36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastélyt körülvevő vidék

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
Harmat Betti
Egyetemi hallgató, Végzett Diák


Harmatcsepp
offline
RPG hsz: 267
Összes hsz: 533
Írta: 2020. július 28. 01:29 | Link

Domonkos
Ne kiabálj!
Ruha

Lassan haladok a sáros úton. Szerencsére voltam elég okos ahhoz, hogy bakancsot húzzak, így harisnyám és lábam tiszta mard. Meggyorsítom a lépteimet, és kissé sietősebben haladok tovább az erdei úton. A faházat legnagyobb örömömre üresen találom, így felmászva el is helyezkedem az egyik babzsákon. Cipőimet kulturáltan ledobom, ezzel kényelmesebbé téve magamnak a helyzetet. Lábaimat keresztbe rakva felhúzom. Kényelmesen elhelyezkedem, majd táskámból kihalászom a füzetemet és egy tollat. Írni kezdek. Először csak egy sort. Azt az egyet, ami már napok óta érik bennem. Egyik éjszaka fogalmaztam meg, mikor nem tudtam aludni. Az első sor után azonban elakadok, és csak nem akaródzik folytatódni a történet. A tollam végét rágva kibámulok az ablakon. Az enyhe szél rángatja a fákat. Az idő kezd kicsit lehűlni, és fülledt is a levegő. Lehet, hogy esni fog? Na de, vissza a történethez. Ismét a papírra helyezem az íróeszközt és lassan írni kezdek. "Fejét óvatosan felemelte, és..." És mi? Az agyamban mintha gát épült volna. Semmi nem jut az eszembe. Hátra hajtom a fejemet, és aprót nyögök nagy szenvedésemben.
- Gondolkozz! Gondolkozz, Betti! - motyogom magamnak.
"Fejét lassan felemelte, és megpillantotta Őt! Ez az! Mint gyors folyó a gáton, a gondolatok úgy zúdulnak át az agyamban lévő falon. Egyszeriben teljesen kirajzolódik a történet a fejemben, és írni kezdek. A szavak gyors egymásutánban jelennek meg a papíron. Mint annyi más alkalommal, most is teljesen elveszítem a kapcsolatot a valósággal. Számomra már csak a történet világa létezik, való világ valahol a messzi távolban rejtőzik előlem.
Csak akkor eszmélek fel, amikor recsegést hallok. Valaki mászik felfelé?
Hozzászólásai ebben a témában
Kiss-Herczeg Domonkos
KARANTÉN


#Királykondor
offline
RPG hsz: 114
Összes hsz: 241
Kedves Betti
Írta: 2020. július 28. 20:44
| Link

A nap sugarai tűztek be az ablakon


A tanórák mind ugyanúgy telnek; a professzor hangja kivehetetlenül mosódik össze a diákok halk sutyorgásával, a táblán megjelenő képletek és magyarázaton érthetetlen zagyvaságnak és lényegtelennek tűnnek. Kezében serceg a penna, ahogy cél nélkül szánkázik az előtte heverő pergamenen, azt a kósza illúziót keltve, hogy figyel, hogy a többiekkel együtt dolgozik és tanul. De őszintén szólva, alig képes bármi is felkelteni a figyelmét. Minden órán csupán
a maga előtt lévő üres padra bámul, próbálja odaképzelni öccsének talárba öltöztetett testét, piszkos szőke tincseit és a mosolyát, aminek jelentését csakis Domi tudhatta az adott pillanatban. De a szék üres volt.
Valamiféle kimondatlan egyezség született évfolyamtársai között, hogy szabadon hagyják azt a helyet. Kedves gesztusnak tartja, de szükségtelennek. Hisz már sosem foglalhatja el Teó azt a helyet, csak a hiánya szorítja össze a szívét és mar a húsába minduntalan, mikor rápillant az ablakon beszűrődő aranyos fénycsík által megvilágított helyre. Mintha angyali glóriát próbálna rajzolni fivére szőke fejére. Elviselhetetlen.
A saját életedet éld Dom, ne az enyémet kutasd.
Órák után kirobbant a kastély fullasztó tömegéből és fejhallgatóval a fején indult el a közös helyük felé. A zongora éles és egyszerre lágy hangja kiűzött minden gondolatot a fejéből, csak a gyász csontig hatoló hidege volt kéretlen útitársa. Lépteit zaját elnyomta a fülében doboló zene ritmusa, ajkai között lehelete is némán járt-kelt. A faház elé érve megtorpant és úgy nézett fel a magasban az épület roskatag falaira, mintha épp az imént dobták volna ki onnan és visszavágyna a kellemes melegbe. Az emlékek úgy szaggatják a bensőjét, mint vitorlát az ordító orkán. Elviselhetetlen.
Halkan zihálva lépked felfelé, egyre közelebb és közelebb a nevetések és a közösen eltöltött percek színhelyére. Az ajtó végül panaszos sóhajjal engedi útjára és Domi nagyot nyelve lép a napfény áztatta kis térbe. Tekintete egyből a barna kobakra siklik, amit a nap sugarai arany glóriába vonnak. Egy tünékeny pillanatra megáll az idő, lélegzete bennreked, ami gátat vet a hömpölygő érzelmek összemosódó árjának. A pillanat hamar tovatűnik, a valóság a lelkébe mar. Feketéi alig időznek a lányon, csupán némán biccent, ha ránéz, majd a falnak dőlve áll neki keresni valamit a tekintetével. Valamit a falakon, a beléjük vésett emlékekben. Valami, ami csak az övék. Az övék volt.
Utoljára módosította:Kiss-Herczeg Domonkos, 2020. július 28. 20:49
Hozzászólásai ebben a témában

