Van az a pont, mikor már tényleg nagyon fojtogat a négy fal, és egyszerűen légszomjam van még a szobámban is. Olyankor menekülök ki, mert nem sokáig bírom a zárt térben. Vélhetően azért, mert majd' egy évet a négy fal között töltöttem, és a tudatalattim már így reagál rá. Persze sem orvos, sem Gil nem vagyok, hogy ezt pontosan be tudjam diagnosztizálni, csak azzal vagyok tisztában, miként enyhíthetek rajta.
Most még Emmát se keresem fel, pedig általában nélküle aztán egy tapodtat sem, de részletezte, milyen pörgős hét elé néz, én meg nem fogok még jobban belerondítani magammal. Na, meg tizennyolc vagyok, bárhogy is nézzük, és bár még eléggé védtelennek hatok, képes vagyok azért feltalálni magam, ha arról van szó.
Viszem magammal az Alice Csodaországban-t, mert az nem létezik, hogy engem bármikor könyv nélkül lássanak, meg aztán, bárhol, bármilyen testhelyzetben képes vagyok olvasni.
Annyira elkalandozok, hogy észre se veszem, már az erdő rajzolódik ki előttem. Felsóhajtok, és belevetem magam, legalább is minimálisan, mert nem szeretnék köddé válni, vagy egy bestia vacsija lenni, bár azért bízom abban, hogy már rendelkezem annyi tudással, hogy az utóbbit elkerüljem, különben lőttek a bestiakutatói karrieremnek, pedig még csak el sem kezdődött. Szomorú lenne, felettébb szomorú.
Meglátom a faházat, és úgy döntök, oké ennyi terepmászkálás egyelőre elég lesz. Nem megyek ugyan be, mivel csak azért jöttem ki, hogy ne négy fal fogjon közre, inkább leülök a lépcsőszerű valamire, figyelve arra, hogy ne érjek olyan pontot, amit a moha meg hasonlók fednek.
Letűröm a pulcsim ujját, hiába a kánikula, itt azért el kell, na meg allergiás vagyok a csípésekre, és bár nem egy bájital segít ezen, fő a biztonság.
A könyvemet fellapozva, mélyedek a sorokba, egy idő után teljesen kizárva a külvilágot.

Van az a pont, mikor már tényleg nagyon fojtogat a négy fal, és egyszerűen légszomjam van még a szobámban is. Olyankor menekülök ki, mert nem sokáig bírom a zárt térben. Vélhetően azért, mert majd' egy évet a négy fal között töltöttem, és a tudatalattim már így reagál rá. Persze sem orvos, sem Gil nem vagyok, hogy ezt pontosan be tudjam diagnosztizálni, csak azzal vagyok tisztában, miként enyhíthetek rajta.
Most még Emmát se keresem fel, pedig általában nélküle aztán egy tapodtat sem, de részletezte, milyen pörgős hét elé néz, én meg nem fogok még jobban belerondítani magammal. Na, meg tizennyolc vagyok, bárhogy is nézzük, és bár még eléggé védtelennek hatok, képes vagyok azért feltalálni magam, ha arról van szó.
Viszem magammal az Alice Csodaországban-t, mert az nem létezik, hogy engem bármikor könyv nélkül lássanak, meg aztán, bárhol, bármilyen testhelyzetben képes vagyok olvasni.
Annyira elkalandozok, hogy észre se veszem, már az erdő rajzolódik ki előttem. Felsóhajtok, és belevetem magam, legalább is minimálisan, mert nem szeretnék köddé válni, vagy egy bestia vacsija lenni, bár azért bízom abban, hogy már rendelkezem annyi tudással, hogy az utóbbit elkerüljem, különben lőttek a bestiakutatói karrieremnek, pedig még csak el sem kezdődött. Szomorú lenne, felettébb szomorú.
Meglátom a faházat, és úgy döntök, oké ennyi terepmászkálás egyelőre elég lesz. Nem megyek ugyan be, mivel csak azért jöttem ki, hogy ne négy fal fogjon közre, inkább leülök a lépcsőszerű valamire, figyelve arra, hogy ne érjek olyan pontot, amit a moha meg hasonlók fednek.
Letűröm a pulcsim ujját, hiába a kánikula, itt azért el kell, na meg allergiás vagyok a csípésekre, és bár nem egy bájital segít ezen, fő a biztonság.
