Az erdő mélye felé közelítve bukkanunk egy hatalmas, fölénk magasodó öreg és korhadt fára, amelynek elsőre csak vastag törzse tárul elénk, meg egy felfelé induló lépcsőszerűség. Felpillantva egy kissé lepukkant faházikót látunk, ami szinte hívogat minket, hogy fedezzük fel.
A lelakott külső ellenére, belül igen is használatban lévőnek tűnik, valószínűleg sok diák járkál ide, más-más okokból. Mikor felmegyünk a lépcsőn és belépünk a házikóba, babzsákfoteleket látunk, egy két itt felejtett hálózsákot, véséseket a faház falában, mint „ELŐRE UNIKORNISOK!” vagy „Szeretlek Anna!”. Igazán alkalmas egy jó kis beszélgetésre, de a magányra is.

Emma McNeilly munkája

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=431516#post431516][b]Kávássy A. Henrietta - 2014.12.05. 09:43[/b][/url]

Már ősz közepétől vártam a havazást, amióta már egy-két makacs levélkén kívül lehullottak a falevelek a fákról. Szerettem nézni a színeket, ahogy egyesével válnak el a fa ágaitól és lassan hullnak a földre, de az ünnepek közeledtével egyre jobban vágytam a téli tájra. Végre esik a hó. Megfogadtam magamnak, hogy valamikor időt kerítek kimenni egy kicsit levegőzni és szeretem megtartani az ígéreteket, még ha azokat magamnak is teszem. Egy szabad délutánon elérkezettnek láttam az időt, úgy éreztem semmi sem akadályozhat meg. Gondosan felöltöztem, sál, sapka, kesztyű, kabát és elindultam kifelé az iskolából. Először még az utat követtem, ami szintén havas volt egy kicsit. Eléggé csúszós volt, így nem is erőltettem a dolgot, inkább lekanyarodtam az útról és változtattam úticélomon. Eredeti tervem a Bagolyfalván lévő vásár volt, de a faluba vezető lejtőn féltem lemenni, nem hiányzott nekem a csonttörés. Az aszfaltozott útról letértem és a mezőn mentem keresztül. Talpam alatt ropogott a több mint tíz centis hó, legszívesebben hóangyalt csináltam volna, de győzködtem magam, hogy azért azt nem kéne, már nem vagyok kisgyerek. Csöndben mentem, hátha látok valamilyen állatot, de sajnos nem volt szerencsém. Átszelve a nagy mátrai rétet elértem az erdő széléhez. A faházhoz szerettem volna menni, de itt egy kicsit elbizonytalanodtam, hogy melyik ösvény vezet hozzá, vagy legalábbis felé. Beléptem az erdőbe és elkezdtem irányzékban megközelíteni. A táj annyira szép volt, nagyon szerettem volna lefesteni, de hát nem hoztam magammal semmilyen felszerelést, és ha itt kint rajzolnék, akkor nagy eséllyel megfáznék. Megtaláltam az ösvényt és sikerült beazonosítanom, hogy merre is vagyok. Innentől körülbelül tíz perc gyaloglás volt ahhoz a bizonyos fáig. Csöndben tettem meg az utat és figyeltem, hátra látok egy erdei állatot. Mocorgásokat éreztem mindenhonnan, kicsit mérgelődtem is, hogy lehet szemüveg kéne nekem.
Annyira el voltam foglalva az állatokkal, hogy alig vettem észre a hatalmas, vastag törzsű, korhadt fát és mellette a létrát, ami felvezet a házhoz. Alulról alig lehet rájönni, hogy ez nem csak egy átlagos fa, de valószínűleg pont ez volt a cél. Elkezdtem mászni felfelé. Kicsit aggódtam, hogy leesek, mert a rátapadt hó miatt nagyon csúszósnak látszott, viszont ezúttal nem fogok lemondani célomról, mint a karácsonyi vásár esetében. Lassan, de biztosan közeledtem a házhoz. Bele sem mertem gondolni, hogy nekem innen még le is kell majd jönnöm. Már voltam itt fent, de akkor nyár volt és nem tűnt ennyire veszélyesnek. Szerencsére épségben megérkeztem. Mielőtt bementem volna a hívogató házba, körülnéztem, hogy fentről is megcsodálhassam az erdőt. Hirtelen madarak sokasága vált láthatóvá számomra, én pedig nem győztem csodálni őket. Pár percig csak álmodoztam és álmodoztam, hogy bárcsak én is tudnék velük szabadon repülni. Nagyon vágytam a repülésre, kiskoromban mindig azt kértem szülinapomra, hogy hagy repülhessek. Persze, így visszagondolva már én is röhögök magamon.
Kicsit csípte a hideg az arcomat, ezért rávettem magamat, hogy abbahagyjam a bámészkodást és bemenjek a házba. Benyitottam az ajtón, körülnéztem, hogy van-e bent valaki, de a ház üres volt. Besétáltam a szoba közepére, látszólag nem sokat változott legutóbbi látogatásom óta, talán egy-két véséssel van több.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=432241#post432241][b]Kávássy A. Henrietta - 2014.12.06. 20:17[/b][/url]

