Krisztián

Ma is olllyan szépen süt a nap! Én meg pörgök de nagyon, pedig normális a vércukor szintem. Tudom, mert kétszer is megmértem. Nekem is gyanús ez a kicsattanó jókedv meg az, ahogy viselkedem, de nem vagyok beteg ez egészen biztos. Sőt! Sosem éreztem magam ilyen egészségtől duzzadónak, szóval semmi baj. A nap nagy részét házikkal meg szorgalmikkal töltöttem de mostanra már tényleg elég volt. Futás közben láttam az erdő szélén egy nagyon érdekes helyet, de akkor nem mentem be, mert nem állhattam meg, szóval most, hogy nem kell futni arra veszem az irányt. Van a zsebemben egy alma arra az estre, ha megéheznék - vagy ha az órám kezdene csipogni, hogy egyek már - és mivel annyira jó kedvem van, el is kezdek énekelni, ahogy kiérek a forgalmasabb területről.
Az erdőben senkit sem zavar, hogy nem tökéletes a hangom, na meg... ehhez a dalhoz nem is ez számít. Csak a refrént tudom, mert az könnyű, viszont azt mutogatom is menet közbe. Időnként meg kell állnom, mert nem tudok a kettőre figyelni, de így csak még szórakoztatóbb.
- Ildeo hagi ileun gwiyomi, ideo hagi ineun gwiyomi
samdeo hagi sameun gwiyomi, gwigwi gwiyomi gwigwi gwiyomi
sadeo hagi sado gwiyomi, odeo hagi odo gwiyomi
yukdeo hagi yugeun jjokjjokjjokjjokjjokjjok gwiyomi nan gwiyomi!
Éneklem, és mutogatom még mindig. Az utolsó gwiyomi-t pedig még hangosabban mondom, mint a korábbiakat. Pont mikor odaérek ahhoz a bizonyos fához, amit meg akartam szemlélni közelebbről. Az meg sem fordul a fejemben, hogy esetleg lenne ott valaki, de ha van, hát már tudja, hogy jövök. Feltrappolok a lépcsőkön, vagy létrán... tudom is én mi ez. Tök mindegy. A lényeg, hogy a pálcám, ne essen ki közben a nadrágom zsebéből. Mert ugye, éneklés-mutogatás közben el kellett tennem, hogy ne legyen útba, és ne is veszítsem el. Fent aztán szembesülök vele, hogy bizony egy valaki, biztosan hallott.
- Szia! - köszönök mosolyogva a kisfiúnak, amikor észreveszem - Ez a te bunkered?
Teszem fel a kérdést, hiszen most is itt van, lehet máskor is, én meg nem akarok nem kívánt betolakodó lenni.

Krisztián

Belépve egy kisfiút pillantok meg, aki nyilván ide jött játszani, s bár megzavarom, ő valószínűleg nem így érzékeli, mert rögtön közelebb jön. Így még kisebbnek látszik, mert alig a derekamig ér, és ettől még biztosabb vagyok benne, hogy Bogival lehet egykorú. Leguggolok, hogy ne törje ki a nyakát, ahogy hozzám beszél, és mosolyogva válaszolok neki. A terve szuperül hangzik, csak egy bökkenő van, és erre az ő figyelmét is felhívom.
- Nem félsz, hogy amíg a zászlódért elmész, elfoglalja valaki más? - persze az is lehet én bonyolítom túl, de ez is egy opció és nem szabad megfeledkezni róla. Amúgy meg nagyon édes kis srác, pont olyan, akit az ember szíve szerint felkapna megpuszilgatna és... hmm... valamiért ez a gondolat olyan fura, de most akkor is jónak tűnik. Viszont nem tudom mit szólna ha egy idegen ilyet tenne, így egyelőre visszafogom magam, és előre nyújtom a kezem, amikor bemutatkozik, remélve, hogy tudja, mi fiúk mindig kezet rázunk bemutatkozáskor.
- Szia Krisztián! Bálint vagyok - kivételesen nem játszom el a hívós viccet, nem tudom mennyire értené. Ha elfogadja a kezem, akkor szépen megrázom, aztán mivel felveti, hogy üljünk le egy babzsákra, kihasználom a lehetőséget.
- Üljünk!
Mondom lelkesen, és ahogy felállok, felkapom őt is, hogy gyorsabban odaérjünk. Bízom benne, hogy nagyfiú és nem ijed meg egy ilyen manővertől. Én kis srác koromban imádtam, amikor apám ezt csinálta, és vagyok olyan őrült, hogy még a repülő hangját is utánozom közben, ahogy az a nagykönyvben - mugli világban - meg van írva. De a helyzet az, fogalmam sincs, egy seprű kiad-e bármilyen hangot, amit utánozni lehetne.
A babzsákok felett még teszünk egy kört. Vagyis én köztük, Krisztián meg felettük, s mielőtt "leszállna" még megkérdezem.
- Melyikre szeretnél megérkezni? - Lehet én ezt jobban élvezem mint ő... Viszont, amint válaszol, intézkedem, és zuhanó repülésbe kezdünk, persze vigyázok, és a becsapódás előtt szépen lelassítok, majd leteszem az általa választott babzsákra. Amint kényelmesen elhelyezkedik leülök én is az egyik mellette lévőre, és közelebb húzok egy másikat is, hogy a lábamat is feltegyem valahova.
- Mindig szerettem volna egy ilyet otthonra! - jegyzem meg, ahogy belesüppedek, aztán Krisztián felé fordulok. - Nektek van otthon babzsákotok?

