Az erdő mélye felé közelítve bukkanunk egy hatalmas, fölénk magasodó öreg és korhadt fára, amelynek elsőre csak vastag törzse tárul elénk, meg egy felfelé induló lépcsőszerűség. Felpillantva egy kissé lepukkant faházikót látunk, ami szinte hívogat minket, hogy fedezzük fel.
A lelakott külső ellenére, belül igen is használatban lévőnek tűnik, valószínűleg sok diák járkál ide, más-más okokból. Mikor felmegyünk a lépcsőn és belépünk a házikóba, babzsákfoteleket látunk, egy két itt felejtett hálózsákot, véséseket a faház falában, mint „ELŐRE UNIKORNISOK!” vagy „Szeretlek Anna!”. Igazán alkalmas egy jó kis beszélgetésre, de a magányra is.

Emma McNeilly munkája

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=168596#post168596][b]Desmond Hill - 2013.08.28. 11:42[/b][/url]

Akárhogy is próbálok tervet kieszelni afelől, hogy hogy tudnék megszökni, mindig csődöt mondok. Egyszerűen nem tudom, hogy hogy kéne innen kiszöknöm. Minden este perfektusok őrzik az iskolát, így lehetetlen lenne a kiosonás. És, ugye a vonatok se járkálnak egyik pillanatról a másikra. Szóval, feltételezzük, hogy nappal kimennék, nem biztos, hogy jönne járat, melyre felülve biztosan hazajutnék. Vagyis, nem haza, hanem egy ismerősömhöz, aki képes rábeszélni az őseit, hogy pár napig meghúzzam magam náluk. De, ugye mindenki tudja, hogy ilyenkor a pár napból, jó eseteben egy hét, vagy, akár egy hónap is lehet. Mert ugye, hogyha képes lennék kiosonni, nem az lenne a legelső feladatom, hogy hazamegyek, és körbeugrálom a szüleimet, hogy lássák, már megint megszöktem. És, fogalmam sincs, hogy mennyi időm belül vennék észre, hogy hiányzok az étkezésekről, tanítási órákról, na meg amúgy is, a szobából. Itt szerintem sokkal inkább odafigyelnek a diákokra, mint azt Londonban tették. Ott, szinte gyerekjáték volt a kimenetel, és, ahogy már mondtam, egy hónapon belül küldték a levelet, hogy nem tartózkodok az iskola területén. Micsoda észrevétel, ugye? Hát, szerintem itt pár napra rá már folyna a "körözés" utánam, és, hogyha megtalálnának, az se biztos, hogy képesek lennének visszavenni. Sokkal inkább tartom ésszerű megoldásnak azt, hogy szó nélkül csapnának ki, én pedig mehetnék Isten hírével. És, anyámék már biztos nem fáradoznának azzal, hogy elvisznek egy újabb iskolába felvételiztetni, hiszen mért tennék? Nagyon jól tudják, hogy képes lennék még a börtönből is kiszökni, feltéve, hogyha oda kerülnék. Szerintük már nem kell hozzá sok, hogy ott végezzem, na de, azért nem vagyok annyira rossz előéletű, hogy oda kéne jutnom. Jó, voltak konfliktusaim nem is egyszer, de egyik se vont maga után hasonló következményt, mint a börtön. Simán hazaengedtek, persze anyámék jóvoltából... talán, ezek után kezet kéne csókolnom nekik minden egyes alkalommal? Lehet, hogy ők erre számítottak, de én csak elintéztem egy sima "kösz"-el, és mentem a dolgomra. Hát, hogyha kénytelenek engem is emberszámba venni, akkor ne várják el tőlem, hogy én szorgos kisbocsként fogok utánuk járkálni. Hmm... jó vicc. És, a szeretetüket ők is csak úgy tudják kinyilvánítani, hogy ordítanak, mint a fába szorult féreg, és minden előjel nélkül bevágnak egy iskolába. Jó, mi? Tudom, sok varázsló tanonc örülne neki, hogyha ilyen neves iskolába járhatna, ami nekem is megadatott. De, én ezt kicsit se így fogom fel. Nekem ez -hogyha már eddig erről beszéltünk-, maga a börtön. Csak egy adott pontig mehetsz el, szinte csak akkor ehetsz, amikor az meg van határozva, akkor még aludni, amikor a takarodó van, utána már nem mehetsz ki, és a többi, és a többi... Na de, hogyha már a kimenetelről van szó, akkor ismét bevetem magam a sulit megkörnyékező helyszínek világába. Sok van még közülük, amiket nem sikerült megismernem, így tökéletes az idő arra, hogy ezt megtegyem. Felöltöm magamra a jól megszokott, fekete ruházatomat, majd nagy lendülettel hagyom el a szobát, és az épületet. Fogalmam sincs, hogy merre menjek, így inkább az érzékeimre hagyatkozok. Menet közben többször hátrafordulok leellenőrözni, hogy milyen messze vagyok az iskolától. És, akkor tűnik már igazán távolinak a hely, amikor a fák kitakarják a rálátást. Így, megrántva a vállamat fordulok előre, és, mondhatni az erdő legnagyobb fájába botlok. Zsebre vágom a kezem, miközben végigpillantok rajta, de a tekintetem megakad egy felfelé vezető létra féleségen. Nem is kell ennél több, rögtön odamegyek, majd felmászva azon egy rozoga faházban találom magam. Hát, nem számítottam a mai nap ilyen helyszínre, de, hogyha már itt vagyok, csak nem fordulhatok vissza...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=168723#post168723][b]Desmond Hill - 2013.08.28. 13:44[/b][/url]

Mit ne mondjak, most is igazán hívogatók a kinti helyszínek, melyek, ugye még nem tudtam felfedezni. Biztos akad még néhány olyan, amit nem láttam. Sőt... mivel még Bogolyfalvát se fedeztem fel teljes mértékben, ugye a vasútállomáson kívül, és még az iskolát körülölelő helyszínek se teljesen tiszták, bőven akad még olyan, amit meg kell néznem. Természetesen nincs parancsba adva, de én szeretem tudni, hogy milyen helyen is vagyok pontosan. Csak nem élhetek úgy, hogy nem tudom, milyen izgalmakat rejtegetnek a különféle helyszínek. Hiszen, mivel egy varázslókkal tarkított helyen vagyunk, bőven akadnak itt érdekes, és, akár veszélyes dolgok, amik a magasba emelik az ember adrenalin szintjét. Na igen, talán ez az egy ok, amiért, mondhatni szeretek itt lenni. Akadnak olyan helyek, amik felkeltették az érdeklődésemet, és, hogyha unalmas óráimban eszembe jutnak ezek, akkor könnyű szerrel oda tudok menni, és elütni ezt az időt. Csak, ugye egy gond van. Hogy pont vizsgaidőszakban írattak be anyámék -ezért örök hála nekik-, és bele kéne vetnem magamat a tanulásba, hogy jó eredményeket érjek el. Ez így mind szép, és jó. De, szerintem még az is tudja, aki nem ismer, hogy én nem az a diák vagyok, aki önszántából képes lenne leülni egy tankönyvvel, bemagolni azt, majd száz százalékos tudással megáldva üljek be egy tanterembe, és írjak meg egy komplett vizsgalapot. Nem rám vallana, de nagyon nem. Úgyhogy, szerintem húzom még egy évig a dolgot, és majd, talán akkor rászánom magam a tanulásra, hogy, még csak véletlen se ragadjak meg örök életemre elsősként. Amúgy is, elég gáz az, hogy tizenhét évesen az elsőben dekkolok, de mentségemre szóljon, hogy már máshol bőven elvégeztem ezt a szintet. Így, nem lehet nagy akadály ez se, mivel, valamennyi anyagot képes voltam megjegyezni az előző iskolából, csak fel kell eleveníteni őket. Ami, ugye nem egy perc. Konkrétan újra kéne olvasnom az egész tankönyvet, hogy valamennyi meg is maradjon belőle. Na, de az én fejem olyan, hogy az egyik fülemen be megy a tudás, a másikon pedig ki. Sokan vannak még így ezzel, ezért nem is érzem magam olyan tudatlan hülye gyereknek. Bár lehet, hogy csak ezzel biztatom magamat, és itt mindenki egy géniusz... ki tudja...
