#Vattcukorfiú

Volt egyszer egy ponty úszott mint a pinty, volt egyszer egy pinty, repült mint a ponty...
Bocsánat, bocsánat, tudom, hogy ez a dal nagyon idegesítő, meg minden, de egész álló nap ez járt a fejemben, olyan vicces. Mindig jó kedvem támad tőle és olyan kirááááály ez a dal. Viktort ma halálra idegesítettem vele, de sebaj, nem szólt érte, szóval nem hagytam abba a dalolászást. Ám énekelgetés közben sikerült rendet raknom a szobámba. Rendetlenség uralkodott, szinte már majdnem elnyelt a kupi, de megoldottaaaam. Bátyus amúgyis megkért pár nappal ezelőtt, hogy végre varázsoljak már rendet. Sajnos én még egy suhintással ezt nem tudom elvégezni, ezért saját kezűleg kellett végre hajtanom e csodás feladatot. Végülis nem tartott olyan sokáig, egy pillanat alatt végeztem. Aztán ebédeltem. Viktor főzött... tésztát... és... ehető volt! Pedig néha odakozmál, ugyanis az agya máshol jár így megfeledkezik rólam és a kajáról. Szörnyű! Viszont ezt még meg lehet bocsájtani, ugyanis ha ilyen történik pizzát rendelünk. Nyamiii. Az ebéd befejeztével elővettem a cukipofim és rákérdeztem Viktornál, hogy délután nem sétálhatnék-e EGYEDÜL? Igennel felelt, ezért ugrándozva tartottam a szobám felé, de azért még megkértem, hogy most lehetőleg ne küldje Lexit utánam, mert nagy vagyok. Na jó, azért nem egészen... Ugyanis indulás előtt nyomtam egy hatalmaaas puszit a bátyám arcára. Hát ez nem igazán arról árulkodik, hogy én már nagyfiú vagyok.
Szóval az út. Lábaim az iskolához vezettek, semmi kedvem nem volt a faluban lébecolni. Egy: szinte már mindenhol jártam, kivéve a tiltott helyekre nem néztem be. Például: Kocsma, Pub, erdő, Kísértetház. Jófiú vagyok, betartom a szabályokat, azt hiszem ezt már mondtam. Hihi. Tehát ezért nem akartam Bogolyfalván tölteni az időmet. Kalandot akarok és azt hiszem a suliban hamar találhatok. Amúgy tök kaka idő van. Farmer, póló és ing van csak rajtam, meg persze az alsóneműm. Hajam belőve, mint mindig, különben nem lennék Radits Krisztián.
Hamar a suli kapujához érek. Habozás nélkül belépek a területre és az erdő felé veszem az irányt. Neeeem, nem tervezek a rengetegben kóborolni, Viktor szíjat hasítana a hátamból. Azt mesélte, hogy az erdőség közelében van egy Faházikó, amire veszettül kíváncsi vagyok. Tehát ezért vagyok itt. A lépcsőt használatba veszem és pár perc múlva már fenn is vagyok. Húúúú, de gyönyörű innen a kilátás! Bemegyek a házikóba, ideje feltérképezni a terepet, talán megvan az új bunkerem!

#Vattcukorfiú

Volt egyszer egy ponty úszott mint a pinty, volt egyszer egy pinty, repült mint a ponty...
Bocsánat, bocsánat, tudom, hogy ez a dal nagyon idegesítő, meg minden, de egész álló nap ez járt a fejemben, olyan vicces. Mindig jó kedvem támad tőle és olyan kirááááály ez a dal. Viktort ma halálra idegesítettem vele, de sebaj, nem szólt érte, szóval nem hagytam abba a dalolászást. Ám énekelgetés közben sikerült rendet raknom a szobámba. Rendetlenség uralkodott, szinte már majdnem elnyelt a kupi, de megoldottaaaam. Bátyus amúgyis megkért pár nappal ezelőtt, hogy végre varázsoljak már rendet. Sajnos én még egy suhintással ezt nem tudom elvégezni, ezért saját kezűleg kellett végre hajtanom e csodás feladatot. Végülis nem tartott olyan sokáig, egy pillanat alatt végeztem. Aztán ebédeltem. Viktor főzött... tésztát... és... ehető volt! Pedig néha odakozmál, ugyanis az agya máshol jár így megfeledkezik rólam és a kajáról. Szörnyű! Viszont ezt még meg lehet bocsájtani, ugyanis ha ilyen történik pizzát rendelünk. Nyamiii. Az ebéd befejeztével elővettem a cukipofim és rákérdeztem Viktornál, hogy délután nem sétálhatnék-e EGYEDÜL? Igennel felelt, ezért ugrándozva tartottam a szobám felé, de azért még megkértem, hogy most lehetőleg ne küldje Lexit utánam, mert nagy vagyok. Na jó, azért nem egészen... Ugyanis indulás előtt nyomtam egy hatalmaaas puszit a bátyám arcára. Hát ez nem igazán arról árulkodik, hogy én már nagyfiú vagyok.
Szóval az út. Lábaim az iskolához vezettek, semmi kedvem nem volt a faluban lébecolni. Egy: szinte már mindenhol jártam, kivéve a tiltott helyekre nem néztem be. Például: Kocsma, Pub, erdő, Kísértetház. Jófiú vagyok, betartom a szabályokat, azt hiszem ezt már mondtam. Hihi. Tehát ezért nem akartam Bogolyfalván tölteni az időmet. Kalandot akarok és azt hiszem a suliban hamar találhatok. Amúgy tök kaka idő van. Farmer, póló és ing van csak rajtam, meg persze az alsóneműm. Hajam belőve, mint mindig, különben nem lennék Radits Krisztián.
Hamar a suli kapujához érek. Habozás nélkül belépek a területre és az erdő felé veszem az irányt. Neeeem, nem tervezek a rengetegben kóborolni, Viktor szíjat hasítana a hátamból. Azt mesélte, hogy az erdőség közelében van egy Faházikó, amire veszettül kíváncsi vagyok. Tehát ezért vagyok itt. A lépcsőt használatba veszem és pár perc múlva már fenn is vagyok. Húúúú, de gyönyörű innen a kilátás! Bemegyek a házikóba, ideje feltérképezni a terepet, talán megvan az új bunkerem!