A könyvemet fellapozva, mélyedek a sorokba, egy idő után teljesen kizárva a külvilágot.

A kellemes sétához nem szükségeltetik társaság, ezt ő is tudja. Nem mintha amúgy annyi barátja lenne. Mindig pont annyi volt, amennyinek még minden probléma nélkül megtudta jegyezni a nevét. Sokat elmart maga mellől, sokan meg már csak a miheztartás végett is elkerülték. Nem hibáztatta őket, tisztában volt a defektjeivel, így soha nem erőltette különösebben az kapcsolatokat. Na nem mintha sajnálni kellene, soha nem volt kihúzó személyiség sem pedig magányos farkas, inkább csak, elvolt egyedül is. Tulajdonképpen miért bonyolódtam bele ebbe? A lényeg, hogy egyedül volt. Önnön magában szelte át a folyosót, feltett szándéka volt kimenni a szabadba, nem nézett se jobbra, se balra, nem akarta, hogy bármi is akadályozza a haladásban, így inkább a tornacipőjét bámulta. Egyszerű fekete converse, ez volt a kedvence. Az öltözködést nem vitte túlzásba, hiába volt hideg a kastély ódon, dohos falai között, egy térdig érő farmernadrág és egy fehér póló bőven elég, úgyis kifelé tartott. Meghatározott úti célja nem volt, úgyis inkább az a lézengő típus, ráadásul ma rengeteg ideje akadt azt tenni, amihez kedve volt. A délelőtt nagy részében olvasott, de elege lett a toronyból, így önként száműzte magát, pedig imádott olvasni, ez volt a kedvenc időtöltése. A detektívregények pedig különösen közel álltak a szívéhez, csak úgy falta őket, imádott konspirálni, ezeket átvihette a való életbe is, amitől minden sokkal de sokkal érdekesebb volt. Gyakran unta az életét, leginkább amiatt, mert a könyvek hőseinek sokkal érdekesebb szerep jutott, mint neki. Itt ő csak egy volt a sok közül, már nem mintha nem lenne megelégedve a helyével, tökéletesen jó helyen van ő ott ahol van, de azért benne motoszkált az érzést. Fogalmam sincs, mindezt miért írtam le, mert ez nem visz közelebb se a faházhoz, sem pedig Tarahoz.
Szóval, a lényeg, hogy rőzsedalokkal a fejében érkezik meg a helyszínre amit kijelöltem számára.
Már távolról kiszúr egy másik embert, de esze ágában sincs visszafordulni, mint mondtam nem feszélyezi a társaság, csak a lányokkal és az ismeretlenekkel szívja meg olykor és ahogy közelebb ér, rögtön észreveszi, hogy a lépcsőn ülő egyszerre mindkettő. A könyvet is azonnal kiszúrja a kezében és ekkor eléri a végzet. Azonnal meg kell tudnia, hogy mit olvas az ismeretlen barna hajú lány! Meséltem már a kényszerről, ami belülről szinte felemészti? Nos, igen, ami azt illeti, Levente kényszerbeteg volt már jó ideje. Amint megpillantotta a lány kezében a könyvet, úgy érezte, soha többé nem fog tudni nyugodtan aludni, ha nem tudja meg, legalább a címét.
Sietősebbre veszi a lépteit, majd mikor odaér, megáll a lány előtt és kissé kényelmetlen pózban dönti oldalra a fejét, hogy elolvashassa a könyv gerincét, nem foglalkozva azzal, mennyire nézik bolondnak. Tudnia kell!

Azzal, hogy kizárom teljesen a külvilágot, egyetlen egy baj van, hogy nem veszek észre semmit abból, ami körülöttem zajlik. Így sikerül elijesztenem az őz gidát is azzal, hogy jó magam is megijedek az ő feltűnésétől. És még nem ez a legrosszabb. Igen, annyira hozzászoktam már az egyedülléthez, hogy képes vagyok megijedni, ha nem vagyok. Ezért hálás vagy Bambinak, hogy ő futamodott meg előbb, és nem nekem kellett.
De visszatérve a könyvhöz, nem megy már a belemerülés. Elkap a paranoia, ami általában akkor fordul elő velem, ha felfogom, nem biztos, hogy egyedül vagyok. És egy ekkora helyen azért nehéz elhinni, hogy csak én vagyok. Ezért jó a szobámban, de kint meg retteghetek, valaki esetleg beszédbe akar elegyedni velem, aki nem Emma. Itt csak vele beszélek, másokkal is, ha nagyon muszáj, de csak vele úgy igazán.