Harmat Betti
Egyetemi hallgató, Végzett Diák


Harmatcsepp
offline
RPG hsz: 267
Összes hsz: 533
Írta: 2020. július 29. 00:27 | Link

Domonkos
Ne kiabálj!
Ruha

Csak a testem van a kis erdei faházban, az agyam meg valahol teljesen máshol. Gondolatban messze, Nagy-Britanniában járok, valamikor a 19. század végén. Fejemben éppen egy átok által ketté törött fa reccsenése hangzik. A hanghoz viszont valami más is társul. Valami sokkal hangosabb, élethűbb. Beletelik pár másodpercbe, míg rájövök, hogy az a hang bizony nem a fejemben szólt, hanem a valóságban. Visszatérek a jelenbe, és lassan felemelem a fejem. A létra nagyokat reccsenve küzd, hogy meg tudja tartani azt aki éppen igyekszik fel rajta. Az ajtóban egy szőke kobak jelenik meg, majd lassan a hozzá tartozó test is. A fiú szörnyen ismerősnek tűnik, de nem jut eszembe honnan.
- Szia - válaszolok a biccentésre csendesen.
Majd ismét a papíromra nézek, és folytatom az írást. Nem úgy tűnik, mint aki beszélgetni kíván, így nem is zargatom. Eltelik 5-10 perc, míg csenben ülünk egymás mellett, és mindenki csinálja a maga dolgát. A gondolataimat azonban nem tudom teljesen visszafordítani az íródó történetemre, és visszakalauzolni Skóciába. Egyre csak azon gondolkodom, ki lehet a srác, miért annyira ismerős. Persze ebben a kastélyban éjjel-nappal össze vagyunk zárva, így könnyedén meglehet, hogy elmentünk már egymás mellett, egymás mellett ültünk reggelinél, közösen várakoztunk egy tanárra. De nem. Egyik szituációra sem emlékszem, ahol ez a szőkeség lett volna mellettem. Talán levitás és a klubhelyiségben találkoztunk. Igen, ez már ismerősebb. Hogy is hívják? Mintha valami "T" betűs neve lenne. Tomi? Vagy Tivadar? Nem, nem, valami más volt. Teó! Ez az!
Ekkor, mint villám hasít belém a felismerés. Természetesen hozzám is eljutott a hír, hogy a múlt nyáron elvesztettünk egy levitást. A gyomrom egészen apróra szűkül össze, ahogy rájövök, hogy ez a fiú bizony Teó egyedül maradt ikertestére. Pár percig csak ülök ott, a szemem sarkából a srácot figyelem. Nem ismertem nagyon a testvérét, de emlékszem, egyszer kisegített egy házi dolgozatban, mikor elakadtam azzal. Mindig nagyon kedvesen mosolygott mindenkire, és akik ismerték, igen bátornak is mondták.
Hirtelen felállok. Lassan leteszem a holmimat, és óvatosan a fiú mellé sétálok.
- Szia - köszönök rá ismét, most már beszélgetés indító jelleggel. Intek is egyet, hogy felfedezzen, ha esetleg nem hallana a zenétől. - Én Betti vagyok, levitás másodéves. És te? - kérdezősködöm csak, hogy ne a semmiből induljunk. De aztán rátérek a lényegre, mert úgy érzem, nincs értelme tovább hárítani. - Te vagy Teó testvére, igaz? - próbálok tapintatos lenni, de egy ilyen téma nehéz, akárhonnan közelíti is meg az ember. Ha pedig valaki tudja, mi a gyász, az én vagyok. Na meg sokan mások is ebben az iskolában. A varázslótársadalomnak sajnos sok veszteséggel kellett szembenéznie az idők során, és még most sem teljesen veszélytelen mágiával élni, még ha most már nem is a mugliktól kell félnünk. Abban reménykedem, hogy tudok beszélni a fiúval, és esetleg tudok segíteni neki. Talán egy másik diák jobb hallgatóság, mint egy terapeuta.
Hozzászólásai ebben a témában
Kiss-Herczeg Domonkos
KARANTÉN