Krisztián

Ma is olllyan szépen süt a nap! Én meg pörgök de nagyon, pedig normális a vércukor szintem. Tudom, mert kétszer is megmértem. Nekem is gyanús ez a kicsattanó jókedv meg az, ahogy viselkedem, de nem vagyok beteg ez egészen biztos. Sőt! Sosem éreztem magam ilyen egészségtől duzzadónak, szóval semmi baj. A nap nagy részét házikkal meg szorgalmikkal töltöttem de mostanra már tényleg elég volt. Futás közben láttam az erdő szélén egy nagyon érdekes helyet, de akkor nem mentem be, mert nem állhattam meg, szóval most, hogy nem kell futni arra veszem az irányt. Van a zsebemben egy alma arra az estre, ha megéheznék - vagy ha az órám kezdene csipogni, hogy egyek már - és mivel annyira jó kedvem van, el is kezdek énekelni, ahogy kiérek a forgalmasabb területről.
Az erdőben senkit sem zavar, hogy nem tökéletes a hangom, na meg... ehhez a dalhoz nem is ez számít. Csak a refrént tudom, mert az könnyű, viszont azt mutogatom is menet közbe. Időnként meg kell állnom, mert nem tudok a kettőre figyelni, de így csak még szórakoztatóbb.
- Ildeo hagi ileun gwiyomi, ideo hagi ineun gwiyomi
samdeo hagi sameun gwiyomi, gwigwi gwiyomi gwigwi gwiyomi
sadeo hagi sado gwiyomi, odeo hagi odo gwiyomi
yukdeo hagi yugeun jjokjjokjjokjjokjjokjjok gwiyomi nan gwiyomi!
Éneklem, és mutogatom még mindig. Az utolsó gwiyomi-t pedig még hangosabban mondom, mint a korábbiakat. Pont mikor odaérek ahhoz a bizonyos fához, amit meg akartam szemlélni közelebbről. Az meg sem fordul a fejemben, hogy esetleg lenne ott valaki, de ha van, hát már tudja, hogy jövök. Feltrappolok a lépcsőkön, vagy létrán... tudom is én mi ez. Tök mindegy. A lényeg, hogy a pálcám, ne essen ki közben a nadrágom zsebéből. Mert ugye, éneklés-mutogatás közben el kellett tennem, hogy ne legyen útba, és ne is veszítsem el. Fent aztán szembesülök vele, hogy bizony egy valaki, biztosan hallott.
- Szia! - köszönök mosolyogva a kisfiúnak, amikor észreveszem - Ez a te bunkered?
Teszem fel a kérdést, hiszen most is itt van, lehet máskor is, én meg nem akarok nem kívánt betolakodó lenni.