Persze, ez teljesen normális egy tizennyolc éves lánytól, akinek szinte minden előröl kellett kezdenie, mert olyannyira gallyra vágta a gyász. Ugyan nem hangoztatom, hogy mentálisan nincs toppon az egészségem, ez azért feltűnik másoknak. Már a tartásom is, ilyenkor feszült, és néha össze is rezzenek, nem, én se tudom, mitől. Mázli, hogy a zsebemben hordom a pirulákat, amiket olyankor kell bevennem, ha ez a helyzet tovább fajul. Gil szerint ezen csak én tudok segíteni, azt persze nem mondta el, hogyan, nekem se sikerült rájönnöm, de egyszer majd csak.
A következő csapás akkor ér, mikor a semmiből tűnik fel valaki árnyéka. Pár pillanatig levegőt se veszek, aztán az agyam jelzi, hogy azt azért nem ártana, de egyszerűen nem merek felnézni a sorok közül. Még összébb is húzom magam, és behunyt szemmel fohászkodom azért, gyorsan váljak láthatatlanná, de az eddig se ment.
Aztán csak megelégelem, így felnézek, elkerekedett, barna szemeimmel, amik alapjáraton se kicsik, és zavartan tűröm a fülem mögé a hajam.
- Öhm...? - igen, ezzel szeretném megtudni, mi a szándéka az idegennek, de érzem, csak számomra haladás, hogy ennyit ki bírtam nyögni. Közben a pulcsim ujja csak lecsúszik, mivel ez a kedvencem, és már széthordtam, ezért elég laza, de legalább láttatni engedi a  piros pillangós karkötőm, ami azóta rajtam van, mióta megkaptam.

Nem igazán törődik azzal, hogy a túlzott kíváncsisága kire milyen hatással van. Általában nem önző ember, vagy legalábbis nem tartja magát annak, de a kényszer sokkal erősebb, mint a jó modor. Pedig megkérhette volna, hogy mutassa meg neki a könyvet, vagy legalább a borítóját, de azért ennyire meg nem volt jó modorú, úgyhogy inkább csak odasettenkedett, abban a reményben, hogy nem fogják hozzávágni a könyvet.
- Alice Csodaországban...
Alig hallhatóan ejti ki a szavakat, inkább csak formálja őket. Olvasta már korábban, az első könyvek között volt amit felfalt, de nem tartozott soha a kedvencei közé, bár a macska valamiért mély nyomott hagyott benne, talán azért, mert ő sem volt egészen épeszű, ebben hasonlítottak.
Ekkor érzi meg magán a lány a tekintetét, felpillant rá, a szemöldöke a magasba emelkedik amihez jár a kérdő tekintet is, mintha nem az lenne a furcsa amit ő csinál, hanem a lány. Aztán persze észbe kap, zavartan nevet fel, az egyik kezét védekezően maga elé tartja a másikkal pedig zavartan vakarja meg a tarkóját. Eddig nem is tudatosult benne igazán, hogy a könyv egy lányhoz tartozik, aki első látásra ráadásul még igen csinos is. Láthatóan megijesztette, ettől pedig csak még kellemetlenebb a dolog, főleg, hogy ő próbál teljesen normálisan viselkedni, amivel pont az ellentétes hatást éri el.
- Sajnálom, én csak, hát.. Érdekelt a könyved.
Az első mondat után hagy egy kis szünetet, hirtelen fogalma sem volt, hogy mit mondjon, a tekintetét az égre emelte, majd kimondta az első mondatot ami eszébe jutott, ami történetesen az igazság volt. Ez is jobb, mint a semmi. Nem kenyere a hazugság, ő inkább az a fajta, "aki nem mond el mindent", ez azért klasszisokkal jobban hangzik, ha kisarkítjuk a dolgot még az is lehet belőle, hogy "ő inkább csak megvéd mindenkit a cudar valóságtól". Ettől pedig igazán nagy hősnek hiszi magát. Néhány lépést hátrál, de kínosnak találná csak úgy lelépni, ezért végigpillant a lányon, és rögtön ki is szúrja a karkötőjét. Nem, nem a karkötő miatt, hanem a színe miatt, piros! Kezdi úgy érezni, hogy ez szándékos. A háta mögé teszi a kezeit, ott pedig ökölbe szorítja őket, biztos ami biztos. Nem fog megtaperolni egy ismeretlen lányt!