#Királykondor
offline
RPG hsz: 114
Összes hsz: 241
Kedves Betti
Írta: 2020. július 31. 17:53
| Link

A nap sugarai tűztek be az ablakon


Lélegzetvételeinek neszét elnyomja a fülében doboló dallam. Fogalma sincs, hogy a lejátszási lista elején vagy végén jár-e, vagy esetleg ugyanaz a szám megy azóta, hogy kilépett a kastély sötétjéből a nap fürdette udvarra. Nem is érdekli, csakis azért van rá szüksége, hogy jótékonyan elzárhassa a külvilágtól, hogy csakis annyit fogadjon be belőle, amennyit el is tud viselni. Nem akarja hallani fivére suttogását az elméje mélyén, nem akar beszélni róla. És mégis... mégis kutat utána, a közös emlékek után, mert hiába teltek el hónapok, képtelen elfogadni a tényt. Egyedül maradt.
Feketéi zizegve pásztázzák a televésett szavakat, kutatja azt az egyet, amit ők hintettek a kéregbe még elsősként, mint örök bélyeget. Az év elején találtak rá erre a kis erdei menedékre és vált hamar központi helyszínné az életükben. Amikor csak tehették, kiosontak ide, hogy némán lehessenek egymás mellett, furcsa intimitásban, vagy épp a szófolyamuktól legyen élénk és vibráló a kis házikó. Lehetett éjjel, mikor a csillagok és a Hold fénye sütötte orcájukat, vagy nappal, mikor a nap sugarai töltötték meg élettel a kis helyiséget, mindegy volt. Mindegy volt, mert ott voltak egymásnak. Egyedül maradt.
Ahogy tekintete beleakad az ismerős karcolatba, lábai önkéntelenül vezetik oda elé. A gombóc a torkában egyre csak nő, amit szorgosan próbál lenyelni és a gondolatok árja helyett elveszni a dallam lágyan ringató karjai között. Balja kissé tán reszketve indul meg, hogy lassan, óvatosan, akárha acsargó kutyát próbálna nyugtatni, érintse meg a rajzot. Egy csillagokkal tűzdelt korona, körülötte pár kósza hangjegy, amik egyes egyedül nekik jelentett bármit is és állt össze egy teljes egésszé. Tekintete rebben, ahogy fantazmaként megjelenik előtte Teó mosolya, ráncba szaladt homloka, ahogy mérnöki precizitással karcolja a vonalakat a fába...
Összerezzen a fókuszpontján kívüli mozgásra és kapja fejét annak irányába. Szemöldöke hirtelen szökik a homloka közepére és tolja le a fejhallgatót a nyakára, utat engedve újra a valóság áradatának.
- Domonkos - mondja kissé rekedtes hangon. Kissé késlekedik a válasz, nemigen akaródzott megszólalnia, végül mégis győzedelmeskedett az udvariasság. Egészen addig, míg meg nem hallja testvére nevét idegen ajkak közül, idegen hangon. Állkapcsa megfeszül erre az egy szóra, balját maga mellé ejti a falról, megszakítva ezzel a múlttal való kapcsolatot.
- És? - A faház visszaveri hangjának éles csattanását. Erőteljesebbre sikerül ez az egy szó, mint eredetileg tervezte, de nem visszakozik. Feketéit kissé összeszűkítve szegezi a lánynak. Mit akarhat még? Egyedül maradt, hát nem elég?
Utoljára módosította:Kiss-Herczeg Domonkos, 2020. július 31. 17:54
Hozzászólásai ebben a témában