Mikor már nem látom az iskolát, megrántom a vállamat, és irányba fordulok, hogy aztán alaposabban megvizslathassam az előttem álldogáló növényt. Mit ne mondja, igazán terebélyes, nem is csodálkozok azon, hogy pont ennek építettek az ágai közé egy faházat. Vagyis, ez így teljesen nem igaz, mivel nem úgy tudtam elképzelni ezt a helyet, ahol faházak vannak csak, hogy a "gyerekek" jól elszórakozzanak. De, ezek szerint tévedtem, és mégis csak egy abnormális környezetebe keveredtem. Most úgy őszintén, egy tizenéves gárdának minek kéne faház? Na, a lényeg, hogyha már itt van előttem, akkor rászánom magamat, hogy megnézzem. Talán félreértettem a dolgokat, és nem egy nyolc éveseknek álló iskolás csoportnak építették ezt. Így, felmászva a lépcsőn tekintek körbe, hogy megállapítsam, igazán takaros kis helyre tévedtem. Végül maradásra késztet a hely, így helyet foglalok egy babzsákfotelban, hogy hosszas töprengésbe kezdve, értetlen ábrázattal meredjek magam elé. De hát, akármennyire is szerettem volna egyedül lenni, megint társaságom akad. Felpillantok, mikor meghallom a hangot, majd halvány mosolyt kényszerítek az arcomra. Nem szokásom, így fogalmam sincs, hogy ez mennyire hat reálisan. Na meg, ezért érezze magát megtisztelve.
- Szia. Nem, nem zavarsz. -felelem goromba hangnemben, és a mosoly is, rögtön lefagy az arcomról. Sóhajtva kulcsolom össze a kezemet mellkasom előtt, majd csak nézek ki a fejemből, továbbra is a gondolataimba mélyedve.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=168756#post168756][b]Desmond Hill - 2013.08.28. 14:51[/b][/url]

Mikor kellőképp kielemzem azt, hogy mért pont vizsgaidőszakban írattak be, amikor már nincs lehetőségem arra, hogy nekiálljak tanulni, elindulok a jó Isten tudja, hogy hova. Hogy őszinte legyek, szerintem erre a kérdésre még anyámék se tudnák a választ. Bár, szinte száz százalékig biztos vagyok abban, hogy minél előbb meg akartak tőlem szabadulni. Hiszen, alig egy hónapja, hogy itt vagyunk, és rá egy hétre már itt vártam a csodára, és gondolkoztam azon, hogy hogy a fenébe fogok innen kikerülni. Mivel, erre még mindig nem tudom a választ, pedig igazán kíváncsi lennék rá, hogy itt mikor vennék észre a hiányomat. Nyilván hamarabb feltűnne az embereknek, mint Londonban. Ott, mivel két személyesek voltak a szobák, és nekem nem volt szobatársam, senki nem tudott szólni. A tanároknak biztos akkor kezdett sántítani a dolog, amikor már egy hónapja nem jártam be órákra. Hát, fogalmam sincs, hogy addig mit gondoltak, hogy hol vagyok. Mivel, ilyenkor szokás bemenni abba a szobába, és megnézni, hogy ott van-e még az a személy. És ezt ők csak egy hónap után tudták megtenni? Mit ne mondjak, igazán gyors a reagálási idejük. Hát még anyáméknak. Szerintem ők csak vártak arra, hogy majd mikor jövök haza, eszük ágában se lett volna nekiindulni, és felkeresni engem a baráti körömnél. Pedig aztán, lássuk be, igazán nem lett volna nagy fáradtság, hiszen a személyiségemből kiindulva, egyáltalán nem rendelkezek annyi baráttal. Maximum ötöt nevezhettem ennek, és, mivel anyámék tudták is, hogy kik azok, és, hogy hol laknak, oda tudtak volna menni. De nem tették. És még csodálkoznak, hogy én is mért teszek rájuk, ugye? Hát, ezek után igazán magukba nézhetnének, és elgondolkozhatnának, hogy hogy is kéne a saját, hús vér gyerekükkel bánni. Még mindig reménykedek benne, hogy egyszer benő a fejük lágya, és normálisan fognak velem viselkedni. Addig, pedig ne is számítsanak rá, hogy én bármikor is meg fogok fordulni az ő házukban. Tudom, hogy amúgy se látnának szívesen, úgyhogy inkább meg se kockáztatom. Jobb lesz úgy nekik is, meg nekem is, hogyha inkább nem foglalkozunk egymással. És, hogyha ők ezt nem vallják be, de biztos vagyok benne, hogy ők is így éreznek.
Mikor már nagyban az erdőben járkálok, még egyszer utoljára visszapillantok az iskola felé, de már csak a földből kimagasló fákat látom. Ezzel meg, ugye nem tudok mit kezdeni, így csak megrántom a vállamat, és felpillantok az előttem elhelyezkedő, szerintem az erdő legmagasabb fájára. És, rögtön szemet szúr a faház, melyre kicsit vonakodva, de felmászok. Alaposan körbetekintek, majd megállapodok egy babzsák fotelnél, és csak nézek ki a fejemből... körülbelül öt percig. Utána már jön is a társaságom, akire, ugyan nem számítottam, de csak nem küldhetem el. Miután illedelmesen megkérdezi, hogy zavar-e, a válaszom egy határozott nem. Hiszen, nem szabhatom meg másoknak, hogy itt lehetnek-e, avagy nem. És, ezt követően mind a ketten elmélyedünk abban, amit éppenséggel csinálunk. Ő rajzolgat, én meg meredten nézek a távolba, és folytatom az előbbi gondolatmenetemet. És, ezt az állapotot a lány hangja töri meg, én meg nagyokat pislogva pillantok rá, míg felfogom, hogy mit is kérdezett tőlem.
