Az erdő mélye felé közelítve bukkanunk egy hatalmas, fölénk magasodó öreg és korhadt fára, amelynek elsőre csak vastag törzse tárul elénk, meg egy felfelé induló lépcsőszerűség. Felpillantva egy kissé lepukkant faházikót látunk, ami szinte hívogat minket, hogy fedezzük fel.
A lelakott külső ellenére, belül igen is használatban lévőnek tűnik, valószínűleg sok diák járkál ide, más-más okokból. Mikor felmegyünk a lépcsőn és belépünk a házikóba, babzsákfoteleket látunk, egy két itt felejtett hálózsákot, véséseket a faház falában, mint „ELŐRE UNIKORNISOK!” vagy „Szeretlek Anna!”. Igazán alkalmas egy jó kis beszélgetésre, de a magányra is.

Emma McNeilly munkája

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=281492#post281492][b]Szelniczky Mínea - 2014.04.23. 20:25[/b][/url]

Ismét magunk mögött tudhatunk egy unalmas, semmitmondó délutánba nyúló tanítási napot, ráadásul még beadandót is kaptunk háziként, ami már alapjában véve megpecsételte a hátralevő órák nagy részét. Ha nem fáradtam volna el kellőképpen a tanárok többé-kevésbé lelkes próbálkozásain, hogy belénk ütlegeljék a tananyagot, hát az enyhe mazochizmusom tett arról, hogy hosszú időre ne is akarjak tanulás céljából a könyvtár felé pislogni. Ugyanis képes voltam közvetlenül órák után beülni, és ahelyett, hogy valami izgalmasat tanulmányoztam volna, a házival foglalatoskodtam. Nem tartott sokáig. De legalább az első bekezdésig eljutottam.
Friss levegőre van szükségem, ezért a szobámba csak rövid látogatást teszek, hogy letehessem a táskám, nem áll szándékomban végigcipelni az egész épületen a cuccaimat, teljesen felesleges, és hogy levehessem a taláromat. Azért így jóval kényelmesebb és a komfortérzetemnek is jót tesz, hogy nem kell a kötelező uniformisban mászkálnom a szabad óráimban. Valamivel sietősebb léptekkel haladok végig a folyosókon, mint ami az átlagos lenne, csak akkor lassítok le, amikor kiérek a nagy kapun, és kellemes levegő csapja meg az arcom. Csend van. Persze, a kastély környékén is akadnak diákok, így a tompa háttérzaj szinte elkerülhetetlen ennyi fiatal között, de azért mégis jóval csendesebb, mint a forgalmas folyosókon.
A lábaim egyből az erdő felé vezetnek, szeretek azon a környéken mászkálni, megnyugtató. Ráadásul tavasz van, minden virágzik és zöldül, na meg színesedik, nem olyan kopár, mint télen. A hangulata más, de attól még ugyanúgy remek kikapcsolódási lehetőség, teljesen mindegy, milyen évszak van éppen. Lassan haladok, szlalomozva a fák között, és halkan dúdolgatok közben. Fogalmam sincs, merre megyek, az pedig, hogy talán vissza sem találok, egy percig sem rémiszt meg. Elég könnyedén merülök el a saját gondolataimban, ha semmi nem zavarja őket, így nem meglepő, hogy a levegőt élesen beszívva hőkölök hátra a tompa puffanásra, ami nem messziről hangzik. Ilyenkor sem az a megfelelő lépés, hogy spuri visszafelé, ugyan már, legfeljebb valami vadállat harapja le a fejem. Óvatosan közelebb lépegetek, és az első, ami feltűnik, a létra, nem is az orrom előtt lévő tárgy, ami az imént esett le. Aztán felveszem, néhány másodperc erejéig tanulmányozom, és a hónom alá csapva elkezdek felmászni a… nem is tudom hova. Talán őrültség.
Felérve egy aranyos kis házikó fogad, bár nem hiszem, hogy lakná akármiféle vadember, vagy remete. És végül feltűnik a füzet gazdája is, mármint, feltételezem, hogy ő az. – Szia. Ez a tiéd, gondolom – ejtek meg egy óvatos mosolyt, és átnyújtom neki a szerzeményem. Szinte biztos vagyok benne, hogy találkoztunk már, de nem merném teljes bizonyossággal kijelenteni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=281554#post281554][b]Szelniczky Mínea - 2014.04.23. 21:15[/b][/url]

