Végre bejött a jó idő, pontosan ez az amire vártam! Amíg hideg volt odakint, szinte ki se dugtam az orromat. Utálom a hideget. Szerintem Én vagyok az a személy, aki már csak meghallja azt a szót, hogy hideg, vagy jég, máris összerázkódik, és libabőrös lesz.
Ma elég korán felébredtem, próbáltam visszaaludni, de hiába. Így hát felkeltem, rendbe szedtem magamat, majd olvasgatni kezdtem. Mikor a nap kezdett felkelni, bevilágított a szobámba, szinte már olyan erősséggel, hogy attól féltem megvakulok. Olyan tavasz hangulatom támadt ettől, mikor kihajoltam az ablakon, még a tavasz és a melegség illata is megcsapott. Innen tudtam, hogy végre jön a jó idő, és az embereknek is jobb kedve lesz. Tapasztalatom az, hogy ha rossz az idő, az emberek is kissé borúsabbak. Átöltöztem egy elfogadhatóbb göncbe, majd nekiindultam a sétálásnak. Biztos voltam benne, hogy ilyen korán még senkivel se fogok összefutni, de még is láttam a folyosókon pár kósza diákot. Megkönnyebbültem, hogy nem Én vagyok az egyetlen korán kelő.
A kastély bejárata felé vettem az irányt, majd mikor megérkeztem, próbáltam halkan és feltűnés mentesen kislisszanni rajta, bár magam sem tudom mitől féltem. Elindultam a kastélyhoz közel lévő erdő felé. Imádom az erdőket, ott mindig olyan nyugodt minden, és az ember könnyen ki tudja tisztítani a fejét, tud gondolkozni zavaró tényezők nélkül. Hamar belekeveredtem a fák sokaságába, egy percig még attól is elkezdtem tartani, hogy eltévedtem, mikor hamar egy hatalmas fával találtam szemben magamat. A teteje felé pillantottam, odafent pedig egy faházat fedeztem fel. Azonnal megörültem neki, magamban elmosolyodtam, majd felmásztam. Engem mindig a kíváncsiság vezérel, és szinte biztos vagyok benne, hogy egyszer még ez lesz a vesztem. Mikor felértem, beléptem, és egy aranyos kis kuckóval találtam szemben magamat. Még kis fotelek is voltak a sarokban, és mindenféle tárgy szétdobálva. Megragadtam az egyik fotelt, majd az ablak mellé cibáltam, és leültem. Innen fentről egy igazi élmény volt lefelé nézni, az erdő talajára. Figyelni ahogyan a madarak a földön ennivaló után kutatnak, és persze azt is figyelemmel kísértem, hogy jár-e errefelé rajtam kívül még valaki. Úgy éreztem magamat mint kiskoromban, én vagyok a kém, vagy épp egy kommandós aki figyeli az ellenséget, mikor jelenik meg. Hatalmas fantáziám volt pöttöm koromban, bár úgy néz ki, ez még a mai napig is fenn áll. Minden olyan csendes volt, még a szél se fújt, semmi. A kastélyban bezzeg ilyenkor már kezdene minden éledni, elkezdenének a diákok is a folyosón lármázni, meg szaladgálni.
Még mindig nem tudtam rendesen beilleszkedni. A kisgyerekeknek annyival könnyebb dolguk van, ha barátkozásról van szó. Csak odamennek egymáshoz, hogy "Hé, Te ott! Leszel a barátom?" És már barátok is. De ha rólam van szó, egy igazi vesztes vagyok. Nem egyszer fordult már meg a fejemben az, hogy megpróbálom megváltoztatni magamat, kicsit magabiztossá formálni pici fejemet, de egyelőre ez igencsak sikertelenül halad. Mindegy is.
Gondolataim kissé elkalandoztak, mikor visszatértem a valóságba, kicsit felegyenesedtem a fotelba, hogy jobban ki tudjak pillantani az ablakon, de még mindig sehol senki. Talán hamarosan visszamegyek a kastélyba.