- Tetszik - vonom meg a vállam, mikor a srác felolvassa a könyv címét. Ennél többet nem igazán tudnék mondani még akkor sem, ha igazából annyira beszédkényszeres lennék, mint Shrek szamara.
Nem tudom mire vélni a helyzetet, nem tudok vele mit kezdeni, annyira elszoktam attól, hogy idegenek tűnnek fel, hogy most is legszívesebben menekülőre fognám. És még az őztől paráztam. Sovány vigasz, hogy láthatóan a srác is annyira élvezi a szitut, mint én. Oké, elkönyvelhetjük, nem ez a legjobb kezdése egy kibontakozó ismertségnek, de az élet ettől vicces... állítólag. Hát én nem tudok nevetni. Na, nem az idegennel van bajom, sokkal inkább magammal... vagyis a ténnyel, hogy az eset előtt az ismerkedés sokkal kördülékenyebb lett. És csak áldhatom az eszem, hogy benyakaltam a bájitalt, mielőtt kijöttem, mert tényleg nagyon meg lennék lőve, elvégre a magyar nekem kínai.
- Oh... olvasol? - nézek rá csillogó szemekkel, fel se fogva a tényt, hogy még azt a rövid mondatot se tudom normálisan összehozni. Oké, be kell látni, nem én vagyok a legideálisabb beszélgető társ, azért remélem, nem ijesztem el a szófukarságommal, vagy, hogy előterem a semmiből Emma, és az én feszélyezett légköröm is felenged.
Vele megy. Vele tudok a régi énemhez hasonló lenni, mert tudom, ő nem szekálna, nem nézne le, és szeret. Mostanában nem sokat kaptam abból az érzésből. Persze tudom, hogy Teresa mindent megtett, de az nem olyan, mintha anyu ölelt volna át. Furcsa, az emberek tizennyolc évesen már inkább nem akarnak függeni a szülőktől, én bármit megtennék azért, hogy velem legyenek.
- Jól vagy? - vonom össze a szemöldököm, és talán kicsit aggódva figyelem. Nem, cseppet sem zavar, hogy a fiú lehet, kötözött sonkának érzi magát a mustrálásom miatt. Ha elmondanám, hogy közel egy év óta ő az első idegen, akivel beszélek, megértené. Ugye?
- Öhm.. Tara - nyújtom óvatosan ki a kezem, amelyiken a karkötő díszeleg, mert azt hiszem, itt így szokás bemutatkozni. Mondjuk, kicsit ódzkodok, nem tudom, jól csinálom-e, sem azt, hogy lehet-e ebben hibázni.  

- Az jó.
Kezd egyre kellemetlenebb lenni a helyzet, pedig ő általában élvezi a kínos helyzeteket, főnként akkor, ha harmadikként nézheti végig. Benne is van hajlam arra, hogy kárörvendő legyen, csak úgy, mint mindenki másba, a különbség csak az, hogy ő ezt ezt fel is vállalja. Ez a helyzet azonban más, ugyanis a bánázásukat maximum három mókus láthatja. Az agya zakatol, kényszeríti magát arra, hogy szedje össze magát és álljon tovább, de a piros színű karkötő egészen megbabonázta. Talán azért, mert annyira pici. A nagy piros dolgokat annyira nem nehéz kiszúrni, általában azokat elérni is könnyebb, így nem fokozódik benne a kényszer. Bezzeg ha apró dolgokat szúr ki, főleg olyanokat, amik másik emberhez tartoznak, például pulóver, vagy piros táska. Jelen esetben itt van a piros karkötő. Már legalább három perce azon gondolkodik, hogyan tudná minden kellemetlenség nélkül megérinti. Beteges igaz? Ő sem igazán tehet róla, hiába a pirulák a kényszer csak csökken, de soha nem múlik el igazán. A sors fintoraként ráadásul még az Eridonba is került, ami teli van piros dolgokkal, szegény gyereknek csukott szemmel kell járkálnia, vagy megérintenie legalább néhány piros dolgot, hogy ne legyen annyira kellemetlen érzése. Mert a kényszer bizony égető tud lenni, jobban fáj neki, mintha felsérti valamiét.
- Szeretek. Sir Arthur Conan Doyle a kedvencem.