#Vattacukorfiú *-*

Az én arcomról sosem lehet letörölni azt a huncut vigyort. Általában ha valaki rám szegezi tekintetét azonnal - akaratán kívül - elmosolyodik. Hiába na, van valami különleges bennem, mellesleg egy dologhoz nagyon értek, akárcsak Viktor, az embereket pár perc alatt meg tudom nevettetni, csak egy apró, de vicces mozdulattal. Szóval szerintem ez egy tök jó tulajdonság. Bár azt nem tudom mégis ez hogy a fészkes fenébe jött ide, de ezt elárultam nektek. Nem volt olyan orbitális titok, ám ennyire futotta. Bocsi.
Tehát éppen a létrán mászok felfelé, hogy elfoglaljam ezt a fából készült "várat". Nem tűnik túl biztonságosnak, anya tuti nem engedett volna fel, csakhogy egyedül vagyok. Ez pedig azt jelenti, hogy senki nem tud nekem parancsolgatni, bibííí. Amúgy is baromira idegesítő, hogy anyu mindig megmondja mit hogyan csinálják, egyfolytában kioktat meg ilyenek. Rendben, kb. 4 hónapja ilyenek nem történtek, de mikor még otthon laktam szinte mindennap ez ment. Viktor azért másként oldja meg az ilyen helyzeteket, sokkal nyugisabban, viccesebben és kedvesebben. A nagytesók már csak ilyenek. Igazán örülnék még egy bátyusnak, hárman még jobban ellennénk. Húúú, belegondolva valóban cool lenne. Mindennap játszanánk, sétálnánk és ha az egyikkel rosszban lennék, akkor mehetnék a másikhoz. Hihi. Nos, bátyám már nem lehet, szóval szívtam. Mindegy, így is tökéletes nekem.
Pillanatok alatt behatolok a házikóba. Ez a hely... fantasztikus! Olyan filmes. Babzsákok, hálózsákok, firkák a falon. Csúcs! Kényelembe is helyezem magam az egyik ülőalkalmatosságba, s elterülök. Nyáron itt akarok aludni! Viktorral és Lexivel! Vagy a jövendőbeli barátaimmal. Jippí, de király lenne! Ekkor léptek zaja csapja meg a fülemet. BETOLAKODÓ, BETOLAKODÓ, BETOLAKODÓ! Szólal meg a sziréna képzeletemben. Persze nem tervezek rávetni magam az ellenségre, csak felállok is kikandikálok. Nálam sokkal nagyobb emberrel van dolgom. Viktornál csak pár centivel lehet kisebb, úgyhogy maximum a derekáig érek. Közelebb sétálok hozzá és bebizonyosodik, hogy igazam volt: valóban csak a derekáig érek. Olyan mini vagyok, egy millimétert sem növök hónapok óta. Ez bizony szomorú.
 - Sajnos nem, de hamarosan az enyém lesz! - szólalok meg elszánt hangon. - Majd hozom az ultramenő zászlóm, a tetejére tűzöm és akkor már az enyém lesz! Muhahaaaa - próbálok ördögien kacagni, mint a mesékben a gonoszak. Hát... nem igazán sikerült, még gyakorolnom kell.
Végigmérem a fiút és el is döntöm, hogy ő csakis jófej lehet. Persze, tudom, nem külső alapján kell ítélni, de az a kis mosoly nagyon a szívéből jött. Biztos kedves férfi. Ja, igen, nekem már a férfi kategóriában van, mert vagy ezerszer nagyobb, mint én, mély a hangja és nem tűnik kölyöknek. Ő bizony férfi.
 - Krisztián vagyok, hát téged hogy hívnak? - kérdezem mosolyogva. - Lecsüccsenünk a babzsákra?

Krisztián

Belépve egy kisfiút pillantok meg, aki nyilván ide jött játszani, s bár megzavarom, ő valószínűleg nem így érzékeli, mert rögtön közelebb jön. Így még kisebbnek látszik, mert alig a derekamig ér, és ettől még biztosabb vagyok benne, hogy Bogival lehet egykorú. Leguggolok, hogy ne törje ki a nyakát, ahogy hozzám beszél, és mosolyogva válaszolok neki. A terve szuperül hangzik, csak egy bökkenő van, és erre az ő figyelmét is felhívom.
- Nem félsz, hogy amíg a zászlódért elmész, elfoglalja valaki más? - persze az is lehet én bonyolítom túl, de ez is egy opció és nem szabad megfeledkezni róla. Amúgy meg nagyon édes kis srác, pont olyan, akit az ember szíve szerint felkapna megpuszilgatna és... hmm... valamiért ez a gondolat olyan fura, de most akkor is jónak tűnik. Viszont nem tudom mit szólna ha egy idegen ilyet tenne, így egyelőre visszafogom magam, és előre nyújtom a kezem, amikor bemutatkozik, remélve, hogy tudja, mi fiúk mindig kezet rázunk bemutatkozáskor.
- Szia Krisztián! Bálint vagyok - kivételesen nem játszom el a hívós viccet, nem tudom mennyire értené. Ha elfogadja a kezem, akkor szépen megrázom, aztán mivel felveti, hogy üljünk le egy babzsákra, kihasználom a lehetőséget.
- Üljünk!
Mondom lelkesen, és ahogy felállok, felkapom őt is, hogy gyorsabban odaérjünk. Bízom benne, hogy nagyfiú és nem ijed meg egy ilyen manővertől. Én kis srác koromban imádtam, amikor apám ezt csinálta, és vagyok olyan őrült, hogy még a repülő hangját is utánozom közben, ahogy az a nagykönyvben - mugli világban - meg van írva. De a helyzet az, fogalmam sincs, egy seprű kiad-e bármilyen hangot, amit utánozni lehetne.
A babzsákok felett még teszünk egy kört. Vagyis én köztük, Krisztián meg felettük, s mielőtt "leszállna" még megkérdezem.
- Melyikre szeretnél megérkezni? - Lehet én ezt jobban élvezem mint ő... Viszont, amint válaszol, intézkedem, és zuhanó repülésbe kezdünk, persze vigyázok, és a becsapódás előtt szépen lelassítok, majd leteszem az általa választott babzsákra. Amint kényelmesen elhelyezkedik leülök én is az egyik mellette lévőre, és közelebb húzok egy másikat is, hogy a lábamat is feltegyem valahova.
- Mindig szerettem volna egy ilyet otthonra! - jegyzem meg, ahogy belesüppedek, aztán Krisztián felé fordulok. - Nektek van otthon babzsákotok?