- Ja... igen, ahogy mondod. De, nekem fogalmam sincs, hogy te melyik ház tagja vagy. -felelem, és, ezzel egy rejtett kérdést is felteszek neki. Remélem érti a célzást.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=168803#post168803][b]Desmond Hill - 2013.08.28. 16:29[/b][/url]

Halvány mosollyal nyugtázom azt, hogy, amikor ismét ellenőrizném, milyen távol vagyok már az iskolától, már nem látom annak körvonalát, csak a kicsúcsosodó torony kis részét. Mondhatni örülök ennek a "hírnek", hiszen így kevesebb esély van arra, hogy társaságom akad. Na de, hogyha mégis megadatik ez a csoda, természetesen nem szándékozok elküldeni a tagot, mivel ehhez még nekem sincs jogom. Pedig, szívem szerint néha elküldeném a fenébe azt az embert, aki megzavar, de, türköztetnem kell magamat, hogy ne utáltassam meg magam minden második emberrel. Elég, hogyha a "baráti köröm" fele a pokolba kíván, a másik felével meg tudok váltani néhány szót. Találkoztam már olyannal, aki, amint már említettem, a pokol legmélyebb bugyrába kíván, hogy ott gangeljek az Ördöggel. Hm... belegondolva, talán nem is lenne olyan rossz. Olyan sok rossz dolgot sikerült már átélnem az évek során, drága szüleimnek hála, hogy, szerintem az már meg se kottyanna. Na meg, ezt a helyet, ezt a hatást csak akkor tudnám elérni, hogyha rászoknék a hallucinogén szerekre, és egy nap többször juttatnám be azt a szervezetembe. Sokan ilyenkor a felhők fölött járnak, és angyalokkal kántálnak. Szerintem, engem jobban vonzana a pokol, mintsem a menny, ahol minden fehérben pompázik, és mindenki szeret mindenkit. Én, úgymond kénytelen vagyok szeretni, ezt is, ugye annak a tökéletes neveltetésnek tudhatom be, aminek részese voltam. Igaz, hogy az kicsit durva szó, hogy nem tudok szeretni, de, néha igazán így érzem. Egy ember se áll annyira közel hozzám, hogy azért képes lennék, netalán tán a világ másik végére is elmenni, hogyha parancsba lenne adva. Maximum, hogyha magamat kéne valakitől, vagy valamitől megadni. Akkor szó nélkül nekivágnék. Na de, hogy egy másik embert mentsek meg vele? Az már tabu téma... kénytelen lennék rá. Addig oké, amíg én jó helyen vagyok, és jól érzem magam. De, hogy másokon segítsek... na, az nem rám vallana. Jó, nyilván én is feltudnék néhány kivételes személyt felsorolni akiért talán, ismétlem talán képes lennék valamit megtenni. De, maximum ez két személy lehet, akik már tettek értem hasonlót.
Ezt a gondolatmenetemet már az egyik babzsákfotelben ülve folytatnom. Mit ne mondjak, aláértékeltem ezt a helyet. Igaz, hogy még mindig furcsának tartom, hogy tizenéveseknek lett kitalálva egy ilyen hely, de, mivel tizenhét éves létemre én is itt ülök, ezért nem lehetne kivetésem. Addig jó, amíg egy embernek van egy olyan helye, ami tetszik neki, és "biztonságban érezheti magát". Igaz, itt az iskola minden egyes pontján biztonságban tudhatjuk magunkat, de azért mégis van az embereknek egy adott hely, ahol a biztonsági fokozat száma jócskán megugrik. Belegondolva, talán több időt is eltölthetek majd itt. Hiszen, minden kritériumnak megfelel. Elég elhagyatottnak tűnik, hiszen a babzsákfotelek se maiak, sokkal inkább tűnik tíz évesnek a hely. A lécek is kezdenek korhadni, ezért van egy tipikus, nyikorgó, és egyben recsegő hangja az "épületnek". Így, fent áll annak a veszélye, hogy pár év múlva ez a hely már sehol nem lesz, maximum a darabkái a földön heverve, szétszórva a fa törzse körül. De, addig kell kihasználni minden pillanatot, amit itt tölthetünk, nem de? És, rajtam kívül mások is ki szeretnék élvezni ezt. Személy szerint az a lány, aki felteszi nekem azt a bűvös kérdést, hogy rellonos vagyok-e. Na, ő az egyetlen ember eddig, aki meg tudta ezt mondani. Talán látott már a rellon ház körül ólálkodni, vagy, csak annyira lerí rólam, hogy ezt már kapásból meg tudják mondani.
- Desmond. De, csak simán Des. -felelem halvány mosolyt erőltetve az arcomra. Mint, ahogy azt már mondtam, nem szokásom a mosolygás, és biztos nem fogok belőle rendszert csinálni. Na, de az emberek sokkal inkább beszélgetnek egy csábos mosolyú személlyel, mintsem egy goromba, önimádó személlyel.
- Hm... mindenki azt hiszi, hogy prefektus vagyok... de tájékoztatlak, attól még elég messze állok. Elsős vagyok. Meglepő, mi? -válaszolok, majd a mondandóm végére abból a halvány mosolyból, amit erőltettem, egy széles, magabiztos vigyor alakul ki. Na igen, megmondom az őszintét, szívesebben erősíteném már azoknak a táborát, de be kell látnom, hogy attól még olyan messze állok, mint a földtől az égbolt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=168892#post168892][b]Desmond Hill - 2013.08.28. 18:49[/b][/url]

Mit ne mondjak, igazán jól tettem, hogy felmásztam ide. Hangulatos kis hely, leszámítva azt, hogy rettegnem kéne, amiért minden egyes nagyobb széllökésnél elkezdnek nyikorogni a csavarok, és a rozoga deszkák. Csak, az a helyzet, hogy ez nem tud annyira megrémíteni, hogy sikítozva hagyjam el a helyet. Sőt, hogy az igazat mondjam, szinte meg is nyugtat a recsegés, és a nyikorgás. Tudom, furcsa vagyok, mondták már jó páran. Sose tartoztam a tömegbe, sokkal inkább kitűntem közülük a furcsa ízlésemmel, viselkedésemmel, és, hogy őszinte legyek, a külsőmmel is. Mivel, szerintem mindenki megmondja, hogy igazán jó géneket örököltem. De ez csak kinézet terén. Igaz, hogy a viselkedésem is nagyban megegyezik a szüleimével, de ezt én már kevésbé nevezném jónak. Hiszen, senki sincsen oda a mogorva, nem törődöm, és mindezek mellett még bunkó srácoknak. Igaz, hogy ezt ellensúlyozza a külsőm, így még ki tudok jönni egy közepesre. Bezzeg, hogyha egyfolytában mosolyognék, mindennek csak a jó oldalát nézném, és mindenkivel jó pofiznék, akkor nem ijeszteném el a hölgyeket. Csak, az a gáz, hogy az már nem én lennék. És amúgy is, ki akarna maga mellé egy olyan személyt, aki nem magát adja? Inkább szeressen valaki azért, amilyen vagyok, és ne azért, amilyen nem. Mivel, akkor igazán nagy csalódás lennék a számára, amikor felfedném igazi kilétem. És ugye, a személyiségemhez az is hozzájárul, hogy nem igen örülök a társaságnak. Mások széles mosollyal üdvözlik azt, aki rászánja magát arra, hogy társalogjanak, de én mogorván köszönök, olykor csak simán lelépek, vagy én üldözöm el azt, aki megkörnyékez. Ez, természetesen csak akkor van, hogyha nem akarok lemondani arról a helyről, ahol már régóta ücsörgök. De azt a lánykát, aki most libbent be ide, nincs szívem elzavarni. Meglehetősen jó kedve van, persze fogalmam sincs, hogy mért, de annyira még én is empatikus vagyok, hogy képes vagyok meghozni ilyesféle áldozatokat. Így, határozott nemmel válaszolok a kérdésére, és, mikor leül elém, mintha továbbra is egyedül lennék, csak meredek kifelé. Aztán, mikor felteszi a kérdést, hogy rellonos vagyok-e, eltelik egy ideig, mire felfogom, pontosan mit is kérdezett. Nem azért mert annyira hülye lennék, hanem, csak annyit értettem az egész kérdéséből, hogy "rellonos". Így, merem feltételezni, hogy a kérdés az volt, hogy a sárkányok táborát erősítem-e, így esetlenül, de válaszolok a kérdésére. Persze, egy rejtett kérdést is felteszek, mire választ is kapok. Hát, a folytonos mosolygásból, és a jókedvből és eridonosra tippeltem volna. Hát, ezek szerint tévedtek a megérzéseim. De, az ismét mosolyt csal az arcomra, hogy ő is, sokakkal egyetemben prefektusnak tart. Na igen, lehetnek nálam fiatalabbak is prefektus, de akkor blokkolnak le igazán, amikor közlöm, hogy elsős vagyok. De, ő ez alól kivétel.