A nagy meglepettségben, amit első körben a lepottyant füzet okoz, amit valami titokzatos lénynek képzeltem, másrészt pedig a szemem elé táruló létra látványa, csak félig-meddig fogom fel, hogy valahol a fejem felett egy ismeretlen… lány, a hangjából ítélve, fulladozik. Mármint, nincs mély hangja, még akkor sem, ha krákog, így hát, reményeim szerint nem tévedek akkorát, egy kicsit kellemetlen lenne. Bár nem mondtam ki hangosan, így ő speciel nem tudhatja, hogy elkönyveltem magamban valaminek, ami nem is, szóval igazság szerint nem is tudom, miért bonyolítom túl ezt a gondolatmenetet. A homlokomat ráncolva rázom meg a fejemet, mintha ezzel a mozdulattal kiűzhetném a gondolatokat is a fejemből.
Sosem volt probléma az egyensúlyérzékemmel és szerencsére tériszonyos sem vagyok, így nem okoz gondot a magasba való felmászás, utálnám is, ha ilyen rossz berögződés akadályozna meg abban, hogy kihagyjak valamit, ami ilyen érdekesnek tűnik. Hogy nem botlottam még bele ebbe a fába? Nem is sejtettem, hogy a suli területén van ilyesmi, pedig ez tipikusan amolyan gyerekdolog. Házat, bunkert építeni egy fára, vagy bármit, amire mászni lehet, teljesen megszokott. Főleg, ha valaki hiperaktív. Bár kétlem, hogy ez az építmény a diákok műve lenne, sokkal inkább egy, a sok izgalmas és fenomenális meglepetésből, amit ez a birtok és a kastély rejt.
Figyelemmel kísérem, ahogy törölgeti a lapot, a tény, hogy az ő tulajdona, valahogy nem lep meg túlságosan, inkább az ellenkezője keltene bennem egy kis mértékű aggodalmat afelől, hogy akkor mégis kié, kétlem, hogy rajtunk kívül mászkál itt valaki. A magasban, hogy füzetekkel dobálózzon. – Kár, pedig nagyon szép volt – jegyzem meg. Jó, egy félkész vázlat volt csak, de azért, ha valaki tehetséges, már ebből is meg lehet állapítani. Nézem, ahogy a füzet ugyanarra a sorsra jut, mint az előbb. – Hát ezért hoztam fel? – nevetek fel halkan. Igazából mindegy, mert amúgy is feljöttem volna, és meglehet, hogy kizárólag a füzetnek köszönhetem, hogy megtaláltam ezt a helyet.
- Ez a kérdés ugyanúgy vonatkozhatna rád is. De egyébként, ide csalt a vázlatod, és amúgy is jót tesz a friss levegő, nem gondolod? – talán nem ilyenkor kell császkálni az erdőben, de amíg nem találkozunk össze senkivel, addig nincs gond. – Köszi! Mi ez a hely, te jártál már itt? – kérdezem vigyorogva. Közelebb merészkedek a korláthoz, hogy megnézhessem, milyen innen a kilátás. Hát… tyű!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=281604#post281604][b]Szelniczky Mínea - 2014.04.23. 22:15[/b][/url]