Nem vagyok valami sportos típus, az extrém sportoktól pedig egyenesen irtózok és a faházba való feljutás kicsit arra hasonlított. Veszélyes volt és magasra kellett másznom. Nagyon kapaszkodtam, ennek hála épségben feljutottam a csúcsra. Megmásztam a Csomolungmát, majd rögtön körül is néztem. Teljesen máshogy feslett fentről az erdő. Jó volt lenni a lombkoronaszinten, kicsit olyan érzés volt, mintha madár lennék. Legszívesebben el is repültem volna, de sajnos röpképtelen élőlény vagyok.
Néhány hideg perc után úgy döntöttem bemegyek a házba. Így is tettem, benyitottam és beléptem a helyiségbe. Bent már jobb idő volt, viszont a világítással gondok voltak. Pontosabban szürkület uralta a ház belsejét és csak az ablakokhoz közeli részeket láttam tökéletesen. Elkezdtem sétálgatni, felfedezni az újdonságokat. Olvasgattam a fagerendákba karcolt szövegeket, találtam friss szerelmes idézetet is.
Egyszer csak zajra lettem figyelmes kívülről, de nem láttam senki sem. Azt sem tudtam hova szaladjak hirtelen, megijedtem, hogy egy auror közeledik és szándéka, hogy lebuktasson és megbüntessen. Bíztam benne, hogy csak képzelődök, de a léptek egyre hangosabbak lettek. Nincs mit tenni, nem tudok hová menekülni, de miért is kéne, hisz nappal van és már nem vagyok elsős. Biztattam magam, hogy biztos csak egy másik diák, de azért nem a szoba legmegvilágítottabb részére álltam. Szerencsére igazam lett és tényleg egy tanuló nyitott be, vagyis a kinézete alapján az lehetett. Benyitott a házba. Először nem láttam tisztán az arcát, de mozdulataiból arra következtettem, hogy észrevett és megijedt tőlem. Jobban megnéztem az arcát, mire elmosolyodtam. Régen látott háztársam érkezett meg. Kedves mosollyal az arcomon indultam el felé, elhaladva az egyik ablak mellett, hogy ő is felismerjen engem.
- Szia Lénárd! – Köszöntem neki. Arcomon látszott a meglepettség, de az öröm is, hogy újra láthatom. Ismerjük egymást, de már régen volt alkalmunk beszélgetni. Megálltam előtte és elkezdtem faggatni.
- Hogy vagy? Rég láttalak. Mi újság veled? – Mosolygok barátomra.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=432753#post432753][b]Kávássy A. Henrietta - 2014.12.07. 11:29[/b][/url]

Szerencsére nem egy auror, de még csak nem is egy prefektus lépett be az ajtón. Lénárd volt az, aki kicsit megijedt, amikor meglátott egy másik alakot a szobában, vagyis engem. Teljesen megértettem, nem voltam valami kivilágított helyen és mostanság nem sikerült összefutnunk. Éppen ezért húzódott mosolyom a fülemig, amikor felismertem. Lassan elkezdtem felé közeledni, majd megszólítottam. Kis idő után ő is felismert. A nevem hallatára egy icipici kis bólintással helyeseltem. Lénárd sem gondolta, hogy találni fog itt valakit, én sem, de nagyon örültem, hogy így alakult.
- Én is meglepődtem, de nagyon örülök, hogy ismét találkozunk. – Nyugtattam, hogy nincs egyedül, teljes mértékben együtt éreztem vele. Megtudtam, hogy eddig még elkerülték a téli betegségek, bár az idevezető úton nem nagyon volt melege. Nem lehetett könnyű neki hozzászoktatnia magát a mínusz fokokhoz, nem hiszem, hogy Ausztráliában ennyire lecsökkenne a hőmérséklet. Látszólag vacogott is Visszakérdezett, miközben elindult a szoba belseje felé, egyenesen a fotelekhez. Én is követtem őt, láttam, hogy megnézi, nem túl hidegek-e, de arckifejezéséből láttam, hogy nem vészesek. Mielőtt válaszoltam volna én is megérintettem az egyiket, elvégre én könnyebben felfázhatok, mint a mellettem lévő fiú, nekem sem mindegy, hogy milyenek a fotelok. Egészen melegek voltak, mintha valaki egy kihűlést gátló varázslatban részesítette volna őket. Lehuppantam a bal oldaliba, hogy Lénárd a jobbomon legyen.
- Jól vagyok, köszi. Múlthéten jöttem vissza a suliba, mert haza kellett utaznom két hétre vigyázni a húgomra. – Válaszoltam végül kérdésére. Egyik lábamat keresztbe tettem a másikon, hogy ezzel is kicsit melegedjek, de elővettem a pálcámat és egy rövidke bűbájjal a szobába hőt varázsoltam. Nem lenne jó, ha megfáznánk. Igaz, melegebb volt itt bent, mint kint, de azért biztosra akartam menni.  

