Az erdő mélye felé közelítve bukkanunk egy hatalmas, fölénk magasodó öreg és korhadt fára, amelynek elsőre csak vastag törzse tárul elénk, meg egy felfelé induló lépcsőszerűség. Felpillantva egy kissé lepukkant faházikót látunk, ami szinte hívogat minket, hogy fedezzük fel.
A lelakott külső ellenére, belül igen is használatban lévőnek tűnik, valószínűleg sok diák járkál ide, más-más okokból. Mikor felmegyünk a lépcsőn és belépünk a házikóba, babzsákfoteleket látunk, egy két itt felejtett hálózsákot, véséseket a faház falában, mint „ELŐRE UNIKORNISOK!” vagy „Szeretlek Anna!”. Igazán alkalmas egy jó kis beszélgetésre, de a magányra is.

Emma McNeilly munkája

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=291571#post291571][b]Keith Young - 2014.05.11. 22:59[/b][/url]

Leo & Keiy;; *
music;; *    

Csak a lábaim vittek előre. Nem törődtem a körülöttem lévőkkel, akik mellett ruganyos, gyors, határozott léptekkel mentem el. Hallottam néhány köszönést, volt aki feltehetőleg utánam is szólt, de már mindenki megszokhatta, hogy ilyen voltam. Nem törődtem velük. Nem törődtem semmivel sem. És ez mind-mind egyetlen személy volt, aki mintha szándékosan került volna, aki mintha felszívódott volna, az elmúlt időszakban. Ez már csak azért is volt kihívás szerintem, mert egy nyamvadt szobában éjszakáztunk elvileg. Hozzáteszem mostanra az is rutinná vált, hogy minden nap késő estig csak bámultam a plafont, várva hogy Leo esetleg felbukkanjon. Fura, mert még ha tudtam is, hogy ő jött meg, inkább becsuktam a szemem és tettettem, hogy régóta alszom. Jó hülye voltam én is, az az igazság, de... igazából nincs is de. Nem kéne lennie. Miért létezik amúgy ez a szó? Teljesen felesleges. Csak kifogásokat próbálok keresni, hosszú ideje. Ha nem akarnám, hogy legyen valami, hogy történjen végre valami, akkor haza mehettem volna anyámékkal, a vizsgák után. Mély megdöbbenést keltett, amikor kijelentettem, hogy maradni akarok. Misha teljesen oda volt, meg vissza, hogy a bátyja nem lesz vele délutánonként. Lehet, hogy már nem volt olyan apróság, mint régebben, de ugyanúgy ragaszkodott hozzám, vagy talán még jobban is.
Le a füves domboldalon, a kezemben egy mappával. Egyedül akartam lenni. Leveleket akartam írni és rágyújtani. Utóbbi volt a problémásabb az iskolában, de nem megoldhatatlan persze. És én tudtam a megoldást. Éppen ezért tartottam az erdő széle felé a faházba, ahol reméltem, hogy senkit sem fogok majd találni. Mikor azonban már kirajzolódott előtte az ismerős öreg fa körvonala, egy másik sziluettet is felfedeztem. Utóbbit már odafenn. Egy pillanatra a lábaim megálljt parancsoltak, és én csak bámultam a fekete formát, melyet a szemembe sütő nap miatt nem tudtam kivenni. Csak reméltem, hogy tényleg ő az, hogy nem káprázik a szemem. Aztán nem tudom mi ütött belém, de rohanni kezdtem. Egyébként gyűlöltem futni, de most ez nem érdekelt. Beszélni akartam vele, tudni, hogy jól van, megkérdezni mi a baja, amiért nem is hallottam felőle mostanáig. Ha egyáltalán ő az, ha egyáltalán lesz ott valaki, és nem csak hallucináltam mindezt.
Felrohantam a lépcsőkön, a faház úgy tűnt, elhagyatott, olyan amilyennek alig öt perccel ezelőtt még reméltem. Fújtatva dobta le a kezemben eddig szorongatott mappát, majd körbepillantottam.
- Leo? - kérdeztem végül, bár a szívem ezerrel kalimpált, félve a választól, ami talán nem is létezett, s félve egyáltalán a tévedéstől, ami valószínűleg elűzött volna innen.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=292205#post292205][b]Keith Young - 2014.05.12. 21:16[/b][/url]