- Hát, az könnyen meglehet. De hidd el, akadnak nálam is fiatalabb prefektusok. -felelem már csak egy halvány mosollyal figyelve őt. De azért, mondhatni jól is esik, hogy már kinézek belőlem, hogy ilyen nagy ranggal vagyok megáldva. Pedig, mint ahogy már mondtam, elég messze állok én attól.
- Nagyjából... három hete. De lehet, hogy már megvan az egy hónap. -válaszolom megrántva a vállamat. Nem tartom számon, a lényeg, hogy itt vagyok, nem? Amikor ismét firkálni kezd a füzetébe, halványan elmosolyodok, és próbálok "ágaskodni", hogy meglessem, pontosan mi is az.
- Mit rajzolsz? -teszem fel a kérdést, mikor már lemondok arról, hogy én valaha az életben ellátok innen odáig.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=168939#post168939][b]Desmond Hill - 2013.08.28. 20:33[/b][/url]

Mikor megérkezik a "várva várt" társaságom, sóhajtva veszem tudomásul, hogy a terv, miszerint most egyedül lehetek, és gondolkozhatok az élet nagy dolgain, csődbe mondott. De, nem áll szándékomban ettől még sarkon fordulni, mivel én voltam itt előbb. Jó ez, tudom, hogy gyerekesen hangzik, de én csak egy tényt közöltem, nem de? Na, de ahhoz sincs bátorságom, hogy őt zavarjam el innen. Bár... ez így nem teljesen igaz, hiszen nem kell nagyobb indok ahhoz, de látva, hogy milyen jó kedve van, azt ugyan nem tudom, hogy mért, ezért nem akarom leszólni, hogy ugyan menj már innen. És, persze nem biztos, hogy meg is tette volna a kérésemet. Hogyha egy férfi társra leltem volna, neki akkor is megmondtam volna magamét, ha jó kedve van, ha nem. És, hogyha ezért képes lett volna megütni? Hát csinálja. De nem biztos, hogy ő került volna ki győztesként. Mivel, én szó nélkül visszaütök, nem pedig fülemet farkamat behúzva araszolok odébb, és mély bocsánatkérésekbe süllyedek. Neeem... könyörtelenül esnék neki a partneremnek, mint, ahogy azt Londonban is csináltam. Igaz, hogy jó sok eseteben én provokáltam a srácot, mivel már hiányzott a bunyó. Ha fiatalabb volt, ha nem, megkapta a magáért. Nem kivételeztem. És, az már mellékes, hogy az idősebbek közül néhányan felém kerekedtek, és én lettem a vesztes fél, de megtanultam veszíteni is, sok társammal ellentétben. Na, de visszakanyarodva az eredeti témához... nem valami biztató mosoly közepette üdvözlöm a lányt, majd, mintha mi se történt volna bámulok ki a fejemből. Nem teliek bele sok időbe, mikor meghallom a hangját, de a teljes mondatot nem tudom felfogni. Csak egy szót tudtam felfogni, de ez bőven elég volt ahhoz, hogy kreáljak abból egy kérdést, ami, merem feltételezni, az ő száját is elhagyta. Na, ő volt az első ember idáig, aki kapásból meg tudta mondani, hogy melyik ház tagja is vagyok. Igaz, hogy én rosszra tippeltem őt illetően, mivel egyfolytában mosolyra van húzva a szája, ami arra enged következtetni, hogy az illető eridonos. A levitásokat eddig úgy sikerült megismernem, hogy visszahúzódok, igazán szókimondóak, és mindenek felett stréberek. Belőle meg, hogy őszinte legyek, nem tudom kinézni, ahogy annyira oda meg vissza lenne a tanulásért. Pedig a levitásokról rögtön ez az első benyomásom. Hát, jó tudni, hogy vannak olyanok, akik kitűnnek a tömegből, és nem mindenki a másikat követő "egyéniség" terén. Na igen, azt sikerült eltalálnia, hogy kis sárkány vagyok, de azt ő is elvétette, hogy prefektus. Mivel, szerintem nem igazán érdemelném ki azt a címet. Pedig milyen jó is lenne... meglenne a hatalmam a diákok felett.
- Tizenhét. És... te? -teszem fel a kérdést összevont szemöldökkel. Hogy mire ez a reakció? Eddig mindig is azon a véleményen voltam, hogy nem szokás ezt megkérdezni egy lánytól, de az még kevesebb intelligenciára következtet, hogyha a hölgy súlyáról faggatózunk. De, most úgy vélem, hogyha ő is megkérdezi, akkor én is vehetem a fáradtságot, és megtehetem ugyan ezt a kedvességet, nem de? Ha mégse, akkor bocsánatot kérek, hátha azzal elérek valamit. De, szerintem sok társammal ellentétben, én fontolóra veszem azt, hogy ezt mennyire illendő megkérdezni egy nőtől.
- Igen, sajnos... úgy gondolom, hogy most felesleges lenne nekiállnom tanulni, hiszen nem tudom, hogy a tanár mit tanított, hagyott-e ki akármilyen leckét, és a többi. Úgyhogy, maradok még egy évet az elsőben, és majd jövőre rászánom magam a tanulásra. És hidd el, ez az én számból nagy szó. -felelem egy mély sóhajjal nyugtázva a tényt, miszerint jobb időpontot nem is tudtak volna kitalálni a beíratásomra. Bár, hogyha még London rászántam volna magam arra, hogy hamarabb a szüleim szeme elé kerüljek, akkor hamarabb utazunk ide, és, talán még tudtam volna kérdezni a tanároktól egy s mást. De így, hogy pont a vizsgaidőszak kezdetekor dugtak be ide, már kevés erre a lehetőség. Végül, megtörve a hosszas csendet, felteszem a kérdést, hogy ugyan mit rajzol ilyen jó kedvvel. A válasz rögtön érkezik is, és a képet, meg annak leírását látva, széles mosolya húzom a szám.