Harmat Betti
Egyetemi hallgató, Végzett Diák


Harmatcsepp
offline
RPG hsz: 267
Összes hsz: 533
Írta: 2020. augusztus 7. 14:02 | Link

Domonkos
Ne kiabálj!
Ruha

Egy darabig csak ülök még a helyemen, és figyelem a fiút. Próbálom megformálni a fejemben a szavakat, hogy kicsit könnyebb legyen. Nem tudom, hogyan tudnék hozzá finoman és kedves közeledni. Mindenki másképp dolgozza fel a gyászt, a veszteséget, így arra sem támaszkodhatok, hogy nekem van már “tapasztalatom”. Végül lassan felállok és mellé lépek. Egy bemutatkozással kezdeni talán a legegyszerűbb és a legjobb, hiszen így legalább a másik nevét tudjuk.
A fiú erőteljes reakciójára viszont kicsit visszahőkölök, és hátra is lépek egyet. Hát ez nehezebbnek ígérkezik, mint gondoltam.
 - Én csak… - motyogom - Én csak annyit akartam mondani, hogy részvétem - makogom. - Nem… Nem akartalak megzavarni - felnézek a falra, oda ahol Domonkos nézte. Rögtön megértem a helyzetet. - Ezeket a testvéreddel rajzoltátok? - kérdezem halkan. Nekem mindig segít, ha szép emlékeket idézek fel. Nem akarok én tapintatlan lenni, és remélem ő sem érzi azt, hogy illetlen vagyok. - Nagyon érdekesek. Bár nekem nem mondanak semmit - hangom egészen halk. Próbálom kicsit meglágyítani a fiút, hiszen nem sikerült nyugodtan indítanunk.
Szememet vágigjáratom a falra rajzolt ábrákon. Egy korona, csillagok és hangjegyek. Hogy mit takarnak a képek, azt egyedül Domonkos tudhatja. Illetve Teó. A torkom összeszorul, ahogy megpróbálom elképzelni a mellettem álló fiú helyzetét. Ám hiába is próbálkoznék, nem tudom. Elveszíteni valakit olyan, mintha kitépnék egy részedet. Egy elvesztett szeretteddel egy részed is meghal. Örökre. Mindaz, amit az elveszített ember - vagy akár állat - jelentett neked, amit előhozott belőled, elvész, meghal. Az ikrek között pedig olyan kapcsolat van, amit más nemért. Egy ikertestvért elveszíteni olyan lehet, mintha az egyik feled halt volna meg vele együtt.
 - Én a szüleimet veszítettem el - hajtom le a fejem. - De ennek már pár éve. Mondjuk attól nem fáj kevésbé - teszem hozzá. - De megtanultam együtt élni a dologgal. Viszont el sem tudom képzelni, te min mész keresztül - ismét a fiúra nézek. Próbálok szemkontaktust teremteni. Ám a helyzet kezd számomra is egyre nehezebb lenni. Szemem sarkában könnyek gyűlnek, ahogy visszagondolok arra a napra, mikor az az auror, megjelent a házunknál, és elmondtam hogy nem jártak sikerrel a keresésben. Nem találták meg őket.
Óvatosan megtörlöm a szemem, és veszek egy nagy levegőt. Kifújni viszont kicsit szaggatottan sikerül. Szemem ismét a falra téved. Alaposan megvizsgálom az alakokat. Azokat is, amiket Domonkosék rajzoltak, meg azokat is, amik másokhoz tartoznak. Szerelmesek monogramjai tömegével. Vajon ezek a párok együtt vannak-e még? Vagy évek óta nem is hallottak egymásról? A veszteség, a múlandóság gondolata elteríti az agyamat. A térdeim megremegnek. Úgy döntök, inkább leülök. Visszalépek hát a babzsákon, és onnan figyelem tovább a szőke srácot.
Utoljára módosította:Harmat Betti, 2020. október 4. 13:59
Hozzászólásai ebben a témában
Kiss-Herczeg Domonkos
KARANTÉN


#Királykondor
offline
RPG hsz: 114
Összes hsz: 241
Kedves Betti
Írta: 2020. szeptember 10. 12:49
| Link

