[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=291612#post291612][b]Leonard Harris - 2014.05.12. 00:28[/b][/url]
Keith
kellemes, langyos késő délutánMég sántikáltam kissé, és túlságosan kavarogtak a fejemben a nemrég történt dolgok gondolatai, de túlléptem rajta. Vagyis, félretettem őket. Megtörtént, és kész. Nem volt valódi, nem akartam rágódni ezen már. Inkább ezen a napon kitettem a lábam a kastélyból, vagyis igyekeztem kicsit többet mozogni, mert a fekvéstől már lassan rosszul voltam, pedig a világ lustája címet is megérdemeltem néha. Én se legyek beteg soha, ott lesz végem.
De most, hogy csavarogtam kicsit a faluban, jobb volt a lelkemnek. Kis kaja, kis pihenés, megint evés, aztán séta. Nem volt túl mozgalmas, főleg, hogy egyedül tettem meg, de beértem vele. Nem volt mára sok dolgom, a tanulás ráért, mint mindig – csak nehogy megint megigyam majd a levét később -, így visszafelé sem siettem olyan nagy hévvel. Jó volt a levegő, kellemes, se nem hideg, se nem fülledt meleg, és, kifogtam, hogy az eső is elkerült. Átlagos, de szép nap. Visszafelé úton azonban, még lassabb voltam, mint odafele. A még néhol sajgó lábamnak elég volt a móka, és lelassított, néha meg-megállva pihentettem, de köztes hely lévén, nem volt pad, melyre leülhettem volna, a fű pedig, közeledve az este felé, már nyirkos volt az ücsörgéshez. Nem nyavalyogtam, kibírtam, de azért nem utasítottam volna vissza egy vándorfotelt, amely megjelenik előttem.
A kastélyhoz közeledve – amelyet most tripla annyi távolságra éreztem, mint amúgy amennyi -, megállva néztem körbe, töprengtem egy közelebbi helyen, ahol lehetőség van olyasmire, mint a kényelmes ülés. Néztem jobbra, néztem balra, majd megindultam. Az erdőhöz közel sétáltam, persze fejemben a vadőrlak körüli hely ötlött fel, hogy ott is jó nekem, és így szinte meglepve ért az, mikor a faházzal szembetalálkoztam. Nem rémlik, hogy valaha bebújtam volna ide, de ha már az ég idevezetett, nem ellenkeztem, és nem is siettem tovább. Szusszanva tekintettem a lépcsősorra, amely most kissé kihívás volt számomra, holott agyam már csak az üléssel foglalkozott. Megléptem az első, majd a második fokot, és, miután megbizonyosodtam, hogy a lábam se szakadt le ennyitől, megindultam felfelé. A körülöttem zajló dolgokra nemigen figyeltem addig, megszokott zaj volt a madarak éneke, a fák susogása, meg a többi is. Így, az a gondolat, hogy valaki van a közelben, bennem fel se merült, valahogy nem gondoltam ilyesmire, pedig, sok diák van erre, sokfelé járnak. Csak akkor álltam meg, valahol a közepe táján, amikor – vagyis tökre úgy hallottam, de lehet képzeltem csupán - , hogy valaki épp errefelé lépdel, vagyis, mintha ág reccsent volna, mire ráléptek.. Álltam kicsit, körbe-körbe néztem, kerestem, kinek kell jelenleg ez a hely, majd, vállamat megrántva lépdeltem felfele, értem be a kuckóba. Ahogy belülre kerültem, hamar egy párnát kiszemelve dobtam le magam, nyújtottam ki nagyot szusszanva a lábam, és dőltem hátra a csendben, lehunyt szemekkel. Pihentem, élveztem. Olyannyira sikerült meglelnem a kényelmet, hogy már-már az alvás határait súroltam, a lépteket, melyek végre valósak, és a kinti lépcsősoron csattantak, már álomnak hittem, nem reagáltam rá különösképp. Ez egészen addig tartott csupán, míg az illető be nem lépett, majd, miután a nevem elhangzott, szemeim kipattantak, feljebb tornázva magam, a bejárat felé fordítottam fejem. Sikerült ezt olyan hévvel, hogy a nyakam megroppanva adta nemtetszését a hevességnek, így első „szavam” egy halk, kissé fájdalmas szisszenés volt, miközben a nyakam tapogattam. Tiszta értelmes.
- Leo vagyok, igen. – pillantottam fel végül az érkezőre, arcomra ülő meglepettséggel, ahogy felismertem, kivel kerültem szembe. Rég nem tudtam vele beszélni, rég nem került elő bennem az, ami az utolsó találkozásunk óta kavarog bennem. És most itt van újra, pedig sosem kerültem, csupán rosszkor volt minden idő, ahol láthattam.
- Óóó, szia Keith. – vettem elő egy kissé zavart, de szélesebb mosolyt, és leeresztettem a kezem. Meglepett, hogy itt lelt rám, hogy pont ide jött ő is. Vagy már előbb látott, miközben erre tartottam, és most ért utol? Passzolom.
- Hát te? – böktem ki az újabb értelmes szavakat, de nem tudtam jobban rákérdezni a dologra. Túlságosan kavarog a fejemben ismét
az a bizonyos eset, amely a szobában csattant el. Szó szerint.