Végre bejött a jó idő, pontosan ez az amire vártam! Amíg hideg volt odakint, szinte ki se dugtam az orromat. Utálom a hideget. Szerintem Én vagyok az a személy, aki már csak meghallja azt a szót, hogy hideg, vagy jég, máris összerázkódik, és libabőrös lesz.
Ma elég korán felébredtem, próbáltam visszaaludni, de hiába. Így hát felkeltem, rendbe szedtem magamat, majd olvasgatni kezdtem. Mikor a nap kezdett felkelni, bevilágított a szobámba, szinte már olyan erősséggel, hogy attól féltem megvakulok. Olyan tavasz hangulatom támadt ettől, mikor kihajoltam az ablakon, még a tavasz és a melegség illata is megcsapott. Innen tudtam, hogy végre jön a jó idő, és az embereknek is jobb kedve lesz. Tapasztalatom az, hogy ha rossz az idő, az emberek is kissé borúsabbak. Átöltöztem egy elfogadhatóbb göncbe, majd nekiindultam a sétálásnak. Biztos voltam benne, hogy ilyen korán még senkivel se fogok összefutni, de még is láttam a folyosókon pár kósza diákot. Megkönnyebbültem, hogy nem Én vagyok az egyetlen korán kelő.
A kastély bejárata felé vettem az irányt, majd mikor megérkeztem, próbáltam halkan és feltűnés mentesen kislisszanni rajta, bár magam sem tudom mitől féltem. Elindultam a kastélyhoz közel lévő erdő felé. Imádom az erdőket, ott mindig olyan nyugodt minden, és az ember könnyen ki tudja tisztítani a fejét, tud gondolkozni zavaró tényezők nélkül. Hamar belekeveredtem a fák sokaságába, egy percig még attól is elkezdtem tartani, hogy eltévedtem, mikor hamar egy hatalmas fával találtam szemben magamat. A teteje felé pillantottam, odafent pedig egy faházat fedeztem fel. Azonnal megörültem neki, magamban elmosolyodtam, majd felmásztam. Engem mindig a kíváncsiság vezérel, és szinte biztos vagyok benne, hogy egyszer még ez lesz a vesztem. Mikor felértem, beléptem, és egy aranyos kis kuckóval találtam szemben magamat. Még kis fotelek is voltak a sarokban, és mindenféle tárgy szétdobálva. Megragadtam az egyik fotelt, majd az ablak mellé cibáltam, és leültem. Innen fentről egy igazi élmény volt lefelé nézni, az erdő talajára. Figyelni ahogyan a madarak a földön ennivaló után kutatnak, és persze azt is figyelemmel kísértem, hogy jár-e errefelé rajtam kívül még valaki. Úgy éreztem magamat mint kiskoromban, én vagyok a kém, vagy épp egy kommandós aki figyeli az ellenséget, mikor jelenik meg. Hatalmas fantáziám volt pöttöm koromban, bár úgy néz ki, ez még a mai napig is fenn áll. Minden olyan csendes volt, még a szél se fújt, semmi. A kastélyban bezzeg ilyenkor már kezdene minden éledni, elkezdenének a diákok is a folyosón lármázni, meg szaladgálni.
Még mindig nem tudtam rendesen beilleszkedni. A kisgyerekeknek annyival könnyebb dolguk van, ha barátkozásról van szó. Csak odamennek egymáshoz, hogy "Hé, Te ott! Leszel a barátom?" És már barátok is. De ha rólam van szó, egy igazi vesztes vagyok. Nem egyszer fordult már meg a fejemben az, hogy megpróbálom megváltoztatni magamat, kicsit magabiztossá formálni pici fejemet, de egyelőre ez igencsak sikertelenül halad. Mindegy is.
Gondolataim kissé elkalandoztak, mikor visszatértem a valóságba, kicsit felegyenesedtem a fotelba, hogy jobban ki tudjak pillantani az ablakon, de még mindig sehol senki. Talán hamarosan visszamegyek a kastélyba.