A nap sugarai tűztek be az ablakon


A faház máris sokkal kisebbnek tűnik. A nap elbújt egy kósza felhő mögé, eltakarva az éltető, aranysárga sugarakat és nem hagyva mást, csak szürke, komor színeket. Mintha egy pillanat alatt veszett volna ki az élet a kis építményből és az egész világból. Pontosan akkor, mikor a lány megszólalt. A fejhallgatóból olykor kihallatszik egy-egy erőteljesebb passzus, de erőtlenül hal el az összes leütött hang. Nem figyel rá, eddig sem tette és már az eddig betöltött óriási szerepétől is meg lett fosztva; már csak tehetetlenül pihen a nyakában, míg Domonkosnak ismét szembe kell néznie a rideg valósággal, ami elől az ódon falak közül menekült ide.
Feketéi résnyire szűkülve figyelik a megszeppent lányt, hogy végül egy halk sóhajjal, erőnek erejével engedje el a feszültséget, amit az imént keltett benne életre. Biccent egyet összeszorított ajkakkal és tekintetét elszakítja az arcáról, hogy a falra függessze újra. Mégis mit csináljon a részvéttel? Visszahozza a testvérét? Nem. Tettetett sajnálattal fordul felé mindenki, látja a szánalmat a tekintetek kereszttüzében, de senki sem gondolja komolyan. Hogyan is tehetnék? Senki sem érezheti azt a lelket szaggató, égető fájdalmat és ürességet, ami benne uralkodik.
Engedd, hogy megértsék. Engedd, hogy segítsenek, Dom.
Kezeit suta mozdulatokkal dugja a zsebébe. Egyetlen egy ember van, aki képes megérteni a fájdalmát itt, ahol olyan egyedül van. Egyetlen ember, aki tényleg ismerte a testvérét, akivel Teó nem csak az udvariassági formulák miatt volt kedves, hanem beengedte az életébe is. Ezáltal mindkettejük életébe. De ő most nincs itt. Most egyedül kell szembenéznie az egész világgal... és Betti szavaival, ami újra és újra feszültséget von a tagjaiba.
Élesen szívja be a levegőt és szorítja össze a szemét. Legszívesebben sarkon fordulna és kimenekülne a fullasztó térből, de... ez volt a mentsvár. Ez volt az a hely, ahova ketten jártak, elzárkózva minden és mindenki elől. Teó még azelőtt megtanult egy lakatoló bűbájt, mielőtt órai anyag lett volna, így tényleg kettesben uralhatták a teret. Ha meghallottak valakit, aki be akart jutni, lélegzetvisszafojtva tapasztották feketéiket az ajtóra, míg zsörtölődve odébb nem állt, hogy végül a nevetésük tölthesse be a faház belsejét...
Hirtelen csapja tenyerét az évek alatt simára koptatott fára, elrejtve a kíváncsi tekintet elől a csillagokkal tűzdelt koronát. A csattanás hangja erőteljes visszhangot vet a hirtelen beállt csöndben.
- Közöd sincs hozzá! - rekedt hangja élesen hasít a levegőbe, tekintetét haragosan emeli ismét a lányra. Szinte hallani véli ismét Teó gyengéden megrovó szavait, de nem engedi felszínre törni azt a tudatában. Nem akar beszélni róla, nem akar se boldog, se keserű emlékeket megosztani illetéktelenekkel. Ez az ő küzdelme, senki másé. Egyedül van a saját démonjaival szemben.
- Őket is a szemed láttára ölték meg!? - gondolkodás nélkül buknak ki belőle a szavak, ahogy ráförmed Bettire. A falnak támasztott keze immár ökölbe szorulva feszül a sima fának. Mellkasa gyors ütemben emelkedik és süllyed, majd ahogy ráeszmél, hogy mit is mondott, hirtelen reked benn a levegő. Feketéit hatalmasra tárja, úgy mered a lányra, az arcára, a kósza könnycseppre. Nem tud megmozdulni, a végtagjait mintha ólomba öntötték volna.
Dom... mit művelsz?
Hozzászólásai ebben a témában

Harmat Betti
Egyetemi hallgató, Végzett Diák


Harmatcsepp
offline
RPG hsz: 267
Összes hsz: 533
Írta: 2020. október 4. 13:58 | Link