Krisztián

Annyira cuki, hogy belehalok! - ezt egy mugli mesében hallottam, amit Virággal és Bogival néztünk meg, de most nagyon igaznak érzem. Pedig annyira nem illik hozzám egy ilyen mondat, de kit érdekel? Miért nincs egy kisöcsém? Szólok anyáéknak, én öcsit akarok. Bár lehet ezzel elkéstem, de egy próbát megér. És nem kell félreérteni, imádom a húgaimat is, de ez a kis srác!
- Világ életemben kiválasztott szerettem volna lenni! - válaszolom vidáman, mert tényleg. Mondjuk, nem ilyen kiválasztott, de nem szabad telhetetlennek lenni. Mellesleg, ez egy könnyen elvégezhető feladat, csak le kell ülnöm az egyik babzsákfotelbe és fülelni. Ha meg valaki mégis "betörne" megmondom, hogy én voltam itt előbb és báj-báj. Már párbajozni is tudok! Na jó, nem volt az igazi, de megpróbáltam, szóval reszkessen mindenki, aki ellenünk van. - Számíthatsz rám! Engedély nélkül senki nem teheti be a lábát ide a távollétedben majd!
Fűzöm hozzá, de azért remélem nem most rögtön szalad el a zászlójáért. Igaz, azt is teljesen megérteném. Elvégre ezek fontos dolgok. Szóval ha most szalad, akkor is megvárom, ha meg még marad, akkor később is itt maradok, hogy őrizzem a bunkerjét - a bunkerünk?
Kezet rázunk, igazi férfi! Még egy ok, hogy vigyázzak erre a helyre a kedvéért. Most azonban fontosabb dolgunk van. Pontosabban nincs, mert Krisztián csak le szeretne ülni, de én meg nem bírok magammal és felkapom, hogy repülőset játsszak vele. Velem is játszott ilyet apa, amikor kicsi voltam, de közel sem eleget. A repülősdi jól alakul, új kis barátom vidáman kacag, én meg a repülő hangját utánozom, ahogy körbe-körbe, vagy éppen nyolcas alakban "rekedünk".
Végül persze megkérdezem, melyik fotel tetszik neki, és le is teszem a zöld zsákra, amelyiket kiválasztotta. Én magamnak kettőből készítek kényelmes ülő-fekvőalkalmatosságot, majd jobb ötlet híján a babzsákokkal kapcsolatosan kezdek beszélgetést.
- Tényleg király lenne - sóhajtok egy nagyot, mert ez a valami sokkal kényelmesebb, mint amilyennek kinéz, és bizony nekem sincs. Krisztián mocorog, én meg félredöntött fejjel figyelem, mit is szeretne. Hallgatok, mert úgy tippelem mondana valamit, de nem sikerül olyan gyorsan, mint ahogy a mozdulatai mutatták.
- Rendben! - mondom nevetve, jó látni, hogy mennyire örült ennek a kis rögtönzött mókának. - Bújócskát? Persze! Te vagy a hunyó! - Vágom rá rögtön, bár még fogalmam sincs, hova bújhatnék el, úgy, hogy ne találjon meg olyan könnyedén. De majd megoldom.
- Meddig tudsz számolni? Éééés... csak itt bent vagy kint is szabad bújni? - kérdezem, hogy tisztában legyek mennyi időm van, na meg, mert ezek fontos szabályok, amiket tudni kell.