#Vattacukorfiú *-*

Nagyok... nagyok mindenhol. Wááá! Leigázzák a Földet, elpusztítják a bolygónkat, széttapossák a 122 cm-eseket. Jaaaaaaaj! Mindenki fusson amerre lát! Jó, oké, annyira nem veszélyes a helyzet. Ez a "példány" nem tűnik olyan durvának, szóval nem hiszem, hogy véget vetne az én kis életemnek. Egész kedves arca van, de tényleg. Közelebb sétálok hozzá, és mesélek neki a fantasztikus tervemről. Egyedül találtam ki! Díjat akarok! Mázlim van, ugyanis az ismeretlen leguggol elém, ezért nem tör ki a nyakam, miközben nyomom neki a sódert. Nagyokat pillogok és várom a reakcióját. Észre vettem, hogy itt mindenkinek van hozzáfűzni valója mindenhez.
 - Hmmm... - el is töprengek a dolgon. - De, igazad lehet. Akkor kell egy ember, aki addig őrzi a várat. Ha gondolod lehetsz te, a kiválasztott - vigyorgok. Nem igazán ismerem a fiút, lehetséges, hogy ő nem is a jók táborát erősíti. Tehát nem biztos, hogy rá kéne bíznom ezt a fontos feladatot. Ám a közelben nincs más, aki őrizné a Faházat. Ezért maradt ő. Remélem nem kell benne csalódnom, különben megismeri Radits Krisztián haragját!
Szépen bemutatkozom, majd kezet rázok Bálinttal, - igen, így hívják - közben pedig csillogószemekkel figyelem őt. Végül elfogadja a javaslatom és beleegyezik, hogy leüljünk a babzsákfotelbe. Csakhogy mielőtt az ülőalkalmatosságra letehetnénk a popónkat, ő felkap és repülőset játszik velem. Ezt imádom a legjobbaaaaaaaaaan! Kacarászok, miközben ő hangot ad ki, és járkál velem. Igazán élvezem, gyakran csinálja Viktor is. Mellesleg nem igazán zavar, hogy egy idegen csakúgy emelget. Már megszoktam, hogy itt az emberkék egymással tök közvetlenek. Én is az lettem.
 - Arra! - s rábökök a zöld színű babzsákra. Miután lerak, meg egy ideig nevetgélek. Ez aztán baromi jó móka volt! Elterülök a babzsákon és nézem, ahogyan Bálint hoz magával még egyet. A mellettem lévőre leteszi a hátsófelét, a lábait pedig a másikra teszi. Mint egy nagy vagány gyerkőc. Hihihi.
 - Sajnos nincs, pedig őt király lenne, ha lenne... - mondom kicsit szomorú, aztán feltérdelek és a fiú felé fordulok. Hupsz... elfelejtettem, mit is akartam én mondani. A manóba! Naaaa, mindjárt eszembe jut! Miközben tanakodtam, a srác arcát figyeltem. Aztán hopp, már ki is találtam mit akartam én mondani.
 - Majd játsszunk még ilyen repülőseeeeeet! - szépen kérleltem. - Amúgy nagyon kedves fiú vagy, mondták már? Akarsz játszani valamit? Mondjuk bújócskát? - kérdezem csillogószemekkel. Remélem igennel felel, ugyanis olyan régen bújócskáztam már. Hiányzik. Brühühüüüüü.