Domonkos
Ne kiabálj!
Ruha

Nem számítottam rá, hogy szavaim ilyen agresszívvá teszik majd. Persze mindenkiben máshogy dolgozik a gyász. Míg én visszahúzódóvá, zárkózottá váltam, Szofi hisztis lett, Dominik pedig ingerlékenyebbé vált. Ennek ellenére megijedek a heves reakciójától. Következő szavaim üresek, hiába gondolom komolyan. Talán érzi, hogy mellette vagyok, segíteni akarok. Ellenben a részvét szavakban kifejezve nem jelent semmit. Csak üres mondatok, melyeket az emberek udvariasságból mondanak a kínos helyzet kitöltése érdekében. Furcsa felismerni, hogy most a másik oldalon állok. Most én vagyok a zavarodott másik, aki nem érti, mi zajlik le Domonkos lelkében. Aki nem tudja mit mondjon, mit tegyen, amivel kimenti magát. Furcsa érzés most a másik oldalon állni. Annak idején én is gyűlöltem ezeket az embereket. Meggyőződésem volt, hogy nem tudják miről beszélnek, és nem is érdeklem őket. Hosszú időbe telt megértenem, hogy segíteni akarnak, csak nem tudják hogyan. Nem tudják, mi zajlik bennem legbelül, min megyek keresztül.
Zavartan szám szélébe harapok, ahogy a falra csap. Aha. Szóval ezek személyesebbek mint gondoltam. Teljesen igaza van. Pontosan tudom, hogy egy mély sebet téptem fel újra. Egy emléket, amihez a legkevésbé sem volt közöm. Ami csak az övé és Teójé. Ami összeköti őket. Emlékszem, sokan azt akarták, meséljek nekik szép emlékeket a szüleimről. Merthogy az majd segít, majd nem szomorkodni fogok tőle, hanem szépen emlékszem majd rájuk. Magamban persze elküldtem mindet melegebb éghajlatokra, és leráztam mindenkit, aki ezt kérte tőlem. Az első pár évben, pláne hónapban, a szép emlékek a legfájdalmasabb sebek. Azok, amikről tudja az ember, hogy soha többé nem él már át hasonlót. Magamba roskadok a felismeréstől, hogy én is olyanná váltam, mint azok a távoli rokonok, ismerősök, akiket a hátam közepére sem kívántam abban az időszakban. Aztán összeszedem kicsit magam, hogy ismét megpróbálkozzak beszélgetni a fiúval.
A hirtelen reakció azonban széthasít bennem valamit. A szavak jelentése lassan tudatosulnak bennem. A döbbenet, az empátia nehezedik rám. Könnyeim már nem csak saját sebeim miatt potyognak. Nem ismertem a teljes történetet. Honnan ismertem volna? Most viszont egy hatalmas pofonként ért a dolog. A babzsákon ülve a tenyerembe temetem az arcom, a könnyeim már patakokban folynak, a vállamat pedig rázza a zokogás. Nem tudom elképzelni mit érez Domonkos. Ő sem tudja, én mit érzek. Nincsen joga üvölteni velem ezért. Már nem tudok neki válaszolni. Nem is akarok. Ha azt hiszi, neki nagyobb a fájdalma, mint az enyém, nagyot téved. Könnyeim egyik fele azonban érte hullik. Nem tudhatom, milyen lehet látni, ahogyan az, aki a világon mindennél kedvesebb számodra, eltávozik. Csak a mély fájdalmát ismerem, azt tudom elképzelni.
Hozzászólásai ebben a témában
Kiss-Herczeg Domonkos
KARANTÉN


#Királykondor
offline
RPG hsz: 114
Összes hsz: 241
Kedves Betti
Írta: 2020. november 12. 20:56
| Link