Krisztián

Öcsit akarok! Muszáj lesz beszélnem anyáékkal, mert bár imádom a húgaimat, egyre biztosabb vagyok benne, hogy kell otthonra még egy kis srác. Krisztián annyira cuki, és olyan jó nézni, ahogy egy-egy szótól még jobban kivirul a pofija. Bogi mindig halálra idegesít, őt nem viselem el 5 percnél tovább, viszont Krisztiánnal nem érzem ugyanezt. Pedig ő is nagyon okos, egyszerűen csak nem adja úgy elő magát. Na mindegy. Szóval nagyon bírom a kis krapekot, és mivel anyáék biztos nem lesznek elragadtatva az ötletemtől, inkább őt fogadom majd tiszteletbeli öcskössé. Ha már közös várunk lesz, vagyis... faházunk, akkor ez a minimum.
Természetesen tisztában vagyok vele, hogy bújni jobb. Mindenki azt szereti, a hunyás az olyan átkos feladat, de pont ezért bújok én először, hogy aztán ő bujkálhasson. Szerintem sokkal jobban fogja élvezni, ha már meg volt a sikerélménye, hogy megtalált. Mert megfog. Persze nem fogok látványos helyen elbújni, de nagyon nehéz helyet sem szeretnék.
- Oké, a tíz az szuper lesz! Annyi idő alatt kétszer is elbújok - kacsintok rá vidáman, és szétnézek miközben felállok, hogy mi is lenne a legjobb hely, de persze nem sok lehetőségem van. - Rendben, de lemenni a lépcsőn már nem ér!
Fűzöm hozzá a szabályhoz, ami szerintem fontos. Aztán ahogy Krisztián elfordul és számolni kezd, én kisietek a házikóból. Az ajtó nyikorog, így biztos hallja, merre mentem. Én pedig azt fülelem, mennyi időm van még.
Szerencsére tényleg lassan számol, így tudok egy gyors terepszemlét tartani, majd úgy döntök, felmászok egy emeletet és az ottani erkély szerűségre ülök le. A fa törzsén van néhány kitüremkedés, azok segítségével, könnyedén mászom fel, s lépem át a korlátot. Magamban persze megjegyzem, hogy gyerekeknek ez szigorúan tilos, és ha Krisztián kérdezi, én bizony a házikón belüli lépcsőn jöttem fel, bár ne biztos, hogy ezt elhiszi majd nekem. Pont mikor felérek hallom meg, az "aki bújt, aki nem"-et, így gyorsan leülök, úgy helyezkedve, hogy lelássak majd, és várom, hogy Krisztián megtaláljon. Szerintem ha felnéz, nem lesz nehéz dolga, bár azért kicsit beljebb húzódom, remélve, hogy így nem vesz rögtön észre.

Krisztián *-*

Csendben figyelem, ahogy Krisztián szépen körbejár odalent. Persze nem látom mindig, de a léptei elég árulkodóak. Aztán körbeér, és megáll. Kicsit talán szomorú, legalábbis annak tűnik innen fentről. Épp eszembe jutna, hogy csapok valami véletlen zajt, amikor felpillant és észrevesz. Megnyugszom. Nem bújtam nehéz helyre, Krisztián pedig újra lelkes. Fel is pattan, és már szalad is be a házba. Örülök, hogy így próbálkozik, és nem az én beteg módszeremmel, de persze nem is tudja, hogy én kívülről - nagyon veszélyes módon - kapaszkodtam fel ide. Felállok, és kicsit leporolom magam, amíg felér. Elmenekülni nem akarok, tudtommal ez most nem az a játék.
Hamar felér, és ugrik is rögtön, én meg reflexszerűen elkapom, bár egy lépést azért hátra tántorodom, nem esünk el. Nem vagyok annyira puhány, még ha annak látszom akkor sem. Egyébként is, Virág is rám szokott ugrani és ő azért sokkal nehezebb. Krisztián a nyakamba kapaszkodik, én pedig a feneke alatt támasztom a jobb kezemmel, a ballal meg a hátát tartom, ha esetleg elengedné a nyakam, akkor se pottyanjon le.
Mosolygok rá. Annyira édes! Komolyan nem bírok tovább magammal, nyomok egy puszit az arcára. Mert megtalált és ügyes. S mert otthon ez annyira természetes lenne, és igazából most is annak érzem.
- Ügyes vagy. Megtaláltál - dicsérem meg szavakkal is, aztán bólintok, majd szomorú fejet vágok - Ajjj, akkor nekem kell keresnem?
Kérdezem, pedig pontosan tudom a választ. Míg ő is megerősíti, a nagyon elmés megállapítás-kérdésem, elindulok vissza be a házikóba. Fent még én sem jártam amúgy, így most itt az ideje ezt a részt is szemügyre venni.
- Mit szeretnél, meddig számoljak majd? - kérdezem, míg szétnézek. Úgy forgok, hogy Krisztián is lásson mindent, aztán a lépcső előtt kénytelen vagyok letenni. Nem lenne jó, vele együtt megbotlani.