Kőszegi Brigitta Hanna

Alig egy hete érkeztem meg a kastélyba és máris megkezdődött a vizsgaidőszak. Szuper. Nem igazán érzem magam elég felkészültnek, pedig az elmúlt pár napban reggeltől-estig csak a könyveket bújtam. Nem tudom, hogy ez mennyire lesz elég. Kicsit aggódom. Mindenesetre nem akarok ezen sokat rágódni. Senki sem várhatja el, hogy egy hét alatt sikerül majd bepótolnom mindent, főleg sárvérűként. Valójában lehetséges, hogy az lenne a legjobb, ha nem is lépnék évfolyamot. Egyáltalán nem érzem stabilnak az eddigi tudásom és nem akarom elszalasztani a szilárd alapok megszerzését.
Úgy döntöttem, nem őrlődöm tovább, inkább körülnézek a kastélyban, hiszen még mindig nem sikerült megismerkednem úgy igazán vele. Ismételten csak céltalanul bolyongok a hatalmas épületben, megyek, merre a lábam visz. A múltkor is bevált. Akkor - teljesen véletlenül - egy akváriumszerű szobába jutottam, ami el volt varázsolva, így hiába állt benne majdnem plafonig a víz, mégsem folyt ki, amikor kinyitottam az ajtót. Na meg persze arról se feledkezzünk el, hogy levegőt is kapunk a víztömeg alatt és a szemünkre sincs irritáló hatással. Varázslatos egy kis szobácska, bár Elena - a lány, akit ott ismertem meg - azt mondta, hogy vannak még ennél sokkal izgalmasabb zugok is. Annyira izgatott vagyok legszívesebben egész nap csak a folyosókat rónám, hogy újabbnál-újabb dolgokkal és emberekkel találkozhassam.
Elég szép idő van ma, ezért úgy gondoltam körülnézek, mi van a kastély körül. Az épületből kilépve megcsap egy kisebb hűvös szellő. Teszek pár lépést a hatalmas ajtótól, majd megállok és alaposabban körülnézek. Gyönyörű zöld táj, ameddig csak a szem ellát. Nem messze egy erdőt pillantok meg. Hajt a kíváncsiság, hogy vajon mi lehet az erődben, vagy azon túl. Biztos vagyok benne, hogy valamit rejtenek a fák árnyékai. Egyre beljebb és beljebb lépkedem. Ahogy a talajra pillantok egy kitaposott ösvényre leszek figyelmes. Tudtam én! Lassan követni kezdem az ösvényt, ami végül egy hatalmas fatörzsnél egyszer csak hirtelen eltűnik. Egy felfelé induló lépcsőszerűség tárul elém, s ahogy a vonalát követem egy kissé lepukkant faházikót látok meg. Apránként veszem a lépcsőfokokat, kicsit félek hogy rám omlik az egész. Beletelt pár percbe, de végül csak feljutottam. A faház ajtajával találom szembe magam, azonban már habozás nélkül nyitok be. Pár babzsákfotel és hálózsák pihen a padlón, a falak pedig tele vannak vésve. Kicsit közelebb lépek, hogy el tudjam olvasni az egyik karcolást. Szeretlek Anna! Ugyan kicsit öregnek tűnik ez a kis faházikó, de úgy tűnik ennek ellenére vannak páran - feltehetőleg diákok -, akik erre járnak. Valójában érthető is, minden gyermek egy ilyen kuckóról álmodik, de sose sikerül kivitelezni.
Az egyik ablak alatt egy lányt pillantok meg, aki épp kifelé figyel. Köszönnöm kéne? Az illem azt mondja, hogyha belépsz valahová köszöntsd a bennlévőket. Azonban ez nem mindig kivitelezhető, például az étkezőben ez felesleges. Egyrészt úgy sem hallja senki, másrészről aki nem ismer, nem is nagyon érdekli a jelenléted. Ugyanez a helyzet a könyvtárba. Esetleg a könyvtárosnak suttogsz egy "Jó napot!"-ot, de nem mész oda minden emberhez köszönni. Mivel azonban rajtunk kívül más nincs, talán elég furcsán jönne ki, ha szó nélkül elmennénk egymás mellett.
- Szia! - Köszöntöm végül az ismeretlent.

Nagyon kellemes volt minden, egyre jobb kedvem lett. Olyan volt, mintha egy szempillantás alatt tűnt volna el minden problémám, csak a jó időre, a csendre és a kilátásra koncentráltam. Természetesen, mint az szokott lenni, ez sem tartott sokáig. Léptek zörejét hallottam lentről, tekintetem azonnal a földet kezdte el pásztázni, hogy ki jár erre, és ki meri megzavarni nyugalmamat? Egy lányka bóklászott, egyszer felnézett, valószínűleg meg is látott. Nem telt bele pár másodpercbe se, mire feljött hozzám, körülnézett, majd rám köszönt. Először nem tudtam mit kinyögni, olyan gyorsan itt termett a semmiből, majd nyeltem egyet, felvettem egy apróbb mosolyt, és szóra bírtam magamat. Nem lehetek bunkó, hiszen köszönt!
- Szia! Mondtam, és ezzel le is tudtam a dolgot, pillantásom ismét az ablakon kívülre tévedt. Hihetetlen, hogy mennyire élveztem azt, ahogyan a semmibe bámultam. Nem történt odakint semmi, de Én még is, csak arra figyeltem. Sóhajtottam egyet, majd a kis faházban néztem körül, amit valamiért eddig még nem is tettem meg! A falakon több helyen is filctollal feliratok, illetve belekarcolt írások, szívecskék és dátumok, hogy ki mikor és miért járt itt.
Közvetlen mellettem a földön volt egy kissé már darabokban lévő, de azért még használható könyv. Felemeltem, majd megnéztem mi is lehet ez. Egy napló volt az, hogy kié, arról fogalmam sem volt, de szemmel láthatóan nagyon régi volt. Évszámokat nem is írt az illető a bejegyzései felé, csak is a hónapokat, és a napokat. Olvasgattam belőle pár sort, amikből az jött le, mintha az illető itt élt volna, ebben a faházban, itt az erdőben, de már biztosan nincs itt. Először kissé megrémültem, de élénk fantáziám van, lehet, hogy csak tévedek. Visszaraktam a kis könyvecskét oda ahol találtam, majd az érkező lány felé fordultam. Kellemetlennek éreztem, hogy itt vagyunk egymástól pár centire, de senki nem szól semmit, így hát bátorkodtam megtörni a csendet. Ez nem vall rám, de utálom a kellemetlen helyzeteket, így jelenleg arra kellett törekedtem, hogy ezt megszüntessem.
- Mi járatban errefelé, ilyenkor? Tettem fel, egy kissé hülye kérdést, de mást, ilyen helyzetben nem tudtam mondani. Azt se tudom, hogy ki ő, mi ő, ezért is nem tehettem volna fel más kérdést. Na mindegy, nem akadtam fent ezen olyan nagyon, inkább csak hátradőltem, szinte már belesüppedtem a fotelba, és vártam a lány válaszát, és reakciót. Néha-néha, persze, tekintetem még kitévedt az ablakon, le a földre...