Mindig is élt-halt a detektívekért, de a legnagyobb kedvence Sherlock Holmes maradt. Rengetegszer olvasta már szinte mindent, de mindig talált benne valami érdeset. Legszívesebben biztatná tovább a lányt, hogy beszélgessenek még, legalább eltereli a figyelmét a karkötőről, de nem tart sokáig a dolog, ráadásul él a gyanúperrel, hogy nem egy cserfes katával hozta össze a sors.
- Jól, csak...tetszik a karkötőd.
Bólogat, kínos tekintettel és várja, mikor nevetik ki. Mert ebben a mondatban azért elég sok félreértés volt, de ezek elrendezését inkább a lányra bízza, amikor csoda történik. Az idegen kezet nyújt, pont azt, amelyiken a karkötő van! Ez a szerencsenapot Vince! Közelebb lép, nyújtja ő is a kezét, közben alig érezhetően végigsimít a hüvelykujjával a karkötőn és a világ máris kerekebb.
- Vince vagyok, vagy Levente. Nyugodtan választhatsz.
Igen, a szülei fantáziája hatalmas méreteket öltött, meg lehet őket tapsolni. Épp csak keze ráznak, már el is engedi a kezét, mintha mi sem történt volna, ugyanakkor kellemetlen már ott állni vele szemben, kicsit általános iskolai felelés szaga van a dolognak. Így rápillantva a lányra néhány lépéssel közelebb megy hozzá és három lépcsőfokkal lentebb helyet foglal.
- Miért itt olvasol?
Igyekszik csevegni, bár így, hogy szinte semmit nem tud a lányról a nyilvánvaló látványosságokon kívül, nehéz.

- Igazából... szinte az összes mondatot kívülről tudom már - vonom össze a szemöldököm, azon gondolkodva, akkor vajon miért olvasom még mindig. Nekem úgy tűnik, ez a kedvencem. Mondjuk nem szeretnék már ragaszkodni semmihez és senkihez, nem akarok elveszteni már semmit, mai fontos, persze belátom, hogy ezért én nem sokat tehetek, hisz képtelen vagyok irányítani az érzelmeim.
Persze felengedni se tudok még, az nem megy olyan könnyen, de legalább a késztetés enyhül, hogy most rögtön felpattanjak, és fussak, amerre látok, holott sejtem, a srác sem akar ártani nekem. Nem tűnik olyannak, legalább is első ránézésre nem, aztán ki tudja, nem rellonos-e, róluk meg hallottam elég sok rossz dolgot ahhoz, hogy egyel se akarjak összefutni.
- Nem ismerős - vallom be félszegen, mert arról a férfiről tényleg nem hallottam még semmit, gondolom azért, mert nem tartozik az érdeklődési körömbe. Persze van, mikor bármilyen könyvet elolvasok, csak le tudjam foglalni magam, de ha lehet inkább olyat választok, ami tetszik.
- Tényleg? Az unokanővéremtől kaptam. Emma McNeilly, itt tanít, lehet, hallottál már róla - mosolyodok el halványan, ami ebben furcsa, hogy nem kerül erőfeszítésembe, nocsak, mégis megy ez nekem, csak nem kell erőltetni. Na, meg Emmáról bármikor szívesen áradozok, bárkinek.
A kézfogás után, leveszem a kezemről az ékszer, és egyszerűen nekinyújtom, had nézze meg, ha már ennyire tetszik neki.
- Vince... magyar vagy - vonom le a következtetést, amit mondjuk nem nehéz, de ezek számomra még új dolgok. Világ életemben, Írországban voltam, így itt még sok mindent meg kell szoknom.
- Öhm.. Tara, Tara McNeilly - tűröm el a hajam a fülem mögé, mert zavarban vagyok. Valaki már tudja itt a nevem. Oké, hülyeség, de ezek az apró dolgok még nagyon ijesztőek számomra. Elkerekedik a szemem, ahogy közelít, reflexszerűen hátrálok is egy kicsit, már amennyire a kevés mozgástér engedi, aztán mégis megnyugszom, mikor csak leül.
- Bent a falak már fojtogattak, szeretek itt kint, általában nem sokan járnak erre. Te hogy hogy? Miért nem a barátaiddal lógsz? Ahogy láttam, itt nem nagyon szoktak egyedül flangálni - mert azért figyelek, bármennyire is nem lehet ezt leszűrni, két sor között azért felpillantok általában, hogy megbizonyosodjak róla, nem akar senki lemészárolni közben.