Leo & Keiy;; *
music;; *    

Bizonytalan voltam. Fogalmam sem volt, hogy jó-e amiért utána jöttem, hogy jól tettem-e, hogy követtem egy árnyékot, aki talán nem is ő volt. Miközben a lépcsőfokokat kettesével szedtem felfelé a faház felé, azon gondolkodtam, vajon van-e akkora mákom, hogy valóban Leo lesz odafenn. Semmilyen bizonyítékom nem lehetett rá, mégis szinte éreztem. A megérzéseim általában se jók, se rosszak nem voltak ugyan, de ez sohasem zavart, viszont ez már elég volt ahhoz, hogy elbizonytalanodjak.
Egy pillanatra eszembe jutott az is, hogy nem megyek tovább, megállok a lépcsőn, és bárki is van odafenn, hagyom, magányosan és egyedül. Tulajdonképpen én is azért jöttem pont ide, mert egyedül akartam lenni, valószínűleg ezzel más is így lehetett. Valami aztán mégsem engedte, hogy hátat fordítsak az öreg, óriási fára épített ütött-kopott házikónak. És végül felértem.
Felértem, és a rohanástól és a lelkesedéstől egyszerre zihálva vettem a levegőt. A hangomat, a saját hangomat messziről szólónak éreztem, ahogyan kimondtam a nevét, remélve és... és nem remélve, hogy Leonard az. Abban a pillanatban, ahogy meghallottam a hangját furcsa nyugalom szállt meg. Az adrenalin továbbra is bennem volt, a szívem vadul dobolt, pont úgy, mint legutóbb, akkor, amikor megcsókoltam. Szerettem nevén nevezni a dolgokat, különben távolinak, elérhetetlennek és megragadhatatlannak tűntek számomra. Hiába volt itt velem, egy légtérben, akkor is, legalább magamban ki kellett mondanom a történteket, hogy ne válhassanak álomszerűvé. Akkor túl könnyen szerte foszlottak volna.
A mosoly, ami kiült a velem szemben lévő fiú arcára, azt olvastam le, hogy örült nekem, bár kétségtelenül meglepődött, amiért engem lát. Én azt hittem eddig, hogy szándékosan került el, de talán mégsem. Ha egy ember el akar valakit kerülni nagy ívben, és véletlenül összefutnak, akkor biztos, hogy nem mosolyog majd rá így. Úgy ahogy ő énrám. Ugye? Teljesen logikus. Akkor sehogyan sem mosolyogna, csak próbálná elhúzni a csíkot. De Leo csak ott ült, aztán az esetlen kérdésével kiragadott a gondolataimból, melyek hatalmas összevisszaságban kavarogtak.
- Én? - egy pillanatra megakadtam. Mondhattam volna, hogy jól vagyok, semmi bajom, csak rég láttam. De nem akartam hazudni, főleg hogy amúgy is tudta, kellett nekem. - Én... hát fogalmam sincs, hogy vagyok - nyögtem végül és lerogytam egy mellette lévő ülőalkalmatosságra. - Te hogy vagy? - kérdeztem meg végül, hátha kilyukadunk valahová ezzel a beszélgetéssel.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=296403#post296403][b]Keith Young - 2014.05.20. 17:40[/b][/url]

Leo & Keiy;; *
music;; *    

Fogalmam sem volt, hogy kéne belekezdenem ebbe a beszélgetésbe, hogyan kellene felhoznom a múltat, ami most kettőnk között volt, kimondatlanul és csendesen. Ahogy leültem, legszívesebben fel is álltam volna. Sehogy nem volt kényelmes, mégis talán az ülés volt a jobb. Lehet. Esetleg. Fogalmam sincs. Miközben a barna hajú srác megjegyzését hallgattam, arról hogy mégis kihez beszélt, azon pörögtek a fogaskerekek a fejemben, hogy mit válaszoljak. Mit? Azt akartam, hogy tudja meg, hogy nem voltam a legfényesebben, de mindezt lehetőleg úgy, hogy ne hozzam kényelmetlen helyzetbe. A szituáció így is zavaró volt. Feltételeztem, Leonardnak is, nem csak nekem. És ezen változtatni kellett. Valahogy. Akárhogy.
A kérdésével egy pillanatig nem is tudtam mit kezdeni. Mit éreztem biztosnak? Azon kívül, hogy a családom visszament Németországban és én itt maradtam...? Nem sok minden tűnt stabilnak.
- Azon kívül, hogy élek? - sóhajtottam végül. - Csak azt, hogy nem mentem vissza Rosenheimba, amikor anyámék igen - mondtam, és megvontam a vállamat. Leo miatt maradtam itt, legalább azért, hogy megbeszéljük a dolgokat. Aztán tőle függően maradok vagy megyek, azt hiszem. Az is lehet, hogy visszamegyek Colinhoz. Annyiszor írt már, hogy hiányolnak a szakmából.
- Mi történt veled? - kérdeztem követve a srác tekintetét, ami a lábaira vezetett. Nem tudtam mi van vele, és azt sem, mi történhetett. Úgy tűnt, valóban eltávolodtunk, még ha nem is szándékos kerülgetésről volt szó. És ezt egyre inkább kezdtem sajnálni. Nem tudtam eldönteni azóta sem, hogy jól tettem-e, hogy kimutattam mit gondolok Leoról. Talán igen, talán nem. Akkor viszonozta, de azóta, hosszú hetek teltek el.
Aztán jött az újabb megjegyzés, mellyel megtörte a csendet mellettem. "Jó rég volt az, hogy tudtunk beszélni." Ajj, igen... rohadt régen. Először megfordult a fejemben, hogy erre nem is mondok semmit, mert félő volt, hogy megbántanám, akaratlanul is. De végül úgy voltam vele, hogy kell. Meg kellett szólalnom, különben fel is fordulhattam volna. És Leo is kellett.
- Hiányoztak a beszélgetéseink - fordultam felé, újra az arcára pillantva. - Hiányoztál - tettem még hozzá csendesen. Idegességemben ismét a szájpiercingemet rágcsáltam belülről, mint általában. Valahogy le kellett vezetnem a feszültséget, és jobb dolog most nem akadt.