Krisztián *-*

A puszimra két puszi a válasz, és nem tudom mi ez, de nagyon boldoggá tesz, szóval csak vigyorgok és már azt sem bánom, hogy én leszek a hunyó. Jó, eddig sem bántam, de mégis sokkal lelkesebben állok hozzá, mert bár tudom, hogy a gyerekek közvetlenebbek, azt is tudom, hogy megmondják - pont ezért - ha valakit nagyon nem bírnak, és Krisztiánnal pont nem ez a helyzet. Annyira aranyos, és imádni való, hogy most rögtön hazavinném, de persze hiányozna biztos a családjának, szóval nem teszek semmi meggondolatlant, csak visszamegyek vele a faházba, biztosan fogva őt, hogy ne essen le. Miután körbenézünk leteszem, mert a lépcső nem tűnik túl biztonságosnak, ahhoz, hogy ketten együtt menjünk le, és nem szeretnék vele együtt legurulni.
- Húszig. Rendben - bólintok, és megfogom a kezét, vagy ő az enyémet?, ahogy lefelé haladunk a lépcsőn. Lent aztán elenged, és meg is kapom a feladatomat, hogy számoljak. Szétnézek, de végül hozzá hasonlóan én is egy babzsákba vetem le magam, majd takarom el a szemem, és kezdek bele:
- Eeeeeeegy... Keeeetttőőőőőő... háááárooom... - és így tovább szépen elnyújtva mindent. Közben hallom, hogy elszalad, meg azt is, hogy halkan visszalépked. De nem adom jelét, hogy tudnám mi történik körülöttem. A számoláson sem gyorsítok, így bőven van ideje elbújni a szobában.
- Húúúúúúsz! Aki bújt, aki nem jövök! - kiáltom, és kinyitom a szemem, majd felállok. Épp csak szétnézek, rögtön látom, a zöld takarót, ami eddig máshol volt, és természetesen azt is látom, hogy egy gyerek lapul alatta, de nem rontom el Krisztián örömét. Mosolyogva megindulok kifelé, hiszen először arra szaladt, ezért logikus, hogy ott keressem. Nem? De.
- Hallottam ám, hogy kimentél! - mondom még magabiztosan, bízva benne, hogy ezzel is megtévesztem, aztán megyek egy kört odakint, hogy utána megállapíthassam. - Hmm... nem vagy kint... akkor talán rosszul hallottam, és felmentél? - lépek a lépcsőhöz, és fel is pislogok, de természetesen ez nem elég, kénytelen vagyok felmenni, és fent is mindenféléket megmozgatni, hogy Krisztián hallja, én igen csak keresem. Természetesen hiába. Remélem, nem leplezi le magát nevetgéléssel vagy ehhez hasonlókkal. Virág mindig úgy csinálta, de a másik húgom Bogi már rafináltabb, ő meg sem nyikkan.
Mikor úgy gondolom eleget kutattam fent is, lemegyek és közben eldöntöm, hogy ideje megtalálni az én kis pajtásomat.
- Hmm... De jól elbújt! De nem adom fel! - körbe járok, egyszer még el is megyek mellette, aztán szépen felemelek pár babzsákfotelt, nincs-e azok alatt, aztán odalépek a zöld színű takaróhoz, és afelett megállva gondolkodom hangosan tovább - Nem emlékszem, hogy ez eddig is itt lett volna... - s mint egy végszóra, megfogom és lehúzom kis barátomról az őt takaró anyagot.
- MEGVAGY! - kiáltom vidáman, és fel is kapom újra, egy kis repülésre, közben pedig elmondom neki, hogy mennyire ügyesen elbújt. - Te aztán igazi bújócska király vagy! Ilyen sokáig még soha senkit nem kerestem! - persze ez nem igaz, de ezt neki nem kell tudnia. Hadd legyen meg az öröme.