- Hát, nem tudom, hogy mit kell ilyenkor mondani de... gratulálok. Igazán aranyos rajz, ügyes vagy. -válaszolom még mindig széles mosollyal az arcomon. Na igen, nekem csak a zene jutott, én alapból nem értettem a rajzoláshoz. Csodaszámba megy, hogyha képes vagyok normálisan megrajzolni egy pálcikaembert.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=169105#post169105][b]Desmond Hill - 2013.08.29. 13:06[/b][/url]

Amikor a lány levágja magát elém, egy kicsit se őszinte mosollyal pillantok rá, és figyelembe se véve, hogy társaságom akadt, folytatom a saját dolgomat, amit a mai napra kiterveltem. Igaz, hogy mindennap ez a "feladatom", ülni, és gondolkozni, hogy anyáméknak, mégis hogy jött össze az, hogy ennyire megutálják a kölküket. Micsoda érdekes időtöltés, ugye? Ahelyett, hogy élvezném, hogy élek, ismerkednék, beszélgetnék, én magamba süllyedve merengek az élet nagy dolgairól. Az én életem nagy dolgairól. Mivel, rajtam kívül pont nem érdekel senkit, hogy milyen nehéz gyerekkorom volt. És az a legelszomorítóbb, hogy még anyámék se törődnek ezzel, hiszen, mért is tennék? Lemerem fogadni, hogy egy árva levelet nem fogok tőlük kapni, nem veszik majd a fáradtságot, hogy utánam érdeklődjenek. Inkább kihasználják az alkalmat, hogy nem otthon töltöm unalmas mindennapjaimat. De, hogyha valamilyen csoda folytán mégis rászánják magukat, hogy ugyan, írjunk már annak a fogyatékos gyereknek, hogy érezze a törődést, tőlem aztán ne várjanak válaszra. Már megvan a saját életem, nem kell, hogy a hülye "hogy vagy mindig?" és a "jól érzed magad?" kérdéseikkel zaklassanak. Tudom, sokan oda meg vissza vannak, hogyha levelet kapnak otthonról. Én inkább annak örülnék, hogyha az a bizonyos lapocska nem érkezne meg. Mert hát, nem is fog. Nagyon tudom sajnálni... aztán a néma csöndet, ami kialakult köztünk a lány hangja töri meg, amint egy kérdést intéz felém. Eltöprengek rajta, hogy pontosan mit is akart mondani, majd, mikor felfogom, válaszolok rá. Hogy én mennyire utálom az ilyesfajta, ismerkedős kérdéseket. Hogy hívnak, melyik házba tartozol, hány éves vagy, mióta vagy itt, és a többi, és a többi. Annyiban igaza van, hogy valahogy el kell kezdeni a beszélgetést, de ilyen unalmas módon? Így, nagy nehezen a képemre erőltetek egy kicsit se őszinte mosolyt, hogy azért valamennyire hihető legyen, hogy mennyire örülök a beszélgetésünknek. Pedig akkor lennék igazán boldog, hogyha egyedül lennék. Csak, hogy ezt nem szabad kimutatnom. És ugye, miután megtárgyaltuk, hogy nem vagyok prefektus, jön az, hogy elsős vagyok, és, hogy hány éves vagyok. Rögtön meg is adom a választ, és kicsit furcsa módon rákérdezek az ő korára is.
- Na igen, én is annyi voltam, amikor az első sulimat kezdtem. -felelem halvány mosolyt varázsolva az arcomra. Aztán, elérkezik az a várva varát kérdést, amit minden egyes alkalommal megkapok, amikor kijelentem, hogy elsős vagyok. Halkan felnevetek, majd lesütöm a szememet, és öregapósan az ölembe ejtem a kezemet. - Elég vicces történet... hát, mivel anyámék, már bocsi a kifejezésért, de tettek a fejemre, soha nem foglalkoztak velem, úgy döntöttek, hogy beíratnak egy iskolába, hátha ott jó modorra nevelnek. Mivel, ők erre nem voltak képesek. Úgyhogy, tizenöt lehettem, amikor első iskolámba kerültem Londonban. Csak, ugye a suli nem az én világom, ezért könnyű szerrel megszöktem, és elrejtőztem egy ismerősömnél. Aztán, amikor egy hónapra rá anyámék kaptak egy levelet, hogy nem tartózkodok a suliban, hazamentem, és elhatározták, hogy tesznek egy második próbát. Felvételt nyertem egy másik iskolába, de ott se voltam többet egy hónapnál. Így, mivel már, szinte elfogytak a varázsló iskolák Londonban, átköltöztünk ide, úgy másfél hónappal ez előtt, és beírattak ide. És, hogy őszinte legyek, itt is felmerül a szökés lehetősége... -adok választ kicsit hosszasan a kérdésére. Nem szoktam rögtön az első beszélgetésnél kitálalni erről, maximum akkor, amikor már jobban megismertem a személyt. De most, úgy döntöttem, hogy képes vagyok kivételt tenni, hogyha már ilyen kedvesen megkérdezte. Hogy hogy ilyen idősen... mit ne mondjak, ezt elég vicces volt hallani.
- És akkor most gondolj bele, hogy egy rellonos hogy van ezzel. Alapból nem szeretek tanulni, de azért én is örülnék, hogyha már a másodikosok táborát erősíthetném ilyen "idősen". -felelem széles mosollyal az arcomon, immáron a lányra pillantva. Végül, ismét csönd következik be a beszélgetésben, így veszem a bátorságot, hogy rákérdezzek, mit is firkantott a lapra. És, mit ne mondjak, eléggé tetszik, amit látok, és ezt a tudtára is hozom.
- Zenélsz is? És, milyen hangszeren? -teszem fel a kérdést széles vigyorral a képemen. Hát, eddig akikkel itt találkoztam, mind megemlítették, hogy játszanak valamilyen hangszeren. Jó tudni, hogy itt is vannak hozzám hasonlóan muzikális lelkek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=169268#post169268][b]Desmond Hill - 2013.08.29. 17:41[/b][/url]

A hozzám intézett első kérdését viszonylag hamar megválaszolom, persze, miután sikerült azt kitalálnom egy szóból. Na, végre egy ember, aki első látásra meg tudja állapítani, hogy rellonos vagyok. De az, hogy prefektus, az már túlzás. Igaz, hogy minden ember erre gyanakszik. Gondolom, mivel a prefik általában mogorva arckifejezést vesznek fel, hogy "megfélemlítsék a diákokat", ezért tartanak engem is annak. Ritka pillanatok egyike, amikor az én arcomra mosoly ül ki. És, ezt abból is lehet tudni, hogy az eddigiek közül, amit ma megejtettem, egyik se volt őszinte. Hiszen, nem adott rá senki okot, hogy én most nagy mosolygásokban törjek ki. Általában csak akkor szoktam, amikor kiröhögök valakit, de másokkal nem igen szoktam egyszerre. Nagyon ritka alkalmakkor, amikor ténylegesen jó társaságba keveredek, és nem olyan az illető, aki minden egyes alkalommal csak a fájdalmairól, meg a fáradtságáról kezd nekem pampogni. Aztán, mikor ezt a tudtára hozom az illetőnek, megkapom azt, hogy milyen bunkó vagyok, hogy nem törődök vele, meg bla, bla, bla... szerintem nekem is bőven megvan a saját gondom, bajom, elég az, hogyha azzal kell foglalkoznom. És hát, amiket eddig végig kellett hallgatnom, olyanok voltak, hogy vissza kellet utasítania a műkörmöst, meg nem tud elmenni fodrászhoz. Régi szép idők, amikor Londonban a plázacicák rajtam vezették el a feszültséget. Természetesen ordibálás terén, hiszen, hogy máshogy? Igaz, hogy mindig is jó hallgatóságnak tartottam magamat, mivel nem szoktam mások szavába vágni, végighallgatom, amit mond, de azt egy szóval se említettem, hogy ez nekem olyan jó. Legszívesebben ordítanék vele, hogy fogja már be, mert nem akarom éjt nappallá téve ezt hallgatni. De, türköztetnem kell magamat, mivel sokan nem szeretik, hogyha az ember hirtelen haragú, esetleg minden figyelmeztető jel nélkül robban. Bár... jobban belegondolva, engem mióta érdekelnek mások véleményei? Talán most jön el az a pillanat, amikor foglalkozok mások gondolataival? Hát, pont nem... fogalmam sincs, hogy ez az időszak mikor fog beköszönteni, de az fix, hogy nem ebben az évben. Sőt, az se biztos, hogy lesz ilyen. Főleg nem úgy, hogyha az emberek le idősöznek. Jó, tisztában vagyok vele, hogy nem úgy gondolta, hogy milyen öreg is vagyok, hanem, hogy tizenhét éves létemre, hogy hogy elsős vagyok. És, erről hosszasan be is számolok neki. Fogalmam sincs, hogy mért is teszem, hiszen, első beszélgetések alkalmával nem szokásom ezt megtenni, de, most az egyszer kivételt teszek. Természetesen, miután megkaptam az idős jelzőt, mindezek közben felveszek egy tipikus, öregapós ülést, hogy meglegyen a kellő hatás.