Krisztián

Annyira cuki, hogy belehalok! - ezt egy mugli mesében hallottam, amit Virággal és Bogival néztünk meg, de most nagyon igaznak érzem. Pedig annyira nem illik hozzám egy ilyen mondat, de kit érdekel? Miért nincs egy kisöcsém? Szólok anyáéknak, én öcsit akarok. Bár lehet ezzel elkéstem, de egy próbát megér. És nem kell félreérteni, imádom a húgaimat is, de ez a kis srác!
- Világ életemben kiválasztott szerettem volna lenni! - válaszolom vidáman, mert tényleg. Mondjuk, nem ilyen kiválasztott, de nem szabad telhetetlennek lenni. Mellesleg, ez egy könnyen elvégezhető feladat, csak le kell ülnöm az egyik babzsákfotelbe és fülelni. Ha meg valaki mégis "betörne" megmondom, hogy én voltam itt előbb és báj-báj. Már párbajozni is tudok! Na jó, nem volt az igazi, de megpróbáltam, szóval reszkessen mindenki, aki ellenünk van. - Számíthatsz rám! Engedély nélkül senki nem teheti be a lábát ide a távollétedben majd!
Fűzöm hozzá, de azért remélem nem most rögtön szalad el a zászlójáért. Igaz, azt is teljesen megérteném. Elvégre ezek fontos dolgok. Szóval ha most szalad, akkor is megvárom, ha meg még marad, akkor később is itt maradok, hogy őrizzem a bunkerjét - a bunkerünk?
Kezet rázunk, igazi férfi! Még egy ok, hogy vigyázzak erre a helyre a kedvéért. Most azonban fontosabb dolgunk van. Pontosabban nincs, mert Krisztián csak le szeretne ülni, de én meg nem bírok magammal és felkapom, hogy repülőset játsszak vele. Velem is játszott ilyet apa, amikor kicsi voltam, de közel sem eleget. A repülősdi jól alakul, új kis barátom vidáman kacag, én meg a repülő hangját utánozom, ahogy körbe-körbe, vagy éppen nyolcas alakban "rekedünk".
Végül persze megkérdezem, melyik fotel tetszik neki, és le is teszem a zöld zsákra, amelyiket kiválasztotta. Én magamnak kettőből készítek kényelmes ülő-fekvőalkalmatosságot, majd jobb ötlet híján a babzsákokkal kapcsolatosan kezdek beszélgetést.
- Tényleg király lenne - sóhajtok egy nagyot, mert ez a valami sokkal kényelmesebb, mint amilyennek kinéz, és bizony nekem sincs. Krisztián mocorog, én meg félredöntött fejjel figyelem, mit is szeretne. Hallgatok, mert úgy tippelem mondana valamit, de nem sikerül olyan gyorsan, mint ahogy a mozdulatai mutatták.
- Rendben! - mondom nevetve, jó látni, hogy mennyire örült ennek a kis rögtönzött mókának. - Bújócskát? Persze! Te vagy a hunyó! - Vágom rá rögtön, bár még fogalmam sincs, hova bújhatnék el, úgy, hogy ne találjon meg olyan könnyedén. De majd megoldom.
- Meddig tudsz számolni? Éééés... csak itt bent vagy kint is szabad bújni? - kérdezem, hogy tisztában legyek mennyi időm van, na meg, mert ezek fontos szabályok, amiket tudni kell.

#Vattacukorfiú *-*

Végül megtárgyaltam új barátommal, hogy ez a mi várunk lesz és ő fog majd őrködni, ha majd elmegyek a zászlóért, ami ki fogunk tűzni. Majd ráírom a neveinket, így mindenki tudni, fogja, hogy ez a házikó Bálinté és az enyém. Remélem nem lesz ellenség, akit le kell győzni. Nem szeretem a csatákat. Csak könyvekben. Bár ott se mindig. Folyton szomorú a végük. És én a happy end-eket szeretem. Mellesleg örülök, hogy egy ilyen fiúval futottam össze. Imádom a vicces embereket, jókat lehet velük beszélgetni, vagy nevetgélni. Úgy érzem jó kis délutánnak nézünk elébe. Mellesleg az előbb felkapott és repülőztünk. Íííííí, mókás ez a Bálint, tök jó lenne vele sokszor összefutni és játszani. Végre találkoztam egy tök laza gyerkőccel. Kirááály. Aztán pillanatok múlva a zöld babzsákfotelbe tesz, én meg csak vigyorgok. Meg kacagok. Mint mindig. Az én életem csak ebből áll. Jóó, persze, ott van még a tanulás is, de azzal jelen pillanatban nem kell foglalkozni.
Megjegyzem, hogy fantasztikus lenne, ha otthon is lenne ilyen. Azt hiszem majd Viktorral beszélgetnem kell, a szülinapi ajándékomról... Hihi.
Kicsit izgek-mozgok, mire tökéletesen elhelyezkedek, elő állok az ötletemmel: BÚJÓCSKÁZZUUUUUUUUUUUUUUNK!
 - Hát, rendben... - őszintén szólva nem igazán szeretek hunyó lenni, dehát alkalmazkodok én. Amúgy a hunyónak tök rossz. Egyedül van, csak számol, aztán mehet keresni az "eltűnt" személyeket. Gyakran nem találom meg a partnereimet, ami szomorúsággal tölt el. Hátha most máshogy lesz.
 - Csak 10-ig, de elég lassan számolok, szóval... Igen, kinn is lehet bújni, mert itt nem túl nagy a hely - válaszolok. Aztán a hasamra fordulok, elterülök a babzsákon és beletemetem a fejem. Persze a szemeimet is lehunyom.
 - Na, számolok. Eeeeeegy... Kettőőőőőő... Háááááárom - és ilyen lassan haladok végig, egészen a tízesig. A kilencest és a nyolcast majdnem felcseréltem, de visszaemlékeztem, mikor Viktor tanítgatott engem és minden eszembe jutott. Okos vagyok ééén!
 - Aki búúúújt, aki neeeeem, megyeeeeek! - azzal a lendülettel felpattantam és elindultam Bálint keresésére.