A nap sugarai tűztek be az ablakon


A faházban a napsugarak kergetni kezdik egymást, ahogy szülőanyjuk a felhők takarásába vonul, majd újult erővel robban ki közülük, fénybe borítva az egyre szűkebbnek tűnő teret. A fénypászmák incselkedve cirógatják a kettős bánat-árnyékolta arcát, bolondos játékra csalogatva őket, de kérésük mindkét részről viszonzatlan marad. Domonkos számára az idő és a tér megszűnik létezni. A kimondott szavak megmásíthatatlan ténye von béklyót végtagjai köré és azok visszhangja tépázza lelkét és szorítja össze a folyamatosan túlélésért küzdő szívét. Tágra nyílt feketéi a semmibe merednek, légcsövét marja a megrekedt levegő. Mintha testetlenül, mégis mázsás súllyal zuhanna megállíthatatlanul a sötét ködfátyol borította, csontot törő talaj felé, amiben zöld villámok cikáznak minduntalan.
Nincs semmi baj, Dom. Beszélj róla, jobban leszel.
Szemei lecsukódnak, miközben tüdeje reszketegen, sípolva megtelik levegővel. A szemhéjak adta óvó sötétségben tűélesen rajzolódnak ki a felszínre törő emlékképek. Kívülről látja magát, ahogy a nappali takarásában mozdulatlanul, némán áll, testvérére meredve, aki kettejük helyett próbált helytállni. Tisztán hallja a félőrült szavakat, amik, mint kígyó a zsákmányára tekeredve, préselte ki belőle a cselekvés kényszerének minden morzsáját és ösztökélte Teót arra, hogy megvédje. Dobhártyáját szaggatja megkésett kiáltása, majd…
Feketéi kipattannak mielőtt az utolsó foszlányok is utat találnak maguknak. Levegő után kapkod, ahogy próbálja kipislogni a képek maradékát. Most mondta ki először… annyiszor próbálták beszédre ösztökélni, mondván, az majd segít neki feldolgozni a történteket. Annyian próbálkoztak, mindig hasztalan. És most, egy óvatlan pillanatban, Betti akaratlan törte át benne azt a bizonyos gátat, utat engedve a pusztító árnak, ami képes lehet ledózerolni mindent, ami eddig képes volt egyben tartani őt. Ami képes volt meggátolni, hogy egy könnycseppet is hullajtson azóta.
A sírás nem tesz gyengévé. Nézz rá, Dom.
Tekintete lassan siklik fel Betti arcára. A benne dúló elemi vihar csitulni kezd a lány arcán lehulló könnycseppek láttán. Hangosan nyel egyet, ádámcsutkája vad táncot lejt közben, az eddig a falat támasztó ujjai remegve szántanak a szőke tincsek közé. Ő tette. Pontosan tudja, hogy miatta maszatolja az arcát a szomorúság. A bűntudat elegyedik bensőjében a könnyek iránti irigységgel, hisz az ő szeme még ezek után is száraz. Pedig egy pillanatra elhitte…
Kezeit zsebre vágva, suta léptekkel dönti romba a kettejük között húzódó szakadékot. Szóra nyílnak ajkai, de a hangja a torkára forr, a gondolatban született bátorság válik semmissé. Ujjai marokba szorulnak a zsebek rejtekében és reszelősen szívja tele tüdejét oxigénnel.
- Sajnálom, hogy kiabáltam... - halk sóhaj ez mindössze csupán, ami eggyé válik Betti hüppögésének zajával. Komor pillantása fogva tartja a törékeny, kuporgó alakot a lábai előtt. Állkapcsa megfeszül, majd elernyed, ahogy újra nyel egyet és szusszanva engedi el a bűntudat keserű érzését, mert tudja, pontosan tudja, hogy a hibája ellenére, Teó büszke lenne most rá.
Büszke vagyok rád, Dom.
Hozzászólásai ebben a témában

Harmat Betti
Egyetemi hallgató, Végzett Diák


Harmatcsepp
offline
RPG hsz: 267
Összes hsz: 533
Írta: 2020. december 16. 13:46 | Link