- Igen... hát, körülbelül dupla annyian voltunk, mint itt, és nem négyesével, esetleg ötösével voltunk beosztva, hanem kettesével. Nekem meg nem volt szobatársam, aki beszámolhatott volna a dirinek. És, nem is vagyok valamilyen társas lény, soha nem kerestem az emberek társaságát, nem is jelentem meg az étkezéseken, sokkal inkább utána fordultam meg a konyhában. Nagy ritkán jártam be tanítási órákra is, de, gondolom egy idő után már a tanárok is kezdtek gyanakodni, hogy ugyan merre járok. -számolok be arról, hogy nekem mi a véleményem az eltűnésemet illetően. Hát igen mind igaz volt, amit mondtam. A mostani időkben enyhült az, hogy minden áron egyedül akarok lenni. Na jó, azért annyira nagy változást nem értem el, de, lássuk be, többször fordulok meg emberek társaságában, mintsem, hogy egyedül ülök, és nézek ki bambán a fejemből. De, ezt nem úgy kell érteni, hogy leállok traccspartizni, mint a vénemberek.
- Hidd el, a szökést illetően én egy kész zseni vagyok. -jegyzem meg egy széles vigyorral a képemen. Igen, hogyha sikerült túljárnom a tanárok és a prefektusok eszén kétszer is, akkor kétlem, hogy harmadjára csődöt mondanék. Csak, mivel itt  kevesebb a létszám, és többen férünk meg egy szobában, hamarabb feltűnne nekik a rejtélyes eltűnésem, mint ahogy az londonban is volt.
- Ó, de még mennyire... hogyha normálisan tanultam volna már az első iskolámban, akkor ott harmadikos, esetleg negyedikes is lehetnék. De, most itt ülök a harmadikban, mint elsős. -felelem a tarkómat vakargatva. Hát igen, visszagondolva sokkal jobban tettem volna, hogyha rendszeresen tanulok, és bejárok órákra. Többet el is értem volna már most, az biztos.
- Én csak a gitár művészetét sajátítottam el, de abban, szerintem igazán jó vagyok. Az egyetlen dolog, amit anyámék nem vetnek meg... -válaszolom megrántva a vállamat, majd egy félmosoly közepette a lányra pillantok, aki valami után kutat. Értetlenül meredek rá, majd, mikor felkapja a mellette elhelyezkedő zacskót, és kiránt belőle egy muffint, majd azzal kínál meg. Őszinte mosollyal a képemen veszem át tőle.
- Köszönöm. -mondom, majd rögtön lehámozom róla a papírdarabot, és a szemetet a zsebembe temetem, majd darabonként fogyasztom el az édességet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=169379#post169379][b]Desmond Hill - 2013.08.29. 21:01[/b][/url]

Na, és megint jön az, amikor beszámolót kell tartanom arról, hogy pontosan mért is hagytam ott előző két iskolámat. Valahogy mindig kitérünk erre, akárkivel is beszélgetek. Hogy mért? Hát, fogalmam sincs. De, valamiért mindig böki az emberek csőrét, hogy még csak elsős vagyok, így jön az, hogy meg kell mindenkivel osztanom, hogy milyen húzásaim voltak. Sokan elítéltek emiatt, de nem gondoltak bele, hogy nem önszántamból tettem ezt. Természetesen közre játszott az is, hogy anyámék milyen formában neveltek fel. Ezt nem részletezem ismét, mivel bár belefáradtam abba, hogy minden nap azon töröm a fejem, hogy, pontosan mivel is érdemeltem ezt ki. De, hogy őszinte legyek, soha nem jutottam olyan válaszra, ami reális lenne. Így, mindig megmaradok annál a lehetőségnél, hogy anyámék még a születésem előtt kerültek ki a diliházból, és még nem voltak tisztában vele, hogy hogyan is kell bánni egy gyerekkel. Természetesen, ez nem így történt, soha nem voltak ott, csak úgy viselkedtek. Azért jó, hogy a saját gyerekük ilyen véleménnyel van róluk, nem? Csak kár, hogy ezt ők, a csöppnyi eszükkel nem tudták megérteni. Pedig, hányszor hoztam fel ezt a példát. Mondjuk, akkor is csak körülírtam a véleményemet róluk, de még akkor se esett le nekik, hogy a hús vér gyerekük utálja őket. Komolyan mondom, néha megkockáztatom, hogy én okosabb vagyok náluk. Pedig aztán én se vagyok egy IQ fighter, ami, persze nem titok, hiszen még a huszadik ember, már csak ránézésre is megállapítja, hogy igazán "elcsökevényesedett" az agyam. Bár, a mostani beszélgető partnerem egyáltalán nem úgy néz ki, mintha megvetne azért, amilyen vagyok. Sokkal inkább tesz fel különböző kérdéseket afelől, hogy hogy sikerült ezt megoldanom és, hogy mért nem vették észre. Erre, természetesen csak az én véleményemet tudtam kifejteni, mivel, nem voltam ott, hogy meg tudjam mondani, ténylegesen hogyan is történt.
- Az enyhe kifejezés. Olyan volt, mint egy kisgyerektől cukrot lopni. Nem kihívás. -válaszolom megrántva a vállamat, és, ezt követően egy halvány mosoly ül ki a képemre. - Áhh, még adok egy esélyt a sulinak, hátha magával ragad. Hogyha pedig még mindig azon a véleményen vagyok, hogy ez nem az én világom, akkor, legalább már lesz tervem arra, hogy hogyan is lépjek meg. Hidd el, én is igazán kíváncsi lennék arra, hogy, végül is milyen hatással lesz rám az iskola. Igaz, a helyszínek már igazán magukkal ragadtak, de a tanároknak is bizonyítaniuk kell. -adok választ, még mindig vigyorogva a lánynak, kinek szintén ilyesfajta mosoly ül ki az arcára. Hevesen bólogatva hallgatom végig az ő véleményét az iskoláról, és, ezt követően én is beszédre nyitom a szám. Mint, ahogy mondtam, utálom megszakítani az embereket a saját beszédjük közben, így kivárom az én időmet.
