Gwen és Nina



Egy sóhaj kíséretében kilépett az iskolából. Az ajtón kisétálva a hűvös levegő megcsapta az arcát és kellően lehűtötte. De ez nem zavarta, elvégre miért ne sétálhatna egyedül? Annyira nincs késő. A gondolatai is elkalandoztak,  miközben összehúzta magán a vékony szövetű kabátkát és összeszorította a fogát, hogy ne vacogjon. Még önmaga előtt is szégyellte a gyengeség jeleit.
Tovább sétált, bár nem tudta, merre botorkál és hogy visszatalál-e. De erre a gondolatra felkapta a fejét. "Még jó, hogy visszatalálok! Én Simpson vagyok".
Egy ösvény után fényt látott megcsillani. Kíváncsian arrafele pillantott és egy faházra lett figyelmes. Mintha odabennt világítana valaki.
Vajon ki lehet? Vissza kéne fordulni. De honnan is jött?
Inkább bemegy, döntött. Végül is csak piszkálja, ki lehet bent. Semmi gyengeség nincs benne.
És óvatosan benyitott a házba.

Amikor belép, rögtön kiszúrja a földön kuporgó lányt. Az iskolából felismerte, jött már vele szembe egy párszor aznap. Kifejezéstelen arccal figyeli, ahogy az megmarkolja a pálcáját, majd azt is, ahogy elendi. Pár másodperc csend múlva a lány bemutatkozott (mint kiderült, Gwen).
-Dana vagyok,-mondta emelt fővel. Cincognia kellett volna, legalább is félni. Gwen idősebb volt mint ő. Viszont akár még tanulhatna is tőle, ahelyett. hogy maga ellen uszítja. Úgyhogy lekuporodott mellé és válaszolgatott kérdéseire. Lassan tudatosulni kezdett benne, hogy tilosban jár. Hogy el kéne menni. Abban a pillanatban kivágódott a faház ajtaja, és egy újjabb lány körvonala rqjzolódott ki a beszivárgó holdfényen keresztül. Az pedig magas hangerővel megpróbálta őket megfélemlíteni. Gwen v&álaszolt neki. Ő maga inkább a jelenetet figyelte. Bár mikor Gwen "vénasszonak" titulálta a lányt, nem bírta ki, hogy ne vigyorogjon fölényesen.

Most már nem volt mit tenni, őt céloztàk meg a kérdéssel. Pokerarccal állt fel, a gondolatai kavarogtak, csak annyit tudott biztosra, hogy nem fog meghunyászkodni, legyen bármekkora belépője is a lánynak. Nyilvàn egy átlagos elsőévesnek még a legádàzabb gondolatai  se erre járnának ilyen szituációban. Komolyan, diplomatikusan válaszolt és szépen artikulàlta a szavakat:
-Danielle Katerina Simpson vagyok, Dana. Rellon ház tagja és...-itt egy kicsit hangnemet vàltoztatott hogy tompítson a súlyán, amit épp mondani készült- Első évfolyam.
Nem arról van szó, hogy szégyenli. Csupán volt egy olyan halvány gyanúja, hogy a vele szemben álló személy egy házba jár vele. A stílusa, a modora mind erről àrulkodott. A fenyegetéseket még ha nem is vette komolyan, azt látta, hogy nem érdemes packázni vele.
-Ha gondolod el is mehetek. Merő véletlen, hogy itt kötöttem ki.
Igyekezett úgy megválogatni a szavait, hogy azokban ne szerepeljen a "sajnálom" vagy a "bocsànat"  kifejezés. Majd tekintetét le sem véve a jövevényről figyelt.

Figyeli az idegen (vagyishát Nina) reakcióját. Bólintott, majd kijelentette azt, amitől tartott: Nem fogja elengedni. Nem számít számára,hogy ugyanazt a házat gazdagítják. Korrekt. Túlságosan is korrekt.
Gwen is látszólag elégedett volt a döntéssel. Összeszorított foggal töprengeni kezd, mégis hogyan jàtszhatnà ki ezt a nőszemélyt. Veszélyes lett volna primitív módszereket alkalmazni (például kirohanni). Ráadásul ez nem is lenne méltó egy Simpsonhoz. Sőt, egyenesen szánalmas.
És akkor egy könyv hullott le, zajt csapva az éjszaka csendjébe. Megérezte a tálcán kínálgó lehetőséget. Nina kirohant, és rendkívűl szélsőségesen kezdett viselkedni valakivel odakint. A sziulettje alapján fiúval. Rendkívűl rossz bőrben volt, de ez a legkevésbé sem hatotta meg: közönbös arccal meredt az árnyàra. Mikor Nina felajánlotta, hogy mehetnek vagy segíthetnek, nem volt kérdéses, melyiket választja: hátradobta a haját, ès egyenes háttal otthagyta a terepet, a legkevésbé se törődve azokkal akiket hátrahagyott.