Végre bejött a jó idő, pontosan ez az amire vártam! Amíg hideg volt odakint, szinte ki se dugtam az orromat. Utálom a hideget. Szerintem Én vagyok az a személy, aki már csak meghallja azt a szót, hogy hideg, vagy jég, máris összerázkódik, és libabőrös lesz.
Ma elég korán felébredtem, próbáltam visszaaludni, de hiába. Így hát felkeltem, rendbe szedtem magamat, majd olvasgatni kezdtem. Mikor a nap kezdett felkelni, bevilágított a szobámba, szinte már olyan erősséggel, hogy attól féltem megvakulok. Olyan tavasz hangulatom támadt ettől, mikor kihajoltam az ablakon, még a tavasz és a melegség illata is megcsapott. Innen tudtam, hogy végre jön a jó idő, és az embereknek is jobb kedve lesz. Tapasztalatom az, hogy ha rossz az idő, az emberek is kissé borúsabbak. Átöltöztem egy elfogadhatóbb göncbe, majd nekiindultam a sétálásnak. Biztos voltam benne, hogy ilyen korán még senkivel se fogok összefutni, de még is láttam a folyosókon pár kósza diákot. Megkönnyebbültem, hogy nem Én vagyok az egyetlen korán kelő.
A kastély bejárata felé vettem az irányt, majd mikor megérkeztem, próbáltam halkan és feltűnés mentesen kislisszanni rajta, bár magam sem tudom mitől féltem. Elindultam a kastélyhoz közel lévő erdő felé. Imádom az erdőket, ott mindig olyan nyugodt minden, és az ember könnyen ki tudja tisztítani a fejét, tud gondolkozni zavaró tényezők nélkül. Hamar belekeveredtem a fák sokaságába, egy percig még attól is elkezdtem tartani, hogy eltévedtem, mikor hamar egy hatalmas fával találtam szemben magamat. A teteje felé pillantottam, odafent pedig egy faházat fedeztem fel. Azonnal megörültem neki, magamban elmosolyodtam, majd felmásztam. Engem mindig a kíváncsiság vezérel, és szinte biztos vagyok benne, hogy egyszer még ez lesz a vesztem. Mikor felértem, beléptem, és egy aranyos kis kuckóval találtam szemben magamat. Még kis fotelek is voltak a sarokban, és mindenféle tárgy szétdobálva. Megragadtam az egyik fotelt, majd az ablak mellé cibáltam, és leültem. Innen fentről egy igazi élmény volt lefelé nézni, az erdő talajára. Figyelni ahogyan a madarak a földön ennivaló után kutatnak, és persze azt is figyelemmel kísértem, hogy jár-e errefelé rajtam kívül még valaki. Úgy éreztem magamat mint kiskoromban, én vagyok a kém, vagy épp egy kommandós aki figyeli az ellenséget, mikor jelenik meg. Hatalmas fantáziám volt pöttöm koromban, bár úgy néz ki, ez még a mai napig is fenn áll. Minden olyan csendes volt, még a szél se fújt, semmi. A kastélyban bezzeg ilyenkor már kezdene minden éledni, elkezdenének a diákok is a folyosón lármázni, meg szaladgálni.
Még mindig nem tudtam rendesen beilleszkedni. A kisgyerekeknek annyival könnyebb dolguk van, ha barátkozásról van szó. Csak odamennek egymáshoz, hogy "Hé, Te ott! Leszel a barátom?" És már barátok is. De ha rólam van szó, egy igazi vesztes vagyok. Nem egyszer fordult már meg a fejemben az, hogy megpróbálom megváltoztatni magamat, kicsit magabiztossá formálni pici fejemet, de egyelőre ez igencsak sikertelenül halad. Mindegy is.
Gondolataim kissé elkalandoztak, mikor visszatértem a valóságba, kicsit felegyenesedtem a fotelba, hogy jobban ki tudjak pillantani az ablakon, de még mindig sehol senki. Talán hamarosan visszamegyek a kastélyba.

Nagyon kellemes volt minden, egyre jobb kedvem lett. Olyan volt, mintha egy szempillantás alatt tűnt volna el minden problémám, csak a jó időre, a csendre és a kilátásra koncentráltam. Természetesen, mint az szokott lenni, ez sem tartott sokáig. Léptek zörejét hallottam lentről, tekintetem azonnal a földet kezdte el pásztázni, hogy ki jár erre, és ki meri megzavarni nyugalmamat? Egy lányka bóklászott, egyszer felnézett, valószínűleg meg is látott. Nem telt bele pár másodpercbe se, mire feljött hozzám, körülnézett, majd rám köszönt. Először nem tudtam mit kinyögni, olyan gyorsan itt termett a semmiből, majd nyeltem egyet, felvettem egy apróbb mosolyt, és szóra bírtam magamat. Nem lehetek bunkó, hiszen köszönt!
- Szia! Mondtam, és ezzel le is tudtam a dolgot, pillantásom ismét az ablakon kívülre tévedt. Hihetetlen, hogy mennyire élveztem azt, ahogyan a semmibe bámultam. Nem történt odakint semmi, de Én még is, csak arra figyeltem. Sóhajtottam egyet, majd a kis faházban néztem körül, amit valamiért eddig még nem is tettem meg! A falakon több helyen is filctollal feliratok, illetve belekarcolt írások, szívecskék és dátumok, hogy ki mikor és miért járt itt.
Közvetlen mellettem a földön volt egy kissé már darabokban lévő, de azért még használható könyv. Felemeltem, majd megnéztem mi is lehet ez. Egy napló volt az, hogy kié, arról fogalmam sem volt, de szemmel láthatóan nagyon régi volt. Évszámokat nem is írt az illető a bejegyzései felé, csak is a hónapokat, és a napokat. Olvasgattam belőle pár sort, amikből az jött le, mintha az illető itt élt volna, ebben a faházban, itt az erdőben, de már biztosan nincs itt. Először kissé megrémültem, de élénk fantáziám van, lehet, hogy csak tévedek. Visszaraktam a kis könyvecskét oda ahol találtam, majd az érkező lány felé fordultam. Kellemetlennek éreztem, hogy itt vagyunk egymástól pár centire, de senki nem szól semmit, így hát bátorkodtam megtörni a csendet. Ez nem vall rám, de utálom a kellemetlen helyzeteket, így jelenleg arra kellett törekedtem, hogy ezt megszüntessem.
- Mi járatban errefelé, ilyenkor? Tettem fel, egy kissé hülye kérdést, de mást, ilyen helyzetben nem tudtam mondani. Azt se tudom, hogy ki ő, mi ő, ezért is nem tehettem volna fel más kérdést. Na mindegy, nem akadtam fent ezen olyan nagyon, inkább csak hátradőltem, szinte már belesüppedtem a fotelba, és vártam a lány válaszát, és reakciót. Néha-néha, persze, tekintetem még kitévedt az ablakon, le a földre...