Megejtek még egy tétova okét a tönkrement alkotással kapcsolatban, aztán megvonom a vállam. Azt hiszem, a társalgásunk ezen része mindkettőnk részéről lezárva, én nem értek annyira a művészetekhez, csupán értékelem a szépet, bár a szép is elég szubjektív, magyarán jobban tenném, ha meg sem próbálnék valami okosságot kinyögni ezzel kapcsolatban. Az ő dolga, és nem vagyok környezetvédő aktivista, hogy most súlyosan megfenyegessem, mondjuk azzal, hogy kihajítom a korláton keresztül, ha nem megy le az eldobált szemétért, amivel szennyezi ezt a szép erdőt. Már megint a szépek…
Egy pillanatra összevont szemöldökkel nézek rá, aztán megenyhülnek a vonásaim, és elvigyorodom. – Értem, tehát már kinéztél magadnak, és ezzel a füzettel akartál leütni, csak elvétetted a célt. Hát, legközelebb jobban figyelj oda… - vonom meg a vállam, mintha mi sem lenne természetesebb annál, hogy ilyesmi megtörténhet. Egyébként, aki össze van zárva, egy rakat varázslásra képes, néhány esetben kicsit elvetemült gyerekkel, az már tényleg nem lepődik meg semmin, még ha minden nap tartogat is valami apróságot, amivel megdönti ezt az elképzelésedet. Azt hiszed, nem történhet meg, márpedig mégis. Elképesztően könnyedén.
- Pláne egy hosszú, szörnyűséges, padban ücsörgős nap után. Nincs is jobb ennél. Csend, nyugalom, remélhetőleg az erdő mélyén élő lények messziről elkerülnek, és határtalan a boldogság – hülyeségeket összehordani azt én is tudok, ha nagyon szükséges, sőt, legtöbbször pont akkor, amikor az épelméjűségemet kéne bizonyítanom. De egyébként azon kívül, hogy egy kicsit fáradt vagyok, és a szűkszavúságomnak annyi ideiglenesen, teljesen jól vagyok, és tökre így is gondolom.
Kétkedve fordulok hátra, és a már-már omladozni látszó épületet nézegetem magamnak. Jobban meggondolva viszont ez a kis terasz-szerűség is megtartott minket eddig, a korlát sem tört össze a súlyunk alatt, minden bizonnyal a házikó sem tartogat nagyobb veszélyeket. És még ha tartogatna is, csak izgalmasabbá tenné a helyzetet. – Rendben, menjünk. Már így is tetszik ez a hely, de ha még kincset is találunk… - erősen kétlem, hogy ilyesmi várna minket odabent, de azért teszek néhány lépést az ajtó felé, és ha esetleg a lány szándékozna előbb belépni rajta, hát beengedem. Milyen udvarias vagyok ma… furcsa.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=281637#post281637][b]Szelniczky Mínea - 2014.04.23. 23:24[/b][/url]

- Ó, a francba, kár volt hangoztatnom, hogy ügyetlen vagy. Most hordhatok magammal valami kőkemény esernyőt, hogy mindentől megvédjen – nevetek halkan. Tudom, hogy csak vicc tárgya az iménti véletlen, hogy majdnem pont elém zuhant le a rajza, de azért jó érzés, ha valaki benne van egy kis játékban. Szeretek egyedül lenni, sőt, sokszor szükségem van a magányra, mert meg tud őrjíteni ez a fennforgás, ami teljesen általános jelenség az iskolánkban, a sok önmagába burkolózott rellonossal együtt élni pedig külön élmény. Egyébként tényleg, szűkszavúságuk és mérhetetlen szarkazmusuk ellenére eszméletlen jó beszélgetőpartnerek, már ha lehet azt komolyabb társalgásnak venni, a lényeg, hogy én jól szoktam szórakozni. Az már teljesen más kérdés, hogy könnyedén magába szippant maga az életérzés, a folyamatos depresszív hangulat, és mivel minden bizonnyal nem véletlenül kerültem ebbe a házba, hajlamos is vagyok ilyenné válni.
Ezek meggondolandó szavak, és talán még egyet is értenék vele, ha nem kötelező érvényűek lennének az óráink. Rendben, az, hogy melyik tantárgyat veszem fel, az opcionális, de attól még be kell járnom rá, és ha az adott tananyag éppen nem érdekel, vagy nem köt le kellőképpen, arról nem tehetek. Lehet erőlködni a figyelés terén, attól még élvezni nem feltétlenül fogom. – Persze, ez egyébként teljesen jogos, ha az órákon kívüli tevékenységeket nézzük. Kismillió lehetőség van saját magunk elszórakoztatására a kastélyon belül, de kétlem, hogy van diák, aki minden egyes tantárgyának minden egyes óráját imádta – fejtem ki a véleményem úgy nagyjából, bár biztosan van olyan a mondandómban, amibe bele lehet kötni, hosszas vitatkozást indítványozva ezzel. Nem, nincs kedvem hozzá, tipikusan az okos vagyok a szamárral szemben ilyen téren, és ez most nem Sárára vonatkozik.
Belépek a lány után én is, gyorsan körbefuttatom a tekintetemet a kis helyiségen, és mosolyogva konstatálom, hogy nem ócskább, mint akármelyik kastélyban lévő szoba. Nem ülök sehova, az ajtótól pár lépésnyire nézelődök, csak akkor kapom félre a tekintetem, amikor a lány alig hallhatóan megszólal. Elmosolyodva telepedek oda mellé, és nézem, ahogy alkot. – Azta, te tényleg nagyon tehetséges vagy – állapítom meg a nyilvánvalót egy kis idő múlva, bár ez a skicc alapján is kiderült már. Valami tompább tárgy után kutatok, amivel nyomatékosíthatjuk, hogy itt jártunk valami véset-szerűséggel.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=282506#post282506][b]Szelniczky Mínea - 2014.04.25. 22:58[/b][/url]