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=432914#post432914][b]Kávássy A. Henrietta - 2014.12.07. 16:04[/b][/url]

Leültünk a fotelekre, majd elővettem a pálcámat és kicsit megnöveltem a szoba hőmérsékletét. Muszáj volt, mert nem szeretek hidegben egy helyben üldögélni és ahogy ismertem Lénárdot, ő sem. Társam ennek hatására kicsit lazított öltözködésén. Miután eltettem a pálcámat én is így tettem, kicipzáraztam fekete kabátomat, kötött bézsszínű sálamat letekertem a nyakamból, majd sapkámat is levettem. Kesztyűm nem volt, azt otthon hagytam felelőtlenségem miatt, de megoldottam egy egyszerű zsebre tétellel. Mondjuk a létrán nagyon nem esett jól a hóban, jégben tapicskolva felmászni ide, de kibírtam.  
Ölemben lévő ruhadarabjaimat piszkálgattam, amikor társam megkérdezte, hogy mennyi ideig voltam távol.
- Két hétig, pontosabban tizenöt napig. De nekem egy örökkévalóságnak tűnt. A tinédzser húgommal már nem tudok olyan jól beszélgetni, mint anno. Igaz, akkor még inkább játszottam vele, de akkor is.  – Mondtam még mindig az ölemen lévő sálat birizgálva, majd ránéztem társamra. Arcom kicsit komollyá változott.
- Eddig úgy gondoltam, hogy a testvérem is varázsló és nem csak én a családból, de még nem mutatkozott meg a varázsereje. Kezdek aggódni. Nem szeretnék egyedül lenni boszorkány, mert az olyan érzés, mintha nem is a családba tartoznék. - Bele sem mertem gondolni, hogy akár csúfolhatnának is, hogy sárvérű vagyok. Eddig még nem mondták nekem, de nem is szeretem hangsúlyozni származásomat. Fogalmam sem volt, hogy miért mondtam el mégis Lénárdnak. Nem néztem ki belőle, hogy zavarja ez az információ. Meg hát a csúfolódás az elsősöknek is gyerekes viselkedés már, mi meg lassan felnőtté válunk, nem csak papíron is.
- De, jó sokat kell pótolnom. Teljesen elvesztettem a fonalat, pedig ha jól akarom megírni a záróvizsgám, akkor muszáj lesz megtalálnom. A tananyag egymásra épül, vagyis ha eddig valaki jól tanult és még jó agya is van, akkor nem annyira vészes. Nekem sajnos nincs jó logikai készségem, ezért nekem sok időbe telik megtanulnom a dolgokat. Most már viszont kicsit elegem van, szeretném, ha az életem nem csak a könyvekről szólna. – Mondtam ki őszintén.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=435800#post435800][b]Kávássy A. Henrietta - 2014.12.12. 10:16[/b][/url]