Krisztián

Öcsit akarok! Muszáj lesz beszélnem anyáékkal, mert bár imádom a húgaimat, egyre biztosabb vagyok benne, hogy kell otthonra még egy kis srác. Krisztián annyira cuki, és olyan jó nézni, ahogy egy-egy szótól még jobban kivirul a pofija. Bogi mindig halálra idegesít, őt nem viselem el 5 percnél tovább, viszont Krisztiánnal nem érzem ugyanezt. Pedig ő is nagyon okos, egyszerűen csak nem adja úgy elő magát. Na mindegy. Szóval nagyon bírom a kis krapekot, és mivel anyáék biztos nem lesznek elragadtatva az ötletemtől, inkább őt fogadom majd tiszteletbeli öcskössé. Ha már közös várunk lesz, vagyis... faházunk, akkor ez a minimum.
Természetesen tisztában vagyok vele, hogy bújni jobb. Mindenki azt szereti, a hunyás az olyan átkos feladat, de pont ezért bújok én először, hogy aztán ő bujkálhasson. Szerintem sokkal jobban fogja élvezni, ha már meg volt a sikerélménye, hogy megtalált. Mert megfog. Persze nem fogok látványos helyen elbújni, de nagyon nehéz helyet sem szeretnék.
- Oké, a tíz az szuper lesz! Annyi idő alatt kétszer is elbújok - kacsintok rá vidáman, és szétnézek miközben felállok, hogy mi is lenne a legjobb hely, de persze nem sok lehetőségem van. - Rendben, de lemenni a lépcsőn már nem ér!
Fűzöm hozzá a szabályhoz, ami szerintem fontos. Aztán ahogy Krisztián elfordul és számolni kezd, én kisietek a házikóból. Az ajtó nyikorog, így biztos hallja, merre mentem. Én pedig azt fülelem, mennyi időm van még.
Szerencsére tényleg lassan számol, így tudok egy gyors terepszemlét tartani, majd úgy döntök, felmászok egy emeletet és az ottani erkély szerűségre ülök le. A fa törzsén van néhány kitüremkedés, azok segítségével, könnyedén mászom fel, s lépem át a korlátot. Magamban persze megjegyzem, hogy gyerekeknek ez szigorúan tilos, és ha Krisztián kérdezi, én bizony a házikón belüli lépcsőn jöttem fel, bár ne biztos, hogy ezt elhiszi majd nekem. Pont mikor felérek hallom meg, az "aki bújt, aki nem"-et, így gyorsan leülök, úgy helyezkedve, hogy lelássak majd, és várom, hogy Krisztián megtaláljon. Szerintem ha felnéz, nem lesz nehéz dolga, bár azért kicsit beljebb húzódom, remélve, hogy így nem vesz rögtön észre.