- Na igen, az eddigiek alapján máris jobban tetszik, mint az eddigi kettő. Ott a helyszínek is ridegek voltak... és, azt már mondanom se kell, hogy a kölykök olyan stréberek voltak, hogy még szünidőben is a könyvek fölé görnyedtek, szinte csak én járkáltam a folyosókon. Persze, itt mindig találok embereket, akkor is, hogyha nem kívánom a társaságukat. -fejtem ki az eddigi tapasztalataimat az iskola kapcsán. Hát, szinte csoda volt, hogyha a folyosón rajtam kívül kószált kint akárki is. Na jó, bevallom, ennek a fele tanárokból állt, de, azért csak nem vethetek olyan rossz fényt a volt iskoláimra. Vagyis hát... mért ne tehetném? Kétlem, hogy akárhogy is eljutna ez hozzájuk, és már csak azt tartom lehetetlennek, hogy ők büntetnének meg, amikor már több éve elhagytam őket.
- Jól mondod. Bár, hogyha képes lennék innen elmenni, szinte száz százalék, hogy már nem kísérelnék meg egy negyedik iskolát. -adok választ, miután megosztotta velem a bölcsességet, hogy én már nyilván nem akarok negyedik iskolába kerülni. Nem is, de akkor se mennék, hogyha anyámék kényszerítenének rá. Hiszen, egy év, és, mondhatni felnőtt vagyok, már tudok magamnak olyan munkát keresni, ami igaz, hogy nem fizet jól, de, legalább el tudom magamat tartani.
- Ahogy mondod. Komolyan, nem is úgy viselkednek velem, mintha a gyerekük lennék, sokkal inkább, mint egy ronggyal. Amikor nincs ott, akkor nem tűnik fel nekik, de, hogyha kellene, akkor nincs ott, akkor viszont tombolnak. És soha nem volt hozzám egy normális szavuk. Maximum csak akkor, amikor vendégségbe mentünk, de akkor is láttam a mélyen ható gyűlöletet a szemükben. -felelem, és egy vállrántással adom tudtára, hogy már nem igen tud érdekelni, hogy mit gondolnak rólam. Nekik is meg van a saját életük, és nekem is. Ilyen egyszerű. Aztán, mikor sütivel kínál, a mogorva arckifejezésem mosolyba vált át. Rögtön le is szedem a papírdarabot, és falatozni kezdem a süteményt.
- Na igen, ki tudja, hogy milyen hátsó szándékaik vannak.-felelem egy széles vigyor kíséretében. Hát igen, nekem sose voltak szimpatikusok a manók...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=169545#post169545][b]Desmond Hill - 2013.08.30. 13:53[/b][/url]

Hosszasan regélem el neki a szökésem okát, és, hogy tulajdonképpen mért csak annyi időn belül vették észre, hogy hiányzok az iskola területéről. Nekem is teljességgel érthetetlen, hogy hogy nem tűnik fel nekik egy gyerek hiánya. Ezek után, hogyha valami baleset érné, de senkinek nem tudna szólni, ott halna meg, vagy micsoda? Már csak emiatt is ragadott sokkal inkább magához ez az iskola, hiszen, ha kell, ha nem, a nyakadon lógnak. Na jó, ennek nem mindig örülök, de, hogyha valami, netalán tán történik akárkivel is, azt pár percen belül észreveszik, és tudják figyelmeztetni a tanárokat. De, hogy egy hónapig váratnak magukra, azért az már kicsit túlzás, nem? Vagy, csak szerintem nem normális ez, és az emberiség tökéletesen megérti, hogy mért történt úgy, ahogy? Akkor, viszont velem van a probléma. Bár, ez eddig se volt titok se előttem, de, szinte az egész társadalom tudta ezt. Soha nem voltam normális, most se, és, hogyha így haladok, hogy minden létező iskolából elszökök, akkor, nagy "szerencsémre", nem is leszek. És, ezt arra is visszavezethetem, hogy már ő a második ember, akinek kikotyogom, hogy már most összeállt a fejemben egy terc, hogyha véletlen el óhajtanék innen is szökni. De, nagy szerencsémre az első személy nem hozta fel azt, hogy ugyan mondjam már el neki, hogy mi is az a terv, amivel túl akarok járni a prefektusok és a tanárok eszén. Fogalmam sincs, hogy mennyire bízhatnék meg benne, hiszen, körülbelül húsz perce, vagy, esetleg fél órája, ha ismerem. Na meg levitás, a tanárok nagy kedvence... mind stréber, és, hogyha arról van szó, akkor előszeretettel mondják el a mocskos kis titkokat a kedvenc, vagy, legalábbis egyik kedvenc tanáruktól. Hiszen, a többi ház tagjaitól eltérően, ők mindegyikkel szót értenek, így, mindig megtalálják a közös hangnemet. Szerintem, a tanárok csak ritka esetekben tudnának ilyesfajta dolgokról, hogyha a szfinxek nem lennének az iskola területén. Így, hosszas tanakodást követően, sóhajtva nyitom beszédre a számat.
- Hidd el, nem nagy kunszt... szerintem még a hülye is meg tudná ezt oldani. Na, de mindegy is. Tudod, vannak azok a szabad hétvégék, amikor be lehet utazni a városba, meglátogatni a családot, esetleg csak járni egyet a Duna parton. És, ugye ilyenkor a vonatok is kénytelenek elindulni, mivel, csak úgy nem mehetünk be, meglovagolva a seprűket. A lényeg a lényeg... kivárom ezt az időpontot, és, hogyha már a fővárosban tudhatom magamat, akkor búcsút intek a nagy népnek, és megyek, amerre a szemem lát. De, mint már említettem, erre várnom kell, és, az se biztos, hogy egy idő után már el akarnék innen menni. -árulom el neki féltve őrzött titkomat. Komolyan mondom, ilyen leleményes még én se lehetnék... voltak már sokkal merészebb húzásaim, így ezt, még egy ovis is el tudná végezni, hogyha nagyon akarná. Hmm... talán kezdek átállni a "jó oldalra"? Neeem, az teljességgel lehetetlen. Csak, ezt nehezemre esik kimondani, de kezdem megkedvelni ezt a légkört. Szép helyek, mondhatni kedves diákok, és jó fej tanárok is akadnak, hogyha már kiismerted őket. Ezek után feltenném azt a bizonyos kérdést, hogy biztos el akarok innen menni? Egy idő után majd kiderül, most, még döntés képtelen vagyok.
- Túl lehet élni velük. Szimplán csak nem kell nekik nagy figyelmet szentelni, úgy kell velük bánni, mint egy normális festménnyel. Mintha nem beszélnének, és ilyen egyszerű. -adok neki tanácsot a portrékat illetően. Igen, néha elég zavarosak tudnak lenni, és, hogy őszinte legyek, már Londonban utáltam őket, de meg tanultam figyelmen kívül hagyni a csacsogásukat. Így, itt se jelent nagy problémát az, hogy elviseljem a jelenlétüket. És, akármennyire is nehezére esik az embernek, de, hogyha hozzá szólnak, akkor jó pofizva kell nekik válaszolni, majd közölni, hogy dolga van, és minden el van intézve. Szívesebben beszélnék még erről a témáról, intsem arról, hogy hogy sikerült anyámék megutáltatniuk magukat velem. Pedig, ahogy számítottam, erre is sor kerül, így próbálom lecsökkenteni a mennyiséget, és pár mondatban elintézni az egész történetet.