Brigitta

Nagyon hangulatos kis faházikó ez. Tényleg olyan, mint minden kisgyermek álma, egy hatalmas kuckó, ahova elbújhat, vagy olykor-olykor a barátaival találkozni tudnak. Egyfajta menedék, ahová rosszabb napokon elhúzódhatunk, vagy csak egy kisebb zug ahol nyugodtan ellehetünk, olvashatunk, pihenhetünk vagy kiélhetjük a kreativitásunkat.
Annak ellenére, hogy már kétségkívül elmúltak hét évesek a kastély diákjai, úgy tűnik mégis meg van még bennük ez a kis kuckó utáni vágy. Legalábbis az itt hagyott hálózsákokból erre tudok következtetni. Vajon a tanárok tudnak erről, hogy feltehetőleg ketten itt aludtak, vagy esetleg aludnak rendszeresen? Ezt lehet? Azt hittem, hogy csak a hálókörletekben aludhatnak a diákok. Talán néhány kicsapongó diák, vagy valakik néhány előjoggal és kiváltsággal. Mindenesetre biztos nagyon élvezetes lehet itt éjszakázni. Biztos vagyok benne, hogy minimum egyszer ezt én is ki szeretném majd próbálni. Lehetőleg természetesen társasággal és nem egymagam. Félek egyedül aludni, főleg egy erdő közepén, egy viszonylag kihalt faházban.
Gondolatban feljegyeztem ezt a bakancslistámra, persze előbb partnert kell majd szereznem.
Az ismeretlen lány, akivel jelen pillanatban ezt a mesébe illő faházat megosztottam (vagy ő velem?) nem tűnik túl lelkesnek. Talán ő szeretett volna elszabadulni a kastélyban lévő nyügitől és egy kicsit nyugodtan egyedül lenne. Ez esetben megértem ridegségét, és hogy miért nem kíváncsi rám. Azonban én csak köszöntem, nem rohantam egyből le kérdésekkel meg a saját kis élettörténetemmel. Viszont azt se várhatja el, hogy csak miatta el fogok menni, hiszen ez egy bentlakásos iskola, meg kell tűrnünk egymást, de talán pont ez fog minket megtanítani az alkalmazkodásra. A hosszú csendet végül az ismeretlen törte meg. Hogy mi járatban errefelé, ilyenkor? Nem tudom, hogy "ilyenkor" mégis hol kellene lennem?
- Kellemes idő van, úgy gondoltam nem kuksolok a kőfalak mögött - vetettem oda a lánynak. Kissé olyan érzésem van mintha lenézne. Talán mert látszik rajtam, hogy elsős vagyok? Az elsősökkel így bánnak? Mondjuk teljesen elfeledkeztem az ilyen tipikus iskolai "beavatási szertartásokról" amik leggyakrabban közel sem mondhatóak kellemesnek. Lehetséges, hogy most kezdődne el? Mindenesetre én igyekszem mindenkivel kedves lenni, hiszen én vagyok a kisebb és az újonc, mondhatni ez elvárt.
- És te hogyhogy itt vagy... ilyenkor? - Teszem fel én is a kérdést, a válasz pedig tényleg érdekel. Mi olyan nyomós indoka lehet, ami nekem nincs?

Nem vagyok benne biztos, hogy hallotta amit mondtam. Talán nem is akarja hallani. Mindegy, ha nem, hát nem. Én nem erőlködöm. Megráztam a vállam és szép lassan kitipegtem a faházból. Lecsoszogtam a lépcsőn, s elindultam újból az erdőbe.