Domonkos
Ne kiabálj!
Ruha

A levegőt szikázó feszültség tölti meg, a csendet pedig vágni lehetne. Egyikünk sem szól, de annál több érzelem és gondolat cikázik bennünk és köztünk. Nem tudom ő mire gondol pontosan, és ő sem tudhatja, hogy én mit gondolok. Azt viszont mindketten érezhetjük, hogy valami nagyon kellemetlen, de különleges helyzetet teremtettünk. A fal azonban nem omlott le közöttünk, továbbra is ott tornyosul a feszültség. A feszültség azokból a falakból, amit mindketten magunk köré építettünk. Mert az biztos, hogy ebben hasonlítunk. Ugyanazt az áthatolhatatlan falat húzta maga köré, amit egykor én is, és amit a mai napig nem sikerült teljesen lebontanom. Mert ezt a falat nem lehet kívülről áttörni, Belülről kell megnyitni, beengedni rajta másokat. Ez viszont egy hosszú, nagyon hosszú folyamat. Íme, itt állok én, és bár sokat fejlődtem, mióta a Bagolykőben vagyok, az elmúlt öt évben nem sikerült teljesen lebontanom azt a falat. Talán sosem sikerül teljesen.
A könnyek viszont áttörnek a falon. Nálam legalábbis. Mintha égetnék az arcomat, ahogy lassan lefolynak rajta. Ahogy pedig a kezembe hajtom a fejemet, mintha egy buborékba kerülnék. Egy buborékba az egész faházzal. Mert Domonkost ki akarom zárni, ám nem tudom. Hiába érzem, hogy utálom, nem tudok rá nem figyelni. Talán az empátia? Nem tudom. Mindenesetre része a buboréknak, és tudom, hogy egyikünknek sem lenne jó, ha most felállnék, és otthagynám egyedül.
Hallom a fiú lépteit, minden levegővételét. Hallom, hogy mennyire bizonytalan. És hallom azt is, ahogy megszólal. Nem erőlködik nagyon. Nem tudom azonban figyelmen kívül hagyni a bocsánatkérését. Lassan kifújom a levegőt, és felemelem a fejem. A szemeim pirosak, arcomon pedig csillognak még a könnycseppek.
- Semmi baj - hangom nagyon halk, és kicsit rekedt is. - Én meg sajnálom, hogy beletapostam az emlékeidbe. Tudom, hogy milyen rossz. Bocsánat - egy-egy könnycsepp még mindig lecsordogál az arcomon. Ám ez nem gátolja meg azt, hogy a köztünk lévő fal repedezni kezdjen.
Hozzászólásai ebben a témában
Kiss-Herczeg Domonkos
KARANTÉN


#Királykondor
offline
RPG hsz: 114
Összes hsz: 241
Kedves Betti
Írta: 2021. március 8. 13:20
| Link

A nap sugarai tűztek be az ablakon


Ahogy Betti ráemeli a könnyektől csillogó barna szemét, Domonkos ismét a falat kezdi szuggerálni. Képtelen állni a szomorú tekintetet, ami önnön fájdalmát tükrözi, nem képes látni a könnyeket, amiket ő nem tud elsírni, de másnak mégis oly könnyen előcsalogatja őket.  Önző. A fájdalma az övé és bármennyien is próbálták eddig levenni a terhet a válláról, hogyha megszűntetni nem is tudják, legalább könnyítsenek rajta, mindannyiukat elutasította. Senki sem értheti meg azt a hiányt, azt a végtelen űrt, ami benne van. Betti se… ez a gondolat mégis reszketegen, bizonytalanul száll tova.
Miért nem akarod, hogy megértsék, Dom?
Állkapcsát megfeszítve bólint a lány szavaira. Vállait felhúzva járatja végig feketéit a falakba vésett szimbólumok és szavak végeláthatatlan hálóján. Eddig nem tűntek fel neki, holott a szabadideje nagy részét itt töltötte Teóval. A nevetés, a titkok és a meghittség színhelye volt, ami csakis azért létezett, hogy ketten létezhessenek, ahogy az iskola előtt - egészen mostanáig így hitte. Most, ahogy szeme elé tárul, hogy milyen sokan hihették ugyanezt, zavarba jön. Annyi de annyi emléknek adhat otthont ez a hely. Szerelem. Fájdalom. Boldogság. Barátság. Búcsú… mindenre találhat utalást e falakon, amik talán még hosszú évtizedekig fogja hirdetni őket. Ahogy a Teó és általa vésett mintát is.
Szemeit lehunyva ejti állát a mellkasára, szőke tincsei az arcába szökennek, jótékonyan takarva azt Betti elől. Nem akarja, hogy lássa. Ő csak egyedül szeretett volna itt lenni… Lába hamarabb lép, mintsem felfogná, hogy mit is szeretne tenni. Egy, majd két lépést hátrál Bettitől, balja sután végigszánt közben rakoncátlan tincsein.
Kérlek, ne menekülj, Dom!
- Én… bocs, hogy megzavartalak - morogja halkan, rekedtes hangon. Ahogy ajkán elhal az utolsó szó, hátat fordít a lánynak és az ajtó felé indul. Feketéit szigorúan a padlón tartja, véletlen se néz fel, hogy ne férkőzhessen gondolatai közé egy idegen vagy ismerős emlék sem. Ujjai a fejhallgatójára fonódnak, menet közben helyezi vissza jogos helyére és az oldalán a gombot megnyomva árasztja el dobhártyáit a zongora gyönyörű dallama. Hogy mond-e még valamit Betti, fogalma sincs. Nem is szeretné tudni. Csak egyedül szeretne lenni...
Hozzászólásai ebben a témában


Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastélyt körülvevő vidék