- Hát, én már arra a szintre tértem, hogy én hagyom el őket. Amúgy se foglalkoztak velem, így nem jelentene nekik nagy gondot, hogyha nem vagyok a háznál. -felelem megrántva a vállamat. És, akármilyen hihetetlen is, de én így gondolom. Hogyha csak arra kellettem nekik, hogy tudjanak kivel ordítozni, akkor inkább búcsút intek nekik. Ordítozzanak egymással, de én nem szorulok rá. Na meg, hogyha visszafeleseltem, akkor jött az, hogy húzzak bőrt a fogamra. De, mikor a zacskó az utolsó darab muffinnal az ölemben landol, halványan a lányra mosolygok, majd ismét bontogatni kezdem a papírt.
- Az egyszer biztos. Bár, kíváncsi lennék rá, hogy hány kiló ciánt raknak bele. -mondom vigyorogva, miközben beleharapok az édességbe. Na igen, nem mindegyik diákot szívlelik, főleg nem a rellonosokat. Hány diáknak okozhattak már nyomorrontást...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=169780#post169780][b]Desmond Hill - 2013.08.31. 18:11[/b][/url]

Miután elmesélem neki, hogy elszöktem előző két iskolámból, és, hogy miért olyan későn vettek tudomást az eltűnésemről, felmerül az is, hogy innen is tervezgetem a megszökést. Na, de itt létem alatt már sokadjára fecsegem ki azt is, hogy már komplett ötletem van rá, így, nem ér meglepetésként, hogy ő is érdeklődik ez iránt. Komolyan, nem látott még senki olyan embert, aki hozzám hasonlóan cselekedett volna? Mért kell mindig kérdőre vonni, hogyha ez kerül ki téma gyanánt? Igen, mindig is szerettem titokban tartani az ötleteimet, szökési kísérleteimet, így, nemes egyszerűséggel nyöghetném ki azt válaszul, hogy "nem". De, valami arra sarkall, hogy beszámoljak neki a tervemről. Fogalmam sincs, hogy honnan is jön ez az ötlet, miszerint egy idegennek mondjam ezt el, főleg úgy, hogy nem is biztos, hogy képes lenne ezt megőrözni. Hiszen, köztudott, hogy a levitásokat imádják a tanárok, ezért azt is meg merném kockáztatni, hogy minden információt a kék ház tagjai miatt szereznek meg. Kétlem, hogy a rellonosok képesek lennének bemártani egymást. Mindegyikünkben ott rejtőzik az a jó szándék, miszerint, hogyha az egyik diák rossz fát tesz a tűzre, akkor nem futok sipákolva az egyik tanár után, amíg az meg nem hallgatja a beszámolómat. De, persze ez csak egymás iránt kölcsönös. A többi házzal szeretünk játszadozni, hogyha úgy adódik. Feltéve, hogyha az a személy nem egy kedves barátunk, akivel, a beosztásokat félre téve igazán jó viszonyt ápolunk. Akkor képesek vagyunk kivételezni. Na de, hogyha egy gyámoltalan navinés lenne az illető, akinek még csak a nevét se hallottam, talán beszámolnék róla valamelyik tanárnak. De, nem vagyok spicli, hogy azzal töltsem minden időmet, hogy információkat gyűjtsek be, és áruljam el azt. Na meg, kétlem, hogy egy ártatlan unikornis, esetleg főnix, de még csak egy szfinx el akarna innen szökni. Sokkal inkább lenne jellemző a kicsi sárkányokra. Így, miután elmondom a roppant egyszerű, de annál zseniálisabb ötletemet, felmerül annak a kérdése is, hogy hova tudnék menni.
- Szerintem én se tudnék sehova se menni. Hiszen, annyi pénzzel én se rendelkezek, hogy visszamenjek Londonba, és ott el tudjak tartani egy egész házat. És, soha nem jártunk annyit Magyarországra, hogy olyan sok igaz barátra tettem volna szert. Egy személy van talán, aki képes lenne befogadni, a nagybátyám, aki szintén nem rajong anyámért, de, velem annál szorosabb kapcsolatot ápol. Így, nem tartom valószínűnek, hogy ő rögtön rohanna drága testvéréhez, hogy elmondja, a gyereke már megint megszökött a sulijából, csináljanak vele valakit. -adok választ, és ezzel, némi belátást is nyújtok a családom mi létére. Sokszor kellett már átvándorolnunk egyik városból a másikba, születésnap, esküvő, vagy, netalán tán gyász alkalmából. Így, sikerült már annyit beszélnem drága nagybátyámmal, hogy meglegyen köztünk, valamiféle testvéri viszony, ami által nem lenne képes bemártani a szülőknél, sokkal inkább ő viselné gondomat. Mindig is tudta, hogy nem kezes bárány módjára bánnak velem, és erre többször fel is próbálta hívni anyámék figyelmét, de ők, szokásukhoz híven, nem törődtek azzal, amit ő mondott. Mért is tették volna? Végül is, az ő kölkük vagyok, így ők nevelnek, én meg azt csinálom, amit ők mondanak.
- Hát, két iskolát bejártam, így volt szerencsém kiismerni a portrékat. Elhiheted, hogy nem csak itt vannak pletykások. -felelem halvány mosollyal a képemen, majd megszakítva a nagypapás ülésemet, kényelmes pozícióba szenvedem magamat. Sose értettem, hogy a vén fószerek, hogy tudnak éjt nappallá téve ugyan úgy ülni. Reggel helyet foglalnak a kis fotelkájukban, és, hogyha nem alszanak el fél úton, akkor nyolckor kiszenvedik belőle magukat, és elmennek aludni. És, másnap ugyan ez folytatódik. Erre mondanák azt, hogy egy nap majd én is meg fogom érteni. Hát, én nagyon remélem, hogy még hatvan idős koromban bőven járkálni fogok A-ból B-be, és nem csak ülök, és nézem a különféle szappanoperákat, esetleg lottó sorsolásokat.
- Na, addig örülj, amíg egy csorda ugrik a kiszolgálásodra. Én, rellonos hívén nem kapok ilyesfajta bánásmódot. Sokkal inkább megvető pillantásokat, és, csoda számba megy, hogyha, miközben ügyködök valamin, nem követik figyelemmel minden egyes mozdulatomat. -mondom, majd az utolsó falat süteményt is megeszem, így, lesöpörve a kezemről a morzsákat, a lány felé fordulok. Tekintetemet egy másodperc töredéke alatt fordítom a kinti táj felé, hol már látni, hogy a nap lassacskán elhagyja a horizontot.
- Köszönöm a muffinokat, és a beszélgetést egyaránt, de, hogyha nem bánod, én most visszatérek a kastélyba. -mondom, miközben felszenvedem magam a babzsák fotelból, és a lány felé fordulok. - Remélem még összefutunk. -mondom vigyorogva, majd zsebre vágom a kezemet, és határozott mozdulattal fordulok meg, és hagyom el a faházat, hogy fél óra sétálás után ismét a kastélyban tudhassam magam.