Vattacukorgyerek *-*

Vigyorogva figyelek a legújabb pajtásommal. Igen, Bálint egyelőre csak a pajtásom, mert ha a barátom lenne, akkor elárultam volna neki egy csomó titkomat. Mert a barátok tudnak mindent egymásról, velük megbeszélheti a másik, hogy kibe szerelmes, meg ilyenek. Viszont Bálinttal csak bújócskázunk, szóval ő csak pajtás. Na, remélem, sikerült ezt elmagyaráznom. Mindegy... Most elkezdődött a bújócska és én vagyok a hunyóóóó! A szabályokat azért lefektetjük, ám utána számolooook.
Lassan elérek a tízesig, s mikor azt kiáltom, hogy: AKI BÚJT, AKI NEM MEGYEEEEEK! Kinyitom a szemeimet és halk léptekkel elindulok. Biztos vagyok benne, hogy nem idebenn bújt el, az túl egyszerű lenne. A nagyfiúk rafináltak, nem olyanok, mint a kicsik. A mi korosztályunk általában béna helyekre rejtőzik el. Szóóóóval egy 18 éves agyával kell gondolkodnom, ami nem igazán lesz egyszerű. Sóhajtok egyet és kiállok erre a terasszerűségre. Az tuti, hogy nem sétált le a lépcsőn és nem az erdőbe bújt el. Szabálytartónak tűnik Bálint. Körbejárom az egész kinti részt, de sehol sem találom. Szomorú arcot vágok és lecsüccsenek a popsimra. Egy ideig a földet bámulom, majd feltekintek éééés.
 - MEGVAAAAGY! - kiáltom hangosan és vidáman felpattanok. Befutok a házba és felrohanok. Amint elérem azt a szintet, ahol Bálint van, besétálok oda. Mikor megpillantom odasietek hozzá és ráugrok. Mellesleg eddig azért nem néztem meg itt, mert féltem felmenni. Mi van, ha valami gonosz itt van és rám támad. Szörnyű lenne. Nyúúú.
Ha Bálint nem bír el, akkor tuti elterülünk, viszont ha elbír akkor a nyakába kapaszkodok.
 - Most én fogok elbúúúúújni. Bibíííí - egyelőre nem szállok le róla, csak vigyorgok és kacagok.

Krisztián *-*

Csendben figyelem, ahogy Krisztián szépen körbejár odalent. Persze nem látom mindig, de a léptei elég árulkodóak. Aztán körbeér, és megáll. Kicsit talán szomorú, legalábbis annak tűnik innen fentről. Épp eszembe jutna, hogy csapok valami véletlen zajt, amikor felpillant és észrevesz. Megnyugszom. Nem bújtam nehéz helyre, Krisztián pedig újra lelkes. Fel is pattan, és már szalad is be a házba. Örülök, hogy így próbálkozik, és nem az én beteg módszeremmel, de persze nem is tudja, hogy én kívülről - nagyon veszélyes módon - kapaszkodtam fel ide. Felállok, és kicsit leporolom magam, amíg felér. Elmenekülni nem akarok, tudtommal ez most nem az a játék.
Hamar felér, és ugrik is rögtön, én meg reflexszerűen elkapom, bár egy lépést azért hátra tántorodom, nem esünk el. Nem vagyok annyira puhány, még ha annak látszom akkor sem. Egyébként is, Virág is rám szokott ugrani és ő azért sokkal nehezebb. Krisztián a nyakamba kapaszkodik, én pedig a feneke alatt támasztom a jobb kezemmel, a ballal meg a hátát tartom, ha esetleg elengedné a nyakam, akkor se pottyanjon le.
Mosolygok rá. Annyira édes! Komolyan nem bírok tovább magammal, nyomok egy puszit az arcára. Mert megtalált és ügyes. S mert otthon ez annyira természetes lenne, és igazából most is annak érzem.
- Ügyes vagy. Megtaláltál - dicsérem meg szavakkal is, aztán bólintok, majd szomorú fejet vágok - Ajjj, akkor nekem kell keresnem?
Kérdezem, pedig pontosan tudom a választ. Míg ő is megerősíti, a nagyon elmés megállapítás-kérdésem, elindulok vissza be a házikóba. Fent még én sem jártam amúgy, így most itt az ideje ezt a részt is szemügyre venni.
- Mit szeretnél, meddig számoljak majd? - kérdezem, míg szétnézek. Úgy forgok, hogy Krisztián is lásson mindent, aztán a lépcső előtt kénytelen vagyok letenni. Nem lenne jó, vele együtt megbotlani.

Vattacukorgyerek *-*

Imádom a bújócskát. Bár az a része nem a kedvencem, mikor nekem kell megtalálni a másikat. Akkor mindig kétségbeesek és butusnak érzem magam, mert sehol sem lelem a pajtásom. Általában ilyenkor fel akarom adni - mint most is - de nem tehetem, hiszen a másik várja, hogy azt ordítsam: MEGVAAAAGY! Ezért nem mondok le Bálint kereséséről, akit mellesleg pillanatokon belül megpillantok. Elvigyorodok és azonnal felrohanok arra a részre, ahol ő található.
Berontok az ajtón és mosolyogva ráugrok. Szerencsére nem esünk el, így hát egyikünk sem kezd el jajgatni. Érzem, hogy erősen fog, ezért elengedem a nyakát és mosolyogva nézek rá. Nevetgélek. Pedig egyikünk sem mondott semmi vicceset, egyszerűen vidám vagyok. Ekkor puszit nyom az arcomra, mire még jobban vigyorgok és én is adok neki az arcára kettő puha cuppanósat.
 - Bizony ááááááám - veszettül mosolygok. S miközben forgunk egyeg alaposan szétnézek a szobában. Hú, elég csúcs egy hely! De majd szépen berendezem és akkor király lesz. Hozok játékoooot, lufiiiit, meg minden menő cuccot.
 - Húúúúúszig, de lassan! - mondom határozottan. Sajnos Bálint letesz, pedig tök jó volt olyan magasan lenni. Na mindegy. Majd megkérem, hogy vegyen fel később. Mindenesetre miközben megyünk lefelé a lépcsőn, megfogom a kezét. Hú, hamarosan túllép a pajtás zónán és barátom lesz. De akkor iszonyúyn ragaszkodni fogok hozzá. Akkor mindennap játszanunk kell, vagy találkoznunk. Mikor leérünk ránézek, s még mindig fogom a kezét, de most elengedem és ránézek vigyorogva.
 - Számolhaaaatsz! - mondom kedvesen, s azzal a lendülettel elfutok. Először az erkélyre, de mivel ott nem maradhatok halkan visszasétálok a faház központjába, s a babzsák mögé rejtőzöm, sőt, mér a közelben lévő zöld pokrócot is magamra terítem. Tuti nem talál meeeeg.