Lénárddal leültünk a fotelekben és elkezdtünk beszélgetni. Magam sem értettem, hogy miért meséltem a húgomról, utólag elgondolkodtam, hogy miért érdekelné őt, de azért jó érzés volt megosztani vele. Amikor észrevette, hogy már mondtam egyszer, hogy meddig voltam távol, kicsit elmosolyodtam, de teljesen megértő arccal. Velem is sokszor előfordult az ilyesmi, még ha figyelek is a másikra. Nyugtatott, hogy a kamaszkor nem könnyű és mesélt is az ő testvéreiről, akik még nem kamaszok, de közel állnak hozzá.  
Komoly pillanatok következtek, amit én idéztem elő. Tényleg aggódtam, hogy én vagyok csak varázsló a családból. Hangjára felnéztem Lénárd szemébe, tekintetünk találkozott. Együttérzése megérintett, kicsit talán elpirultam, amit fokozott még az utána következő szótlan pillanatok. Végül ő szólalt meg előbb, egy kérdéssel.
- Nem tudja, hogy léteznek varázslók. Igazság szerint én sem tudtam, amíg rá nem jöttem képességemre. – Felidéztem magamban annak a bizonyos napnak az emlékét. Nagyon ideges, de egyúttal boldog is voltam. Különleges nap az életemben, az biztos. Lénárd is mesélt magáról, megtudtam, hogy náluk is ő az egyedüli varázsló, de velem ellentétben, ő egészen jól kezeli. Magabiztossága ragadós volt, átgondoltam a helyzetet. – A gond csak az, hogy a szüleimen kívül nem tudja senki nálunk, hogy boszorkány vagyok. Ha pedig a húgom megtudná, hogy én az vagyok, ő pedig nem, akkor kiakadna és féltékeny lenne.
A családi témáról áttértünk a tanulásra. Felnevettem, amikor megrázta a fejét. Neki sem lehet könnyű, a magyar nyelv nagyon nehéz, a negyedikes, illetve az ötödikes tananyag meg akkor is bonyolult, ha valaki anyanyelven tökéletesen beszéli a magyart.  
- Legalább te hibátlanul beszélsz angolul. – biztattam, hogy nagy előnye van a többi diákhoz képest. Persze az iskola diákjainak fele nem magyar, de akkor is. Én például tudok angolul, de mégis csak gondolkoznom kell a szavakon és a mondatok összerakásán, szóval nem megy csípőből.
- Szeretem az állatokat, vagyis eddig az a terv, hogy mestertanonci képzésen veszek részt, ha lehet bestiaszakértő, vagy valamilyen egyéb szakon. Annyi minden érdekel engem, lehet, hogy az utolsó pillanatban fogok dönteni, amit egyébként nem szeretnék.  – Válaszoltam, amikor a terveimről kérdezett. – És Te hogy látod magad előtt a jövőt?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=440502#post440502][b]Kávássy A. Henrietta - 2014.12.23. 14:06[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=440584#post440584][b]Kávássy A. Henrietta - 2014.12.23. 16:35[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=440985#post440985][b]Kávássy A. Henrietta - 2014.12.24. 10:16[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=444026#post444026][b]Kávássy A. Henrietta - 2014.12.29. 10:32[/b][/url]

Engem nagyon érdekelnek az országok és a kultúrák, szeretnék mindent megismerni velük kapcsolatban és ez jó lehetőség volt, hogy megtudjak egy-két dolgot Ausztráliáról. Lénárd a déli részén lakott, amit valahonnan megsejtettem, a lakosság nagy része arra a területre költözik, ha jól tudom. Egyszer, az egyik barátnőm mesélte, hogy ők kint, Sydney-ben töltötték a karácsonyt, ezért is indult be a fantáziám, hogy ott akkor éppen nyár van. Én személy szerint el sem tudom képzelni, milyen lehet bikiniben ünnepelni, de talán, ha alkalmam lesz rá, megtapasztalom.
Egy kis viccelődés mellett megtudtam, hogy közel van hozzájuk a Kenguru-sziget, ami némileg behatárolhatóbbá tette a helyet, ahol lakhatnak. Nem akartam tőle megkérdezni, elvégre nem rám tartozik, nekem ez az információ bőven elég volt, hogy rájöjjek milyen környezetben nőtt fel.
Az, hogy mindenem megvan kicsit félreérthető kijelentés volt, utólag rájöttem. Reméltem, hogy nem fogja rosszul értelmezni, különben nagyon égnék. Nem vagyunk gazdagok, én pedig közel sem vagyok elkényeztetve. Talán azért érzem így, mert nincsenek nagy vágyaim, van egy elképzelésem a jövőről, azt meg szeretném valósítani, de ennyi. Ez lehet rossz is és jó is. Én általában a jelennek élek, az aktuális pillanatból szeretnék kihozni mindent.
Helyeselve bólogattam Lénárd megjegyzésére, tényleg az a fontos, hogy együtt legyen a család. A kívánságlistára felnevettem, de nem miatta, csupán magamra gondoltam, hogy ha én is írnék egy kívánságlistát, tuti elhagynám még mielőtt kézbesíteni tudnám. Ha cetlikről van szó, én nagyon szerencsétlen vagyok, mindig elkavarom őket valahová.
- De, a keresztanyám családja, vagyis az unokatesómék Spanyolországban laknak.  Időnként meglátogatjuk őket, legtöbbször nyáron, mert így egybekötjük a nyaralással. Együtt tudunk lenni velük és még szállást sem kell fizetni. – Meséltem. Nagyon szeretem Spanyolországot, az ottani családtagjaimnak köszönhetem, hogy megtanultam viszonylag gyorsan spanyolul.
Nagyon jó volt beszélgetni Lénárddal, gyorsan eltelt az idő. Pár óra múlva együtt elindultunk vissza a kastélyba.