkül nem olyan pattogós, de amit lehet, azt a ritmussal visszaadja. De a feldolgozás éppen azért feldolgozás, mert nem pontosan ugyanaz, mint az eredeti.

Lana




Csukott szemekkel, teljesen átadva magát a dalnak élvezte ezt a pár percet, amíg énekeltek, zenéltek. Majd észre sem vette, már át is váltott egy másik dalra, amikor ennek vége lett. Egy vidámabb, másfajta dalra, az Anna and the Barbiestól. "Főzzünk csókból, baracklekvárt, amíg van elég! Amíg a nektár, túl nem csordul, a peremén!" És csak játszott, játszott csukott szemmel, csak a hegedű, és a lány hangjára koncentrálva, teljesen elmerülve a zenében.

Lana


A lány hangja rántotta vissza a valóságba a zene ölelő karjaiból, a föld rideg talajára. Kissé elgondolkodik a kérdésen, igazából nem gondolkozott még vele, hogy mit szeretne kezdeni a zenével a jövőben.
- Köszönöm. Igazából nem nagyon tudom, hogy mi lesz vele, én azért zenélek, mert élvezem, és szeretem csinálni, de nem gondoltam még rá, hogy ebből éljek meg. De szerintem más megélhetést találok majd.
Válaszolt a kérdésre mosolyogva, majd leült a babzsákra, és elrakta a hangszert.
- Nem írtam, bár még nem is próbáltam. Majd talán, ha lesz kinek, akkor írok egyet.
Dőlt  hátra kényelmesen, és valóban elgondolkodott rajta, hogy ha egyszer megtalálja azt az embert, akkor ír neki dalt.
- És te? Játszol valamilyen hangszeren?

L


Mosolyogva figyelte a babzsákfoglaló mutatványt, és közben halkan felkuncogott, hiszen vannak dolgok, amik mindenképpen kihozzák az emberből a nevetést. Amikor a lány alaposan megpaskolgatta, elrendezgette, meg kitudja mit csinált a babzsákkal, és végre elhelyezkedett a vörös textildarabon, akkor válaszol.
- Igazából halvány sejtelmem sincsen, de majdcsak kitalálok valamit. Előttem a suli, és még utána is lehetek mestertanonc, szóval bőven van időm mindenre.
Mondta, minden bizalmát a jövőbe fektetve, miközben tekintetével követte, hogy merre néz a lány. A hálózsákokra pillantva nem gondol semmi jóra, valami szivárványos, vattacukros éjfélig beszélgetős bulikra, meglehetősen biztos benne, hogy itt durvább dolgok folytak. Vagy éppen lágyabbak, ki hogyan szereti. Megrázza egy kicsit fejét, és visszafordul a lány felé.
- Ha megírom akkor talán. Persze ez nagyban függ attól, hogy megírom-e valaha.
Mosolygott, és közebn ő maga is máshogyan helyezkedett a zsákon, hiszen nem lehet folyamatosan ugyanabban a pózban üldögélni, teljesen elzsibbad az ember.
- Ez kár. Pedig szerintem megérte volna valami füldugót beszerezni mellé, vagy ha annyira rossz volt, akkor másik tanárt keresni. De abbahagyni, azt nem. Bár, nekem jó tanárom volt, szóval nem igazán tudom milyen ha a tanár kiállhatatlan.

Lanetta- zárás


A fülemüle érkezése, a morajlás, az elsuhanó állatok, mind olyan gyorsan történt, hogy Domokosnak ideje sem volt felfogni, hogy mi történik, így aztán nem is nagyon tudta követni az eseményeke, csak szorosan kapaszkodott a hegedűtokba, és mire leesett neki, hogy mi az a fehér tollcsomó a lány közelében, addigra a madár már a padlón hevert sóbálványként. Domokos ekkor pattant fel, és egy szó nélkül kapta el a lány karját, majd iramodott meg az ajtó irányába. Gyorsan szedve a lépcsőfokokat hamar lent volt, és komolyan a lány szemébe nézett.
- Te fuss vissza a kastélyba, amilyen gyorsan csak tudsz. Itt leszek mögötted. Mozgás!
Kiáltotta, majd a lány nyomában megindult Bagolykő kastélya felé, a biztonságot nyújtó falakhoz. Azonban futás közben egy kiálló gyökérben megbotlott, és hasra vágódva, terült el a földön. Hegedűje kicsúszott a kezéből, a pálcája szintúgy, és nemsokára mindkettő apró darabokban összetörve állapodott meg az erdő talaján. Az állatok patája senkit nem kímélt. A fiút sem. Paták taposták testét mindenütt, a karjait, a lábát, a törzsét, a nyakát, a fejét. Iszonyatos kínok közepette feküdt a paták alatt. Azonban nem sokáig szenvedett, egy vaddisznó patája hozta el neki a megváltást, olyan helyre ugrott ugyanis, hogy a fiú szervezete végleg feladta tőle. Szeméből lassan tűnt el a fény, ajkain hangtalan kiáltás formálódott, majd teste végleg elernyedt, gyengén, erőtlenül.