Krisztián *-*

A puszimra két puszi a válasz, és nem tudom mi ez, de nagyon boldoggá tesz, szóval csak vigyorgok és már azt sem bánom, hogy én leszek a hunyó. Jó, eddig sem bántam, de mégis sokkal lelkesebben állok hozzá, mert bár tudom, hogy a gyerekek közvetlenebbek, azt is tudom, hogy megmondják - pont ezért - ha valakit nagyon nem bírnak, és Krisztiánnal pont nem ez a helyzet. Annyira aranyos, és imádni való, hogy most rögtön hazavinném, de persze hiányozna biztos a családjának, szóval nem teszek semmi meggondolatlant, csak visszamegyek vele a faházba, biztosan fogva őt, hogy ne essen le. Miután körbenézünk leteszem, mert a lépcső nem tűnik túl biztonságosnak, ahhoz, hogy ketten együtt menjünk le, és nem szeretnék vele együtt legurulni.
- Húszig. Rendben - bólintok, és megfogom a kezét, vagy ő az enyémet?, ahogy lefelé haladunk a lépcsőn. Lent aztán elenged, és meg is kapom a feladatomat, hogy számoljak. Szétnézek, de végül hozzá hasonlóan én is egy babzsákba vetem le magam, majd takarom el a szemem, és kezdek bele:
- Eeeeeeegy... Keeeetttőőőőőő... háááárooom... - és így tovább szépen elnyújtva mindent. Közben hallom, hogy elszalad, meg azt is, hogy halkan visszalépked. De nem adom jelét, hogy tudnám mi történik körülöttem. A számoláson sem gyorsítok, így bőven van ideje elbújni a szobában.
- Húúúúúúsz! Aki bújt, aki nem jövök! - kiáltom, és kinyitom a szemem, majd felállok. Épp csak szétnézek, rögtön látom, a zöld takarót, ami eddig máshol volt, és természetesen azt is látom, hogy egy gyerek lapul alatta, de nem rontom el Krisztián örömét. Mosolyogva megindulok kifelé, hiszen először arra szaladt, ezért logikus, hogy ott keressem. Nem? De.
- Hallottam ám, hogy kimentél! - mondom még magabiztosan, bízva benne, hogy ezzel is megtévesztem, aztán megyek egy kört odakint, hogy utána megállapíthassam. - Hmm... nem vagy kint... akkor talán rosszul hallottam, és felmentél? - lépek a lépcsőhöz, és fel is pislogok, de természetesen ez nem elég, kénytelen vagyok felmenni, és fent is mindenféléket megmozgatni, hogy Krisztián hallja, én igen csak keresem. Természetesen hiába. Remélem, nem leplezi le magát nevetgéléssel vagy ehhez hasonlókkal. Virág mindig úgy csinálta, de a másik húgom Bogi már rafináltabb, ő meg sem nyikkan.
Mikor úgy gondolom eleget kutattam fent is, lemegyek és közben eldöntöm, hogy ideje megtalálni az én kis pajtásomat.
- Hmm... De jól elbújt! De nem adom fel! - körbe járok, egyszer még el is megyek mellette, aztán szépen felemelek pár babzsákfotelt, nincs-e azok alatt, aztán odalépek a zöld színű takaróhoz, és afelett megállva gondolkodom hangosan tovább - Nem emlékszem, hogy ez eddig is itt lett volna... - s mint egy végszóra, megfogom és lehúzom kis barátomról az őt takaró anyagot.
- MEGVAGY! - kiáltom vidáman, és fel is kapom újra, egy kis repülésre, közben pedig elmondom neki, hogy mennyire ügyesen elbújt. - Te aztán igazi bújócska király vagy! Ilyen sokáig még soha senkit nem kerestem! - persze ez nem igaz, de ezt neki nem kell tudnia. Hadd legyen meg az öröme.