- Kellemes kilátások… - vigyorgok továbbra is, ugyanis erősen kétlem, hogy több lenne ez egy kis viccelődésnél. Habár ki tudja, lehet, hogy jobban tenném, ha vigyáznék a számra, a végén még kiderül, hogy azok mellett, akik előszeretettel hirdetik a szadista, esetleg gyilkos hajlamaikat, egy épületben élünk valódi veszélyt jelentő diákokkal is. A korlátnak támaszkodom, talán illetlenség a másiknak hátat fordítani, míg beszél hozzád, főleg, ha épp fenyegetőzik, vagy legalábbis valami olyasmi, de olyan innen a kilátás, hogy emiatt megéri nem foglalkozni a formaiságokkal. De most komolyan, miért sikerült nekem mindig nagy ívben elkerülni ezt a helyet?
Bólintok, miközben már a kívülről elég elhagyatottnak tűnő házikó varázslatos belső terét tanulmányozzuk, az álmodozás az nálam is stimmel, bár nem teljesen így fejezném ki azzal kapcsolatban magam, amit én olyankor csinálok. – Én többször is próbálok a tananyagra koncentrálni, aztán amikor fél perc alatt másodszor is totálisan máshol járok, azért tudatosul bennem, hogy kár a gőzért… olyankor én is lefoglalom magam valahogy. – megvonom a vállam. Az ehhez szükséges módszer elég változatos tud lenni. Oké, az is előfordul, hogy alapvetően aludni megyek be az órára, mert előre tudom, hogy képtelen leszek nyitva tartani a szemeimet, már nem is erőlködöm. Persze ezt is igyekszem kulturáltan véghezvinni, én sem lennék túl boldog, ha a fél diákság jobbra-balra dőlne a padokban, miközben tanítani próbálok.
Csak ámulok és bámulok, követve a kézmozdulatait, és szinte fel sem fogom, hogy lehet valaki ilyesmire képes. Mármint láttam már hasonlót, de azért néhány centiről, remélhetőleg nem nyitott szájjal tanulmányozni egészen más. – Sohasem voltam képes ilyesmire. Szoktam a füzeteimbe firkálgatni, de azokból még én magam sem tudnám azonosítani, hogy mit ábrázolnak – vallom be. Nem szégyellem igazából, mindenki másban tehetséges, hát, az én rajzolási készségeim azok bizony soha egy pillanatra sem kecsegtettek azzal, hogy emiatt lesz értékes az aláírásom évek múltán. Már ha egyáltalán az lesz.
Halkan felnevetek a kérdésén. Amúgy teljesen jogos, de kétlem, hogy van két ember, akire teljesen ugyanolyan hatással lenne bármi is. – A hely nekem is nagyon tetszik, de az előbb említettekből kifolyólag legfeljebb a monogramjainkat tudom itt hagyni emlékként, már ha a nevedet mered adni ehhez a véletlen találkozáshoz – mosolygok, mint a vadalma, és miután egy kisebb, erősebbnek tűnő fadarabot lelek – egy fán, egy faházban, meglepő, nem? – a válaszára és a nevére várva először a dátumot kezdem óvatosan, a lehető legpontosabban belevésni a falba, a műalkotástól nem messze.